Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Gyóni Géza (1)

 

Boldog névnapot !

 

mail

 

GYÓNI GÉZA

ÖRÖK SZÉPSÉG

Szép vagy, mert szépnek látlak.
Vihar csak engem tépett.
Hamvas, mosolyos képed
Marad örök rózsásnak.

Szép vagy, mert szépnek látlak.
Könny, átok engem éget.
Szemed csodás kékjének
Könny mérge meg nem árthat.

Szép vagy, mert szépnek látlak.
Frissnek, örök üdének
Magasztal minden ének
S mohón minden szint rád rak.

Tőled, ne félj, nem lopnak
Az évek ifjúságot,
Fényt, lángot rád bocsátok -
S szép vagy, mert úgy alkotlak!

mail

Gyóni Géza -

Ne félj!

Ne félj! Jövök! 
Bár álljon utamba 
Dörögve, ropogva 
Felhőkapujából 
Bősz fergetegével 
Az ég zivatarja - 
Cikázva levágó 
Villáma hatalmát 
Én játszva kiállom 
És szívem elébe 
Kitárom: 
Hadd lássa az égi 
Világ tüze fényét, 
Vakítva világló 
Hótiszta szerelmem - 
És szégyene árján 
Meneküljön előle! 

Ne félj! Jövök! 
Bár dőljön előmbe 
Habbal tele forgó 
Örvénye folyóján 
Az elragadó ár: 
Hogy elállja utát 
Döntő erejével 
A puszta karoknak, 
Melyek tele vággyal, 
Küzdésbe hevűlve 
Ölelni repülnek... 

Bár dőljön utamra 
Hullámai árján 
Vésszel tele tenger; 
Hogy eloltsa tüzét 
Két szomjas ajaknak, 
Melyek tele vággyal 
Csókolni sietnek, 
Megváltani téged 
Örök szerelemmel! 

Ne félj! Jövök! 
S áttörve az orkán 
Vésszel tele torkán, 
Megsímulok oldalodon, 
Remegve vigyázva, 
Hogy egy szorítása 
Se fájjon e karnak, 
Mely villámit az égnek 
S rontó birodalmát 
A végtelen árnak 
Áttörte kacagva - 
Teérted!

mail

Gyóni Géza

VENÉZIA


Vén paloták csöndben vénülnek,
Hidak alatt hintáz a Hold.
Régi balkon virágos szélén
Egy fehér asszony kihajolt.

Fehér csipkéje leng az éjben.
Ragyog a Hold s az asszony válla.
Száz gondola suhan a mélyben
S az asszony az enyémet várja.

Fehér gondolám vérrel festem
És ácsolom bús verejtékkel.
Jaj, elkészül-e sohanapján
És odaér-e egyszer éjjel?

Vén paloták csöndben vénülnek.
Venézia, elérhetetlen,
Venézia, szépséges asszony,
Ma megint, megint nem mehettem.

mail


A BOHÉM GYÁSZA

Vándor, ki csak álorcás arcát látod,
Mikor vigan mesél és boldogan,
Halkan köszöntsd a jó bohémbarátot,
Kinek szerette szép halottja van.

Halkan haladj a bánatsátor mellett,
Melyben most virraszt a bohémi gyász.
Mert aki annyit vigasztal s nevettet,
Sirni akar most a komédiás.

Kinek ajakán Lear bánata csuklott,
Ó élet gyásza, szörnyű temetés,
És minden gyászon minden könnye 

hullott,
A magáéhoz könnye már kevés.

Vándor, ki csak álorcás arcát látod,
Mikor vigan mesél és boldogan,
Köszöntsd halkan a jó bohémbarátot,
Mert sír a szive, és csak szive van.

sad


KISS JÓZSEFHEZ

A csúcson, melyre már fölértél, 

vátesz,
De szép lehet a napfényes világ.
A vad zsivajból ott halk suttogás 

lesz
És nem kinoznak diszharmóniák.
Káromlás, átok oda el nem érhet
S te nem látod már csak az örök 

szépet.

Vihar nem jár ott. Hajad nem zilálja.
Békén szürcsölöd a Léthe vizét.
Fölötted leng az istenség szakálla
S amit a szem lát, mind isteni szép.
Szépség vetése úgy nőtt ki magától
S amit arattál: egy marék virágból.

Boldog vagy-e? S a csúcsról ha 

lenézel
A völgybe, hol a mult folyója fut,
Látod-e még barnafürtös fejével
Látod-e még a kis zsidófiút,
Ki - hátán háza, keblén kenyere -
A völgyből indult föl a csúcs fele.

A csúcs felé, amelynek meredekje
Kálváriánál is kálváriább.
Mert kő hullott a kis zsidógyerekre,
Mikor zengte az első áriát,
Az áriát, mely szép volt és magyar 

volt
S nem volt mögötte félezer magyar 

hold.

Nem volt mögötte csak egy bús 

zsidónak
Gyönyörű érző és vérző szive.
Költőnek, jósnak, búsnak, újítónak
Hétszer kell itten vezekelnie.
Barna hajad a gyászokban fehér lett,
Hanem a csúcsot - mégis csak elérted.

A csúcson, melyre már fölértél, 

költő,
De szép lehet a megbékélt világ.
Titkát kitárta már két emberöltő
S kincsüket is a mesés indiák.
Bölcs szemed látja már az élet titkát
S a szomszédban vár jó Reb Mayer 

Litvák.

A szomszédban: a Halhatatlanságban,
Melynek ágyát te vetetted neki,
Nagyapád mellett még egy csöndes ágy 

van,
A párnáját most ő rendezgeti,
Hogy jó puhán és melegen találja,
Ha megtér hozzá majd az unokája.

mail


LOLA TESI HEGEDŰJE

Kis sárga virágot
Küldött a nagy orosz puszta.
Sirt a hegedű,
És sirt a szivünk, hogy húzta.

Kis sárga virág,
Ó mennyit kellett már fájnod,
Mig megszólaltattad
Lelkünket: a magyar álmot.

Kis sárga virág
Szivünket szivéhez húzta,
És ölelkezve sírt
Két árva, végtelen puszta.

mail


CÉZÁR, ÉN NEM MEGYEK

Vérben úszik vad hegyek orma,
Paskolja vér; paskolja ár.
S engem a halál-dáridóra
Cézár parancsa vár.

Itt hagyni minden szentet, drágát,
Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét:
Cézár parancsa nem kegyelmez.
Kell a halál-cseléd.

Már összeszedtem kis cókmókom.
Indulni kell. Jaj, hogy lehet.
Vérben úszik vad hegyek orma.
Cézár, én nem megyek.

Cézár, lásd, ép a szüret áll már,
Gerezd hegyén tömött gerezd.
Vérben úszhat vad hegyek orma,
A földem nem ereszt.

Cézár, énnekem asszonyom van,
Forróölű, dalos, szelid.
Te éretted jaj, hogy áztassam
Könyűvel szemeit.

Kicsi, szegény, ijedt fiókák
Fogják, lásd, erős térdemet.
Cézár, ki visel gondot rájuk,
Ha gőgöd eltemet?

Vért szűr a pajzs Hispániában,
Rengenek a sötét hegyek.
Bús fürtnek a halálszüretre
Cézár, nem mehetek.

Nekem nem házam a te házad.
Nekem nem fáj a bánatod.
Éntőlem véres koronádat
A sárba vághatod.

Mit bánom én Hispániát,
Ha gyémánt-hegyeket terem;
Minden drágakövednél drágább
Az én rongy életem.

Élet, élet, szent gyönyörűség,
Egyetlen, mely nekem ragyog.
Cézár, az életem felett
Én is cézár vagyok.

Melyik Isten nevében trónolsz?
Mily őrület adott jogot:
Hogy istenadta életemmel
Játszik a pallosod?

...Soracte ormán zöld az erdő,
Szivem élet-vágytól dagad,
Jer, asszonyom... A koronádat
Cézár, védd meg magad.

Vagy küldj hamar pretóriánust
Üsse szét e dacos fejet,
De bitangul a mészárszékre
Cézár, én nem megyek.

mail


MAGAMNAK MONDOM

Késett vendég az élet-lakomán,
Mire vársz még itt és mit keresel?
Mig álmodozva jöttél az uton,
Helyedet régen más foglalta el.
Az asztalodhoz más telepedett,
Másnak mért mámort aranyos kehely.
Vig zeneszóra más ült ünnepet
S az asszonyodat más ölelte el.

Késett vendég az élet-lakomán,
Ügyes senkiknek áll a pillanat.
Mire vársz még, és mi vár még reád:
Keserű korty és keserű falat.
Késett vendég az élet-lakomán,
Azért sajnálni semmit sem szabad.
Ügyes senkiknek kívánj jójszakát,
S az ajtó előtt lődd agyon magad!

mail

Gyóni Géza

VAN EGY FALU


I.

Van egy falu, - fehérfalú
Templom van a közepében.
Nekem az a kicsiny haza
Legkedvesebb menedékem.

Csendszerető, szántó-vető,
Egyszerű nép lakik benne -
Baja bár száz, sosem lármáz -
Rábízza a jó Istenre...

Mégis hogyha városokba'
Zúgni hallom már a népet;
Sorsa ellen békületlen...
Tudja Isten, mitől - félek...

Úgy ostromol itt a nyomor,
Mely kőházak falát rágja.
Elgyötört nép rázza öklét
Cifra, fényes palotákra.

És ha akkor a zsivajból
Kis falumba be-betérek -
Úgy örül a lelkem annak,
Hogy a házak - mind fehérek...

II.

Van egy kis ház, szőlőinda
        Körülfonja.
Kis ablaka oda néz ki
        A toronyra.

Van egy kis ház. Templom van a
        Közelében;
Szűk ösvénye a templomhoz
        Vezet épen.

Gőgös város zajába ha
        Beleuntam,
Akácszegett ösvényt járok
        Csillapultan.

S hogy megállok a kis háznak
        Ereszében,
Úgy érezem: a templomot
        Már elértem.

mail


TRAGÉDIA

Soká, nagyon soká töprengett,
Hogy válaszolhat-e neki?...
Megírta végre egy levélbe
Csak ezt a szót, hogy: szereti...

És a ravatalt körülzsongták
A bús tündérek seregi -
S úgy sugták a halott fülébe,
Hogy: szereti, hogy: szereti...

heart


JÓ ÖREG EPERFA

Jó öreg eperfa, lombos régi társam,
Hát te nem örülsz, hogy újra itt 

vagyok?
Te látod meg csak a fanyar 

mosolygásban,
Hogy az igazság már benne megfagyott?
Hogy én itten most már helyem se 

találom,
Mint egykor eprészve gallyaid között 

-
Hol annyiszor szállt rám édes 

gyermekálom
S te őrködtél híven álmaim fölött...

Te aggon is ifjú, gyümölcsöt hozó fa,
Zöld leveles fejfa egy század felett 

-
Tizenkilenc nyárnak fáradt hordozója
Ime újra itt áll és beszél veled.
Ne rázd koronádat! Ne kínáld 

gyümölcsöd -
Tudod, jóizűn már enni nem tudom -
Ami gallyaid közt valaha eltöltött,
Elmaradt valahol tőlem az úton...

Széles utat jártam, illattól 

bódultan,
Hol aki erényes, szemetet seper.
Könnyes kacagás közt temetni tanultam 

-
Lásd, öreg fám, most már nem kell az 

eper.
Lombjaid között szőtt tündérrege, 

álom
Hiú fényben elszállt, mint az őszi 

köd, -
Nem tud az már csüngni tarka 

szivárványon,
Ki a tengert járván - melletted 

kiköt.

Jó öreg eperfa, lombos, régi társam,
Fáradtan, tépetten újra itt vagyok.
Fakó ajkamon csak fanyar mosolygás 

van,
Mit a hazug élet rajta meghagyott.
Jó öreg eperfa, hogyha énnekem még
Vidulásom lenne ártatlan danán,
Hogyha gallyaid közt újra 

eprészhetnék,
Minden leveledet, de megáldanám!

mail


BEATA

Rőt fényű lámpa gyér világa reszket
A nedves, kormos pincebolt falán.
Sötéten kelnek lomha árnyéktestek
S inogva bomlik egy a más után.
Törött sóhaj szakad az éji csendbe,
Ziháló mellből kínosan fakadt -
S a pisla fény csak ontja, űzi egyre
Az imbolygó, iromba árnyakat.

A fojtott zugban, rozzant szalmaágyon
Fekszik a bűnös, lázbeteg leány.
Gondtól görnyedten, halotthaloványon
Egy fiú guggol ágya oldalán.
A szomszédból behallik a tivornya,
Sikong, kacag az ócska zongora,
S a függönyön vad táncban kavarogva
Ölelkező árnyék suhan tova...

A lány lehunyja fáradt szempilláit,
Arcát párnái közé temeti.
Óh, az a rőt fény mégis bevilágít,
Óh, azt a képet látni kell neki...
A kacaj mintha szívéhez ütődne,
Pihegő teste megremeg bele -
És képre kép kél, - elvonul előtte
Egész áthajszolt, átkos élete...

Egy rozzant viskó, kint a városvégen,
Egy istenverte, nyomorgó család;
Rózsaszín álmok könnyázott kenyéren,
Mik édesíték sivár nappalát.
Egy sima kéz, mely megfog 

szenvedéllyel,
S hiába vergődik, mint annyi más...
Aztán csak éjjel... gyötrő, kínos 

éjjel...
Óh, a bukásból nincs föltámadás.

Megejt a hinár s vonja áldozatját
A süppedő talaj tovább, tovább
És újra látja, fénybe hogy úsztatják,
Hallja kacagni a vén zongorát.
És észbontó kép jő: a bűn leánya
Kiűzve rútul, sínylő betegen -
S egy jó fiú, ki elment ő utána
S ide hozta, hogy nyughelye legyen...

Vígy innen el! Vígy messze innen 

engem
Ne haljak itt meg; - vígy, vígy innen 

el!
Szörnyű kín volna halni sárban, 

szennyben, -
Ahol halok, legyen az tiszta hely...
Vígy, vígy! Hogy ezt a vad kacajt ne 

halljam,
Csak egy imát még, Isten!... Nem 

lehet.
Óh, a kín kétszer éget a zsivajban, -
Szép tiszta helyre vígy el engemet!«

S a jó fiú, ki bűnben is szerette,
A lázbeteg lányt karjába veszi.
Már künn az utcán. Magasan felette
Kigyúlnak az ég csillagezrei.
A szomszéd házból kihallik a lárma,
Sikong, kacag az ócska zongora...
S karján az utca haldokló leánya -
A jó fiú halkan oson tova...

Nézd ott a templom... Ajtaja 

kitárva...
Oly könnyű volna ottan a halál...
Óh, mondd, betérhet még a bűn leánya,
Ki másutt enyhet, nyugtot nem 

talál?...
S már ott vannak a templom ajtajában.
Az oltárképen gyertyafény lobog.
S szelíden, hiva, bátoritva, lágyan
Néznek a lányra az apostolok.

Ott áll közöttük glóriás fejével
A mester. Vállán egyszerű lepel.
S kinek hite száz igazéval ér fel:
A bűnös nő előtte térdepel.
Vad szitkát hallja erkölcsös 

tömegnek,
S az Urat látja, aki jó, szelid, -
Lázas szemében könnycseppek remegnek
S az oltár felé lassan közelit...

Kőszent ajkán a rideg fagy fölenged,
A karját mintha nyujtaná felé.
És égi zsongás tölti be a termet:
Jer bátran, - a bocsánat Istené.
Boldog, kit végső vágya ide kerget,
Mert el nem veszti tenger bűne 

sem...
- Másnap a földön egy halott lányt 

leltek,
És egy fiút, ki sírt, sírt csöndesen.

crying

Gyóni Géza

VALLÁS


Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!
Hallom, Uram, a sírók átkait,
Panaszló vád zúdít feléd vihart,
Hallom, Uram! Óh, csak imára itt,
Imára Hozzád, már nem nyílik ajk.

Sopánkodik és sir az utca,
Téged tagad, kit elmerített.
S ki föltevé, hogy társát nyúzza,
Zokog, mert abban nem segíted.
Átkoz, ha ki egy perce hordja már
Szívében a csalódás verte tőrt,
S a hosszan élvezett örömpohár
Már jajba csörren, hogyha összetört.

Sírtam én is. S ki letörülje
A könnyemet, nem volt nekem se.
Örömleső raj körbe üle
És elkerült a bajba messze.
Csalódtam én is. Bolygó fény után
Futottam én is vakként, oktalan -
Mit jónak hittem, álarc volt csupán
S árnyak közt élő voltam egymagam.

Hivő csalódik. Hogy utamra
Ha rózsa hullt is, eltaposták;
Hogy az nagy itt csak, aki marja,
S rabló viszi a konc zsirossát;
Hogy gunyra ébred itt az álmodó
És szitkot szór a hűre száz ajak,
Hogy nincs perc tiszta, szent 

gyönyört hozó:
Láthatlan Szellem, mért tagadjalak?

Oh, mért ne higyjem, hogy jön óra
Oh, mért ne várjak rendületlen
Egy szentebb, tisztább virradóra,
Melyben, mi rút volt, elfelejtem.
Mért ostorozzam gyáván az eget?
Ember vegyen bosszút az emberén!
Mit ember vág, mért rójam fel neked?
Nem véled - perlőimmel perlek én!

Tagadjon az, ki már nem várja,
Hogy hajlanak utára rózsák;
A vak, kinek holdkóros álma
Sosem lett édes szép valóság;
Kinek az élet bús, vígasztalan,
S kishitű lázadjon ellened -
Szívemnek Hozzád csak imája van,
Csak áldani tudja, Isten, szent 

neved.

mail

Gyóni Géza

URI ÉNEK


Szivem, ez szép csak és ez a jó:
A gond denevérét elhessegetem.
Szálljunk be, szivem, vár az autó.
Hajrá, száguldjunk autósebesen.

Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Úr lenni s a gondra fütyülni vidáman.
Ó szép zeneszó: zeng az autó,
Ki bánja, ki bőg lent utána a sárban.

Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Száguldva elérni a dús lakomákhoz.
A vállunkon ma selyemtakaró.
Ki bánja, hogy ott lent kínlódva ki 

átkoz.

Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Tokaj aszúját szürcsölni merengve.
Asszonyunk válla milyen ragyogó,
És még ma övé lesz mind India selyme.

Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Levetni a rongyot, nevetni az átkot.
Urságunk végén vár új sirató...
Szálljunk ki, szivem.
                        Az autó 

megállott.

mail


UJ VÁROS ELŐTT

Város, város, ahová most
Életemnek furcsa sinjén
A vonatom berobog,
Egy magányos félfülkében
(Ennyi jutott, tudod, nékem)
Szüntelen rád gondolok.

Város, város, ahová most
Fagyos tájrul ajándékul
Hozom forró szivemet:
Olyan vagy-e, amilyennek
Lelkem, a vén álom-piktor
Vonat utján festeget?

Város, város, mi vár benned?
Gyásztorok, borús szerelmek,
Vagy nehány vig áldomás?
Életemnek furcsa sinjén
Percnyi füttyös kis megálló
Vagy nagyobb ez állomás?

Város, város, látni engedd
Beköszönő vendégednek
Sikátorod, palotád:
Várnak-e mondd, nyilnak-e mondd,
Tavaszi szent akarattal
Engem váró lány-csodák?

Város, város, büszke terek,
Karcsú utcák sírva látnak
Vagy mosolygó boldogot?
Öt perc még az érkezésig
És szivem, mint dob verője
Gyermekkézben, ugy dobog.

Város, büszke Bácska szíve,
Neved hallom és megtorpan
Paripám, a gyorsvonat.
Babérral vagy könnyesővel
Jöjjön immár: büszke fővel
Én bevárom sorsomat.

mail

Gyóni Géza

TURÁNI ÉNEK


Turáni sikon fütyül a szél fájón:
Hej, ki a gazda a turáni tájon?
Hej, öröködbe, Ős Turán, ki lépett?
Vérnyomos utján vándor hadaknak
Merre szakadtak a turán testvérek?

Turáni sikon gyászba van az oltár:
Merre szakadt szét török, magyar, 

bolgár?
Merre szakadt szét a turáni álom;
Turáni síkon, sok süppedt síron,
Sok süppedt síron fütyül a szél 

fájón.

Felel uj szél rá kék Duna völgyébül:
Turáni oltár most épül, most épül.
Vérük viharja kiket űzött, tépett,
Vész lángja mellett egymásra leltek,
Egymásra leltek a turán testvérek.

Turán apánk, már ős szived ne fájjon,
Kék Duna völgyén, boszporusi tájon
Kötése kész már erős fiaidnak:
Turáni égen örökkön égjen,
Örökkön égjen a turáni csillag.

                (Krasznojarszk, 

1916.)

mail


HALOTTAK NAPJA.

Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrényből, mit por lep el,
Előszedi selyem ruháját.

Tarlott kertünkön áthalad.
Közel lakunk a temetőhöz.
Karján lobog a gyász-szalag;
Kezében őszirózsát őröz.

Téged is elhiv, asszonyom,
Hiszen az ő fiát szeretted.
S végig a temető-soron
Egymást általkarolva mentek.

Két drága asszony, istenem -
Akiknek én csak könnyet adtam, -
Síromhoz ül s beszél velem,
Mint bölcső felett olyan halkan.

                        (1916.)

sad


RAB VACKOKON.

Testvér, nagy messzi vérfolyók
Szelik e szédült sárgolyót.
S minket panasz rág és penész,
S hitünk is, jaj, de csenevész.

Rab vackokon fetrengve már
Bennünk a holtak lelke hál,
Mert holt bizony, aki igy él -
S nekünk az élet mit igér?

Tört fegyverünkön valahol
Még harc szekere zakatol.
S lelkünk, e tépázott madár,
Tört fegyverünkhöz visszajár.

Felakadt üveges szemünk;
Az éjszakába meredünk.
Csontig lefonnyadt a karunk -
S ó, még ölelni akarunk.

Rab vackainknál estelen
Selyem fátyolban megjelen
Termő ölű, szent, drága nő,
Fájdalmas mátkánk: a Jövő.

Sóhajtva sugjuk: Kedvesünk,
Érted mosolyogva szenvedünk.
Oly drága, oly szivünkbe nőtt,
Testvérünktől is féltjük őt.

Rab vackokon ha megjelen,
Vánkos terűl, virág terem;
Künn sir az örök téli szél
S a drága nő mesél, mesél:

Tört fegyvereken valahol
Diadalszekér zakatol.
S hősök fehérlő csontja már
Szabad hazában szent határ.

Meséje nyomán könny ered...
Testvér, ne szégyelld könnyedet.
Könny és verejték valahol
Tündéri tóba összefoly.

Könny, verejték és vérfolyam
Nem száradhat fel nyomtalan.
S hol hősök csontja a határ,
Tanyát nem verhet a kufár.

Tanyát nem ver... s ha merne, ó,
Áradj ki ujra vérfolyó!
Fölvillan üveges szemünk -
S tört fegyverünkre rálelünk.

Tört fegyverünk is még elég
Szétzúzni átkozott fejét,
Ki annyi vérért tőrbe visz, -
Ha entestvérünk lenne is.

                (Krasznojarszk, 

1916.)

mail


ASSZONY-BAJTÁRSAM.

Nincs jogom kérni, hogy viseld tovább
A martir-koronát.
Isten türelme sem határtalan, -
S asszony szivének annyi vágya van.

Nincs jogom kérni, hogy szép napjaid
Bálványoltárra vidd,
S gyász-füst csavarja orrod és 

szemed.
Bús áldozatot én nem kérhetek.

Csak ha szemedben bizó asszonyok
Derüs hite lobog,
S mosolyogva győzöl a lidérceken,
Asszony-bajtársam akkor vagy nekem.

Lásd, tul a harcok vad keservein
Nincs már szivembe kín.
A Golgotán túl rózsák lengenek, -
S öröm nekem, hogy érted szenvedek.              

(1916.)

heart


GŐGÖS HUNNIÁBAN

Gőgös Hunniában
De olcsó az ének!
Még haza sem értem,
Hajlékot se kértem
S már elküldenének.

Mucsai magyarnál
Mert nagyobbat mertem,
Szememre ki hányja?
Mágnások lakája
Nyelvet ölt megettem.

Kinek kellett babér?
Kinek kellett bankó?
Hisz én odalöktem.
S öklöt ráz mögöttem
Szájas fűzfa-jankó.

Amit én megusztam,
Véres volt a hullám,
Széles volt az árok.
S vers-gyilkos kufárok
Átka, szitka hull rám.

Vértavakon úszó
Tépett, riadt hattyú
Pihenőre szállnék.
S kövekkel dobál még
Fajtámbeli fattyú.

Tépett, riadt hattyú,
Csak egy zugra vágytam
Csöndnek szigetében...
Szabad-e még kérnem
Gőgös Hunniában?

        (Krasznojarszk, 1916.)

mail


SZÉP ERNŐ LEVELÉRE

Ó kedves gyógyszeres,
Ki jószagú boltodban
A szavak olaját
Kevergeted vigyázva,
Hüsítő balzsamod,
Mit jószivű voltodban
Szibériába küldtél,
Elért e nagy kórházba.

Ó irgalmas barát,
Ha látnád, hogy kapott
Szivéhez itt a bánat
Ezernyi szélütöttje;
Honvágy betegje,
Akiknek balzsamod
Friss vért s hitet varázsolt
Elernyedett erökbe.

Ó irgalmas barát,
Ha láttad volna, mely
Jólesőn nyujtózkodtak
Pár jó szód olajától, -
Mint pusztuló liget
Lecsüggedt gallyai,
Miken aszály után
Végig zuhog a zápor.

S ki nem bírt közülök
Pokolnyi bánatával
S a halál hűvösébe
Könyörögve kéredzett el:
Úgy aludt el, szivén
Lágy szavad olajával,
Mosolyogva, mint a hivő
Az utolsó kenettel.

        (Krasznojarszk, 1916.)

mail


ENYÉM-E MÉG?

A halál kénes, keserű szaga
Hányszor gőzölgött már torkomban, -
És rád gondoltam
Mégis minden halálos éjszaka.

Rád, aki oly rég, oly rég hallgatag
Takarod el előttem arcod.
S már nem riasztott
A halál úgy, mint e börtönfalak.

Hiszen ki más? csak a halál vihet
Tehozzád innen még ez estén,
- Hogy megleshetném:
Enyém-e még és vár-e a szived?

                                

(1916.)

mail


HAZATÉRÉS.

Te már mindent tudsz, halott katona,
Vagy ami jobb tán: tudod már a 

semmit.
Szemed nem bántja bűn és babona,
S füledbe már az örök csend 

szüremlik.

Te már elérted, halott katona,
Amit mi, jaj-jaj, mindhiába várunk:
Téged takar a béke bársonya,
S már mind valóság, mi nekünk csak 

álmunk.

Kocsid után, mely lassan visz tova,
Meredt szemekkel, szivszorongva 

nézünk:
Te így térsz haza, halott katona, -
S ó, más lesz-e a mi hazatérésünk?

                (Krasznojarszk, 

1916.)

mail


IN MEMORIAM.

A szenvedés sosem elég;
S nincs lám, melynél nagyobb ne 

volna.
Az ember becsmérli elébb -
Aztán mint virágot ápolja.

Mi szépség volt és szép marad
Jób könyvétől Chopin könnyéig:
Ott ért a bánat-fák alatt
És mind öröklő fénnyel fénylik.

                                

(1916.)

mail


SZOBROT NEKIK!

Szobrot nekik és virágot,
S valamennyi rendjel csak van:
Arany, ezüst, bronz és ólom,
Egytől egyig mind ott lógjon
A hajlongó disz-nyakakban.
Szobrot nekik és virágot!

Szobrot nekik és virágot,
Mert szép volt a hadi-játék.
Magyar virtus? Lári-fári!
Akkor hős a Mollinári,
Ha érti a vak parádét!
Szobrot nekik és virágot!

Szobrot nekik és virágot.
Üsse kő a haza sorsát.
Nekik ugyan nem hazájok, -
S ha szétlőtték a brigádot,
Majd küld ujat Magyarország.
Szobrot nekik és virágot!

Szobrot nekik és virágot,
Mert övék a hadak utja;
S mert taljánban és a rácban
Szörnyű sok kárt tettek Grácban,
Hol a szél is csak azt fújja:
Szobrot nekik és virágot!

Szobrot nekik és virágot...
Hej, más lenne most a rovás:
Vigyázna csak a határon,
Ha nem is ép tizenhárom,
Csak egynéhány Mady-Kovács.
Szobrot nekik és virágot!

Szobrot nekik és virágot...
Csonka honvéd, mit fáj néked!
Te csak sirj a nagy sir mellett,
Melybe annyi testvért tettek,
Ki már többet sosem kérhet
Büszke szobrot és virágot.

        (Krasznojarszk, 1919.)

mail


MEGTARTALAK

Ha a hitem meg nem tart téged
Fehér virágnak, aki voltál -
Asszony, esendő, árva lélek,
Mi lesz, mi lesz, mi lesz belőled:
Utszélre hullott liliomszál.

Arcod fordulhat már a napnak;
Kitárhatod vezeklő melled;
Kérő könnyeid omolhatnak;
Nem várhatsz soha már irgalmat,
Ha én akkor föl nem emellek.

Ne sirj, ne sirj, - igy szólok 

hozzád;
Nem érnek itt az esküvések.
Kivülem nincsen bizonyosság.
Kelj fel! törüld le könnyes orcád:
Az én hitem megtartott téged.

                        (1916.)

mail


MEGBÉKÜLÉS

Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
Művész vagy-e, kinek szivébe
Késszúrás minden durva hang?
Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
S az Uristen se néz feléje.

Ki ád reményt, amely biztatna,
Hogy el ne vessz a sivatagba?
Hoztál magaddal templomot?
S szent képet, melyen megrogyott
A bútól szent szüzed alakja?

Alázva, fázva nézesz szerte:
Hát nincsen táj, merről jöhetne
A glóriás szabadító,
S örökre vérzik a bitó
És rajt a Jóság Fejedelme?

Nem, nem, nem!... lelked igy 

sikongat.
Füstölgő romján régi dómnak
Szebb, jobb világ épül tovább -
S szivednek egykor nyugtot ád,
Hogy véres kövét te is hordtad.

                                

(1916.)

mail


DÖGMADARAK

Dögmadarak, hova szálltok?
Korai még vijjogástok.
Nem hulla még, ami fekszik, -
Sok sebével bárhogy festik.
Megrázkódik s lecsap rátok -
Dögmadarak, hova szálltok?

Egész világ kit széttépne:
Övig vérben Árpád népe.
Tucatra jár már az ellen -
Eggyel többtől meg nem retten.
Nem kripta még a Kárpátok -
Dögmadarak, hova szálltok?

Magyar homlok veritéke
Jó volna már teritékre.
Hősök vérén ami érett,
A gyümölcsöt leszednétek.
Igy csinált már az apátok -
Dögmadarak, hova szálltok?

Kincses Kárpát dús ölében
Ott dajkált egy ezredéven;
Nektek csurrant bora, méze,
Nekünk csak a szenvedése;
Ugy dajkált, mint az anyátok -
Dögmadarak, hova szálltok?

Ezüst folyók, halmok, kertek
Nem virultak, csak tinektek;
Tietek volt minden gyöngyük,
A mienk csak sirgöröngyük!
Most forditva akarjátok?
Dögmadarak, hova szálltok?

Dögmadarak, hova szálltok?
Korai még vijjogástok.
Nem hulla még, ami fekszik -
S rövid az út Bukarestig.
Keserű lesz lakomátok, -
Dögmadarak, meglássátok.

mail

 

ZSOLTÁROK A SIVATAGBAN.

(Szibéria 1916.)


AMIT SZERETTEM VOLNA

Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hűs verandán;
S a mély titokba elmerülni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy művészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?

Szerettem volna én is irni
Eljöttéről az uj embernek;
S ódon, barbár mesének hinni
A vért, mely dárdák nyomán serked;
Zengeni finom győzedelmet,
Mit ember vivott önmagába,
Ki már királya az életnek
És nem csak - állatok királya.

De jaj, jaj, én közébe estem,
Bus ragadozás tébolyának.
Rongy a lelkem és rongy a testem
S fény nem deriti éjszakámat.
Lesem, lesem a csillagirást:
Hol véget ér a véres tenger,
Majd szán engem és nem ér ily gyászt,
Ki születik: a másik ember.

                        (1916. nov.)

mail


LATROK KÖZÖTT

Tovább, tovább... ez a parancs.
Tovább, tovább a barmok utján.
Lakatlan, végtelen a puszta
S naptalan, szürke ég borul rám!

Hej, messzi még a Golgota?
A poroszlót hiába kérdem.
Kereszt alatt, gyászom alatt
Meg-megcsuklik elgyötrött térdem.

Hej, messzi még a Golgota?
Egy csöpp italt, bár ecet volna!
S elfojtott könnyeim vize
Szivárog csak rekedt torkomra.

Latrok között a Golgotára
Uram, Uram, miért üzesz engem?
Mint a titok hallgat a puszta
S egy varjú száll a végtelenben.

                (Krasznojarszk, 

1916.)

mail


SIVATAGBAN

Ajkam kiserkedt néma, béna vágytól;
Nyelvem kiszáradt, mint a falevél;
S csak egyre nő, csak egyre nő a 

távol,
Mely elzár tőled, áldott házfedél.

Karjaim, mint a lefagyott fagallyak
Csüngnek, és meghalt bennük a remény,
Hogy újra termő hajnaluk hasadhat
S körül fonódnak egy nő termetén.

Szívem meg-megáll, mint a gyermek 

este,
Ki eltévedt s a sötétben figyel,
Anyjához vágyik, - s mely 

hazavezesse,
Égen és földön semmi, semmi jel.

                (Krasznojarszk, 

1916.)

mail


KÖNYÖRGÉS

(Hadifoglyok istentiszteletén.)

Panaszra és nehéz beszédre
Sereglünk Uram, szent szined elébe,
Kiket pallosod a pusztába vert ki,
Zsoltárod alig merjük énekelni.

Magas kerítés mi utunkat állja
Mögötte törten lóg a lélek szárnya.
Sápadt a szivünk és sápadt az orcánk.
Reménység-harmat rég nem harmatoz 

ránk.

A napok nekünk csak búra születnek.
Szavát se halljuk soha szeretetnek.
Szivtelen ég, mint szemfedő borul 

ránk,
Fekszünk alatta, mint a saját 

hullánk.

Kiáltó szavunk elnyeli a távol,
Oly messze estünk Tőled és hazánktól.
S már azt se tudjuk, kiket bosszud 

itt ért,
Magunkért sirjunk, vagy a mieinkért?

Kárpáti tájról Hiób-hirek járnak.
Kárpáti tájon gond virraszt és bánat.
S mit búsult erőnk annyiszor 

kivédett,
Fekete lábon ott lesked a végzet.

Uram, ki minden bünre tudsz 

kegyelmet,
Mi bünhödésünk mikor elégled meg?
S ki számon tartasz minden 

fecskefészket,
Mi hajlékunkat engednéd a vésznek?

Uram, szájunkat veri már a fertő -
S halljuk a hivást: hiv a magyar 

erdő.
Halljuk a hivást bús éjszaka-hosszatt 

-
S nem mehetünk, mert lábunk 

leolmoztad.

Mi pártoltunk el? vagy Te hagytál 

cserben?
Ó, jelentsd magad, Kifürkészhetetlen.
Ó, jelentsd magad, mint Noénak 

hajdan,
Olajág-hordó hófehér galambban.

Hogy hinni tudjuk, mint a 

megfeszitett:
Mi keresztünket azért terhesited
És sujtó karod ó, csak azért büntet,
Hogy uj életre támassz fel bennünket.

                        

(Krasznojarszk, 1916.)

mail


A DICSŐSÉGES JOBBHOZ

(Hadifoglyok istentiszteletén.)

Dicsőséges Jobb, Szent István keze,
Rád néz a vészben Árpád nemzete.
Ki megmozdultál minden zivatarban,
Ma sem maradhatsz mozdulatlan.

Mikor ránk törtek orvul, rettentően,
Utat mutattál minden utvesztőben.
Földünk és fajtánk zsarolói ellen
Ott voltál minden küzdelemben.

A muhi pusztán és Mohács alatt,
Hogy e nemzetnek magja nem szakadt,
S szét nem szórták, mint pelyvát a 

szelek,
Dicsőséges Jobb, hála teneked.

Vezéreinknek annyi nemzedéken
Varázserődet szent örökségképen,
Dicsőséges Jobb, ha át nem adod,
Hogy értünk volna tiz évszázadot?

Hisz, mint az árnyék tünnek el a 

népek,
Kiket vaksorsuk örvénybe vezérlett,
És földönfutó milliók jaját
Visszhangozzák az éjszakák.

Tébolyult bolygón kong a halál-óra,
És megnyilott a népek koporsója.
Ki mondja meg: a rontás ereje
Holnapra kelve kit fektet bele?

Ó, minket is; lásd, erre szánt az 

ellen.
Eltipró árja zúdul ránk veszetten.
Kárpátok ölében ősi templomodra
Csóvát hajitni készen áll a csorda.

Mint a galambok ülnek haloványan
Nővéreink a bánat klastromában,
Kik elvesztettek férjet, gyermeket,
Ó, még többet is elveszítsenek?

Dicsőséges Jobb, amelyet alkottál,
Nem hagyhatod, hogy rom legyen az 

oltár.
Mozdulj meg, Szent Jobb, im hozzád 

repitnek
Forró fohászt a nyomorgatott szivek.

Dicsőséges Jobb, magyarok vezére,
Szálljon erőd a vezérek kezébe.
S mit annyi balkéz oly balogul 

tartott,
Dicsőséges Jobb, te fogd meg a 

kardot.

Dicsőséges Jobb, ne engedd, ne 

engedd,
Hogy vak pártosság épp most gyöngitse 

meg,
S amelynek hiján annyi sebünk égett,
Teremts közöttünk szent, erős 

egységet.

Hogy látva lássa a halálos ellen:
Nem áshat oly sírt, melybe 

elföldeljen
Bús gyökeréig mártir-vértől ázott,
Anyatejen szítt ősi szabadságot.

Nem áshat oly sírt, - ha még annyi 

vadja
Kezét és lábát tövig elszaggatja.
S ha temető lesz már a világ végig,
Fejfáink is a szabadságot védik.

Dicsőséges Jobb, ó, vezesd e népet,
Melyet romlásra annyiszor itéltek.
S ne hagyd, hogy amely annyi mártirt 

nemzett,
Idegen földön bujdossék e nemzet.

Idegen földön bujdosva, kesergve,
Borulunk mi is, szent király, kezedre
S esdeklünk: árán annyi drága vérnek,
Te szerezz békét Árpád nemzetének.

Esdeklünk: Szent Jobb; te csoda-

intésed
Szakitsa végét már a szenvedésnek.
És a megbékélt milliók felett
Süssön fel áldott ünneped.

Ránk borultán a vak sötétnek
Mi rabságunkban is te légy szövétnek.
S kik megbűnhödtük minden bűneinket,
Dicsőséges Jobb, vezess haza minket.

                        

(Krasznojarszk, 1916.)

mail


MIÉRT SZITKOZÓDNAK?

Mért szitkozódnak a pogányok?
És mért fáj nekik az én voltom?
Hiszen én semmit nem kivánok;
Csak csendes jó estét kivánok,
S a lámpát nemsoká eloltom.

Engem került és itt hagy asznom
Minden, mi bárd szivének drága:
Álom a babér és az asszony -
Kicsoda énnékem az asszony?
Elérhetetlen kert virága.

Tanyátlanabb én minden vadnál -
Morzsolgatom a Miatyánkot.
Uram, ki mindent nekik adtál,
Bő kézzel mindent nekik adtál, -
Mért szitkozódnak a pogányok?

                                

(1916.)

mail

 

AKIK VELEM JÖTTEK...


SZENT ILONA FOGLYA.

A sziget fái hajlongtak a szélben -
Kék vizek fölött egy sereg sirály 

szállt.
Fejét lehajtva lázas tenyerébe,
A sziget partján ült a beteg császár.

Borongva gondolt bús Borodinóra;
Versaillesi parkra, pompás ünnepekre.
Halálra intett már a homok-óra.
- Ó ha még egyszer kezdeni lehetne!

Minden fényével minden győzelemnek
Fölérne egy zug korzikai parkban -
Csak ősz hajammal játszhatnék a 

gyermek,
A gyermek, a gyermek, kinek éltet 

adtam...

                                

(Alatyr, 1915.)

mail


TIBORC IS ELMENT.

(Ujházi Ede halálára)

Tiborc elment a fiai után,
Sürü rajokban kik előtte szálltak.
Gyönyörübb rendje régen nem akadt
Sovány mezőkön a halál-kaszának.

Tiborc megállt a véres szinpadon,
Hol barna hősök fönségesen haltak.
Lehajolt rájuk: Fáj-e, fiaim?
És mosolyogva feleltek az ajkak:

- Tiborc apánk, hisz tetőled 

tanultuk:
Játék-halál, csak rongy-élet fájhat.
Apánk, na sajnálj; akik most 

elmentek,
Örökkévaló jó kvártélyba várnak.

Tiborc szívére nagy melegség 

szállott;
Könnye aláfolyt a daróc ruhán.
Ősz feje fölött kigyulladt a csillag 

-
S Tiborc elment a fiai után.

                (Krasznojarszk, 

1916.)

mail


DOSZTOJEVSZKIJ ÖZVEGYE.

Mondd nekem, Anna Grigorjevna:
Mikor sápadtan a szobádba lépett,
S utána harsant bőszült feszitsd 

meg-je
A szennyes szájú csőcseléknek;
Mikor öledbe borult a feje,
S ajkai áldott kezedet keresték,
Mit suttogott a szenvedő ajak,
Mely csókolta az igazság keresztjét?

S mikor fenékig itta a pohárt,
Mit a butaság vad méreggel töltött,
És simogató, lágy kezed alatt
Végsőt rándult a bus szemöldök;
Mikor lefogtad elborult szemét,
Mely minden mélység fenekét belátta,
A sóhaj, mely melletted elröpült,
Áldást vagy átkot hörgött a világra?

Mondd nekem, Anna Grigorjevna,
Csak ezt a titkot tudhassam még 

róla.
...Az alkonyban, mint régi mester 

képe,
Ült és mosolygott a matrona.
Régholt hitvesek mosolyogtak igy,
Kiket szerettek búsult messiások.
És halkan szólott Anna Grigorjevna:
Ő mindent értett s mindent 

megbocsátott.

                        

(Krasznojarszk, 1916.)

mail


D'ANNUNZIO.

D'Annunzio, ügyes D'Annunzio,
Még mindig rólad szól a táviró?

D'Annunzio, ravasz D'Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
És úgy pöngetted a vásári lyrát,
Hogy sapkád mindig megtöltsék a 

lirák;
S fórumra vitted, mint szájas cseléd,
Szegény, hervadó hetérák kegyét;
És tányéroztál, amikor kitártad
A csőcseléknek a hálószobádat;

D'Annunzio, cseles D'Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
És úgy döngetted a szamárbőr dobját,
Hogy messziről oroszlánnak gondolják;
És ugy forgattad a pojáca-tógát,
Hogy csak jó szemeknek látszott ki a 

lóláb;
D'Annunzio, cseles D'Annunzio,
Mit hallat rólad még a táviró?

D'Annunzio, falánk D'Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
Rómában állt vagy Párizsban az oltár,
Te mindegyiknek egyformán hódoltál.
Londonban angol, Lembergben zsidó,
Csak feljebb szálljon a szent ázsió.
Nem baj, ha sarki lány is lett a 

múzsa,
Csak D'Annunzio a percentet húzza.

D'Annunzio, ravasz D'Annunzio,
Mit is kell rólad még hallani, ó!

D'Annunzio, mohó D'Annunzio,
Kit istenitett egy lump náció,
Egy elkéjelgett élet alkonyán most
Fegyvert ragadsz és elhagyod a 

Várost,
Mely megcsúfolta régen regés multját,
S melynek fiai tetőled tanúlták:
Hogy csak dőzsölni s kéjbe fulni jó,
D'Annunzio, mohó D'Annunzio.

D'Annunzio, kopasz D'Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
Kopasz fejeddel és kopár sziveddel
Tyrtaeus maszkját ó, miért veszed 

fel?
Vedlett szárnyadból rég kihullt a 

toll,
S a hegycsucsokra most kapaszkodol?
Nem lehet ebből semmi, semmi jó,
D'Annunzio, kopasz D'Annunzio.

D'Annunzio, öreg D'Annunzio,
Öreg igazság, s megjegyezni jó:
E piszkos sárgömb élősködőjét
Nem teszi sassá semmi repülőgép;
S nem lobban lángra holt üszke a 

tűznek,
Mit elhasználtak talján Veszta-

szűzek;
S hiába nyihog és nyerit szegény,
Kiélt gebéből nem lesz harci mén.

Kopasz fejjel is megjegyezni jó,
D'Annunzio, öreg D'Annunzio.

                (Krasznojarszk, 

1916.)

mail


REMETE A BÁLBAN

Félig nyitott asszony-szemek
Mint gyémántok a bársony tokban
Égnek, ragyognak, fénylenek
S lesik, hogy szívem lángra lobban.

Táncol, viháncol Éva-vére;
Apát keres erős fiának.
Táncolva hiv tüzes mellére.
De szól az ős remete-bánat:

- Eredj éntőlem asszonyom,
Keress vidám apát fiadnak.
Sápadt, keserű ajkamon
Csak mérgezett csókok fakadnak...

- Sápadt, keserű ajkaim, ti
Csak meakulpát ejtsetek.
Nincs jogotok életre hívni
Bánatra itélt gyermeket.

        (Krasznojarszk, 1916.)

mail


OTTÓ

Ottó, kis árva, névtelen hős
Hadifogoly- Germániábul.
Hét éves s minden fényes gombot
Őszinte szivből s hosszan bámul.

Ottót egy csúnya reggelen
Vad muszka járőr kicibálta.
Stratégiai okok folytán
Így jutott el Szibériába.

Hős muszka járőr jelentette,
Hogy fontos hadizsákmányt ejtett.
S Ottó, kis árva hős, azóta
Szibériában énekelget.

Hazátlan foglyok elhallgatják;
Csörren a kopek kalapjába,
Ha énekli a -Wacht am Rhein-t
S hogy -Esik eső karikára-.

Hazátlan foglyok elhallgatják;
Megsímogatják dédelgetve:
- Ottó, kis árva, névtelen hős,
Mi lesz veled a fergetegbe!

Ottó, kis árva, névtelen hős,
Apád, anyád is eltemetve.
Ottó, kis árva ember-bimbó,
Mi lesz veled a rengetegbe?

Szép kék szeme nagyobbra nyilik:
- Ki mondja, hogy anyám ne lenne?
Az én anyám Germánia!
...S ujra rágyujt a -Wacht am 

Rhein--re.

Vékonyka kis csengettyű-hangja
Száll, száll az egek magasáig.
S hazátlan foglyok bus szemében
A jövő fénye megcsillámlik.

Hétéves Ottót s a hazát
Ölelik féltőn, sajgón, lázban;
S hétéves Ottó úgy él köztük,
Mint a kis Jézus, glóriásan.

        (Krasznojarszk, 1916.)

mail


BILINCSEK UTJÁN

Ez a bilincsek országutja;
S akik előttem itt haladtak,
Sötét titkok országában
Martirjai a gondolatnak.

Szláv Krisztusok kinszenvedése
Kövült meg itt az út árkába;
S az esti ködben itt lebeg
A Tolsztojok havas szakálla.

Képes könyvemben láttam őket.
Ráismerek a vad kozákra,
Ki engem űz... Előtte térdelt
A számüzött fehér leánya.

Szőke Tatjána haja itt leng
A sárga fűben szanaszéjjel.
Ma selyemágy lesz az árokpart,
Mert róla álmodom az éjjel.

        (Krasznojarszk, 1916.)

mail


SIR ROGER CASEMENT

- Kész az itélet s a bakó készen:
Británia dícső nevében
Meghal ma ön, Sir Roger Casement.

Meghal ma ön, s meghal ma mind,
Ha ír, ha búr, ha mór, ha ind,
Ki nem szolgálja céljaink.

Fenségünket remegve látja
A Nilus és a Himalája.
Szolgánk a Buddha és Bráhma.

És szolgánk minden karaván
Tibetben és a Szaharán;
Mienk az élet és a vám.

Rakott hajó az oceánon
Csak partjainkra vitorlázzon.
A tengert is mi tartjuk láncon.

Fa nem nőhet, fű nem teremhet,
Csak szent jóváhagyásunk mellett.
Mienk a tér és a lehellet.

Csöpp szolgájaként ilyen úrnak
Boldog lehet ki boldogulhat,
Mi fáj az írnek, meg a búrnak?

Sir Roger szeme felragyog:
- Británia, én meghalok,
De él a bosszú és a jog.

Jön óra és a kocka fordul;
A nagy urnál jön még nagyobb úr
És letaszit a rablott trónrúl.

Jön óra és láncát lehányja
A Nilus és a Himalája
S fekete gőgöd megalázza.

Pilátus-kezed bárhogy mossad,
Elér keze a Haragosnak -
S a páriák reád taposnak.

Británia, légy erre készen!
- Szólt és a véres hóhérkézben
Elszenderűlt Sir Roger Casement.

                                

(1916.)

mail


SIRVERS

Hazai domb lesz vagy idegen árok
Bús sirom fűve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:

Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a 

holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.

                (Krasznojarszk, 

1916.)

sad

Gyóni Géza

TIZEZREDIK KÖNYVEM TÁBLÁJÁRA


Mi hazaérünk, könyvem, harcok könyve,
Ki fogantattál világ vére árán.
Mi hazaérünk, hogyha porló testünk
Bús étek lesz is vércsék lakomáján.

Uzsoki-hágón leverjük a sárt,
Leverjük a vért menténkről, 

csizmánkról.
Muskátlis, méntás ablakok alatt
Lovunk és szivünk büszke táncot 

táncol.

Velünk repülnek, könyvem, harcok 

könyve,
Diadaluton vitézek, vidámak,
S a mi szavunkkal Tiszamenti házban
Jó magyaroknak jó estét kivánnak.

De jó lesz ottan szivvel 

szorgosoknak,
De jó lesz ottan sebeket vivőknek;
De jaj lesz ottan nagyképű kosoknak,
De jaj lesz ottan cégéres ripőknek.

Mi hazaérünk, könyvem, és beszélünk
Öreg estéken ősi asztal mellett
Véres napokról boldog borzadóknak,
Mikor a mezőn véres rózsa termett.

Mi hazaérünk, könyvem, és beszélünk,
S a mi szavunk már végtelenbe harsog,
Megnyilnak rája jeltelen sirok,
S halott honvédek ujrázzák a marsot.

És mi nem félünk, könyvem, harcok 

könyve,
S amely a viharban sziklaként 

megállott:
Magyar hüségnek babért fonatunk,
Ha megvesznek is ujra a világok.

Mi hazaérünk és ha porló testünk
Öles mélységben porlad is a mészben,
Könyvem, hű bajtárs, mi már ott 

leszünk,
Hol a hős vérnek szent váltsága 

lészen.

mail


MAGYAR ASSZONY ÍRJA...

...Áldja meg az Isten a madara 

szárnyát,
Ki levelét hozta százezer muszkán át,
Százezer muszkán át, halál záporába
Hogy mégis ideszállt
Én édes uramnak szerelmes póstája...

Áldja meg az Isten áldott hir 

hozóját,
Sebesen vihesse a válaszom hozzád;
Szombat este irom a kis asztal 

mellett.
Kicsi csemetéink,
Isten báránykái, ágyukban pihennek.

...Mióta elmentél véres hadak utján,
Sürü gond esője záporosan hullt rám.
Fehér özvegységnek nincsen 

vasárnapja,
De velünk az Isten
És rendben a jószág és rendben a 

pajta.

...Nagy tüzes csatákból vitézek ha 

jönnek,
Hősi sebek láttán nem hullatunk 

könnyet.
Sebüket bekötjük fehér patyolattal,
Sebesült vitéznek
Minden magyar portán terítve az 

asztal.

...Mióta elmentél, hosszú őszre tél 

lett,
De minden ugy van itt, mintha ma 

jönnél meg;
Délben az asztalfő friss itallal vár 

rád,
Este meg, este meg
Fölvetve puhára patyolatos párnád.

Télben is rózsát hajt a küszöbünk 

fája
Én édes vitézem, hogyha te lépsz 

rája;
Hogyha sebesülten, hogyha 

lerongyoltan,
Győztes szép katonám
Csak tartsalak ujra ölelő karomban.

...Kis ágyban mozdulnak a kicsi 

fiókák;
Kövér kis kezüket imára kulcsolják,
Rája az estében nagy fényesség támad 

-
Ahogy elsuttogják:
Jó Istenünk, védd meg az édes 

apánkat!

Téli fagyos vártán, tudom, hogy 

megérzed:
Kicsi fiókáink fohászkodnak érted.
Féltő éraelemmel most borulok rájok:
Én kicsi árváim,
Visszatér győztesen az édes apátok!

mail

Gyóni Géza

TAVASZI ALLÉBAN


Titkok útján, tavaszi allén
Előttem jár a titok-asszony:
Harmincadik tavasz heroldja;
Apácás, gőgös fátyolát
Perzselő számum, férfi-sóhaj,
S a tavaszi szél ostromolja.

Titkok útján, tavaszi allén
Dús lombok közt el-eltünik
S kacéran jön újra elébem.
Fátyolán át, mindenen át
Látom, látom már sorsomat
Ragyogó szemek mély tüzében.

Titkok útján, tavaszi allén
Azt üzeni a titok-asszony,
Harmincadik tavasz heroldja:
Kerülje a tavaszi allét,
Kinek vágyai fátyolát
A tavaszi szél másnak oldja.

mail


EMLÉK-TÓ TITKA

Hattyúfogattal jön már a gálya:
Távol tavára
Most készül szállni hercegasszonyom.

Utja szegélyén sorfalat állnak
Szárnyas szent vágyak
S csak lépked végig a sóhajokon.

A parton várom és kérem vágyva:
Távol tavára
Emlék tavára ne szálljon, ne még.

Mosolygón int a hattyufogatnak:
Már indulhatnak.
És csókra nyujtja kesztyűje hegyét.

Hattyufogattal száll már a gálya
Távol tavára;
S még hallom, ahogy utolsót izen:

Ki jókor szállott emlék tavára,
Hattyus gályája
Örökre ott ring ezüstös vizen.

mail


ÚJ KÖNYVEM FÖLÉ HAJOLVA

Tetszünk-e majd, szomorú múzsám,
Olyan mindegy ma már:
Hogy a piacnak gúnyos nevetése
Vagy borostyánja vár,
Olyan mindegy ma már.

Mi a dalért mindent odaadtunk,
Amit az élet igért.
Mi a dalért sár-sirba dobtuk
A dús cselédi bért,
Amit az élet igért.

Minket a dalért szomorúság
Halottasinge övez,
S fejet hajtunk már, mikor a piac
Koszorúz, vagy kövez;
Koszorúz, vagy kövez.

mail

 

LENGYEL MEZŐKÖN, TÁBORTŰZ MELLETT.
1914-1915.


ŐRANGYALOMNAK AJÁNLOM,

aki a gránátok földjén, orosz 

nyavalyák közt, észak vészes és 

hajszás éjszakáin, füstölgő falvakon, 

fagyban és sárban, ostromlott várban, 

hősök avatásán, árulók ítéletén és az 

életért vívott szent háborúnk ezer 

halálos szépségében és veszett 

nyomorúságában előttem és fölöttem 

járt s nem engedte, hogy e versek 

elvesszenek, hanem az Itélet istenét 

kegyelemre síró asszonyakarattal 

akarta, hogy hazaérjenek és új életet 

hirdessenek.

Przemysl, 1914 december hó.

        GYÓNI GÉZA.

mail

Gyóni Géza

SZÖKÉS


Most szököm hozzád, mikor a vágyak
Verik a szivem, mint a zivatar.
Most szököm hozzád, mikor az ágyad
Értem vonagló bús testet takar.

Most szököm hozzád. Gázoltan, bénán
Roskadjon más itt nyögő gond alatt.
Én szököm hozzád és ha elém áll
Ezer ördög és ezer nemszabad.

Rabszolgaláncom foggal széttépem
És neked viszem áldott ékszerül.
Várj, én úrnőm, a park közepében,
Mikor az éj palástja szétterül...

Ezt üzentem én, szegény rabszolga,
De résen állott rabtartóm, az élet.
Szegény testemet végigkorbácsolta
És még szűkebbre fogta rajt a féket.

mail

Gyóni Géza

SZERELEM


Nyár volt.
A napsütött föld bársonnyal terítve,
Szellő se lengeté a lombokat.
A perzselő tűz felcsapott a szívbe
És izzóvá lett érzés, gondolat.
Mélységes csöndben, súgva 

szenvedéllyel
Beszélt az asszony, - mindenik szava,
Minthogyha szellő forró nyári éjjel
Kicsiny virágra álmot hordana.
Ajkára szállt a szív emésztő vágya
S ami ott rezgett lombon, levelen,
És omlott róla kérve, híva, vágyva,
A lüktető, tüzes rapszódiába'
Az édes, lázas, epedő szerelem...

Jer, jer! Szeress! Örömre hívlak!
Árnyéka se érjen a kínnak...
Amerre viszlek, síma az út,
S mire kimondod, már karodba fut,
Amire vágyol, az éden...
Elseprem utadból porszemet is.
Leszórom utadra virágit a nyárnak,
Amerre viszlek, szavadra várnak
Édes, sohsem érzett gyönyörök -
Ahova viszlek, az élet örök...

Jer, tereád vár,
Leteritve a rózsák hamvas üde szirma,
Erdők lugasában zöld fű puha selyme.
Harmatteli testén lilaszín liliomnak
Nem sérti a lábad a tüske, a gally;
Hajló puha lombok fölibed lehajolnak,
Száműzve lesz onnan a könny, a sóhaj.
Gyötréstele kínt te ne tudj, ne 

érezz:
Elhajtom előled a fellegeket,
Fölemellek az égi világ seregéhez,
A nap közelébe röpülve veled...

Jer, jer! Örömre hívlak.
Árnyéka se érjen a kínnak.
Ahova lépsz, szent lesz az a hely,
Fenékig ürítve a rózsakehely...
Rombolhat az ár, rombolhat a vész -
Nem látod a bajt, a karomba ha lész!

Hűlt kéj hamuján dideregjen a balga,
Csüggedjen a gyáva a vészbe, viharba,
Sirály sikongjon új vészre kiáltva,
Rémítve hajósát reccsenjen a bárka,
Vad szél csak tépje a fák levelét -
Én a gyönyört szórom teeléd!

Elhallgatott. És pelyhes fészkén
Hallgatva ült meg egy kis csalogány.
Mélységes csöndben szólt a férfi,
Felhő borongott íves homlokán.

Ajkáról halkal, szenvedély nekül
Folyt a fagyasztó, szaggatott 

beszéd...
Alkonyult. És bent a fák megül
Az est hallatta ébredő neszét.

Hagyj el! Ne szeress!
A vidám szerelem nem enyém.
Gyönyörre hivhat minden óra -
Lelkem acél, páncélja óvja.
S a láz, a csókok éjjelén
Nyugtom nem volna rózsaágyon.

Én harcra, küzdelemre vágyom!
A vad viharban vizre szállok,
Körülsikongnak a sirályok.

Hullámhegyeken dideregve libegnek
Zúzott tarajukkal az árbocosok,
Zajgó birodalmán vihar-űzte vizeknek
Én áttörök, átgázolok.

Engem a harc hiv, hogy elemésszen...
Jer, hívlak én is! Légy a részem!
Tied leszek, - de nem egészen...

Amerre viszlek, várnak a vészek,
Nem rózsalevélből készül a fészek.

Izzó fejed egy szirtre lehajtod,
Nevem az éjben százszor sóhajtod...

Rettegni fogsz láthatlan rémtűl,
S imádkozol, ha besötétül.

Szél rázza fölötted a falevelet -
Jer, én életem osztom meg teveled!
Jer, jer! Amerre megyek...

S elindult. Hosszan húzódott utána,
Mint a fátyol, fekete árnya.
És nőtt az árnyék, jött az este...
Az asszony fázva, összeesve
Nézett a távozó után,
S lassan befödte őt az árny.

heart

Gyóni Géza

SIRKÖVÉRE


Jósága, mely miénk volt.
E sirban nem veszett el.
Párjához szállt a lelke
Ezüstös fellegekkel.

                (1917. 

Krasznojarszk,)

angel


UTOLSÓ TÁNC

Most roppannak a roppant eresztékek;
Most bomlanak a bárgyú babonák.
Vágják már, vágják a szent kések
A zabolát, a zabolát.
Retteg a hajcsár; megfordult a 

csorda,
Papok, poéták, fel az oltárokra!
Zengjen a völgy és minden bús halom:
Forradalom,
Téged szomjaztunk eleitől fogva.

Tealád ágyaz minden vércsatorna,
Könymosta árok, verejték-folyó;
Penészes gőg, úri tivornya,
Pince-salak, nyomor-kohó;
Tealád ágyaz minden arany-trágya,
Valahol gyülik gyülölt garmadába -
Te kelsz belőle fénnyel gazdagon:
Forradalom,
Nyomornak s fénynek lánghajú leánya.

Akit te ölelsz, elsápad a zsarnok;
Dúsak erében megdermed a vér.
Tárnák mélyén hozsánna harsog:
Trónjára a nép visszatér!
Bujik a hajcsár: ostort fog a csorda;
Nyomor és bőség most indul birokra.
Forr a harag már minden katlanon,
Forradalom,
Te fűtöd: Isten égő csipkebokra.

Szent arcod előtt leborulok térdre -
Távoli bús nép keserű fia.
Uri herék sok rab cselédje
Jajgat bennem, mert Rád kell várnia;
Rád, akit oly rég elnyomott az álom
(Uri beléndek altatott és mákony)
S most ébredsz frissen és fiatalon
Forradalom -
S végig táncolsz a vérszagú világon.

                (Krasznojarszk, 1917. 

III. 22.)

mail


ARANYRÓL EMLÉKEZEM (1817-1917.)

Milyen csöpp volt, amire vágyott:
-Egy kis független nyugalom -
S a vámpirlelkű uzsorások
Azt sem adták meg, csak a sirhalom.

Nyűtt asztalnál szőtte-szőtte
Végszámra a legenda-selymet, -
S koldus-magának kimenőre
Egy köpenyegre alig-alig tellett.

Dámák és főurak sora
Ült nála királyi ebédhez, -
S tőle nem kérdezték soha:
Hogy éhes-e és vajjon mire éhes?

Pedig éhes volt, ó de éhes
Ama -független nyugalomra-,
Melyben méltó dalt nagy szivéhez
Még olyan sokat dalolhatott volna.

Fáradt testét, kopott kabátját,
Mikor feltünt a szögleten,
Vámpir-Krőzusok megcsodálták
S azt mondták: mily nagy s mily 

igénytelen.

Azt mondták: - Ó mily szerény;
Bár volna sok ily nagyunk,
Ki tűri, hogy nagy szellemén
Mi tornyos arany-garmadát rakunk.

- Bár volna sok ilyen kebel,
Ki sose kér, csak ád, csak ád;
És ajkán még panasz se kel,
Mikor kiszivjuk szivét és agyát...

                        (1917. III. 

30.)

mail


HEGEDŰSZÓLÓ

Bús hegedű, beszélj az életemről,
Amelyet egykor szépnek szántam;
S mely most sötéten leng utánam,
Mint szemfedő a sárga holttetemről.

Ifjú szerelmek, bízó büszke szárnyak,
(Ó én ifjú repülő-vágyam)
Hogy elmerültek vérben, sárban!
Hogy elmerültek s mégis újra fájnak.

Napos tetők, futó-rózsás erkélyek,
Melyekre föl-fölsóhajtoztam -
Napos tetők, hol vagytok mostan?
Már sírig sír utánatok a lélek.

Érek-e még egy áldott menedéket,
Ahol a fejem lehajthassam?
Bús hegedű, altass el lassan:
Álmomba tán a kedves házba lépek;

A kedves házba, - melybe titkos esték
Láttak surranni ifjan, vágyón;
Látták lobogni ifjuságom...
Ha most látnának, tudom megkérdeznék:

- Ki vagy, ki vagy te, hajlott szürke 

vándor?
E házba büszke ifjat várnak,
És mennyegző lesz és vasárnap,
Ha ő jön, kinek szeme-szive lángol...

Arcom az árnyék még jobban befödné:
Lehet-e most, igy rázörgetnem?
Bús hegedű, sirasd el csendben,
Akit ő vár s ki nem tér vissza 

többé...

                        (1917. IV. 

14.)

mail


TOMPA (1817-1917.)

Középső gyöngy a nagy Triászban;
Te magyar ékszer sorsát nyerted:
Világ-napfényben, glóriásan
Messze ragyognak nálad nem nagyobbak,
Csak sokkalta szerencsésebbek.

Kirakatba te sose vágytál,
Se cifra dáma szép nyakába.
Mert nemesebb minden gyémántnál
A fény, amelyet jótevőn áraszt
Szelid lángú családi lámpa.

Téged a lámpa sorsa vonzott,
Mely vándorok elé világit.
Gyöngyért rajongnak a bolondok.
Áldott a lámpás, amely beragyogta
A bús apáknak éjszakáit.

                        (1917. IV. 

17.)

mail


BOLDOGASSZONY ŐRVÁLTÁSA

Holdmeresztő Szent György éjén,
Mikor fölsír a csöpp gyermek,
Szibéria temetőjén
Kriptabontó Szent György éjén
Gyász-dobokat halkan vernek.

Magyar fejfák fölneszelnek.
Süppedt sírok szája nyílik.
Holdas éjben fehér leplek:
Csont-vitézek kelnek, kelnek,
S fölvonulnak, ahogy illik.

Száll a dobszó sírtól sírig.
Futó szél se zördit gallyat.
Sort a sorhoz némán intik,
S elindulnak, ahogy illik:
Szélen káplár, élén hadnagy...

Hótemetők elmaradnak.
Már az Ural feketéllik.
Volga és Don ködhidat rak;
S alvó puszták, alvó falvak
Álmot látnak Vereckéig...

Kárpát alján véges-végig
Holdas fehér a mezőség.
Hazajárók érkezésit
Régi csontok nézik, nézik -
S tiszteleg a régi őrség.

Régi harcok régi hősét
Ó-temető visszakapja.
Ezeréves bús örökség:
Boldogasszony gyümölcsössét
Régi őrség ujnak adja.

Boldogasszony az ablakba -
Apadt mellén sír az árva.
Uj őrsége már fölállott -
Szomoruan néz reájok
Magyarország patronája.

                (1917. IV. 30.)

mail


TOMORY ÚR NAGYMISÉJE

Ült az érsek Kalocsában
Aranycsipkés szent ruhába.
Vágóhidra akkor indult
Szerelmetes sok báránya.
Vágóhidja akkor épült
Ezerötszáz-huszonhatnak.
Kalocsai nagy templomba
Nagymisére bekongattak, -
Nagymisére bekongattak.

Sápadt papok sugva jártak.
Már misére bekongattak.
Nagymiséről Tomory úr
Hol maradhat? hol maradhat?
Hercegasszony a templomban
És a grófok várták, várták...
Tomory úr akkor fogta
Kilencfontos buzogányát, -
Kilencfontos buzogányát.

Szólt a kispap: Harangoztak...
Szólt az érsek: -Hallom, hallom.
Pogány felhő kerekedik,
Előbb azt kell szétzavarnom.
Ezer telkem aki adta,
Átkot szórna ősz fejemre:
Nyája élén pogány ellen
Tomory úr ha nem menne, -
Tomory úr ha nem menne.-

Szólt a kispap: Vár a fenség...
Szólt az érsek: -Csak hadd várjon!
Vágóhidra mostan indul
Szerelmetes sok bárányom.
Ezer telkem, sok jószágom
Ha magam nem, hát ki védje?
Tomory úr nem lesz rosszab,
Mint utolsó rongy cselédje, -
Mint utolsó rongy cselédje.-

Szólt a kispap: Megsértődnek!...
Szólt az érsek: -Ördög bánja!
Mondd meg nekik: előbbvaló
Mennem nékem a pogányra.
Mondd meg nekik: előbbvaló
Halálraszánt sok cselédem.
Nagymisét ma ott szolgálok
A mohácsi csatatéren, -
A mohácsi csatatéren.-

S ment az érsek... Hercegasszony
És a grófok és a dámák
Tomory úr nagymiséjét
A templomban most is várják...
Mert ha ment is vágóhidra -
Nem ment a nyáj pásztortalan...
Igy volt szokás - (megkövetem)
Ezerötszáz-huszonhatban, -
Ezerötszáz-huszonhatban.

                (Krasznojarszk, 1917. 

máj. 12.)

mail


FOGOLY HONVÉD TESTAMENTUMA

Pince-barakban redves beteg-ágyon -
Néhai honvéd-napjaim számlálom.
Luck alatt fogtak esztendeje nyáron,
Esztendeje nyáron.

Püspöki zsellér, markos magyar 

voltam;
Két öreg évet szenvedtem a frontban;
Muszkával, ráccal, taljánnal 

harcoltam;
Taljánnal harcoltam.

Püspöki zsellér, markos magyar 

voltam,
Ilyen hitvánnyá mégis leromlottam.
Én édes erőm, Uram-Isten, hol van?
Uram-Isten, hol van?

Pince-barakból halott pusztaságon
Szülőfalumba vezet-e még lábnyom?
Szülőházamat szabad-e még látnom,
Szabad-e még látnom?

Zselléri sorban, robotban, védetlen -
Teremtő Isten, ugyan mit vétettem?
Püspököt, grófot hisz én süvegeltem,
Hisz én süvegeltem.

Rablógyilokkal ha gyilkoltam volna, -
Nem lógna rajtam koldus-ruha rongya;
Fegyházban is most tiszta ingem 

volna,
Tiszta ingem volna.

Teremtő Isten, ugyan mit vétettem?
Gazdagok földjét hiszen én védettem!
S most a kutyám csak, ha szüköl 

érettem,
Ha szüköl érettem.

Most a kutyám csak, az ha rám 

ismerne,
Ha betévednék a régi helyemre.
Püspöki kasznár de tudom kiverne,
De tudom kiverne!

Jártányi erőm, hiszen annyi sincsen.
Ha szabadna is, nem mehetnék innen.
Magam szemetjét is nehéz kivinnem,
Nehéz már kivinnem.

Sok verejtékem televény tanui:
Nem birnálak már szakadásig túrni,
Jobb is talán már itten felfordulni,
Itten felfordulni.

Jobb is bizony már; jobb is mint 

megérnem,
Hogy úgy tengődjek, kegyelem-

kenyéren.
- Csak jó helyt tudnám kis árva 

cselédem,
Kis árva cselédem.

Zivatar elől árvagyerek-úton
Akad-e fészer, ahová megbújjon?
Akad-e jószív, melyhöz odabújjon?
Melyhöz odabújjon.

Ezt a fityegőt (ezüst érem, vagy mi)
Apai jussul ha meg tudná kapni -
Testámentummal rá szeretném hagyni,
Rá szeretném hagyni.

Mutassa meg majd, - ha erőre kaphat, 

-
A gróf uraknak, a püspök uraknak, -
Ez a vitéz jegy beszéli ugyancsak,
Beszéli ugyancsak:

Zsellér-robotban bús ina-szakadtak,
Kik életükben csak másnak arattak,
Vérrel váltottak jogot a fiaknak,
Jogot a fiaknak!

                (Krasznojarszk, 1917. 

V. 16.)

mail


EGY GYÖNGÉD LELKŰ GRÓFNŐHÖZ

Irtózik már a vértől, drága grófnő?
És unja a panaszt?
A sirokon már harmadévi fű nő
S meg mindig ás a sirásó paraszt.
Irtózik már a vértől?
És unja a panaszt?

Gyémánt-függős kis gyöngykagyló-

füleknek
A jajszó csúf zene.
Csak lágy szonáta altatná a lelket!
És hárfák halk pengése kellene.
Gyémánt-függős füleknek
A jajszó csúf zene.

Függönyt, függönyt a rémült 

ablakokra!
Az utca csupa sár.
Tetőig véres tetemmel rakodva
Nyargal ott künn a halottas batár.
Függönyt az ablakokra:
Az utca csupa sár.

Nemes illatszert is kell szórni 

szerte:
Oly vérszagú a lég.
Álmodva dőlni a lágy kerevetre
Tömjénszag nélkül lehetne-e még?
Illatszert is kell szórni:
Oly vérszagú a lég...

Szent irtózása meghat, drága grófnő,
S tán könnyre is fakaszt,
Ha én vagyok a párisi szabónő -
S nem csak egyszerű falusi paraszt;
Szent irtózása meghat.
S tán könnyre is fakaszt.

De, Istenemre, mindenki irtózhat,
Grófnő, csak nem kegyed:
Mikor pusztitón egymásra taposnak
Egymásra hajszolt, vérző emberek.
Ó, mindenki irtózhat,
Grófnő, csak nem kegyed!

Mert hol volnának mind a drága 

prémek,
Fűszeres illatok, -
Ha vére árán is nem szerezné meg
Méltóságtoknak az a sok halott?
Hol volnának a prémek,
Fűszeres illatok!

S a gyémánt függők, brilliáns 

nyakékek,
Habos selyem-csudák
Öt világrészben hová rejtőznének,
Ha nem küldnének értük katonát?
Hol volnának az ékek,
S habos selyem-csodák?

Hol volna mind-mind a szentséges 

pompa
Prém és lágy kerevet,
Ha nem kelnének értük bús birokra,
És vér nem folyna olykor viz helyett?
Hol volna mind a pompa,
Prém és lágy kerevet?

Dolgozni kéne akkor, drága grófnő,
És sülni a napon!
Mert nem szállitna párisi szabónő,
S nem szállna sült galamb az ablakon.
Dolgozni kéne, grófnő,
És sülni a napon.

Dolgozni, drága grófnő, ugye inkább
Rémitő gondolat?
Ó, gyöngéd lélek, miért irtózik hát,
Mikor sebet lát s könnyes arcokat?
Dolgozni: ugye inkább
Rémitő gondolat?

Hervasztni halvány, selyem-pólyás 

testét,
Ez ékszeres babát,
Melynek játékot hoznak csak az esték
S gyönyört gyöngyöznek csak az 

éjszakák.
Hervasztni halvány testét
Ez ékszeres babát!

Ó, akkor bizony - mint egy 

parasztlánynak,
Ki dolgos és kemény -
Rubintok helyett pipacsok nyilnának
A szőke grófnő lágyfürtös fején.
Mint egy parasztlánynak,
Ki dolgos és kemény.

S valahol, akkor, mint Meseországban,
Megérné majd a föld:
Égi harmattól s nemcsak véres ágyban
Szökne kalászba a tavaszi zöld.
Akkor Meseországban
Megérné majd a föld!

                (Krasznojarszk, 1917. 

jún. 1.)

mail


ISTEN KEGYELMÉBŐL

C...-Selo, 1917. június.

Isten kegyelméből,
Aki büszkén voltam
Bús oroszok cárja:
Palota-toronyban
Porkoláb-lakattal
Vagyok most bezárva.

Isten kegyelméből
Ki százezret vertem
Keserű lakatra:
Most a torony-börtönt
Saját porkolábom
Magammal lakatja.

Isten kegyelméből
Boldog béke cárja,
Az lehettem volna.
Kalászos partok közt
Mint a mese-folyó
Folyt volna a Volga.

Isten kegyelméből
Ami kincset öltem
Öldöklő csatákba:
Minden muzsikomnak
Elszállt volna attól
A nyomorúsága.

Isten kegyelméből
Ami erőt öltem
Pusztító hadakba:
Nyomorgó magának
Minden muzsik abból
Palotát rakhatna.

Isten kegyelméből -
De nekem vér kellett,
De nekem jaj kellett.
Anyák ájulása,
Fiak pusztulása
Bódító szerem lett.

Isten kegyelméből
Ölje, falja egymást
A nyomorgók hadja!
Csak mi-szent-felségünk
Nebánts-virág-házát
Lakodalom lakja!

Isten kegyelméből -
Ó, világ-veszettség!
Ó, vérontó játék!
Palotám helyett most
Egy muzsik-kunyhóban
De szívesen hálnék.

Isten kegyelméből
Valakik még vagytok
Isten büntetése,
Ti kevély kardotok
Úgy emeljétek fel
Békesség-szegésre:

Isten kegyelméből
Visszacsap a mélyből
Rabszolgák haragja;
S palota-toronyban
Ti is kerültök még
Porkoláb-lakatra.

        (Krasznojarszk, 1917. VI. 4.)

mail


ÜZENET A KÓRHÁZBÓL

Asszony, van-e még imádságod?
Mert nem segit más, nem segit más,
Csak kulcsolt kéz, esengő sirás:
Lesirni az Irgalmasságot.

Talán szolgája a halál
Mégis, mégis egy nagyobb úrnak,
Ki egy életet még megnyujthat,
Ha imád hozzá eltalál.

Asszony, találsz-e hozzá hangot?
Én csak kegyetlenségét láttam
S csak keserű szót hordok számban.
Ne hallja meg, ha én sóhajtok.

Ne lássa meg vádoló arcom -
Csak a te rémült szíved lássa!
Ha irgalmához nem találsz ma;
Holnap a neved: özvegyasszony.

                (Krasznojarszk, 1917. 

jún. 5.)

mail

Gyóni Géza

SIRÁSOK RABJA


Szeretném, ha nem szeretnének.
Rokon, barát s a vérem vére
Nem féltene, s magamat érne
Bosszújával átok és vétek.

Szeretném, hogyha gyülölnének.
Kegyetlen kedves, gőgös ara
Hogy soha meg ne bocsátana,
Mig vétkezem és amig élek.

Volnék dacos, erős, magányos.
Magamnak számolnék magamról,
Én mindig vesztő s mindig pártos.

S jaj... hogyha meredekre hágok, 
- Zuhanni is gyönyör magasról! -
Elhúznak aggódó sirások...

crying

Gyóni Géza

PIROSKÁNAK


Fényes ajándék nem telik, tudod.
Egy imakönyvet hoztam im neked,
Beragyog mégis sok csöndes zugot,
Mert fényesebb nincs, mint a 

szeretet.
Ki nem tanultál mást, még nem, soha,
E tiszta nyelvet hogyne értenéd!
Ez egyszerű könyv mindenik sora
Szent szeretetet sugároz feléd...

Ma csak mosolyát látod a világnak.
A fény mellett az árnyat nem leled -
S hogy orvul hányszor tiszta szivbe 

vágnak
Te még csak a meséből ismered.
Imádságod is oly derűs, sugáros,
Mint lelked, melynek csak mosolya van 

-
E könyv feléd csak tiszta fényt 

sugároz,
Mely mint a lelked, oly zavartalan.

De majd, ha bánatos lesz ébredésed, -
Az élet tövist rejt ajándékul -
Ha tiszta lelked elszorulni érzed,
És a szemedbe fájó könny tolul,
Tekints e könyvbe - s már remény-

veszetten
Szent béke szárnya érint csöndesen, -
Mert mig imádság zsong bizó 

szivedben,
Árvák közt nem vagy elhagyott te sem!

mail


BESZÉLT A PÜSPÖK

Beszélt a nagy püspök: - aranyos 

paláston
Pirulva törött meg déli nap sugára, -
Hogy aki szenvedett, könnyet az ne 

lásson,
Irgalmat találjon az özvegy, az árva;
Hogy szent a szeretet, a szívnek 

virága,
Hogy a szeretetben a szegény is 

gazdag;
Az Űr mellé jutnak majd a 

mennyországba,
Akik könyörülnek, akik irgalmaznak.

Beszélt a nagy püspök. Palástja 

szegélyét
Csókolja a hívők imádságos serge.
Templom ajtajában koldus-nyomorék nép
Fillérért könyörög, bízva, 

reménykedve.
Mankós, öreg koldus nem nézi, mit 

löknek
Rongyos kalapjába - fillért, vagy 

ezüstöt -
Könnyes szemmel mondja csak a 

kijövőknek:
Ugye szépen beszélt a fiam - a 

püspök!...

mail

Gyóni Géza

OROSZ TÁJKÉP


Bogáncsmezőben süppedt szalmaviskók.
Egy-két kéményen gyér füst karikáz 

át.
Bus faluvégen néhány szélmalom
Szégyenli hosszu dologtalanságát.

Viskók sövényén szennyes sárga rongy,
Szemét és pernye poshad garmadába.
S a dombon gőgös kőházat kapott
A Láthatatlan és kevély szolgája.

Térdig szakállas ősz muzsik halad;
Kezén egy gyermek, - a tegnap s a 

holnap -
Robotra mennek. S a templom előtt
Gondjaik alatt a földig hajolnak.

                                

(Inza, 1915.)

mail


RAB MAGYAR IMÁJA

Csukódjatok be, rácsos ablakok;
Isten szemei, csak ti nyiljatok:
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Lássátok szegény esdeklő rabot.

Magyar tanyákon zúg a fergeteg;
Magyar határon dúl a vad sereg.
Isten szemei ébren legyetek,
S kit vert sok átok, ti virrasszátok,
Ti virrasszátok árva népemet.

Kárpát sziklái égig álljanak;
Tokaj vesszői vassá váljanak;
Tépjétek össze, erdei vadak,
Ki gyűlölt kézzel rombolna széjjel
Ezer esztendős szent oltárakat.

Kunság mezőin ami megterem,
Ölő fegyverben ólommá legyen.
Magyarád mustja méreggé legyen:
Tiszai tájon kunyhó se álljon.
Kunyhó se álljon soha védtelen.

Csukódjatok be, rácsos ablakok, -
Erdők szálfái, mind őrt álljatok.
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Igy imádkoznak a magyar rabok.

                        (1915. 

május.)

mail


ZÚG AZ ITÉLET HARANGJA

Áll-e még lesben haramja,
Ki nem támadt a magyarra?
        Itt az óra,
Virradatig áll a tor.
Zúg az itélet harangja, -
Áll-e lesben még haramja?
Álljon elő a lator!

Ezer évig mindig űzve,
Tíz hónapja talpig tűzbe.
        Csak az Isten
Meg a germán mivelünk.
Zúg az itélet harangja, -
Áll-e lesben még haramja?
Álljon elő, fizetünk.

Félkarunkkal félvilágnak,
Másik féllel száz zsiványnak.
        Talján ringyó,
Kapóra jössz legalább.
Fizetünk, mert úri munka, -
S ilyen-olyan pereputtyra
Ha kéz nem jut, jó a láb.

Ezer évig jó kenyérrel,
Most fizetünk vassal, vérrel.
        Vértanúink,
Áldón nyujtják kezüket.
Zúg az itélet harangja, -
Zúgasd, zúgasd sok haramja, -
Most válik meg, mennyit ér a 

becsület.

                        (1915. 

május.)

mail


KISENEW VÉNJE

Fehér szakálla övig ér;
Reszkető keze irást forgat.
Könnyétől sós a rossz kenyér,
Mit rabtartói elé dobnak.

Hány éve húzza az igát?
Mindentúdó Jehova tudja.
Egy évszázadra visszalát
S szíve a bánat száraz kutja.

Az éjszakában felriad.
A sziv megáll a nyűtt kaftánba.
- Ne bántsátok lányaimat!
Ó Kisenew rút éjszakája!

Ott lett az élet semmivé,
S azóta már halálig sírás.
- Kié vagy Isten, hát kié?
Kérdi, de nem felel az írás.

Imádkozhat már szüntelen
A kegyelemnek angyalához, -
Nem lesz számára kegyelem,
Akit a vén zsidó megátkoz.

mail


KÖNYÖRGÉS AZ ÁLOMHOZ

Mutasd meg, Álom, igy imádkozom,
Mutasd meg képét drága kedvesemnek,
Ha alkonyatkor kertjébe oson
S rózsái láttán könnyei peregnek.
Arca szinéből rózsái szinének
Adhatott volna, amikor öleltem, -
Jaj, de azóta nála fehérebb,
Nála fehérebb,
Fehérebb rózsa nincs a rózsakertben.

Mutass meg, Álom, engem is neki,
Mikor szép fejét párnájára hajtja.
Érezze meg, hogy most is szereti,
Ki, úgy él messze, mint az erdők 

vadja.
Vérző nyarunk még hány síró őszbe 

fut,
Mig édes arcát egyszer újra látom?
Érezze meg, hogy nálam szomorúbb;
Nálam szomorúbb,
Szomorúbb ember nincsen a világon.

mail


LANTOS ÉNEK PRZEMYSL MEGVÉTELÉRŐL

Sasok vára ellen muszka ármádiák
Mikor sokasodtak,
Halál zsoltárait ottan én daloltam
Végvári sasoknak.
Halál zsoltárával végvári szép sasok
Mikoron kiszálltak,
Muszka toportyán közt véres aratása
Volt ott a halálnak.
Ha én kiáltottam: rajta, magyar, 

rajta,
Tíz muszka kevés volt akkor egy 

magyarra.

Sasok vára ellen muszka toportyánok
Hogy felkerekedtek,
Mint a sebes zápor hullott a golyója
Gyilkos fegyvereknek.
Mint a sebes zápor úgy ömlött a vér 

ott,
Árkok kiöntöttek, -
De a sasok vára muszkák rohamára
Mégse, mégse dőlt meg.
Ha én kiáltottam: vágjad, magyar, 

vágjad,
Sűrű gyásza volt ott a fekete cárnak.

Sasok vára körül muszka toportyánok
Addig ólálkodtak, -
Barmai elfogytak, karmai elkoptak
Végvári sasoknak.
Kutak kiapadtak, férgei dagadtak
Mételyes oduknak.
Ó iszonyú napok: végvári szép sasok
Döghúson pusztultak.
S mely gőggel nevette muszkák 

lihegését,
Sasok büszke várát bevette az 

Éhség...

Verje meg az Isten, hetedízig verje,
Aki benne vétkes;
Ne segítse vissza fiút az anyjához,
Testvért a testvérhez.
Lassú sorvadásán csak a temetése
Legyen neki ünnep, -
Döglődő kutyánál aki kutyább sorsra
Juttatott bennünket, -
Hogy akik ott voltunk muszka farkas 

réme,
Penészes börtönben sírunk fel az 

égre.

                                

(1915. júl.)

mail


ÓDA A GYŰLÖLETHEZ

Véres szemekből vörös virágok
Nyilnak ki rátok, amerre mentek;
Lángvirágai vad gyűlöletnek.
Hej, ősi szittyák, hősi germánok,
Ős gyűlölködők sok száz év alatt,
Végre a vérben egymásra találtok,
Hej, ősi szittyák, hősi germánok,
S vérrokonokká gyűlölet avat.

Áldassék mindig édes szülője
Vak gyűlöletnek: erő és szépség;
Szittya vitézség, germán egészség.
Fusson a hitvány mindig előle
Ahol csak látja lobogótokat:
Hej, ősi szittyák, hősi germánok,
A gyűlölet lett új talizmántok
S új századoknak legendákat ad.

Gyűlöl a frank és gyűlöl a barbár,
Mert gyöngeségen sohasem értek.
S mert ravasz útján el sosem érhet,
Gyűlöl a tolvaj tengeri kalmár.
Gyűlölet-tenger száz örvényére
Gőggel tekint le a testvér-gálya;
Száz vihar tépi, száz orkán vágja,
S várja a révben isteni béke.

Nyiljon csak, nyiljon vörös virága,
Véres virága vak gyűlöletnek,
Nyiljon csak, nyiljon, amerre mentek.
Törpe tekint csak így a titánra,
Ha veszett mérge mind haszontalan.
Virága alatt vad gyűlöletnek,
Testvértitánok, érik már nektek
Jövő gyümölcse: áldott színarany.

mail

Gyóni Géza

ÖRÖKRE


Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy - most 

szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.

Örökre... bús, tréfás, hazug szó.
Isten ajkára illik az.
»Egy percre, míg egy csók elcsattan«
Leányajkon csak ez igaz.

S ne is kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.

Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
Csak azt ígéri, mit megád.
Örökre... csak a vértelenség
Kendőzi ezzel önmagát.

-Ameddig ajkad csókol, éget,
Ameddig szítja lángomat-
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik, ki mást fogad.

Vesd meg, ki így susog: örökre.
Szeresd, ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér.

heart


MEMENTO

Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hinár karokkal rája tapadnak...
S ha soká késel, majd nem találod.

Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irígy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.

A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak.

mail

Gyóni Géza

OMSZKI EMLÉK


Emlékezem sötét szemére;
Sötét szemén a téboly lángja, -
A menekülők vonatán
Féltőn hajolt szopós fiára.
Rongyokba burkolt sovány melle
Szibéria fagyától dermedt, -
Sovány mellét egy csöpp tejért,
Egy csöpp tejért
Hiába rágta már a gyermek.

Emlékezem fakó arcára;
Vértelen kékült keskeny ajka.
A menekülők vonatán
Beteg fiának dúdolgatta:
-Nőjj fel, nőjj fel szivem virága,
Szivd el, szivd el sovány emlőmet.
Apádnak és bátyáidnak
Bosszúlója
Bosszúlója legyen belőled.-

-Nőjj fel, nőjj fel, szivem virága,
S kik bölcsődet a hóba hányták,
Anyád szivével gyűlöld, gyűlöld
Rabtartóid rettentő jármát.
Nőjj fel, nőjj fel, szivem virága,
Erős legény légy, mint a szálfa,
S erős karoddal vesd a bombát,
Vesd a bombát
A zsarnokoknak hintajára!-..

Emlékezem sötét szemére, -
Sötét szemén a téboly lángja -
A menekülők vonatán
Féltőn hajolt szopós fiára.
Rongyokba burkolt sovány teste
Szibéria fagyától dermedt,
S gémberedett karjai közt
Holtan feküdt,
Holtan feküdt a csöppnyi gyermek.

sad


ALI HAJDÁR TÖRÖK KÖLTŐNEK

Sötét szemed is messze néz, 

fogolytárs;
Neked is ketrec ez a havas róna.
Harag és szégyen szivedben a fojtás:
A mi helyünk, hej, testvér, nem itt 

volna

Messzi mezőkön áldott vér folyik
Kék Boszporusba és a kék Dunába.
Testvér, Hamburgtól Konstantinápolyig
Már egy az Isten s egy a prófétája.

Már egy az Isten: véres akarat
Megvédni mindent, mi szivünknek 

drága:
E szörnyű férgek ne kúszhassanak
Török rózsára és magyar rózsára.

Török rózsának és magyar rózsának
Százévek óta vér az ágya, testvér.
S Hafíz utóda kincsért se találhat
Testvérebb testvért magyar énekesnél.

Hadd szorítom meg árva kezedet!
Egy bánat rázza leláncolt csuklóink:
Hadak költője hogy ott nem lehet,
Hol most az ének hős vérrel iródik.

Éjente, testvér, te is felriadsz;
Lánggal lobog a redves deszkapárna;
Zúgó melledig ér a vérpiac, -
S neved kiáltja egy fátyolos lányka.

Fátyolos lánykánk öleljük-e még?
Vagy sírunkat a hómezőbe ássák?
Fátyolos lánykák szeme könnyben ég;
Lelkük verdesi börtönünknek rácsát.

                        

(Krasznojarszk, nov. 11.)

mail


MAGYAR BÁRD SORSA

Nekem magyar bárd sorsát mérték:
Úgy hordom végig a világon
Véres keresztes magyarságom,
Mint zarándok a Krisztus képét.

Heroldja vérrel vert időnek:
Hitet öntök a csüggedőkbe.
S leszek az öröm száműzöttje:
Mikor vigság napjai jőnek.

Ki vért gázolt, nem tud vig lenni.
Cézárt uj bárdok koszorúzzák!
Engem vár már a szomorúság,
És nem kisér el senki, senki...

                        (Szibéria, 

1915.)

mail


DICSÉRTESSÉK!

Minket jégország halálra ítélt
S mint a kutyát, kivert a hóra: 
-A tél legyen, a baromi tél,
Tüzes szívüknek koporsója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!-

De tüzes nappal a szívükben
Kiket küldött a magyar róna:
Hóból, fagyból és mindenünnen
Kikel őslelkük új bimbója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!

Kikel őslelkük új bimbója
S uj ezeréves fába hajt.
És zeng a dal, zeng fagyba, hóba;
Mégis megáldja a magyart -
Dícsértessék a Jézus Krisztus!

                        (1915. XII. 

24.)

angel


BAKY TESTVÉRNEK!

Testvér, kit visz már boldog 

végzeted,
Vezessen haza Őrangyalod szárnya!
S ha békén ölelsz nőt és gyermeket,
Gondolj majd néha bús Szibériára!

Testvér, kit visz már boldog 

végzeted,
Áldd meg helyettünk a Tisza vidékét,
S kiknél többet bűnös sem szenvedett,
Küldd el nekünk a boldogságos békét!

                                

(1916, jan. 5.)

mail

 

RAB VACKOKON...


AKIK AZ ISTENT ELRABOLTÁK

Rám törtek éjjel vad robajjal.
Nyár volt és meztelen hevertem
Lugas alatt nagy ősi kertben.
Soká késett akkor a hajnal.

Rám törtek éjjel vad cselédek,
Libériás, álarcos szolgák.
Szivem kivágták s elhurcolták
S rendelték, hogy sziv nélkül éljek.

Kincseknek háza volt a szivem:
Benne lakott Szűz-Mária,
Betlehem és Isten fia,
Benne lakott maga az Isten.

De rajta törtek a vad szolgák;
Kezembe gyilkos fegyvert adtak.
Ó, szörnyű számot kinek adnak,
Akik az Istent elrabolták?

Szivem, szivem, te jó sziv voltál -
S papja lettem a gyűlöletnek.
Mert elbuknak, akik szeretnek,
S gyűlölni tanít minden oltár.

Szivem, te irgalmas sziv voltál -
S papja lettem az öldöklésnek.
Ó áldottak a véres kések.
Gyilkolni tanít minden zsoltár.

Szivem helyén egy nagy seb tátog...
Uj Mózes, állíts uj követ:
Áldott legyen a gyűlölet,
Aki megváltja a világot.

                (Alatyr, 1915.)

mail


EGY KERTI HÁZ

Egy kerti ház a csöndes folyóparton;
Gyepes udvarán diófa zöldeljen;
Kocsim elé egy hű kutya szaladjon,
S szép úrnőm várjon virággal a 

kertben.
Kavicsos ösvény fusson a folyóhoz,
Hol füzek alján vár a karcsú csónak.
Habok ringása de jó altatónak,
Mikor a sziv már sok bánatot hordoz.

Szálljunk be, úrnőm. Most a béke 

ringat.
Bizzuk a csöndre, ami régen bántott.
Feledés födje régi harcainkat.
Vizbe se mártom a fehér lapátot.
Vén füzek alján a folyó tükrében
Nézi magát már a nyárvégi alkony;
S a kerti ház a csöndes folyóparton
Hivón tekint ránk, mint valaha régen.

Hivón tekint ránk... Mintha nem is 

volna
Ezeregy mérföld rengetege köztünk.
S idegen földek idegen folyója,
Melynek partjára rabokként vetődtünk.
Füzek aljáról hol az álom-csónak?
Viharos éjek messzére ragadták.
Nehéz járomban búsan töröm partját
Idegen földön idegen folyónak.

                                

(Alatyr, 1915.)

mail


ÁRVA GYEREK KARÁCSONYA

Árva gyerek, árva gyerek,
Sosem láttad az apádat.
Kora sirján Dnyeszter sikján
Csúf fekete varjak hálnak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?

Árva gyerek, árva gyerek,
Sosem láttad az apádat.
Anyád csókján, kis cókmókján
Kozák rablók kockát hánynak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?

Árva gyerek, árva gyerek,
Ki ne dugd most gyönge lábad
Ajtó előtt nekifutnál
Zsoldos rabló szuronyának.
Árva gyerek, árva gyerek,
Hogy üzensz a Jézuskának?

Árva gyerek, árva gyerek,
Kis szivedben mi a vágyad?
Hogy téged is neveljen fel
Boldog alvók gyilkosának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?

Árva gyerek, árva gyerek,
Huzd fejedre paplankádat.
Gyönge ajkad imádságát
Tán elviszik angyalszárnyak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Üzend meg a Jézuskának:

Árva gyerek, árva gyerek...
Kik megölték az apámat,
Rabló népség minden léptét
Gyász borítsa és gyalázat.
S ne essen meg soha-soha
Szive rajt a Jézuskának.

                        

(Krasznojarszk, 1916.)

crying


HARMINC ÉVIG A PUSZTÁBAN

Harminc évig a pusztában
Sáskán sinylett és gyökéren;
Bujdosók közt, haloványan,
Tárogató a keblében.
Buda tornya messze látszott, -
Torony alján víg flótások
Fent tanyáztak nagy kevélyen.

Már a hajnal fénye hullott
Ős Budának városára,
S torony alól még kihallott
Víg flótások vigassága;
Buda tornya messze fénylett -
S bús pusztázó akkor tévedt
Egy utszéli kápolnába.

Harminc évig a pusztában
Buda tornya csalta, vonta.
Őszi csenddel, fél homállyal
Mit állsz útban, kis kápolna!
Pusztázónak nyüg az otthon.
Kereszt alján hadd gyászoljon
Faluszéli bús Magdolna.

Bús pusztázó tovább, tovább
Ingoványból tövisesbe.
Harminc évig pusztákon át
Eső verte, ág sebezte.
Buda tornya messze fénylett, -
Sóhajtása arra tévedt:
Csak ne érje kint az este.

Észak felől fölvillámlott,
Déli mezsgyén mennykő csattant.
Héj pusztázó, régi álmod:
Tárogató tárogathat.
Vészharang zúg véressőre -
Hej pusztázó, most előre!
Aki merész, most arathat.

Tárogató bugó hangja
Mély pusztába messze csalta.
Zivatarból sivatagba
Elhurcolta láncos falka.
Tárogató - láncolt kézben!
Rab pusztázó, - de úgy éljen:
Egy utolsót fúj még rajta.

Tárogató bugó hangja
Messze sírt a fergetegbe.
Rab pusztázó úgy hallgatja:
Elveszett-e, elveszett-e?
Buda tornya alig látszó -
S hallod-e, hej, rab pusztázó,
Azt a hangot visszaverte.

Buda tornya visszaverte;
Küldi is már hivó szóit.
Vig szerencse sok kegyence
Kinyitná már az ajtóit.
Rab pusztázó, szegény Lázár,
Hír, dicsőség készen vár már;
Buda népe téged szólit.

Börtön ágyán hallja, hallja,
Besüvit a szél, a téli.
Rab pusztázó gondolatba
Harminc évét ujra éli.
Hír, dicsőség mig kerültél,
Lázár-élet keserüjét
Rab szájában ujra érzi.

Hír, dicsőség eljött végre -
Hallja, hallja félálomba.
Sajgó évek drága bére,
Mintha nem is neki szólna.
Rab lelkében, téli éjben,
Akkor épül hófehéren
Egy útszéli kis kápolna.

Hír, dicsőség eljött végre?
Rab pusztázó alig hallja.
Rab lelkében akkor lép be
Faluszéli szent udvarra.
Akkor lép be törve, fájva,
S pogány fejét, félhomályba,
Bús Magdolna simogatja.

Harminc évnek hiú vágya -
Csilloghatsz már Buda tornya!
Őszi csendbe, félhomályba,
Hogyha megtér törve, fájva,
Ó fogadd be, kis kápolna.

                (Krasznojarszk, 

1916.)

mail


LE AZ ÁLARCCAL!

Le az álarccal, kufárok fajzatja,
Le az álarccal, világ-uzsorások.
A Végzet ajkán elhangzott a Rajta.
Nem tűri többé tenger bitorlástok.

Gőgös, lelketlen úrságtok cafatját
(Gőgös, lelketlen, aranyéhes népség)
Kairó utcáin az ebek szaggatják.
Shakespeare szégyenli angol 

születését.

Becsukott szemek nagyvégre kinyiltak:
Ti voltatok a világ példaképe?
Szabadság? vallás? munka? béke-

csillag?
Mennyi hazugság süllyedt tenger-

mélyre!

Mennyi hazugság! A szabadság őre!
Ki irja fel az irek szenvedését?
Sirjában forog Hellász éneklője,
Kit messze üzött a szabadság-éhség.

Mennyi hazugság! Angol és szabadság.
Ó, hogy nem ég ki e szóra a szátok.
Szabad mezőknek sok rabolt aranyját
Rabszolga ezrek vérével mostátok.

Mennyi hazugság, mennyi farizeus!
Ti voltatok az Irás terjesztője?
Júdás csak egyszer adta el Jézust -
S ti kereskedést üztetek belőle.

Ti és a Jézus!... Az ős vadon jajgat
Hittérítéstek üvöltő gazságán:
Láthatlan Istent adtok a vadaknak,
Hogy ellopjátok a szinarany bálványt.

Mennyi hazugság; angol és a munka!
London leánya hentereg a kéjbe -
S fehér ingéért embert öl naponta
Fekete bányák fekélyosztó mélye.

Mennyi hazugság: méltóság és béke!
Aranyimádó irtó kapzsiságtok
Bérelt barmoknak végveszedelmére
Vérrel mosatta végig a világot.

Vérrel mosatta, drága embervérrel,
Ó, Krisztusoknak kiontatott vére,
Amelyből egy csepp aranyheggyel ér 

fel
S átokkal száll a bérgyilkos fejére.

Átokkal száll rád, kufárok fajzatja:
Örök szégyenben kell érte pirulnod...
A Végzet ajkán elhangzott a Rajta,
S nyakadra lépnek az uj Nibelungok.

                        

(Krasznojarszk, 1916.)

mail


A KOKÁRDA

Mikor gránát bőgött, mikor bomba 

csattant;
Mikor ezer ördög fűtött ezer katlant;
Mikor rémült lelkek robbanástól 

féltek,
Hej, más volt a dörgés, hej, más volt 

az ének:
- Jó magyar, hű magyar, hős magyar 

levente,
Kell Rákóczi-nóta, kell-e Kossuth-

mente?
Kell nemzeti zászló, Petőfi-kokárda?
Itt van, nesze, rakd fel, hősi magyar 

gárda!

Mikor gránát bőgött, mikor mennykő 

vágott,
Mikor hideglelés rázta a világot;
Mikor mint a fáklyák, úgy égtek a 

falvak,
Hej, de másként szóltak, de másként 

szavaltak:
- Jó magyar, hű magyar, Isten 

katonája,
Kell magyar vezényszó, kell magyar 

kokárda?
Magyar szóval akarsz menni a halálba?
Parancsolj, jó magyar, katonák 

virága!

Mikor gránát bőgött, mikor 

összecsaptak,
Mikor a kegyencek két Istent 

becsaptak,
Mikor fogyva fogytak a hű regimentek,
Hej, más volt az ének, amit 

énekeltek:
- Jó magyar, hű magyar, hűséged 

meghatott,
Hited és királyod te el sosem adod.
Hitedért berohansz száz halál 

torkába,
S nem kell jutalom se, csak ez a 

kokárda.

Mikor gránát bőgött, akkor úgy 

szerettek.
Hej, merre porladnak a hű regimentek?
Hej, merre fehérlik szent testük, a 

drága?
Nem maradt belőlük csak ez a kokárda.
Csak ez a kokárda, de vérükkel 

festve, -
Másnak cifra cafrang, nekünk Krisztus 

teste,
Üdvösség, becsület, önérzet-teremtő,
Hős mult, véres jelen s az egész 

jövendő.

Mikor gránát bőgött, ki merte bántani 
Golyók közt, halál közt nyilhattak 

szirmai;
Golyók közt, halál közt ugyan kinek 

ártott,
Ha keblén viselte, mint halál-

virágot?
S most, itt, pulya döglés rontó 

közepébe
A magyar melléről épen most tépnék 

le?
Most, mikor az ég is a magyarnak 

kékül,
Ki mondja, hogy éljen becsülete 

nélkül!

Ki mondja, hogy menjen királya elébe,
Hogyha becsületét melléről letépte?
Ki mondja, hogy legyen jó katona 

ujra,
Hogyha a nemzetét előbb lehazudja?
Most, mikor öt fronton omlik el a 

vére;
S Rigától Bagdadig magyar megy előre;
Most, mikor minden nap magyar vérbe 

mártják,
Ki meri bántani most ezt a kokárdát!

                        

(Krasznojarszk, 1916.)

mail


A MÁRCIUSI AKARAT

Még itt is él ő, még itt is arat
A hó alatt, a jég alatt;
Sziklákat váj és töri a falat, -
Testvér, testvérem, - itt is él
A márciusi áldott akarat.

Napfényre vágyni jégburok alól
A füvek lelke, mondd, kitől tanul?
S hogy kelyhét a napnak kitárja,
Ki kényszeriti rá a gyöngyvirágra?
Ki pattant rügyet a fa gallyán?
S a sebzett törzs, a bús aggastyán,
Kinek parancsát hajtja végre,
Mikor friss vesszőt küld ki a 

napfényre?

Fában, gyökérben, földben, föld alatt
Mindenütt ő él, ő vet, ő arat;
Testvér, testvérem, hisz látod magad:
Burkokat tör és minden bús falat
A márciusi akarat.

Napfényre jutni, mint a réti fű;
Lelket kitárni, ó mily gyönyörű;
Megfényesülni, mint a szinarany;
Kivánni, ami mocsoktalan;
Napban fürödni tiszta hajnalon;
Rettegni, ami szenny, alom;
Sóvárogni egy tisztább lakot,
Hol nincs gonosz sziv, nincs csak 

meghatott;
Nincs önzés, testvért gázoló,
S boldog partot mos a folyó;
Nincs lenézett zsidó, paraszt;
S könnyet csak a hála fakaszt.
Hol ember teste nem piaci jószág,
S egy Isten parancsol: a Jóság;
Hol a legszebb szó: adni, adni, adni 

-
És egy a törvény: testvérül fogadni.

Testvér, testvérem, hol legyen e hon,
Melyről rab éjen álmodom?
Testvér, testvérem, nagy messze, ahol
A szent fák ága most vérbe hajol,
Kárpátok ölén, szent folyók felett
Veri már fényét ez a kikelet.

Testvér, vetve már az ágy,
Hol testet ölt a messiási vágy,
Mely golgotát járt annyi-annyi 

százszor:
Mi Eldorádónk - egy akol, egy 

pásztor,
Testvér, kit zárnak bús börtön-falak,
Testvér, testvérem, el ne hagyd 

magad!
Hisz itt is él ő és arat
A hó alatt, a jég alatt -
Csak szivvel néki add magad,
S börtön alján is vigaszod marad,
Mert öröktől volt és munkál örökre
Szebb napra vágyó tavaszodás lelke:
A márciusi áldott akarat.
                (Krasznojarszk, 

1916.)

mail

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on