Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Gyóni Géza ( 2 )

 

Boldog névnapot !

 

mail

 

Gyóni Géza

A te tisztító csókod

Nincs rajtam árnya bűnnek.
Nem érzek máma vétket.
Ó csudatévő csókok,
Hogy szabad újra lenni
Jónak, szelídnek, szépnek.

Az ajkad gyermekajka,
Min szó még nem repült ki.
Egy csókjával a múltat,
Csúf, gyáva, céda múltat
A mély pokolra küldi.

Az anyám kezét fogom,
Áldott kis szőke gyermek;
Virágok vasárnapján
Falusi kis templomba
Áldozni most vezetnek.

Ó csudatévő csókok,
Mámor, tavaszi, tiszta,
Ha értem jő a múltam
Bűnnel, arannyal, fénnyel,
Jaj ne adjatok vissza!

mail

Gyóni Géza

NÉMASÁG


Itt ülsz, mikéntha másvilági élet
Lakója volnál, búsan, csöndesen.
Fehér kezed forró kezembe
Csak félve habozón veszem.

Amit oly vágyva vágytam elsusogni,
Elhal a vallomás is ajkamon -
És hallgatag szép ajkad beszédét
Varázs alatt csak némán hallgatom.

De nem sajnállak elveszett rímek, ti,
Miket az úton elrebegtem én -
Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk
Édes beszéde - legszebb költemény.

mail


BÚS STRÓFÁK

I

Valami fájó ürességet érzek,
Mintha a lelkem szakadt volna ki,
Mintha mitől már régóta vérzett,
Egyszerre oltná bele valaki.

Valami kinzó bánat ül rajtam,
Mintha egész föld ülne szívemen -
S szinte tudatlan suttogja ajkam:
Elment - s nem látom tán sohasem.

II.

Mit viszesz tőlem? Egész világot;
Imbolygó tűzként lobogó lángot.

Nekem világ volt. Neked - tán semmi.
S mégis - óh nem tudom visszavenni.

III.

Van még sok, amit el nem mondtam -
Csak itt suttogom félálomban.

Aki lesse beszédünk, itt nincs kém -
Ketten vagyunk csak: te, meg én.

Az éjben fénybogár világol
És harang kong valahol távol.

Egy-egy ezüst hang ahogy kicsendül,
Egy könny lepereg szemembül -

S a szót, amit még el nem mondtam,
Suttogom halkan, félálomban.

mail


TIFELÉTEK

Tifelétek is csak oly bús a harangszó
        Meg a madárének -
        Mintha minden este
        Valami elbúsult
        Lelket temetnének?...

Az esteli szellő ott is olyan, mintha
        Temetőből jönne -
        Mintha sóhajtáskép
        Rezdülne, rezegne
        Az estéli csöndbe?

mail


ŐSZ VAN

Ősz van. A zöld, lombos ligetből
Csak puszta, zörgő gally maradt...
Oh visszasírom sokszor, sokszor
Az eltűnt, elszállt szép nyarat.

Ahogy a hűs akácasorban
Kisértelek, én kedvesem -
Csak a nyarat éreztük akkor
S haladtunk szótlan, csöndesen.

Még nem vallottuk meg szerelmünk,
Még akkor nem is tudta más -
De oh köröttünk tisztán szólott
A legékesebb vallomás.

A kis kerítésen kihajlott
Egy-egy kiváncsi rózsafa
Szerelmet ontott rózsák kelyhe,
Madár csicsergő ajaka.

Csak ép szívemre nem borultál,
Csak ép meg nem csókoltalak -
Oh visszasírom sokszor, sokszor
A csóktalan elszállt nyarat.

mail


VÁRSZ-E?

Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra -
Kezed összetéve öledben
        Vársz-e, mondd, engem?

Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sűrű fátyol -
Csillogó könnyel szemedben
        Vársz-e, mondd, engem?

mail

Gyóni Géza

NE FÉLTSELEK


Ne féltselek?
Hát parancsold meg,
Hogy ne nézzen rád senki férfi
Mohó asszonykivánó szemmel;
Pillantásában ne üzenjen
Vágyódó vijjogó szerelmet;
Ne lássa meg királyi melled,
Rengő csipkés vonagló vállad,
Gyönyört himbáló csípőd vonalát,
S lehunyt szemmel menjen utánad,
Mint szentkép után ájtatos barát.
Ne féltselek?
Hát parancsold meg!

Ne féltselek?
Hát parancsold meg:
Ne lássam én se dus selyemhajad,
Mely másnak bomlik majd fölébe
Fésütelen... Ne lássalak
Beszökni árnyas barna éjbe,
Lehullni, jaj, másnak ölébe;
Ne lássalak, jaj, én sem, én sem,
Amikor mindent odaadsz,
Amikor mindent másnak adsz
Szomjas kigyózó ölelésben.
Ne féltselek?
Hát parancsold meg!

mail


BEETHOVENT HALLGATOM

Gyönyörü ez az este.
Ha most mehetnék hozzád,
Vagy nászfátyolban a szerelmet
Te hoznád, ó, te hoznád.

Gyönyörü ez az este.
Két aranydomb a melled.
Két aranydombon aranyfátyolt
A szerelem emelget.

Gyönyörü ez az este.
Ha most állhatnánk bátran
Két fehér szobor a szerelem
Aranyzuhatagában.

Gyönyörü ez az este.
Aranyfátyol lecsúszva -
S aranyfolyóban elhalóan
A mi egy-testünk úszna.

mail


HIDEG TAVAK TÁJÁN.

Hideg tavak tájáról
Halál-szelek suhognak,
De hamar is megdermed
Virághordó galambja
Álmomnak és álmodnak.

Sose voltál jó hozzám.
Sose voltam jó hozzád,
Rám nevetett s másé volt,
Rád remegett s másé volt
Csókos szám és csókos szád.

Két idegen virágnak,
Hideg virágszobornak
Soha-nyitó nászáról,
Hideg tavak tájáról
Halál-szelek dudolnak.

mail


LÁTOGATÁS ÁLOMKASTÉLYBAN

Éjfélre értem ajtaja elé...

Álomkastélya kilenc küszöbén
Kilenc oroszlán hevert már halottan.
Kilencszer ásított rám a halál,
Kilencszer nevettem mély vak szemébe -
És akkor fehér ajtaján kopogtam.

Álomkastély kilincse nesztelen nyílt:
Én ott térdeltem hűs márványán lázba.
Rózsalevélpapucsát megcsókoltam
S ő kilépett a langyos éjszakába.

Csobbant a szökőkutak kék vize.
Ezüst ivben pendültek szét a cseppek.
Ajkamon sajgott már a csók ize
S az éjszakába suttogtam: szeretlek.

Fehér vedrekbe hullottak a rózsák.
Fönt járt a Hold, a nagy ezüstöző.
Halk hárfák hangját küldték a szelek
S hajára halkan hullt a fényeső.

Kéken hajnallott. Utolsó csókra hajlott.
Selyem palástját fázva húzta össze.
S rózsapapucsa szaladó nyomát
Szívem homokján ott hagyta örökre.

Még vártam. S ott a csillogó homokba
Ajkam vérével a nevét beróttam.
S nevettem: milyen komédia lesz,
Ha őrei majd itt találnak holtan.

mail

Gyóni Géza

MÉNTÁS ABLAKOK


Ó hagyjatok már utamra mennem,
Ó hagyjatok már, ti jók, ti gyöngék!
Én bús beszédem zavaros árja
Csak riogatná lelketek csöndjét.

Derűsen ég kis léleklámpástok.
Nap-nap töltitek, pontosan mérten.
Magafogyasztó, vad lobogással
Sohasem égett. Ó ne is égjen.

A virradatban unott robot vár,
Az alkonyatban vetett ágy csábit.
Nem ismeritek - ó ne is, ne is! -
A felgyúlt lelkek rőt éjszakáit.

Tüzes aggyal, bús, nagy haraggal
Lesni új hajnalt: itt ismeretlen.
Rácsos ablakból méntaszag árad...
Ó hagyjatok hát utamra mennem!

Várnak rám, várnak. Szomorú társak
Mondják is: nem jön. Mondják is: halott...
Beléfogóztak a jók, a gyöngék,
Megbabonázták méntás ablakok...

- Bús, pogány fickók, tanyátlan népem,
Szép szidottjai, ne féljetek!
Méntás ablakok kerítő szagától
Szűz még a lelkem s megy veletek!

Csak még... ó, csak még... Ej, pogány népem,
Szerelmes népem, hisz megértetek!
Rácsos ablakban a muskátlik, ménták
Szőke, szép lányfejet köritenek...

Bűn-e, ha megálltam? Bűn-e, ha híttam?
Nagyon szerettem... mogbocsássatok!
Lám, megyek is már... Mily halottszagúak
Ezek a méntás, rácsos ablakok...

mail

Gyóni Géza

MENEKÜLÉS


Első szeretőm: a szomoruság,
Akihez egyszer hűtelen lettem,
Most visszatér
És visszakéri pünkösdi kedvem.

Sápadt asszonyom fekete leplét,
Amibe síró szivem takartam,
Lebbenni látom
És elsápasztja mosolygó ajkam.

Ó régi, régi a mi szerelmünk,
Víg bálakon és hűs templomokban
Egymásé voltunk.
Sosem szerette senkise jobban.

S egy sötét este mégis elhagytam.
Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.
Azóta keres,
Azóta futok előle a ködben.

Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.
Jaj, vissza-visszanézni se mertem.
Mindjárt utólér,
Fekete leple suhog megettem.

Ha most a kezem valaki fogná.
Messze a tisztás, a napos, a fényes.
De odaérnénk,
Ha szivem fogná, édesem, édes.

Ha szivem fogná... Erdőben, ködben
Futok halálig, futok lihegve.
S jaj, ha megállok,
Megöl és betakar fekete leple.

mail

Gyóni Géza

MÉLYSÉGBEN


Oly mélyen bent vagy a szivemben,
Mint mély ó-kútban a hold képe.
Néztél már mély kutak vizébe?

Oly mélyen bent vagy a szivemben,
Mint mély veremben est sötétje.
Néztél már vén verembe félve?

Oly mélyen bent vagy a szivemben.
Hogy tudtál olyan mélyre szállni!
Most, látod, nem tudsz kitalálni.

mail


KÉSŐ BÁNAT ÉNEKE

Most virággal kezemben
És bánattal szivemben
Egy sirra de jó volna
Hivőn letérdepelnem.

Megfürdetni a szivem
A gyásznak harmatában.
A szivem, melyre féltőn
Én sohase vigyáztam.

És mint fehér virágot,
Min nincsen már folt semmi,
Egy asszony ablakába
Vezeklőn odatenni.

Hogy vallja és meghallja:
-Száz bűnnek árnya rajtam,
De néked, asszonyom,
Szüztisztán megmaradtam-.

mail

Gyóni Géza

MÉG NEM TUDOM


Sietve elsuhansz előttem
- Eltűnő árnyék az úton -
Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem -
        Még nem tudom.

Sosem nézesz, mint más, szemembe,
Ha szembejősz a fordulón...
Pirulnál tán tekintetemre?
        Még nem tudom.

És megszólítni én se merlek,
Csak nézek rád, titkon, futón.
De hogy nagyon, nagyon szeretlek -
        Tudom, tudom!

mail


VALAMI...

Valami édes, valami fájó
        Borús merengés
Ugy elfog néha, mikor az úton
        Mellettem elmész...

Ugy, ugy szeretnék visszafordulni
        S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
        Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
        Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
        Arra gondoltál.

mail


IRÍGYSÉG

Irígylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irígylem a lombot, mely fölé hajol,
Irígylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze érint valahol.

Irígylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhőt, mely után sóváran tekintett,
Irígylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irígylem - s megáldom mégis százszor mindet...

mail

Gyóni Géza

MÁJUSVÁRÁS


Didergő szivben
Rég nem ringott dal.
De várlak, Május,
Tüzes napoddal.

Szinig a lelkem
Kőhideg kinccsel.
De várlak, Május,
Jöjj, melegíts fel.

Tél fagya szállott
Mosolygó arcra.
De várlak, Május,
Napod olvassza.

Márvány az ajk is,
A mézes, mérges,
De várlak, Május,
Hogy égess, égess!

Csóktalan élet
Céltalan élet.
De várlak, Május,
Te csókos, téged...

...Rég kihült helye
Könnyes párnámon...
De várlak, Május,
- Vagy csak őt várom?

mail

Gyóni Géza

MAGAMHOZ


Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen - észrevétlen -
Szeretni, - nem pompázni vágyott.

S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érhetetlen rózsát -
Míg balga vágyad, szines álmod
Hideg közönnyel szerte szórták...

Csak akkor szólt szivedben ujra
Valami kinzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág -
Más keblén boldogan virulva
Szánó mosollyal néze rád...

mail


EPISZTOLA

Nemes problémát fejtegetsz, barátom,
Való s szín ömlik el írásodon.
S míg szemem átfut sorban az íráson,
Az olvasotton elgondolkodom.
Elmét a szívvel egybeforrva látom.
Megkap a hang és közelebbre von:
Mert ime készen tárul itt elébem,
Mi sejtelem volt szívem belsejében.

Miről - a gyermek - annyit álmodoztam,
Kifestve róla színes képeket -
(Rajtuk a kéznek reszketése ott van,
Bár szárnyat öltött már a képzelet)
A halovány kép tisztul egyre mostan.
A köd eloszlik. Köszönöm neked!
Hangodra lelkem hangja visszacsendül
És hull a fátyol lefele szememrül.

Eloszló ködből, mit szemem elébe
Az álmodások bábjátéka vont -
Kilépni látom, olajág kezébe,
A hű pásztort, kit nem riaszt a gond.
A lelke rajta, hogy ápolja, védje
A rája bízott mennyei vagyont,
Tévelygő, kóbor juhait a nyájnak -
Óh, mert az úton farkasok tanyáznak.

Keskeny az ösvény, kő kivérzi lábát,
Lesben az ellen, - csak előre megy.
A legsötétebb zordon éjszakán át
Szava dörögve zúg, de nem remeg,
Nem kincs neki, amit a bús világ ád.
A kincse ott van, ott a kis sereg.
Csak ezt terelje rá a keskeny útra!
- De por belepte, dudva, gaz befutja.

Gyomvert az útad, meggyötört Igazság.
A gyáva lelkű messze elkerül...
- De hát kinek a sárgomoly - magasság,
Csak hadd legyen továbbra is -felül-!
A cifra kunyhót csak hadd támogassák -
(Egy kis viharra még biz összedül!)
Ahol az álság vert tanyát magának,
A gondok arra nagy ritkán ha járnak.

Nem gond, nem! Tiszta lelki gyönyörűség,
Amit a pásztor érez szíviben -
Leszállni érzi az egek derüjét,
Ha nyája közt a gyepszélen pihen.
Szivében hála, szemében könyű ég:
Nyugodt békesség képe csak ilyen.
S az ég felette hogyha elsötétül,
Merít világot élő, nagy hitébül.

És útja végén, -egy akol, egy pásztor-
Óh, hányszor délibábként ott lebeg,
Melyért nem retten kintól és csapástól,
Ki lelki vágyból épít lelkeket;
S bár tüske tépi, ág kivérzi százszor,
(Óh, mint égetnek gyakran a sebek!)
Kinok tüzében izmosul a lélek -
A bátort nem remegtetik veszélyek!

Az út végén, ott... Lásd hogyan szaladgál
A fékevesztett szárnyas gondolat.
Alig vagyunk még csak a bejáratnál
És már amott az út végén szalad.
(Bizony, bizony, ha vissza nem ragadnál,
Még összeirnék egy pár oldalat.)
De hallom hangod, hogy: hó, messze mentél!
Hajnalpirt zengesz sápadt naplementnél!

Való igaz. De mint az alkonyatban
Ott rezg, rezeg a felkelő sugár,
Szemünk előtt az esti hangulatban
A hajnalcsillag ragyogása jár,
Azon csüng szivünk mindig boldogabban -
Elérni óh, tán soh'se fogja bár -
Mégis oly sivár, szürke vón az élet,
Ha már az eszményt ki sem értené meg.

Óh, éltető nap - tiszta égi eszmény,
Miből a lélek új erőt merít,
Te nélküled hiába is keresném
Az örök szépet, örök emberit -
Csak tévelyegnék érthetetlen eszmén,
Amelynek nincsen megfejtése itt -
Mert - naplementén is lám elsötétül -
Sötét az élet szent eszménye nélkül.

Csillag az eszmény rohanó felhőkön,
Ködös éltünkre sugárt permetez.
Hogy pásztor és nyáj egy akolba nőjön,
Eszmény, amelyért élni érdemes, -
S bár érhetetlen, mint a bérctető fönn -
Kitart feléje mindig a nemes;
Habár eszménye soh'se lesz - valóság -
A lelkes küzdés hoz utára rózsát.

Hótiszta eszményt ápoltál szivedben,
Az sugárzik irásodból felém. -
S mi sejtve élt csak, mélyen elrejtetten,
Az eszményt íme benne meglelém,
Óh, csak vezessen! Mindig lelkesebben
Megyek utána csüggedetlen én!
Nem bánt a sejtés, nem, hogy el nem érem -
Hittel dűlök ki majd az út felében!

mail

Gyóni Géza

LÍRA


I.

Mondhatlan kín tép néha-néha
S a féktelen vágy elragad -
Szeretnélek keblemre vonni,
Csókolni hosszan ajkadat.

Selyemhajad kibontogatnám,
Befödném arcomat vele -
Szerelmem édes, első csókját
Titokba rejteném bele.

II.

Aztán megátkozom a percet,
A vágyat, melynek szárnya van,
S a szívet, melynek vágya van csak,
Mely lángol és boldogtalan.

S míg ajkamról az átok elszáll
S a szíven még meg sem fogan -
Már újra csókolnám az ajkad,
Szenvedve érted boldogan.

Selyem hajad kibontogatnám,
Lecsókolnám a két szemed -
És hallanád, hogy dobban szívem
S hogy azt dobogja, hogy szeret!

mail


DAL A DÚS KIRÁLYRÓL

Tudod a dalt a dús királyról?
Mindene volt, mit szem, szája kívánt,
Egy volt a világon, egy csak a másé
S az tette komorrá az árva királyt.

Enyém a dal, az ifjúság, az élet,
Enyém a világ, király vagyok én is!
S nélküled - óh a legnyomorultabb
Ezen a földön én vagyok mégis!

mail


ORGONAVIRÁG

Az asztalomon orgonavirág.
Oly édes mostan emlékezni rád...
Virága közt fürtös főd megjelen,
        Oda varázsolja
        Minden kis sziromra
        Forró szerelem.

Beszívom a virágok illatát -
És édes, fájó reszketés hat át.
Virágkehely is lassan megrezeg,
        Mint egyszer akkor -
        Bús alkonyatkor
        A te kis kezed.

Virágillatnál kék multba szállok,
Hullottak már az orgonavirágok
Szomorú úton úgy kisértelek.
        Csak mentünk szótlanul -
        - Vándormadár vonult
        A fejünk felett.

És azt gondoltuk akkor, édesem,
Míg hulltak a virágok csendesen, -
A mi számunkra virág sem marad...
        Visszatérünk-e majd,
        Ha a virág kihajt,
        Mint a madarak?

Az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Virág közt látom bánatos fejed...
        Május... orgona nyit,
        Daltól zeng a csalit -
        Itt a kikelet. -

S az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Fejem lehajtom. A virág befed -
        És sír minden szirom,
        Ahogy belesírom
        Te édes neved...

mail


HÓPELYHEK

I.

Láttad a vágy tűzét szememben.
Láttál egy csókodért epednem.
- Ugye nevettél akkor engem?

Azt hittem: elperzsel az arcod -
Őrült vágy vívott bennem harcot,
- De egy belső hang visszatartott.

S bár csókod visz az üdvösségre
S a vágy alatt szívem elégne,
- Rá hallgatok, azt súgja: még ne!

II.

Te vagy a fény, a szin, a dal nekem -
Terólad írom legszebb énekem!

De te ne tudd meg azt soha, soha,
Hogy tehozzád sír mindenik sora.

Csak hamva szálljon hozzád nesztelen,
Ilyen szerelmes, csöndes éjfelen.

Mikor a kinom éget végtelen -
A dalt szivemnek lángján égetem.

S neved az éjben százszor elrebegve
Hamvát rábizom az éji szelekre:

Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve
Legyen veled örökre, mindörökre.

S legyen rajt álmod tiszta, hófehér,
Mint a halott dal, mely szivedhez ér.

mail


VALLOMÁS

Hazug volt mind: a szó, kacaj,
A vig tekintet, bús sóhaj,
Hideg szem, mosolygó ajak -
Rajongó lelkem álarca csak.

Igaz csak az éjjel, mely elfed
Előled minden bút, szerelmet -
Mely szómat tisztán érti meg.
Neki kiöntöm lelkemet.

Oh, hogyha hallanád beszédit!
Suttogva szól, a mélyre szédít.
Dala van csak, panaszos ének, -
Én mondom, halld, neked beszélek:

Szeretlek, mint a sas a léget!
Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!
Szeretlek, mint a szabadságot!
Szeretlek s rabod vagyok, látod.

Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!

Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok...
Szép temetés lesz, s én is meghalok.

De addig, addig csak szeretlek,
Szeretem a lelked, a lelked!
S ami neked értetlen ének,
Elsirom a bánatos éjnek...

mail


NEM ÉRZED?...

Nem érzed? A lelkem
Körülötted szárnyal.
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal.

Vágyom egy csókodra,
Egy ölelésedre -
Gyógyító balzsamra
Erre fájó sebre.

Nem, nem te ütötted!
Én voltam a gyermek.
Légvárakat szőttem -
Romokba hevernek.

Te voltál a várnak
Büszke királynője
Én meg kimaradtam
Valahogy belőle.

Mégis engem temet
Összeomló várfal...
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal!

Feledés friss moha
Soha be ne nője -
Maradj puszta romnak
Örök királynője!

mail

Gyóni Géza

LELKEK CSERÉJE


Egész lelkem kapod a dalban:
Megalázott s királyi gőgös,
Vérig kinzott és mégis szánó,
Magasirató, mást dajkáló,
Hivő s pogány egy pillanatban,
Vétkes, vágyas és szűzártatlan
Egész lelkem kapod a dalban.

Egész lelkedet add cserébe:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Csak a szemed s az ajkad látom.
Szemedre és ajkadra szálljon
Titok, kívánság, öröm, álom
S amit csak rejt a lelked mélye:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!

mail


A SZÉPSÉGÉNEK ASZKÉTÁJA

A szépségének aszkétája lettem.
Szépség-bolond két szemem megvakítom
S szűzek csapatja úgy megy el mellettem,
Mint vak koldus előtt, ki zsoltárt mond a hídon.

És ólmot öntök hallgató fülembe,
Mert esti csöndben csókzenére vágyik.
S az éjszaka, ha zeng a szoknyák selyme,
Vakon és süketen egy ájtatost talál itt.

És erős béklyót csatolok kezemre,
Mert bársony vállat simogatni vágyna.
Erős béklyóban bünét vezekelje,
Mert nincs oly bársony még, mint az ő fehér válla.

A szépségének aszkétája lettem:
Vak zsoltáros az élet arany-hidján.
És zeng a zsoltár: ó asszony, egyetlen,
Csak egyszer szájamat a szájára szorítnám.

mail


FAUN KESERVE

Este. Irigy fésüpántjából
Kibomlik hullámos haja,
Minthogyha csak szólitana,
Hogy remegő ujjamra fonjam.

Selyempillák hosszu pihéje
Mikor lassan alámerül,
Álmodva ismeretlenül
Igent mond egy gondolatomra.

Az arca olyan fehérfényes,
Minthogyha hóra süt a nap
És én ott látom magamat
Születő szűz gondolatában.

Szivéből piros vércsöpp indul,
Csipkék alatt fut sebesen
S ahol nem rejti csipke sem,
A bőrét felrózsázza értem.

Ideges, szép, fiatal válla
Ha kibukkan a lágy fodorból,
Egy sóhajtással arra gondol,
Hogy: ha én látnám, ha én látnám!

És gőgös és csókvágyó melle,
Fáradt, átlátszó kezei
Nekem akarnak tetszeni,
Mikor langyos vizében babrál.

És az egész pompázó nő-test
Az éjbe mámorosan zengi:
Tied, tied akarok lenni!
- Csak ő nem hallja, csak ő nem hallja.

mail

Gyóni Géza

KOSSUTH KATONÁI


Fekete felhőket kerget a sebes szél;
Fekete felhőknek szomorú hírt beszél;
Messze idegenben egy kiszáradt fáról;
Viharverte fának szomorú sorsáról...

A fekete felhő sírva fakad rája,
Hullatja a könnyét a magyar rónára.
Könnyben úszik a föld fűszála, virága
S megrendül a keble égő fájdalomtul...

Bús éjféli órán a harang megkondul.
Messzi sík mezőköri búgó visszhang támad:
Messzi búgó hangja harci trombitának.
Panaszos a hangja, mintha sírból jönne -
S hogy belesír a temetői csöndbe...
Mintha emlékeznék régi, regés korrul...

Honvéd-temetőben a mohos föld mozdul
Síró kürt szavára halvány, néma árnyak
Gyepes sirjaikból csendesen kiszállnak.
Egyikük a zászlót most is úgy szoritja,
Mint mikor utolsó, legszebb harcát vítta.
Az a rongyos zászló régen egy színné lett -
De szent áhitattal néznek fel reája,
- Mint akkor, a véres - utolsó csatába -
A halott honvédek.
                        Kardosan, mentében,
Mintha az ellenre most mennének éppen -
Hangtalan parancsra sorakoznak rendben,
Mint akkor, az élő honvédregimentben. 
Üveges szeműkben mintha tűz lobogna,
Homlokukon egy csik kigyullad pirosra,
Csak egy szóra várnak, hogy: Rajta! s robogva
Rohannának, mint a régi szép napokba...

S a vezér megszólal,
Temetői csendben, kongó, síri szóval:

Hivtalak, - itt vagytok, ti halott honvédek,
Hű, vitéz bajtársak,
Kik a szabadságot halálig védtétek -
Itt a szolga földön mit is keresnétek!...

Meghaltatok már ti, - most csak igazában!
Halljátok a jajszót a magyar hazában?
Halljátok, hogy zúg, bong a halál harangja?
Sose volt még ilyen szomorú a hangja...
Látjátok, honvédek! Temetnek, temetnek,
Sose volt még gyásza halotti menetnek...

Mi sem voltunk akkor igazán meghalva,
Mikor az ellenség levágott a harcba -
El sem is voltunk még igazán temetve:
Mert mindig várhattunk a nagy »üzenetre«!
Kezünkből a kardot még ki se vehették -
Reménykedve vártuk: üzen még! üzen még!

Hogy kiszálltunk volna mind a sírjainkbul,
Mintha a föld keble ropogva megindul -
A vén csatakígyó dörgött volna ujra,
Ez a régi penge, hej, de kicsorbulna!
Dőlt volna az ellen - százezer egy ellen!
Állt volna a magyar ujra rendületlen. -
Nem birt volna egy se, egy se ellenállni -
Mi vertük volna - a Kossuth katonái!

Hogy vártuk a szavát, bizva mindahányan!

Hej, de soká tartott az a siri álom!...

Jöttek azonközben a vitéz bajtársak,
Honvédő hősei csodaszép csatáknak,
Egyiknek a karja, másiknak a lába
Maradt ott valahol a véres tusába...-
Kardjuk - az nem volt már...
        Hol hagyták?... Lerakták...

Hej, de megbecsülték őket a magyarkák!
A földet, mely omló vérüket fölitta,
Jó kemény mankóval járták össze-vissza, -
Vállukról lelógott a koldustarisznya...
Úgy jöttek ki ide fáradtan meghálni
Koldustarisznyán a - Kossuth katonái...

Hej, de soká tartott az a siri álom!
Hogy csüngött a lelkünk a föltámadáson!
Ahogy be-betértek a bajtársak rendre,
Megkérdeztük őket: Üzent-e? Üzent-e?

Nem üzent, nem üzent
                        Maga jön el hozzánk!
Messze idegenből most hozzák, most hozzák,
Mégis hazahozzák.
Halottasház lett az egész Magyarország.

Hívtalak, itt vagytok, ti halott honvédek!
Akinek szavára gyúlt bennünk a lélek, -
Aki most tér hozzánk ki a temetőbe,
Ezt a tépett zászlót hajtsuk meg előtte:
Hadd lássa, hogy tudták holtukban is várni
Édesapjukat a - Kossuth katonái!

mail

Gyóni Géza

KEZEK BESZÉDE


A kezünk titkos beszédét érted-e?
Hogy vallanak a hajló keskeny ujjak,
Mikor búcsúzó kézfogás alatt
Egy percre összebújnak.

Az enyém - tüzes lüktető erű -
Beszél: -szeretnék gyónó csöndes este
Hajad közt hálni, míg lázasmohón
Ajk ajkat keresne.

S halántékodtól hófehér bokádig,
Mig mámorban remegve botorkálok,
Én simogatnék gyönyörű szemedre
Édes asszonyi álmot-.

A percnek vége. Vakmerő ujjamról
Gyáva, remegő ujjaid leválnak.
A kezed nézed: hogy a vékony gyűrűk
Mitől haloványak...

mail

Gyóni Géza

HITÉRT


I.

Ködös estén, borús magányba'
Ha elborít a kétség árnya
S riadt galambként megremeg hitem,
Ha hallom, hitleneknek ajka
A hívőt már ma csak kacagja
S a gazság él milljók sziviben,
Ha sirva hallom, mint kiáltják
Az ártatlanra bűnök vádját, -
Hitem segítségért kiáltoz,
S mint szomjazó a hűs forráshoz,
A messze korba száll a lelkem...
Pedig akkor is éj volt földön, lelken...

...Komor, álomriasztó éjszaka...
Kiült az égre rút, ijesztő felleg...
Felleg megülte benn a lelket...
Sötétbe burkolt, néma lenn a föld.
Kopár mezőkön fagyos szél süvölt;
Szivet dermeszt meg metsző suhogása.
Az ég, hogy ezt a kint, halált ne lássa,
A földre sűrű, nehéz ködöt bocsát...
...S óh, nincs erő, mely zúgva rontson át
E fojtó, sivár, haldokló világon
S a fásult szivek legmélyére vágjon!
A hit, az oltár mind, mind rombadőlt!...
...És im a rom közt fáklyák fénye villan.
Hang kél a szörnyű, néma éjszakán,
Ijedt tolongás áradatja zúdul
És mellét verve tódul a tömeg,
Mely űzve, hajtva áldatlan bosszútul
A mestert százszor feszítette meg -
Most szemforgatva zúg: -Feltámadott!-
S mely neki újra, új Krisztust adott,
Hogy százszor újra áldozza fel érte,
Bűnös csókját leheli rá a kézre
S imádja, áldja a palást szegélyét,
Melyet a sár, föld pora illetett,
De hordozója igér örök életet...
...S vonul tovább az őrült áradat.
A foszló ködből már kilátszanak
Az örök város ódon tornyai,
Távol harangzúgást is hallani...
És arcra vetve ott fetreng a porba
A meghurcolt jog, emberméltóság -
Minthogyha újra éledt volna
A rég letűnt pogány isten-világ, -
A názáreti Jézust kiáltozva
Rút ajka átkos önmagát átkozza,
S pogány szivében kőbálványt imád...
Nem oszlik el... sűrűbbé lesz a fátyol.
Leszáll a szívre mind félelmesebben
S hang kél a láthatatlan távolából,
Borzadva kérdi: -Hol itt az ember?-

II.

Lelkén lehúzó lánc nehéz terhével,
A lélekvásár kellő közepében,
A kétség kínos ösvényére térten,
Ott áll az Ember, a Férfi, a Lélek,
Képe teremtő örök Istenének...
...Még tört a teste, lánc lehúzza lelkét,
Az őrült ár ragadja őt is el.
Még révedezve, kétkedőn tekint szét,
De lelke küzd már terhivel.
Még ott mormolja érthetlen imáját
Az öntudatlan fetrengő tömegben,
De szivét, lelkét a kétségek hányják
S mélyén a tagadás szárnya meglebben.
Még mondja ajka, - s óh nem tudja hinni,
Hogy itt találja édes Istenét,
Lelkének titkos, áhitott nyugalmát -
S amíg hanyatló, bús fejét behinti
Hazug áldással kishitű barát:
Minthogyha tövissel köritenék,
Szeretne felkiáltni fájdalmába, -
De zúg körötte siketítő lárma
S már-már meg újra elragadja
A vad tömegnek áradatja...
S ahogy féltőn szorítja jobban
Kincsét, a néma, leláncolt szent könyvet,
Melyet úgy őrzött féltve, nagy titokban,
El ne rabolja a kaján irígy -
Úgy érzi, lelke kínzó súlya könnyebb.
S lepattanó lánc csörgésébe mintha
Csodatévő hang csengése szólítna
Sosem hallott égi szó hangja: Higyj!

III.

S a lélekvásár kellő közepében,
A tisztulásnak ösvényére térten
Ott áll az Ember, a Férfi, a Lélek,
Képe teremtő Istenének.
Körötte zúg a vergődők morajja,
Emelt fővel csak ő áll egymaga.
És szól és hangja nagy hitétől reszket;
-Az Istenember hordta a keresztet,
Ártatlan vére hullt a földre értünk
És megváltotta szörnyű vétkezésünk.
Óh, ne vigyétek lelketek vásárra!
Az égből jő az, nincsen földi ára!
Egy váltság van csak, az, mit Ő tanít,
Amit nem árúl e világ: A hit!-...
Szólt és szavában élő hite csengett...
Hallja s nem érti a tömeg a szókat...
Megdöbbenés moraja szívet renget
És gúnykacaj közt kél a dölyfös szózat:
-A názáreti Jézus meghalt és helyette
E földön én, csak én vagyok az Ur!
S ki ellenem a harcot itt felvette,
Kinos halált halt mulhatatlanúl.
Gyarló erőddel mit törsz fellegekbe?
Vigyázz halandó földi életedre!...-
...És a sötétben máglyák fénye látszik
Ijesztő rémként el Wittenbergáig -
De retteg bár a haláltól a gyáva,
Nem reszket ő, ki rátalált magára.
S felel a gőgre szelidség szavával
S szavát az érzés, mély hit hatja által:
-Nem én élek, de él a Jézus bennem!
Nem trónusodban, de itt benn szivemben!
Dühödben halált kiálthatsz reám,
Örök haláltól véd hitem s Atyám!
Te adsz halált, de éltet ad a hit,
Mely engem éltet, téged megvakít;
Hitem az élő, egy, igaz Istenben,
Hitem a jóban, örök szeretetben;
Hitem, hogy a jót megáldja az Úr
S a gaz hitetlen útszélen pusztul,
Hitem, mely megtart rendületlen
Forrongó árban, küzdelemben -
Dühödnek árja ám most eltemet:
Hit szárnya hordja égbe lelkemet...-
...És nagy hitében fel az égre néz -
S ím oszlik a köd, a fojtó, nehéz,
Már bontja szárnyát hűs tavaszi szél,
Csodatévő hitről szépen elregél...
Csak ott lent zúg a szentséget bitorló
Rettentő karját átokra kinyújtva:
...-Légy átkozott, örökre átkozott!-
De óh, a porban fetrengő tömeg
Átkos kezét már nem csókolja meg...
A meghurcolt, a meggyalázott ember
Eszmélni kezd... s az elnyomóval szemben
Megáldja azt, aki felemeli!...

Mert im, egyszerre népek ezrei
Ébredő hittel környülállják
Az újabb, szebb kor lobogó máglyáját
Melyen porrá ég a zsarnok átka,
S hamván a porladó pogány időnek
Az Idvezítő templomai nőnek
S milljó ajakról zeng fel a Hozsánna!

IV.

Megcsapja lelkem is lobogó lángod
Örök, élő tűz, szellemszabadság!
Ki átperzselted az egész világot
S lelkét az éggel egybe olvasztád,
Hozsánna néked, pusztuló korodnak
Újjá szülője, hit apostola!
Az idők szárnyán századok forognak, -
Csak szellemed, az nem múlik soha...
Im három század bérceire hágva
Nem szűnő hittel kiáltom feléd:
Az vagy te nékünk: szellem Szabadsága,
Új kor vezére. Üdvözölve légy!
Ki visszaadtad az embert magának,
Útját mutattad Istene felé,
Kinek hitében három gyötrő század
A szenvedés közt hitét fellelé,
Szállj meg bennünket hithős szelleme,
Mert visszaveti árnyékát a kor;
És testvér kél testvérnek ellene:
Hitetlenség árnya is már bétakar...
Gyöngülő hitben idézünk nagy szellem,
Korhadt időknek bérces óriása:
Taníts megállni rendületlen
Forrongó árban, küzdelemben
S óh, öntsd e hitlen kor fiára,
Mire templomod építed,
Világfenntartó, nagy hited!

mail

SZOMORÚ SZEMMEL.
1904-1909.

SZOMORÚ SZEMMEL

Nevető rózsák hiába rejtik,
Ha fájás rezdül a szempillákon;
Gondatlan a szó hiába pereg,
Ha megvonaglik a szájszögelet,
Ha fájás rezdül a szempillákon:
Szomorú szemmel én azt meglátom.

Nevető rózsák csak nyíljanak ki!
Tettető víg szók folyjanak szépen!
Hideg sebnézők sohase lássák
Szivenütöttek bús vonaglását.
Tettető víg szók folyjanak szépen:
Szomorú szemmel én azt megértem.

Én, jaj, megértem. Tüskesövénnyel
Zúzmarás szívek erdeje átfon.
És sohasem jő, aki feloldoz.
Szívemnek dárdát szegez a zsoldos.
Zúzmarás szívek erdeje átfon...
Szomorú szívvel én megbocsátom.

Jertek azért, kik fáradtak vagytok.
Sírása enyhít mindig a dalnak.
Tüskefa keserű fája a hárfám -
Én sok könnytlen kínlódó árvám.
Sirása enyhít mindig a dalnak -
Szomorú szemmel én vigasztallak.

mail

Gyóni Géza

HAJNALBAN A PERRONON


Pirulva, elfogódva,
Mint első asszonyomra,
Úgy nézek most reád
Régi, régi városom.
Úgy nézek most reád,
S poétás áldozattal
E verset néked áldozom.

Hol jártam, sírtam, fájtam,
Mig újra rádtaláltam,
Ne is, ne is kérdezzed,
Csak nézd meg az arcomat.
Hajnalból éjszakába
Gyorsan rohan velem már
S fék nélkül az élet-vonat.

Békés szelid tanyák
De messze elmaradtak;
Hiába integettek
Hamvas, hívó, lágy kezek.
Nem tud már az megállni,
Csöndes halálra várni,
Ki tűzhalálra érkezett.

Elégni s elaludni,
Ó hiszen ez az élet.
De szikrás s messzilángú,
Hogyha poéta élte.
S ha fáklyacsonkját egyszer
A síri ürbe ejti,
Mondják: szép volt s megérte.

Én vallom s írom ezt
Bátor szivvel, vidáman
És megcsóválom fáklyám
Előtted is városom.
Sustorgva szikrázik már
És nem sok már a csonkig,
De nem sírok s nem átkozom.

Ó szép volt, ép volt mégis,
És mégis ez az élet.
Enyém volt csókja, kínja,
Vágya, viharja, vére.
Ó szép volt, ép volt mégis
S tebenned is városom
Szállt egy-két szikra az égre.

Egy-két tavaszi estnek
Omló bordó bársonya,
Mely itt hullt homlokomra
Reviczky ligetében,
Jó emlék-takaró még
Hideg estén a szivre,
S tán egy-két könnyed is érzem.

Köszönöm, városom,
Vén Duna szeretője,
Te busásan fizettél
Pár búcsús alkonyaton.
S most - messzi városokba!
Ó melyik ád még ennyit!
Sebaj, mehetünk, vonatom.

                        (Pozsony.)

mail


ÉN BÚS UTAM

Én bús utam, halál alléja,
Mióta futlak már lihegve.
Anyám keze hogy eleresztett
S betévedtem a rengetegbe.

Hűs tisztások hűvös lugassa
Pihenőt ád minden bitangnak.
Gyümölcsös ágak messze intnek
S ha szaladok, velem szaladnak.

Hol a kert, melyben énreám vár
Pihenő pázsit, tiszta hajlék;
Hol az asszonyom édes melle,
Ahol fáradtan meghálhatnék.

Kóbor ebek bokámba marnak,
Elűz gazdám, a gazdag élet.
Én bús utam, halál alléja,
Csak látnám, látnám már a véged.

mail


BÉKITŐ ÜNNEPI ÉNEK

Ki messze mennél most, ha lábad
Rabszolgaláncok nem kötöznék:
Bús testvérem, te agyonfáradt,
E vig estén húzódjunk összébb.
Kit vonzanak a kék hegyek
S a minden kincset rejtő távol,
Bús testvérem, igyál egyet
Ma a felejtés italából.

Ezeregy évig hitegettek:
Várjunk az öröm Krisztusára.
S hogy mások fénybe henteregnek,
A mi szemünk vaksága bánja,
Mi sírtunk, mig azok nevettek.
Mi jajgattunk, ha muzsikáltak.
Mi fáztunk, ha ők melegedtek
És éheztünk, mert nem kináltak.

Nézd csak: a bőség hogy viháncol,
Dús palotákban vihog rajtunk.
Bús testvérem, az élet-táncból
Mi bitangmódra kimaradtunk.
Dús palotákban most világot
A mi szemünk lángjai gyújtnak,
Bús testvérem, te mindig bántott,
Nincs itt minálunk elárultabb.

Kinek nem élet már az élet,
Ki kéjjel gondolsz a halálra,
Ki nem vársz már örömvendéget
S milliókkal vagy testvér-árva,
Bús testvérem, jöjj ide mellém,
Kulcsold kezemre árva ujjad.
Bús testvérek a halál mellén
Jó, hogyha néha összebújnak.

Jó, hogyha máma összebújnak
S megbékült szivvel énekelnek:
Dicsőség légyen, hallelúja
Az áldott Hazugság-istennek,
Ki aranyszalmát hinteget
Minden rongyos koldús-jászolba,
S kinek kegyéből úr lehet
Ma éjszakán minden rabszolga.

mail

Gyóni Géza

HA A FÜGGÖNYT LEERESZTEM


Mi közöm ezekhez
S mi közük nekik hozzám:
Gondolom, mikor sok
Gondatlan arcra nézek.
És mért is hallgatom,
Hogy ezek mit beszélnek.
És mért is engedem,
Hogy fürkésszék az orcám.

Oly messze életem,
Oly messze-messze tőlük,
Mint távoli sziget,
Mely nagy toronyból látszik,
S mint távol dongó-dongás
Remete kunyhójáig:
Ugy hallatszik csak hozzám
Kacajuk s keringőjük.

Ágyamba úgy fekszem,
Mint havas temetőbe.
S mégis itt ébreszt fel
Minden nap új fájásra.
Csak messziről csilingel
Egy asszony kacagása -
Oly messze életem,
Oly messze-messze tőle.

Gondolom: ha egyszer
A függönyt leeresztem
És nem húzom fel többet,
Hiába költögetnek,
Hiába csöpp szándékok,
Kis vágyak, kenyértervek.
Gondolom: de jó lesz...

-----------------------------

És reggel újra kezdem.

mail


ANYAFÖLD

Akáca-sorban nádtetős viskók;
Mögöttük hitvány szalmarakásba
Hétszűkesztendő szűk aratása
S mint aszott mellen sárgaréz-ordó
Fityeg a földön pár napraforgó.

Szegény, sovány föld, én anyaföldem
Termő erőjét, emlői hamvát
Ur-szeretői rég learatták
S hogy ne csúfítsa az úri ágyat,
Hitvesül adták hitvány jobbágynak.

Szegény, sovány föld, én anyaföldem,
Kínlódva készül bús aratásra.
Fáj a vetés és fáj a barázda.
Minden nyárvégen gyérebb az asztag.
Eb, aki bánja. Jó a parasztnak.

Barna paraszt áll barázda-szélen
Délibábot lát: messze hevernek
Szűzkövér gulyák, szűzkövér rendek.
Vasizmos öklét utánuk tárja -
S veszi az utját tengerenátra.

mail

Gyóni Géza

FERENC FERDINÁND JÁR A HADAK ÉLÉN


Szent László óta aludt a legenda,
És csodás fénnyel ime újra támadt:
Szent dördüléssel ajtaja kipattant
Az artstetteni szomoru kriptának.

Szent dördüléssel ajtaja kipattant
S lovára pattant a legendás herceg.
Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén,
S orgyilkos-ország rettegéssel reszket.

Ami siralmat ránk küldeni készült
Orgyilkos-ország irtó cselszövénye:
Véres nyomornak, könnyes szenvedésnek
Mostantól fogva mindörökre vége.

Mostantól fogva mindörökre vége.
Ijesztő rémnek, csüggedt halálvágynak.
Virágos, ékes szentelt fegyverek most
Utat a boldog, szebb jövőbe vágnak.

Anya ne sirjon, szerető vigadjon
És csókkal áldja hű vitéze kardját.
Ami most készül: anyakeblen csüngő
Gyermekek is mint férfiak akarják.

Ami most készül, szent leszámolás lesz
S nyugalom, áldás, béke a Jövőnek.
Virágos ékes fegyverünk nyomában
Nagy Békeország vasfalai nőnek.

Szent László óta aludt a legenda
S most egész világ ujra ámul fényén.
Szent dördüléssel mikor dörg az ágyu,
Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén...

                        (Szabadka, júl. 30.)

mail


LEVÉL A GRÁNICRÓL

Kelt levelem már
Polyákországba.
Iróasztalom:
Katona-láda.
Irószerszámom:
Panganét vége;
Aki olvassa,
Békesség véle.

Aki olvassa,
Könnye száradjon,
Drága kis szive
Meg ne szakadjon.
Sose gondoljon
Csunya halálra -
Vidáman él itt
Hű katonája.

Nap süti napszám
S ha hüs az éjjel,
Betakaródzik
Csillagos éggel:
Éhét elveri
Jó bádog-csajka;
Tükörnek is jó,
Ha kedve tartja.

Kedvese - látni
Ha vágya támad,
Csak sarkantyut ád
Felhő-lovának.
Át a Tej-uton
Patkója villog:
Hazáig: hip-hopp,
Vissza is hip-hopp.

Vadon erdőn ha
Állitják posztra,
Vadon magányát
Van ki megosztja.
Zörren a sürü,
Szive se dobban,
Fegyvere tussát
Öleli jobban.

Fegyvere tussán
Úgy ég a képe,
Mintha simulna
Párja ölébe...
Jó katonának
Igy fogy a napja -
Polyákországban,
Hű szivvel igy vár
Vig virradatra.

(Lengyelország, augusztus.)

mail


A NAGY DÁRIDÓ

Megcsókolom az anyám arcát,
Élő-halott régen szegény.
Szeméből, a drága gyémántból
Kihült a régi égi fény.

Koszorut köt ifjú fejemre,
S ki gyermekét a széltől óvta,
Most pántlikásan ugy bocsát
A pokolbeli dáridóra.

A dáridón már zene zeng:
Sipit a halál acélsipja;
A kartács vad cimbalma zug;
Nagydob szavát ágyú gurítja.

A dáridón vár táncosom
S vezet a győzelem torára.
Ki busan csüng az életen,
Csak annak nyilik ott halálfa.

Ki már megitta víg borát
S nevetve jár a förgetegben,
Virágos, hetyke csákójáról
A halálmadár messze reppen.

S ki a Szent Nőtől bucsut sem vett,
Csak úgy ment el, mint dáridóba,
Anyám sugja: mind visszatér
Forró és szent győzelmi csókra.

        (Lengyelország, aug. 20.)

mail


ŐRSÉGEN

Sötét felhők sürün esőznek.
Szürke csuhát ölt a lengyel határ.
Visztula hidján alkonyi csöndben
Kongó léptekkel egy katona jár.

A hidon túl halál ül lesben.
Eső szitál felhőgomolyból.
S Visztula hidján a katona
Egy mesebeli nőre gondol.

A drága nő most merre van -
És merre-merre minden szépség?
Visztula hidján a katona
Számolja a szive verését.

Minden verése messze dobban,
Szemét a messziségbe vájja.
S kongó lépések elviszik
Alkonyodó hazai tájra.

        (Lengyelország, aug.)

mail


VASÁRNAP A SÁNCON

- Látod, pajtás, a Göncöl-szekerét?
Rudja mutatja a hazai tájat.
- Szép kedvesem most irja levelét -
Jó a csillagnak: az most odaláthat.

- A kis fiam most ébredt fel talán
Első álmából az anyja ölében.
Századszor kérdi: hol van az apám?
- Jó asszonyod majd mesél neki szépen.

...A szobánk olyan kedves és meleg,
Irta utolszor drága levelében.
- Olyan kedves már a csöppnyi gyerek,
Mikor föltérdel az anyja ölében.

- Pajtás, húzódj csak erre közelebb.
A golyó ott a földet mind kivágta.
Jobb lesz nekem a te fekvőhelyed -
A kicsi fiad ne várjon hiába.

Nekem nincs fiam, aki hazavárjon... 
...Fönt a sápadt hold véresőt mutat.
Két magyar vitéz beszélget a sáncon -
Minden jólélek dicséri az Urat.

                        (Augusztus végén.)

mail


ÉNEK A GRÁNICON

Idehallom a rónák pihegését.
Vad hegyek orma vérrel tarajos.
Rab népek átka: rettentő pribékség
Fegyverünk útján rongyként szakadoz.

Idehallom a világ lihegését.
Vajúdó méhe szüli a jövőt.
Szabadság, nagyság, szerelem és szépség
Magját érlelik messzi vérmezők.

Fölszállok hozzád, Világ Magvetője,
Ki sziklákat mint pelyheket sodorsz,
Fölszállok hozzád - népem hegedőse -
Idők és népek nagy istene: Sors.

Életemet, e drága pohárt, zengőt
Csordultig vérrel kezedbe adom:
Öntözd vele a boldogabb jövendőt,
Jövő virága nyiljék gazdagon.

Jövő magyarját minden ág ne huzza;
Rémlátás réme ne háljon vele.
Csodára keljen áldott magyar buza:
Aki vetette, az arassa le.

A gyermekért, kit anyja méhe hord még;
A testvérért, ki rémületben élt;
A drága nőért (csókja ajkamon még)
Fogadd el tőlem e pohárnyi vért.

Fogadd el tőlem, Világ Magvetője,
S ha kezdődik a boldog aratás,
Engedd Uram, hogy nyilhasson belőle
Hazai rónán egy áldott kalász.

                        (Lengyelország, augusztus.)

mail


MAGYAR KATONÁK DALA

Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyilik-e még rám
Egy kis ablak szárnya?
Meglátom-e magam
Egy szelid szempárba?

Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fenszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.

Mondja el fenszóval:
Erdei haraszton
Édes-csöndes álmát
Fegyverben virrasztom.
Mondja el halkabban:
Járok piros vérben;
Esti harangszókor
Imádkozzon értem.

Viszi már levelem
Búgó galamb szárnya
Hozza is a választ
Kilencednapjára:
Esti harangszókor
Talpig hófehérben
Gyönyörű virágszál
Imádkozik értem.

Járhatok már, pajtás,
Térdig piros vérben:
Az én édes párom
Imádkozik értem.
Vissza is imádkoz
Az ég meghallgatja:
Ha nem karácsonyra,
Virágvasárnapra.

                        (Szeptember.)

mail


ÜZENET A KEDVESNEK

Csak az busit, ha itt halok meg, kedves,
Nem járhatsz majd ki virágos siromhoz.
Nem járhatsz majd ki szelíd őszi este,
Mikor oly jó már temetőbe járni
S a sir füvét, mint a hajamat szoktad,
Gyöngéd ujjakkal borzolja a szél.

Oly könnyü volna ott a szemfödél,
Mint fehér ágyad selyem takarója.
S alatta, csöndben, ősztől csendes őszig,
Amíg te, kedves, gyászruhádat varrnád
És néha-néha arcképemet néznéd -
Halottak napját mosolyogva várnám.

Sirom fölött egy csonka szürke márvány
S fölébe hajló szomorufűz lombja
Beszélne halkan csonka életemről
S halottak napján mécs világa mellett
Temető-járók nevemet betűznék:
Szegény költő volt, s még csak harminc éves...

...De itt, jaj, itt oly szomoru lesz, édes,
Dérlepte tarlón elhagyva feküdni.
Vén varjú kopog szikkadt koponyámon,
Amelyben akkor az utolsó álom,
Halál-bánatos végső drága rim,
Tehozzád küldött búcsú-üzenet lesz...

...És nem jut hozzád soha, soha, kedves.

                                (Przemysl, szept. 18.)

mail


TÁBORTŰZ MELLETT

- Mikor hasadoz már
Jó Kovács pajtásom
Fellege a ködöknek?
- Hasadoz már, pajtás,
Ágyúink szaggatják,
Hallod-e, hogy dörögnek!

- Három hete lesz már:
A napot se láttuk.
Azt se tudjuk, hol kel fel.
- Nem is addig, pajtás,
Míg innen a muszka
A pokolba nem nyergel.

- Köpönyegünk szine
Nem látszik a sártól,
Mely két hete ráborult.
- Legalább a muszka,
Ha rá-ráriasztunk,
Nem láthatja táborunk.

- Várunk sorompóján
Ugyancsak dobol már
A béke-cár sok vadja.
- Annyi baj legyen csak,
Jó helyen kopogtat,
Van ki vigan fogadja.

- Béüzent a beste
Mult szombaton este:
Adjuk oda várunkat.
- Ha neki nem jó kint,
Nekünk elég jó itt,
Arról ugyan kódulhat.

- Rohamra is indul,
Azt hiszi bolondul:
Birja, mint a huszárok.
- Jó várunk tövében
Muszka-temetőnek
Elég széles az árok.

- Nézd már, az ebadta,
Fészkét hová rakta
Sátrunk mellé egy gránát.
- Csak szivarom volna,
Sistergő tüzénél
Rágyujtanék legalább.

- Akad még egy kurta
Bent a bornyu-zugba,
Ha egér meg nem ette.
- Budai portámra
Ha betévedsz pajtás,
Havannát kapsz helyette.

- Rözsét hozz regruta,
Hadd lobogjon vigan,
Eb vacogjon szomorun.
Szivarunk füstjénél
Már mi csak kivárjuk,
Míg a muszka beleun.

                (Przemysl, okt.)

mail


CSODÁK.

Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó hihetetlen épség.
Hogy hall e fül és látnak e szemek,
S az arcom érzi jeges szél csipését.

Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó mesebeli jóság.
Hallom: haraggal bugnak a hegyek;
Látom: az erdőt lángok lobogózzák.

Látom: a réten a vakand-lyukat
Halálos ágyúk vaskölykei turják.
Fönt egy gépmadár csillagot rugat,
S harsogni hallok győzedelmi hurrát.

Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, túl ennyi véres harcon.
Ó hogy győzni tud minden vész felett
Egy imádkozó, édes, gyönge asszony.

                                (Przemysl, okt. 3.)

mail


LEVÉL NYUGATRA

Hol vagytok most, kis -intellektüellek-,
Kiket bus század baljós vége ellett?
Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,
Kik lehánytatok minden józan gyeplőt;
Gúnyos mosolygók ideálra, honra,
Kiknek a -New-York- volt a Pantheonja;
Kik ígértétek a szent Holnapot,
S akik tegnap is hátra voltatok.

Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplő,
Amelynek szép volt minden ami szeplő?
Magyart és multat szánva nézdelők,
Nyugati szesztől kótyagos velők,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek
Mit érez mostan horpadt melletek?

Hol vagytok mostan, kerge planétásak?
A vihar földjén csak egyet is lássak.
De hol vagytok haj? Merre csak szemem lát,
Vasizmú hősök verik a gyehennát,
Mely odvaiból zúgva tör elő.
Csönd, kis fiuk, csönd, - beszél az erő.
Nevetek mától: csiba, korcs javas!
Halljátok: beszél az Erő s a Vas.

Halljátok: sorsunk egy marad a földön,
Míg csak Krisztusra kereszt vár és börtön.
E földet s mit rajt teremt a zseni,
Paraszterőnek kell megvédeni.
Mert elsodorja véres áradat,
Ki vérengzők közt védtelen marad
És hová kéne, hogy elbujjatok,
Ha idevárnánk - azt a nyugatot!

Az a Nyugat, melyet majmoltatok,
S melytől vártátok a szent holnapot,
És a vad Észak, melyet épülésül
Rajzoltatok, már rothadt a penésztűl.ü
S akik megtartják néktek a világot:
Erkölcsben tiszták, harcban óriások,
S azoknak marad magtárjuk egész,
Kiket ki nem kezd a világpenész.

Halljátok ime s megtartsátok észbe
Koraszült kornak sok kis csenevésze:
Korhadt fa törzse, min harkály kopácsol,
Földre zuhan már vihartámadáskor.
Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak,
Állhat ellene szél forgatagának
És jöhet vihar világkeverő:
Mosolyogva állja szüz magyar erő!

                                (Przemysl, okt.)

mail


VISSZAVISZ A SZOMORUSÁGOD

Magammal én már elvégeztem
Minden dolgát az elmulásnak.
Felgyújtottam lelkem csillárját,
Hogy halottan is fényben lássad,
Akit egyszer szeretni tudtál.

Akit egyszer szeretni tudtál,
Az élettől ne várjon többet.
Vigan szóljon: minden betellett
S a halálágyú düböröghet,
...Csak ne tudnálak szomorunak.

Csak ne tudnálak szomorunak -
Jöhetne már az örök semmi.
De igy még nem szabad meghalnom -
Mert olyan szomoru tudsz lenni -
S visszavisz a szomorúságod.

                        (Przemysl, okt. 10.)

mail


ITÉLET NAPJAI

Szivárvány-hidján lassan lépkedett, -
Sárban és vérben dideregtem én;
A lőporfüst fojtotta mellemet
És láttam őt, a Seregek Urát,
Mint egykor Mózes a Hóreb hegyén.

Sárból és vérből, ahová vetett,
Hogy megláthassam borzasztó szinét,
Hozzá emeltem csüggedt lelkemet
És láttam őt: sugárzó kezeit
A vérnek földjén hogy terjeszti szét.

S szólottam hozzá: -Te félelmetes,
Kinek percei hosszú századok,
Tekints e népre, a te néped ez,
Mely nem akart: csak élni, élni, élni
És boldogan dicsérni szent napod.-

Hullott az ólom, mint a jégeső;
Ágyúk bömböltek, mint veszett bikák,
Halált sikoltott tenger puskacső
S szivárvány-hidján amerre haladt,
Gránátok fujták a füst-glóriát.

S szólottam hozzá: -Te tudod, Uram,
Ez a te néped, és békét akart.
De gyilkos fajta s minden fajtalan
Sötét haraggal fente rá vasát,
Míg hüvelyéből kirepült a kard.-

Az ágyú dörgött, és a vér ömölt.
Komor október küldte már ködét.
S acélcsillagok csóvái előtt
Mint lángot fogott gyászdrapéria
Hasadozott a végtelen sötét.

S harmadszor szóltam: -Te tudod, Uram,
Hogy Észak és Dél ránk fenekedett.
Most összecsapott a lávafolyam -
Seregek ura, igazságos Ur,
A végek napján tégy itéletet!-

...S jött az itélet: szörnyü és igaz,
A föld epéjét itt okádta el.
Vonitva tört ránk az orosz csikasz
És sebét nyalva messzire inalt.
Száz árok tellett büzhödt vérivel.

S mire a nap kelt a hegyek mögül,
Az őszi sár mind hült vérrel kevert.
Vércsék és varjak rut serege gyült
S két napi járón temetetlenül
A világrablók holtteste hevert.

                                (Zuravica, okt.)

mail


IMA A LENGYEL DOMBON

A deres dombon véres ponyva,
Halott vitéz halotti leple.
Lengyel dombon áll a gyászpompa:
Őszi virág, véres virág,
Lőszerládából egy kereszt
S száz ágyuszó a gyilkosokra.

Széttakarom a véres ponyvát,
Halott vitéz halotti leplét
S rám merevül szépséges arcod,
Testvér, ki itt rohantál nemrég
S ki megharcoltad már a harcot.

Halántékod piros sebét
Megitatom forrás vizével,
Fiatal állad felkötöm,
Összekulcsolom kezeid,
Testvér, ki némán fekszel itt
Bus szádban a halál izével.

Lengyel dombok őszi virágát,
Didergő pár szál margarétát
Összeszedem árva csokorba
S szivedre tűzöm szomorun.
Testvér, már tőlem ugy fogadd,
Mintha asszonyod szedte volna.

Hű asszonyod, ki mostan is
Kijár eléd a kisajtóba,
Kijár elébed minden este
S nem tudja, miért szomorubb.
Nem tudja, hogy a lengyel dombon
Én szórok már föléd virágot
És mondok egy imát helyette:

-Foganjon meg a forró átok,
Mit fiát vesztett anya mondhat,
Mit párja-vesztett kedves mondhat:
Száradjon el sátáni teste
Száradjon el az átkozottnak;

Szemét kerülje könnyü álom,
S ha álmodik, varangyok lepjék;
Sebesedjen ki lázban bőre,
S kutyája fusson messze tőle,
Mikor megérzi leheletjét.

Undorodjon tőle a kedves,
Rohadjon el szájában méze:
Ki halálod és e vértengert
Fehér cárok pokolvárában
Valaha orvul felidézte.

Foganj, foganj meg forró átok,
Ámen, ámen!-

                És aztán hajrá,
Hajrá csak egyre közelebb,
Hajrá új harcon, véren által,
Hol győzelem virága nyit -
Csak megszoritom hült kezed,
Testvér, te drága, aki itt
Kibékitettél a halállal.

                        (Siedliska, okt.)

mail


ŐRTŰZNÉL

A csapat nyugszik. Ma éjjel én virrasztok,
S virrasztanak az őrző csillagok.
Parázs fényében pirosló szép arcok -
Ma jól végeztük megint a napot.

Megolvasom: egy... kettő... Mind megvannak!
A mellek járnak, mint a fujtató.
Hejhaj, fiaim, e széles mellekre
De rég nem borult csókolni való!

Szálljatok erre, álom angyalkái,
Egy-két óra csak, ami jár nekünk.
Hamar befogni a Göncöl-szekérbe:
Egy-két órára otthon lehetünk.

Mint a sárkányok, Ugy rohantak nappal
S most Ugy alusznak, mint a gyönge bárány.
Császár hadnagy már mosolyog is hozzá:
Ott jár a kópé a más háza táján.

Kend, Bogdán sógor, ma megint kirugott;
A fogát is kend ott hagyta kishiján -
Négy muszka ellen... Ha haza nem jön kend,
Mit szól majd az a szabadkai kislány?

Szabó pajtás már rendesen csinálta:
A muszka sorból kettőt kikeritett.
Most ott választ a dabasi vásárba
A babájának mézeskalács-szivet.

Kovács uramnál biztosan szüret van:
Olyan jóizűt csettintett a mustra.
Budai korcsma cégérén is lóg már,
Akit levágott, a tarfejü muszka.

Mihály még most is rohamot kiáltoz, -
Abból hiszen csak majd ma is kijut.
Dörög is már a muszkaszomoritónk -
Hahó! hajnallik. Jó reggelt fiuk!

                                (Pikulice, okt.)

mail


KÖNYÖRGÉS HARC HAJNALÁN

Nem kérem, Uram, hogy reám tekints
És lássad: nincs még a föld kerekén,
Ki haragodhoz közelebb jutott,
Mert Jóbnál jobban megszenvedtem én.

Aláztál engem barmok vályujáig
S hajcsárt rendeltél urnak én fölém.
S mikor lelkemben szent rózsáid nyiltak,
Senyvedni hagytál bodzafák tövén.

És mégse kérem, hogy énrám tekints,
S megsokald szörnyü vezeklésemet,
Csak őt tekintsd, a gyöngét, szomorut,
Aki sohase vétett ellened.

Uram, szépséget te adtál neki
S te adtad nékem a zengő igét.
Ha engem elnyel itt a vérözön,
Uram, szépségét ki zengheti még?

Ki mondja néki eztán: -Gyönyörüm,
Az ég legdrágább ajándéka vagy.-
Igy elhervadni engednéd-e őt,
Ó, én Uram, kit jónak mondanak.

Lásd, nem dícsértem még meg a szemét,
Melyet házadban most bánattal süt le.
Uram, könnyekben usszon-e a szem,
Mely jóságodnak legfényesebb tükre?

Nem kértem, Uram, tőled semmit is,
Mert nem alkottad kérő szóra szám;
S most mégis kérlek, szegény életem
Ajándékul add néki, jó Atyám!

                                (Przemysl, okt. 28.)

mail

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on