Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Wass Albert *

 

Boldog névnapot !

mail

Wass Albert

Tavaszi séta

Meghódolok egy délutánra ma,
Szabadba vágyó nyughatatlan lélek.
Kedvedért egy röpke pillanatra,
A régi erdők bájkörébe lépek.

Elvetem ma ezt a szürke páncélt:
Közömböst, melyet bánatom rakott,
Ma lenge-leplű szellemöltözetben
Megyek dalolni régi csillagot.

Nézd, ott fent már bársony-zöld a rét,
Ezüstös csermely boldogan nevet,
A nap tüzes sugárral hinti be,
A bárányfelhős, türkizkék eget.

Fuvallat támad, langyos, kellemes,
A barka-por arany felhőt havaz,
Tölgy-templomok orgonája zeng:
Ott áldozatra lobbant a tavasz.

Hívogat már a néma bükkfa-bolt
A mohos fákra, hogy leszállt a csend ...
Tavasz-ünnepre gyúló rengetegben
Egy fáradt lélek végre megpihent

 

mail

 

Wass Albert

Hókirály

Ott, hol pásztortüzek lobognak az éjben,
A hegyek felett egy szörnyű szellem jár,
Ködben az alakja, éjben az árnyéka,
...Jaj a halandónak ha elébe áll.

Fent a Hargitán a Holt bércek között
Óriási léptekkel jár a Hókirály,
Hangozzák a sziklák harsogó hangját,
Átkozott a lélek, kire rátalál.

Csodálatos lények, túlvilági ködben
Villogó szemekkel keresik a vért,
Csattogó fogakkal Hókirály kutyái
Keresnek a ködben semmit mindenért.

Magános kősziklák kriptaszerű csöndben,
Mint hogyha egy titok volna rájuk vésve,
Kérdező szavadra kérdéssel felelnek,
Felvésett titkukat nem látod meg élve...

Hargita ormán a Holt bércek között
Óriási léptekkel jár a Hókirály,
Amerre elhalad rohanva, nyomába'
Csattogó fogakkal szellemhada jár.

Misztikus csendjében semmi sem pótolja
Komoly valójában a mélységes űrt...
Hókirály hatalmát hirdeti örökre  

 

mail
 

Wass Albert


Itt leszek közel, valahol


Ha eljön majd a nap,
Amikor meghalok,
Ti ne gyászoljatok.
Én itt leszek, közel.
Itt találtok napnyugtakor,
ha kirepül a vízimadár este,
kecskefejő tyurrogásában,
egy messzi bagolyhuhogásban.
Én itt leszek, közel,
vigyázok az erdő csendjére
és álmotokra.

Ha érezni akartok engem,
csak hajtsatok be az erdőbe
és álljatok meg az út mentén.
Figyeljetek: a halk lombsusogásban
hallhattok engem,
amint kutyáimmal
elmúlt esztendők boldog
vadászhelyeit járom.
Mosolyogjatok egy virágra,
egy pillangóra,
egy kis madárra,
egy pislogó csillagra
a messzi szemhatáron,
mikor az est árnyékai
körülfognak szelíden...

Csak mosolyogjatok,
és én az öröklétből
visszamosolygok rátok.

 

mail

 

Már eltűnt régen a hajó Veled
és én még mindég kendőt lengetek.
S amíg távolba réved a szemem,
arcod vonásait idézgetem.
Tengerverés csapdos a partokon,
benne hangod zenéjét hallgatom.
S a szélben, mely hajamba beletép,
ott érzem még kezed melegét.

Wass Albert

mail

Kerítések

Az ösvényre kerítést fontak, 
hogy ott legény ne járjon át. 
Azt hitték, elriasztják ezzel, 
az ostobák.

Ma mindenki kerítést épít, 
álomból, csókból, hazugságból, 
az útra, melyen az Idő 
kacagva fut ki a világból.

Az utacskákról innen-onnan 
sok-sok kis kerítés kinő: 
nagyot kacag és átallépi
a betyár Idő.

Wass Albert

mail

Wass Albert

Őszi ajándék

Könny-lepte őszi rónán
zokogva zeng az ének.
Könny-lepte őszi rónán
már hervadást mesélnek
sóhajtozó szelek,
novemberi szelek.


A lelkemet kitárom,
s amit szívembe zártál:
van még egy nyári álmom,
egy utolsó virágszál,
egy gyönge liliom,
egy árva liliom.


Tudom, ha ezt letépem,
itt vége lesz a nyárnak,
s a virágtalan réten
majd őszi szelek járnak,
és őszi bánatok,
fekete bánatok.


A nyár messze szállott...
de szép nyarad fejében
az utolsó virágot
ím emlékül letépem,
fogadd el álmomat,
szelíd virágomat.


S ha őszi bánat éget,
és könnyedet felissza,
hadd varázsoljon téged
a régi nyárba vissza
legutolsó álmom:
hervadó virágom.

mail

Wass Albert -

A bujdosó imája...

Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.

(Bajorerdő, 1947)  

mail

Vizek felett

Ó Istenem de könnyű volna
az élet-terhek hordozása,
ha tudnám azt, hogy minden könnyem
Valakinek a mosolygása.

Ha tudnám azt, hogy minden álmom,
amit az élet szétzilál,
valakinek valóra vál
és lelkem minden barázdája,
s mit a sors naphosszat árkol
Neki lenne boldogsága.

Ha tudnám azt, hogy amíg bírom,
minden ütést érette adnak.
Lélekölő fekete éjek
az Ő álmain virrasztgatnak,
minden derékba tört reményem,
őrlése száz malomkeréknek:
minden amit csak reám mérnek:
simogatás egy Sorstestvérnek.

Mint tenger-őr elnéznék messze,
csalnám a vihart magam ellen,
vigyáznék: az Ő vitorlája
mindig fehéren lengedezzen,
s ahova akar, oda menjen.

Ó Istenem, de szép is volna:
így őrködni valakiért
vizek felett az őrtoronyba


(Wass Albert)

Wass Albert

Enyém az álmok mesepalotája

Nem kell az arany,nem kell a gyémánt,
enyém az álmok minden kincse:
csak legyen a két kezem akire hintse....

Nem kell a fénylő,a pezsgő ,a pompa,
a kihűlő mámor :
enyém a szívek dobogó gondja,
enyém minden kis vágysikátor,
enyémek az elröppent sóhajok,
csókok,amik még alig-alig élnek
enyém,enyém minden virág,
minden virág és minden ének.

Enyém az álmok mesepalotája,
enyém a tavasz csoda -zenéje,
amit szívembe belemuzsikál...
s mégis. . .
mégis valami kéne. . .
valami kéne: kedves, a szád.

kiss

Wass Albert

Az Angyalok tisztása

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj és lábujjhegyen. 
Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó:
akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt,
ahogy a fák között tovaoson.
Te már tudod, hogy ezt a szellőt
az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.

Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod:
surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben.
Sok dolguk van, igyekezniök kell.
A virágokat is láthatod majd,
és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád.
Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik.
Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak.

De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél,
csodálatos meséket az erdőről. . .
Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul,
s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat
nem láthatja a szemed.

Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép.
És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved
és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek,
egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket
ember számára megteremtett az Isten.
A jóságot, a szeretet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor.
Csak annyit hallasz, hogy a madarak
nagyon szépen énekelnek körülötted,
és a patak nagyon szépen mesél.
Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő.
A fák, a virágok, a fű, a moha,
a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő,
amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék
pipájából, és jóságosan mosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé,
a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé,
és hiába gonoszak hozzád,
te mégis jóval viszonozod gonoszságukat,
szeretettel vagy mindenki iránt,
és az élet legsúlyosabb perceiben is
derű és békesség van a homlokodon:
csak akkor látják meg rajtad,
hogy az Angyalok tisztásán jártál, kedvesem.

 

angel

Wass Albert

Gyertyaláng

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák...

Emlékszobor... ennyi maradt csupán
belőlük, és a tűzből, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre.

Sok régi ház hiába várja őket,
s fehér csöndjével sok fehér falu...
üzenetet nem hoz többé felőlük
fehér felhők közt a vándordaru.

Nem járnak többé esténként csodálni
kalászhullámon tékozolt csodát...
bús hazájuk elvégzett csodáit
magukkal vitték s most őrzik tovább.

Magukban őrzik. Dölyfösen, keményen,
s nem tudják, hogy a szent haza ledőlt...
Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk
tornyosuló emléketek előtt...

Halottak napja van ma. Rejtve, lopva
a Hargitán megszólal egy harang...
a Tátráról felel reá egy másik...
zeng-bong az éj... galang...galang... galang...

ezer kicsi harang...
Az emlékezés gyertyalángja mellett
felsorakozik óriási sorba
határon innen és határon túlról

az elesettek emlék-légiója.
Sok sápadt arc. Óh Istenem, szívünkből
de messze volt a mit sem érzés vágya...
piros rózsákat mentek megcsodálni

s megérkeztek a bíboros halálba.
Ki hinné el, hogy minden név mögött
tervek izzottak és célok lobogtak,
s hogy álmodozva, mint megannyian,
vérük titkának hordozói voltak?

Küzdtek, lemondtak, aztán újra küzdtek,
vágytak, csalódtak és megint reméltek...
Ki hinné el, hogy életük rögén
ők is csak ilyen torz meséket éltek?

Ez vőlegény volt. Ajkán csókok íze,
szívében pompás báli éjszakák...
Aztán gránátok zúgták a zenét...
aztán gránátok hozták a halált...

Ez gyermek volt még. Fák suhogtak benne,
talán szerelmes sem volt még soha...
Doberdó várta. Képét most is őrzi
kopott keretben egy kopott szoba.

Ez gyermekét hagyta itt és hazáját,
hogy a hazája boldogabb legyen...!
Ő ott maradt. A lelke itt barangol
hazát keresve, völgyön és hegyen.

Nyugosznak mind. A vérüket beszívta
a kalásztermő, szomjas ajkú föld.
Mögöttük összedőlt a szörnyű Bábel,
s ami még nem volt, az is összedőlt.

S mily furcsa is: Halottak éjszakáján
a hősök lelke hogyha hazaszállna:
hány lenne, aki nem találna többé
széles e földön egy piciny hazára!

Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,
fekete fenyők zúgnak szilajon...
Hazájukat ha számon kérik egyszer,
mit fogsz felelni, győztes Trianon?

Mit fogsz felelni, ha Csaba vezérrel
a meg nem alkuvók seregbe kelnek,
csontváz vitézek, csontváz paripákon,
s egy bolond éjjel hazamenetelnek?!

Székely faluk harangja újra kondul,
a gyertyalángtól tüzet fog a Tátra...!
Magyarország... hányan mentek érted
örvénylő tűzbe és tüzes halálba...

Ismeretlen Testvér, ki messze földön
alszol, lelkében fűnek és virágnak.
Te már tudod, hogy hasztalan a Törvény
amit itt fent az emberek csinálnak.

Te már tudod, sorsverte zátonyodnak
magasságos, bölccsé csitult fokán,
Te már tudod, hogy örök egy a törvény:
bűn bűnhődést hord esztendők során.

Testvér, ki alszol ismeretlen sírban,
s megbékélt arcod nem láttam soha:
álmodd tovább az elnémultak álmát,
csöndes Testvérem: halott katona.

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,
nevek mögött egy hallgatag világ...
Ennyi sírra hogy virágot hintsek,
határon innen nem terem virág.

Határon túl kéne virágért menni...
ha már virágot hozni nem lehet,
ismeretlen, hontalan Halottak:
nektek adom e csöndes rímeket.

Debrecen, 1929    

Wass Albert:

Gondolsz-e rám?


Mikor az est szellő-uszálya lebben,
S madár dalol a zöldellő ligetben,
Mikor az égen első csillag ég,
S a nyárfa lombja suttog halk mesét,
Bíborba nyíló álmod alkonyán
Gondolsz-e rám?

Ha lelked, mint egy mámoros madár
Az ég sötétkék bársonyára száll,
Mikor a fényt koszorúba fonod,
S azzal köríted tiszta homlokod,
Repeső vágyad tündér-hajnalán
Gondolsz-e rám?

Én minden este kis faludba szállok,
Hol most javában nyílnak a virágok,
S szívem egy titkos, halk ütemre dobban,
Ha látlak olykor állni ablakodban;
El-el merengsz... s úgy érzem, igazán
Gondolsz reám!

"Ha én elmegyek innen, velem jön a világ.
Ez a világ, amit én látok, a magam szemével,
a magam hangulatain keresztülszűrődve.
És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se
csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most.
Mert nem látom őket többé olyanoknak.
Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják,
csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen."

Wass Albert

Wass Albert 

Álomtündérhez


Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem... kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!

Wass Albert
Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.

(Bajorerdő, 1946) Wass Albert

 

mail

 

Wass Albert

Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok. 
És én vagyok az a kíváncsi csillag, 
mely rád kacsingat
és rád ragyog. 

A csók, a csókod, az is én vagyok. 
Végigálmodom az álmodat, 
ölelésedben én epedek el, 
csak én tudom minden kis titkodat. 

A kulcs vagyok, 
mely szíved rejtett zárjait kinyitja, 
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát. 

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza, 
rád lehet a sarki lámpa fénye.

mail

Wass Albert

Márciusi ballada

Fenyők fekete lombján
már gyantaillat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat...
rég nem dalolt már senki.
Dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.

A nyirkos erdő mélyén
ébredni kezd az élet.
Az éledő rügyek közt
széncinke-had mesélget.
Rigók halk füttye szólít
a csöndes esti lesre,
s halk nyár-illúzióval
köszönt a szürke este:

...Lágy csendű lombok alján
pásztortűz fénye éget...
A tölgy-erdők susognak
csodálatos meséket...
Leszáll a tarka álom...
s míg csöndesen elalszol:
fejed felett a fákon
csengő poszáta-dal szól...

Fenyők fekete lombján
már gyanta-illat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat...
rég nem dalolt már senki...
dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.  
 

mail

Wass Albert 

RÜGYEK 

Az orgona-bokorra cinke szállt 
s a kis rügyeknek halk titkot súgott: 
a dombokon látta már a napsugárt, 
már jönni fog, 
s a lombok börtönére fényt havaz! 
Smaragd szívekben felpezsdült az élet. 
Csodás remény: valahol újra éled 
egy régi álom, csillogó tavasz. 

Lelkünkben is 
ilyen rügyecske tán a gondolat. 
A jég alatt 
szellem-páncélzat védi: kőkemény. 

Egy forró csókra hirtelen kipattan, 
s dalos tavasz lesz: csengő költemény.  
 

mail

Wass Albert:

A régi képek...


Ha néha, néha nyári éjszakán
Eszembe villan egy-egy régi álom,
A holdsugarán, csillagfényen át
A régi képek halvány fényét látom ...

Mikor a sötét fenyves erdők mélyén
Nekem zenélt a zúgó vadpatak,
A csendes, néma, rózsás esti fényben
Kék hegyek közt nyugodott a nap ...

Mikor a párás, zöldvizű mocsárban
Nagy hápogással keltek föl a récék,
Halkan zizegő nádas sűrűjében
Órákig lestem egy réti sas fészkét .
..
Mikor a hűvös nyári hajnalon
A vágott szélén jártam lopva, csendben,
Őzbaknak néztem minden barna foltot,
Lombok közt suttogó szellőt kerestem ...

Mikor a sziklák égbe nyúló ormán
Előttem játszott egy zergegidó,
Körülöttem volt a kék havas,
Hol szűz-fehéren csillogott a hó ...

Aztán még sok-sok minden elvonul,
Zöld tölgyfaerdő, mindenféle vad ...
De egyszer minden, minden elrepül,
Csak holdsugár és csillagfény marad ...

 

Az életünk egy furcsa kis mese,
szeszélyes játék, bús színész dolog,
... minden egy szürke váz körül forog,
fénnyel cifrázva, könnyel is tele...
az életünk egy furcsa kis mese.
Ami körülvesz, minden: színfalak.
Nincs hang, nincs szellem, nincs szín, nincs alak,
a fény, a rózsa, a dal, a babér,
ha majd kilépünk újra visszatér,
s új élet-színészeknek itt marad.
Ami körülvesz, minden: színfalak.
S vajon, ha majd, a halk függöny legördül,
s érezzük már a Csend leheletét,
elmondhatjuk a taps elé kiállva,
hogy nem játszottunk mi sem el hiába
e végzetes, csodálatos mesét?

Wass Albert

 

 

Wass Albert: Mire a fák megnőnek

"Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő munkával, rendre. 
S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. 
Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. 
Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. 
S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. 
Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. 
S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. 
Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. 
Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. 
Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek."

 

 

mail

 

Mit csináljak?

Mit csináljak a könnyeimmel,
ha mind egyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek,
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat kérdik,
s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?

(Wass Albert) 

 

 

Wass Albert:

BÚCSÚSZÓ

Előbb-utóbb távoznom kell. Nem tudom mikor és nem tudom hova, csak azt
tudom, hogy időm lejárt. A rám bízott feladatot jól-rosszul elvégeztem s több
mondanivalóm nem maradt. Írónak rendelt az Úr, mégpedig abból a fajtából, akinek nem
szórakoztatás a feladata, nem is a világ szépségeinek dicsérete, hanem mindössze
nemzetének szolgálata. Ezt tettem, ezt végeztem, jól-rosszul, legjobb tudásom szerint.

Hídépítő igyekeztem lenni. Hidat próbáltam verni múlt és jövendő között a
rendelkezésemre álló jelen felhasználásával. Sajnos az építőanyag hitványnak bizonyult.
A lelki és szellemi nyavalyák által legyöngített lélek nem bírta ki a történelem viharait s a
kiáltó szó, ha lelt is halló fülekre, nem volt képes tettekké kovácsolni a nemzet
meggyötört akaratát.

Életem egyetlen feladatának nemzetem megmentését ismertem föl. Ezt pedig csak
úgy láttam megvalósíthatónak, ha sikerül egybefognom a szétszórtságban még
megmaradt erőket egyetlen cél szolgálatára: megismertetni a világgal a magyar
nemzetben rejlő értékeket, lehámozni nemzetemről azt az undorító hamis kérget, amit az
ellenséges propaganda az utolsó évszázad során rákent, rákovácsolt abból a célból, hogy
meggyőzze az emberi világot: a magyar nem egyéb, mint egy Ázsiából idesodródott
műveletlen horda, mely más, derék népek elnyomásából él, kiknek megfékezése és
elpusztítása tehát közös emberi érdek.

Ennek az egyetlen célnak a szolgálatára állítottam be egész életemet. Az
eredmény: valami negyven könyv, melynek jó része egy nemzetközileg elismert és
elfogadott világnyelven hirdeti nemzetünk múltját, erényeit, érdemeit és mindazt a
gazságot, amit mindezekért cserébe a Nyugattól kapott. Vagyis igyekeztem lemosni
meghurcolt, megcsúfolt és meggyalázott nemzetemről az ellenséges propaganda
szennyét. Igyekezetem, sajnos, eredménytelenül maradt. Az óriásira növekedett
ellenséges propaganda-gépezet továbbra is sikerrel szennyezi a magyart és szerencsétlen
népem szóvivői még mindég nem akarják fölismerni azt a szörnyűséges,
megsemmisítésünkre törő veszedelmet, mely egy újabb évszázadon belül a kurdok
sorsára juttathatja nemzetünket.

Nos, én legalább azzal a kétes értékű elégtétellel távozhatok, hogy megtettem a
magamét s a többi már nem az én gondom. Létfenntartási harcára úgy lelkileg mint
szellemileg képtelenné vált nemzetemen még az Úristen sem segíthet, ha hamarosan nem
ébred magára.

De akár magára ébred, akár nem, én már nem leszek itt, hogy elsirassam, vagy
együtt örvendezzek az örvendezőkkel egy esetleges megrendítően szép és csodálatos
föltámadáson, amit csak az Úristen adhat meg egyedül mert más reménységre
lehetőségem sincsen. És ez jól is van így.

Akinek eltelt az ideje, az lelép a pódiumról s átadja helyét az utána
következőknek. Legyen velünk az Úristen kegyelme!

 

mail

 

Wass Albert:

Köszönetet mondok...


Köszönöm ezt a téli éjszakát,
amit emlékül adott nekem.
Köszönöm, hogy szeretett egy kicsit,
mert én magát nagyon szeretem.
Szeretem, úgy ismeretlenül,
névtelenül, szőkén, szépen.
Mese volt. Oh, e mesénél
csodásabbat még soh'sem éltem.

Talán, ha jobban megismerném,
oly szürke lenne, mint a többi -
Köszönöm azt, hogy így maradt meg.
Álmok szoktak így a szívekbe
belopódzni, és tovaszökni.

WASS ALBERT:

SZERETNÉM...

Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami leginkább lenni akarok.
Ha egyszer azt mondaná valaki:
Megsajnáltam a bánatodat,
Hitetlenségedet, háborgásodat,
S neked adom mi legdrágább neked:
A sorsodat, az önéletedet.
Neked adom a teremtésedet.

Akkor azt mondanám: legyek erő,
A végtelenség örök ereje,
Aki nem néz hátra, csak előre,
S nem hallja a múlt idők zenéjét.
Legyek az őskor mitikus gigásza,
Aki számára nincsen vég, határ,
Hogy két karommal a világot rázzam,
S a hitemet, az igazságomat
Beleüvöltsem, belekiabáljam;
Eszme legyek, kirobbanásra kész,
Szent Géniusz, hatalmas és merész,
Aki előtt a végtelen szabad!

Erő legyek, kiben nem él az álom,
Ki győzni tudjon Olimposz-csatákon,
Kiben jövendő nagy világok élnek,
Ki a babonának és hitetlenségnek
Kiszúrja titokzatos Küklopsz-szemét.
Erő legyek, nagy alkotó erő,
Romboló, világokat teremtő,
Kinek lelkében eszme-lángok égnek,
S nem fél a Halál sötét szellemének
Bátran, büszkén a szemébe nézni.

Erő legyek: jövő ködébe látó,
Erő legyek: nagy eszmékért csatázó,
Zengjem a ködös mindenségen át,
Egy új teremtés király-himnuszát!
S ha egyszer majd az idő műhelyéből
Jőnek tüzesebb világ-hajnalok,
Tudjam, hogy élek, dalolok, vagyok!
Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami igazán lenni akarok.

 

Wass Albert:

A magyar feladat

Minden emberfia, amikor rászületik erre a világra, feladatot hoz magával. Valamit el kell végeznie ahhoz, hogy életének értelme legyen.
Legtöbbje végig bukdácsol életének göröngyös vagy kevésbé göröngyös útján, anélkül, hogy valaha is tudatára ébredne annak, hogy valami fontos elvégeznivalója lenne ezen a földön. Van, aki lelke mélyén érzi talán olykor, hogy tennie kellene valamit, de nem tud rájönni arra, hogy valójában életének mi is az értelme! Kapkod ide-oda, próbálkozik ezzel, próbálkozik azzal, míg bele nem fárad a sok próbálkozásba, és csalódottan hagyja abba a keresést.
Csak nagyritkán akad valaki, aki rátalál életének titkára és aszerint is cselekszik. Az ilyen ember többnyire nem él hosszú életet, és rendszerint erőszakos halál áldozata lesz, mivel a feladat, amire ráismert és amit magára vállalt, ellentétben van a ,,földi hatalmak" érdekeivel, és így jelenléte számukra alkalmatlan.
De nézzük meg először is, hogy mi az a ,,feladat", amiről beszélünk!? Minden előtt legyünk tisztában azzal, hogy a Nagy Teremtő, nevezzük Istennek, vagy aminek akarjuk, hiábavaló munkát soha sem végez. Mindennek célja van, s ez a ,,cél" az, ami értelmet ad a teremtésnek.
Minket, s köztünk engem is, magyarnak teremtett a Nagy Alkotó. Ez azt jelenti, hogy emberi életünk értelmét ezen a szinten kell keresnünk. Itt van számunkra, a ,,kiindulási pont": magyarok vagyunk, ennélfogva magunkon viseljük (akár tetszik nekünk, akár nem) mindazt, ami ezzel a szóval jár, és amit ez a szó jelent. Ez a szó már meghatározta számunkra a keretet, melyben élnünk kell, s mely keretben életünk célja rejlik. Hiába vergődünk ellene, hiába próbálunk kitörni belőle: számunkra nincs más keret. Csak ebben a keretben élhetünk boldog, megelégedett, termékeny, emberhez méltó életet. A Nagy Teremtő rendelése szerint csak ebben a keretben lelhetjük meg életünk értelmét és célját.
Ahhoz azonban, hogy rátaláljunk erre a célra s ennek értelmére: rá kell ébredjünk arra a feladatra, amit magunkkal hoztunk, mint láthatatlan útravalót: magyar voltunk feladatára. Amit, ha becsülettel elvégzünk: elégedetten térünk vissza Teremtőnkhöz. Ha elmulasztjuk: oda kerülünk, amit emberi szóval pokolnak neveznek, s ami valójában nem egyéb, mint lelki meghasonlás. Fontos tehát, hogy idejében felismerjük és tisztán lássuk magyar mivoltunk feladatát: a nagy magyar feladatot.
Minden feladat célt szolgál. Egyetlen nagy célt: a fennmaradást. A magyar feladat célja tehát nem egyéb, mint a magyar nemzet fennmaradása.
Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amit a mai világ uralkodó szellemisége minden eszközzel megsemmisíteni igyekszik, mint az elmúlt időkből hátramaradt kísértetet, amit ,,nacionalizmus"-nak neveznek, és ami nem egyéb, mint az ember önkéntelen ragaszkodása múltjához, nemzeti örökségéhez és mindahhoz, ami másoktól megkülönbözteti.
Érdemes megjegyezni, hogy ennek a ,,nacionalista világnézetnek" a magját éppen azok ültették bele az emberi világ szellemiségébe, akiknek nemzetközi képviselői ma legádázabb ellenségei ennek a gondolatnak. Van-e nacionalistább nemzet a zsidónál, kik a maguk körében legmakacsabbul ragaszkodnak a maguk saját nemzeti törvényeihez és szokásaihoz? Akiknek nemzeti törvényeit maga az Úristen rendelte el!? Minden nemzetnek egyforma jussa van ahhoz, hogy a maga saját nemzeti eszméit kövesse s azoknak törvényei szerint éljen. A magyar nemzet törvényei semmivel sem alább valóak más nemzetek törvényeinél, beleértve a zsidókat is. S mint ahogy más nemzetek fiainak Istenadta jussuk van ahhoz, hogy saját nemzeti irányvonalaik szerint éljenek, ugyanez a jussunk megvan nekünk is.
Nézzük csak, hogy mik is ezek a ,,jussok"! Először is a nyelv. A népszokások megőrzése, nemzeti ünnepek tiszteletben tartása. A Haza földjéhez való juss, mely apákról a fiakra száll. Minden nemzetnek jogos feladata a nemzeti szabadság és az ország megőrzése, mert ennek a kettőnek a veszte a nemzet vesztét is jelenti.
Mi magyarok semmivel se vagyunk más nemzeteknél alábbvalóak. Miért igyekszünk hát elhitetni magunkkal ezt az alacsonyabb-rendűséget? Ennek csak két oka lehet: szellemi restség, vagy ami még ennél is rosszabb, az öntudat csődje.
Annyit hallottunk már másoktól, mind idegenektől, mind olyanoktól, akik hozzánk tartoznak, köztünk élnek, de az élet keserűségei már megfosztották minden nemzeti öntudatuktól, és úgy vélik, hogy lopás, csalás csak akkor bűn, ha azt velünk szemben követik el mások, de ha mi követjük el, akkor ,,élelmesség" a neve. Annyit hallottuk már ezt az élelmességnek nevezett új törvényt magyar földön is, hogy rendre el is fogadjuk már, mint valami ,,új öltözetet", ami nem csak divatosabb, de okosabbnak is tűnik. Becsület, tisztesség, jóakarat úgy tűnik, mintha idejüket múlt fogalmak lennének. Csalóké és hazugoké a világ!
Márpedig az emberi életformának ez az új ,,alakzata" romlásba és pusztulásba vezet. Ha még van olyasmi, hogy ,,magyarok földje, magyarok országa" akkor vissza kell térnünk, de nagyon is gyorsan, a ,,magyarok rendjéhez", vagyis ahhoz az ősi alaphoz, aminek becsület és tisztesség a neve, mert országunk csak így lehet újra ,,magyarok országa".
Azok, akik a kommunizmus hátán belovagoltak Magyarországra és az úgynevezett ,,felszabadulás" után is vezető állásokban maradtak, így vagy amúgy, előbb vagy utóbb el kell tűnjenek onnan, mielőtt szemétgödörbe süllyesztik az országot. Az előbb-utóbb bekövetkezendő új választások törvényes és békés alkalmat nyújtanak majd ehhez, s ha emberek vagyunk még és magyarok: élünk is az alkalommal.
Egy teljesen új országot kell teremtsünk magunknak, ahol az erény újra erény és a hitványság hitványság. Ez nem lesz könnyű feladat, mivel az ,,új urak" szennye beszívódott már apránként a megmaradt nép testébe is, és sokan vannak, akik nem hisznek többé a munka erejében, hanem a törvény és erkölcs megkerülésében látják a boldogulás útját. Ennek az újfajta, megbetegedett szellemiségnek el kell tűnnie magyarok földjéről, hogy újra megbízhatóság legyen az a nemzeti tulajdonság, mely évszázadokon át becsületet szerzett a magyar névnek.
Márpedig ez nem lesz könnyű munka. A beteg testet könnyebb gyógyítani, mint a beteg lelket. Ehhez elsősorban is példaadásra lesz szükség és félős, hogy ettől a megfertőzött nemzedéktől aligha telik jó példákra, amíg csalás a gazdagodás útja és szemfényvesztés a politikai siker titka.
Elsősorban is az ifjúságot kell megmenteni a romlástól, melynek nevelője ma a pornográfia, valamint a meggazdagodás legaljasabb módszereit dicsőítő irodalom. Új, szilárd alapokra épülő ifjúsági irodalom megteremtése szükséges. Fel kell támasztanunk és beindítanunk az olyan könyvsorozatokat, melyek bennünk, az idősebb nemzedékben megteremtették azt a szellemi alapot, ami ezer viharon át is megőrzött bennünket magyaroknak és megtanított bennünket arra, hogy mi a helyes, mi az igaz, mi a becsületes és mi a magyar. Mi történt azokkal az ifjúságot formáló, lélekemelő könyvsorozatokkal, mint a ,,Hazafias Könyvtár", ,,Filléres Könyvtár" és ezekhez hasonlókkal? Ezek voltak azok az olvasmányok, melyek megőriztek bennünket minden lélekszennyező szeméttől, melynek egyetlen célja az ifjúság megfertőzése, szellemi erejének lerombolása volt s mely szemét ma uralja a világot.
Ennek az építőerejű ifjúsági könyvkiadó vállalatnak az újjáépítése lenne ma a legfontosabb munka. Talán be lehetne még szerezni valahol a ,,Hazafias Könyvtár" történelmi értékű könyvecskéit és egy kis átírással újra kiadni!? Idejét-múlt vénember vagyok már, de egy ilyen ifjúságot mentő munkának az elkezdésére még alkalmas lehetnék, ha sikerül összekotorni hozzá az anyagi alapot. Tartsuk észben az ősi jelmondatot:
,,Segíts magadon, magyar,
s az Úristen is megsegít!" 

 

 

Wass Albert

A MAGYAR NEMZET HÉT PARANCSOLATA

Az Úristen kegyelméből azonban nincsen veszedelem a megmaradás lehetősége nélkül.

Ha fölismerjük a veszedelmet, és él bennünk az akarat, hogy segítsünk magunkon, az Úr is velünk lesz!

S ha már egyebet vénségemnél fogva nem is tehetek: szavakba foglalhatom a törvényt, mely részben minden nemzetre egyformán vonatkozik, de különösképpen a magyarra.

És elnevezhetem ezt a törvényt A MAGYAR NEMZET HÉT PARANCSOLATÁNAK:

1.

Tiszteld és szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, minden erődből, és rajta kívül más istened ne legyen. Bálványt ne imádj! A pénz mindössze eszköz, nem istenség. Érdekimádat, ön-imádat hamis utakra vezet embert és nemzetet egyaránt.

2.

Magyar mivoltodat, az Úr legszebb ajándékát, meg ne tagadd soha! Őrizd, ápold, add át fiaidnak, mert csak addig marad rajtatok az Úr szeme, míg e nemzethez hívek maradtok. Ki nemzetét elhagyja: az Urat tagadja meg, s elvész nyom nélkül a népek tengerében.

3.

De ne gyűlöld azt, aki más nemzethez tartozik. A gyűlölet méreg, mely megmérgezi az elmét, és gyűlöletet terem. Rokonod minden isten-fia ember, bármely nyelvet beszéljen is.

4.

Szeress minden magyart, mert testvéred Ő: nemzeted fia. Segítsd és támogasd, mert közös hazát adott nektek az Úr. Ki testvére ellen fordul, vagy megcsalja azt: önmagát rövidíti meg ezzel, saját nemzetét gyöngíti, s az Úr parancsa ellen vétkezik. Ki széthúzás magját veti el: romlást arat.

5.

Ki bántja a magyart: téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Bárki magyar vesztesége a te veszteséged is.

6.

Légy becsületes, tisztességes és igaz! Ezek azok az emberi értékek, melyeken nemzeteknek, országoknak épülniök kell. Hamis szó, hamis cselekedet ingoványba vezet.

Aki csalásra épít: nyakát töri. A felelőtlen ember homokra épít, amit elfúj a szél, és elmos az eső. A becsületesség olyan, mint a sziklakő: kemény és maradandó.

Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ.

A jövendő az igazaké. Haladj csak bátran a becsület és tisztesség útján, a jövendő az igazakkal van.


7.

Legyetek bátrak és hűségesek egymáshoz és a magyar nemzethez, mert az Úr szereti a bátrakat és a hűségeseket, s megsegíti azokat, akik az igazság útjai járnak.

Őrizzétek szívetekben ezeket a parancsolatokat, s meglássátok: az Úr veletek lesz!

(1993. május)

 

 

Februári álom 

Kint tél van még; hideg, könyörtelen, 
Az ablak alatt elsüvölt a szél. 
Fedélcsatorna pléhe felzokog, 
Ott fent a kémény jajgat és beszél. 

A képzelet varázsa messze száll, 
S mint őszi pára itt-ott fennakad; 
Egy szürke dombon s néhány régi fán 
Meg-megpihen s halkan tovább szalad... 

Már lefolyt a bércek hó-palástja, 
Sötét-lilára vált a vén havas; 
Szalonka száll a csendes esti szélben, 
S a napsugár már zöld rügyet fakaszt. 

A kismadár is megcsendül az ágon, 
Tavaszi vágyak vidám dallama; 
Túl a ködbe burkolódzó fákon 
Mintha bíbor-eső hullana. 

Jön az alkony. Az áldott nap leszáll. 
Vonulnak már a szürke vadludak; 
A légben kezdődik a szúnyog-bál, 
S a völgyben tompán harsog a patak. 

Azúr-égen a csillagok kigyúlnak: 
Arany szegek a tündér kárpiton. 
A földre sápadt csillagocskák hullnak: 
Pásztor-tüzek, a vén hegyormokon. 

Kint még zokog a vén fedélcsatorna, 
Ablakom a szürkületbe tárom. 
Hideg havát a szél szemembe hordja: 
Elsuhant már a februári álom. 

Wass Albert 

mail

 

Otthon

Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz.
Ahol valaki vár este.
Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait,
a bútorok apró nyikorgásait.
Ahol úgy fekszel le az ágyba,
hogy nem csak alszol, hanem pihensz.
Nem csak pihensz, hanem kipihened magad.
Kipihened az életet, az embereket, mindent.
Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok.
Elég egy szoba.
Ha tízen vagytok benne, az se baj.
Ha mind a tízen egyek vagytok ebben,
hogy haza tértek, amikor este hazatértek.
Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés.
Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek.
Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök,
egy kályha, ami meleget ad.
És hogy ebben a körülöttem lévő széles,
nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen
és ma az enyém.
Jól érzem magamat benne,
ha kinézek az ablakon és kint esik az eső,
vagy süvölt a szél.
És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat,
akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá.
Egy szűk padlásszoba is lehet otthon.
Egy pince is.
Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet.
Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál.
Egy fénykép, amit éveken keresztül
hordoztál a zsebedben.
Egy könyv az asztalon.
Egy ébresztőóra.
Mit tudom én: ezer apró kacat
ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra
Tőled áll a világ,
a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival.
Süt a nap, esik az eső, szelek járnak
és felhők futnak a széllel.
Vannak virágok és fák és patakok és emberek.
Valahol mindezek mögött van az Isten
és Ő igazítja a virágokat, a fákat,
a patakokat és az emberek közül azokat,
akik neki engedelmeskednek.
És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken,
egy asztal előtt.
És ez a szék és ez az asztal ma a Tied.
Ma.
Ez a fontos.
És körülötted szép rendben a többi:
a virágok, a fák, a felhők,
Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai,
ma mind a Tieid.
És jól van ez így.
Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él.
És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod:
nem vagy otthontalan a világon.

Wass Albert 

mail

Wass Albert

Honvágy


Susog az erdő, szállnak a szelek,
a szelek szárnyán vándor fellegek,
keletnek szállnak, hazafelé...
Magyarország felé...
Valahol messze áll egy kicsi ház.
Csöndjére öreg diófa vigyáz.
Küszöbe vásott, födele vén...
úgy vágyom vissza én...

Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj...

Kicsiny fiacskám, jól figyelj ide:
elszállunk most a széllel messzire!
Távol mezőkön, régi rónán
valaki vár reám...
Vadszőlős tornác, gémeskút... akác...!
Lágy esti fényben árva kicsi ház...!
Rozoga padján bús egyedül
egy öregasszony ül...

Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj...

Békés kolompszó, ringó búzaföld...
Árnyas lugasban fülemüle költ...
Szelíden kondul az estharang...
Így szól: galang... galang...
Virágos rétek! Dűlő út...! Patak...!
Szép öreg fűzfák a falu alatt...!
Ha dalol este a csalogány,
vártok-e még reám...?

Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj...

 

mail

 

Wass Albert:

Magyarok dalolnak

Hegedűjén a magyarnak
úgy zokog a magyar nóta,
mint hogyha egy egész nemzet
eltemetett álma volna.

Akárcsak a magyar rónák
szívdobbanása lenne,
olyan mindegy, hogy az öröm
vagy a bánat sír föl benne.

Mert a magyar mindig sírhat,
mert a magyar mindig árva,
akár gondol szeretőre,
akár gondol temetőre,
akár gondol a hazára.

mail

Wass Albert:

SZEGÉNY VAGYOK

Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,
aki az utcasarkon kéreget,
mert felette tiszta ég ragyog,
s az ég szereti a szegényeket.

S a koldusok nagynéha hinni tudnak,
Istenben, égben, s abban, ami szent,
és imádkozni tudnak és szeretni
s a lelkük álma: Léthe-parti csend.

És jó annak, kit szánakozva néznek
és megsiratják fátylas csillogását
mosolytalan két könnyező szemének.

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.

Mert szeretetben, hitben és reményben
a koldusnál is koldusabb vagyok.

mail

 

Légy jól nevelt.


Igyekezz hozzánevelni magadat az emberek közelségéhez.
Csak a neveletlen emberről lehet tudni, hogy mikor van rossz kedve.
Fegyelmezd magad. Senkit sem érdekel,
hogy milyen hangulattal ébredtél föl reggel és egyedül csak a
fogorvosodra tartozik,hogy fáj-e a fogad, vagy sem.
Ha okvetlenül érzed, hogy kellemetlenségeket kell mondanod,
mert jólneveltséged gyöngébb, mint hangulataid:
bújj el valami félreeső helyre és írd le egy papírra mindazt,
amit megmondanál. Tedd el, és másnap olvasd el megint.
Egy hétig olvassad el minden nap és a hét végén
olvassad föl barátaidnak is.
Azok nevetni fognak rajta.
Te pedig a szégyenkezés által emberré neveled magad."


/Wass Albert/

mail

 

Wass Albert:

A másik


Én nem tudom, mi van velem, de néha
magam elől menekülni vágyom,
hogy az a másik, titkos Énem
meg ne találjon.

Mert jaj, az egy fekete szellem,
s gonosz kínokkal rég hat át.
Ahányszor jött: rengett a lelkem,
s csatát kezdettünk: rém-csatát.

Ha félve, bújva, bajt előzve
olyankor elfutok előle,
s szívemre fény-zápor szakad,
kísérnek újra régi tervek,
és álmaim,
a száműzöttek hazatérni mernek:
elég egy csöndes pillanat,
hogy az a gyűlölt Másik Énem,
tépő vad gondolat-hadakkal
izzó agyamba visszatérjen.

És jaj nekem, ha rám talál:
minden madárdal csendre válik,
s a csend, a csend: ez a Halál...
Most is közelg a szörnyű Másik:
döbbent szemekkel jönni látom;
jaj rejtsetek el, rejtsetek el,
hogy meg ne találjon!

 

mail

 

Wass Albert:

Öregedő szerelmes vers


  Ó jaj, az évek telnek. Lassan szél
fújja tova hajunk sötét színeit.
A hétköznapok körmei bevésik
arcunkba titkainak nyomát. Kiért
szívünk tegnap még izzott: ma már emlék.


Lába nyomán ködök kelnek s a ködben
az élet lassan elvész. Kedvesem,
búcsúzz el tőlem könnyen.


Látod: az alkony ott jár már a horizonton
s a fák árnyékát feketén nyújtja.
Sápadt arccal leselkedik a hold.
Hajók búgnak a ködben, s vak szelek
időt terelnek kint a tengeren.


Eredj! Könnyet se ejts! A búcsúkendőt,
látod, én is vidáman lengetem.
Valahol Pán, az Isten, tutajon,
nádtutajon zöld fűzfasípját fújja.


Világot komponál s e furcsa dalt
hallgatja nap, hold, csillagok, hegyek,
vidám és búcsúzó szerelmesek.


Kis trilla van e dalban. Szállj tehát.
Engem maholnap elnyel már a csend,
s a csendben rád emlékszem majd, és mondom:
itt volt, de merre ment.

 

mail

 

Megosztás Megosztás a Facebook-on