Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Garai Gábor

 

Boldog névnapot !

 

Garai Gábor


Kiszemelve

Mielőtt rámzuhan az alkony,
mielőtt meg kellene halnom,
még egyszer hadd legyek
méltó leghívebb önmagamhoz;
erős, de se hűvös, se hangos,
csupán fölvértezett
kis gondjaim önkénye ellen,
ne a habzó fölszínt figyeljem,
a tömény lényeget;
a tétova esetlegesség
kifent körmei ki ne kezdjék
fedetlen hitemet.

Mert kiszemelve más dologra,
nem önmagamba bonyolódva
kell némán panganom,
de kiáltanom, cselekednem,
valakiért, valami ellen,
kötnöm és oldanom,
hinnem a mégis-győzelemben,
ha nincs más oltalom 
 

mail


Garai Gábor : Emlékező táj


Hajnali táj. A tóval összeforrt ég,
a gyönyörűség konok díszlete,
messzi emlék ring törékeny hajóként,
vízszint alatt a súlyosabb fele.

Hiába kérleli múltját a lélek,
nem térnek meg az elúszott szavak,
az értelem hínárja közt tenyésznek,
s foszforeszkálva föl-fölizzanak.

De folytonos a vágy és gyógyítatlan,
s állhatatos a tó és a hegyek,
zöld tűz a nád s a part a virradatban,
ríkatja bokrait és vár és nem feled. 
 

mail

 

Jókedvet adj
ennyi kell, semmi más


Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.

Garai Gábor:1978

GARAI GÁBOR - NŐK

Szemünkben megnézik maguk,
megnézik futtában a nők;
alkalmi tükreik vagyunk,
fényünkön átrebbennek ők.
És bűntelen mennek tovább,
ha elkapták tekintetünk,
s mi - villogok s fakók, simák -
szilánkjainkra széttörünk.

Végül homokká porladunk
bontó sugaraik alatt,
testünkből csak keret: a csont
s a fekete foncsor marad.

S a fekete foncsorban is
gyilkos tekintetük ragyog,
mely földre vont és sírba vitt
és mindhalálig ringatott.

Garai Gábor-Parainézis

Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj
azért, hogy megrokkantál, kisfiam,
kétévesen, még kín- s öröm-tudatlan,
s bicegni fogsz már bizonnyal halálig...

...Emlékszem, a Séd-partra igyekeztünk
kacsákat nézni, mellettem tipegtél
előbb, aztán kérted, hogy vegyelek föl,
s mikor megint letettelek a földre,
összerogytál, már nem tartott a lábad;
rémülten fogtam tüzes homlokod,
te sírtál, émelyegtél, - s én motyogtam:
jaj, ha utolért az a béna-kórság!
Nem idézem tovább a szörnyű emlék
részleteit, elég, hogy így esett:
te sínyled azt, hogy van némely dolog,
miben a sors kifog az emberen még.
Ezt tudd, - de soha ne nyugodj bele!
S bár futni nem fogsz a többi gyerekkel,
s a táncolókat te csak bámulod majd,
ne csüggedj, emlékezz mindig szavamra:
ép jobb lábat én, hiába, tenéked
nem adhatok - de szárnyakat igen:
alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet!
S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen
a fenntartó közösség közegében.
/1958/     
 

Garai Gábor - Tíz év távolából

S eljön az emlék tíz év távolából...

Nem felejtem az augusztusi reggelt.
Mint Bolkonszkij az ütközet után
Ott feküdtem hanyatt a zöld mezőben;
Mögöttem az időben béke, béke,
sebzetlen testem, előttem bezárult
holnapom: áldott, oktalan reménység.
Körülöttem a földön senki, senki,
csak szöcskék a fűben, férgek a porban;
nagy csönd, csak két cső kukorica serceg
nyárson a roskadó rőzse-parázsban...

Láttam, el sem fogad, el sem veszít
a tág világ s a fukar szerelem,
melynek álmaim önként besoroztam.
Tudtam, üres a sorsom, a zsebem,
bőrömnek ára sincs, lelkem apátlan...

S egyszerre kibuggyant a sárga nap
a lézengő felhők közül, fakó
fűszálakon kivirágzott a harmat,
fény kotorászott a kukoricásban,
nagyokat lélegzett az ég, parázsló
légáramok pihés szárnya hajolt rám,-
s a csöndes és alázatos közönyből
váratlanul vad mámorba lökött föl
a nyilvánvaló sugallat, hogy: élek,
s ennél jobb már nem történhet velem,
hogy futkos a mindenség láza bennem:
gyönyörűbbet már nem álmodhatok,-

s megértettem: majd vágyok és lemondok,
küzdők, veszítek, föl-le hord a hullám,
de lelkesít, lehűt és el sosem hagy,
majd csak végső lélegzetvételemmel,
eszméletem, az augusztusi reggel:-
hogy ott fekszem hanyatt a zöld mezőben,
szikár szegény, kit minden elhagyott,
és képtelenül, megátalkodottan,
gyógyíthatatlanul boldog vagyok.

/1963/     
 

Garai Gábor - Veled vagyok

Érzed, ha gondod, bánatod van
szólok hozzád, veled vagyok;
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!

Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
- édes bájad körül-lobog bár -
keserű mámorod ölel.

Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben- mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?

Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránk gyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait.

GARAI GÁBOR - 

Ötven felé

Már jóval túl a félúton
mit kezdene az ember újra?
Ha nem cserél hitet, vajon
a végső félelmet tanulja?

Túlvilágban ha nem remél,
önmagáért mit is tehetne?
A kort, amit már meg nem ér,
rábízhatja a többiekre.

Csontja sem épül bele már
- csak televényként - ama korba. -
Mi belőle másokra vár,
görgeti majd annak a sodra.

Amit félben hagy, abban él,
mit tökéletlenül csinált meg,
a tökéllyel helyet cserél,
törvényt jobbít, új folytatást kezd.

És szakadatlan része lesz
- léte nem -, de mit be se végez
egy tárgyi, sosem végleges
öröklétnek;
már úgysem érez
belőle semmit! - Mit tehet?
Vigyáz, amit sző, a fonálra,
ne fogyjon el. Amíg pereg -
röptiben vágja szét a halála.

1978.

Garai Gábor - Magányos fa

Csontváry cédrusára
Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.

Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.

Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.

Dögmadarak elkerülik,
vijjog némasága;
maga termi keselyűit
önemésztő ága.

Ha ki fának rendeltetett...
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.

Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.
/1973/

Garai Gábor: Nem vagyonra...

Nem vagyonra gyűjtök - időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben - ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, - s már hull a nap.

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
 
 

GARAI GÁBOR - Koránkelők

Kérdezd meg egyszer:
hánykor kelnek ők,
akik hajnali hatkor érkeznek Kelenföldre?

Alig különböznek egymástól,
itt nincs nemzedéki ellentét,
nincs nemek harca sem;
fiatalnak, öregnek egyformán karikás a szeme,
a férfiak és a nők szája szélén
egyforma mély a barázda.
Valamikor - még kakasszó előtt -
fölkukorékolt az ébresztőóra;
- reggel van - súgta rekedten egy hang
a vaksötétnek;
s egy ember elindult gyalog a vasúthoz,
botorkált órahosszat, aztán
a vagonokban tolongó
társaival megszázszorozódott...

Ők azok, akikkel mindig
meg lehet menteni a hazát,
ők, akik sötétben kelnek, sötétben térnek haza,
s az életükbe mindig belefér még
Vietnámért egy vasárnapi műszak;
ők, akik homokzsákot hordanak, ha kell
a megroggyant, derékig sáros töltéseken,
ők, akik nemigen szólnak hozzá a gyűléseken,
sőt, többnyire olyankor szundikálnak;
aztán jósszívvel elvállalnak még egy
álmatlan éjszakát az árvizes gyerekekért.

Ők azok, akik nem olvasnak engem,
arcom sem ismerik a képernyőről,
s általában is rontják a százalékarányt
az Olvasó Népért-mozgalomban;
és méltán dorgálják meg őket a sok
frontátvonulástól ideges illetékesek.

Megiszom velük ezt a hajnali féldecit
a pályaudvar mellett, a topogóban;
alighanem a szabadidő kulturált
felhasználásáról illenék pedig
csevegnem inkább, -
de hiába,
sietnek.

Hát én is útra készen nézek utánuk.
Velük elmennék - egy közös kulaccsal -
akár a sivatagba is.
/1970/    
 

Garai Gábor:

Nincs már...


Nincs már bennem indulat ellened,
se érted, végre minden véget ért;
se jót, se rosszat többé nem teszek
a kedvedért.

Tömény füstköddé vált a szerelem,
bemocskolja nyoma az ablakot;
többé már tegnapod se kémlelem,
se holnapod.

Kezem selymes vadgesztenyét simít,
hogy feledje kétéltű kebledet;
se - hús - se - hal emléked émelyít,
rekeszizmom remeg.

Átkelek inkább ködlő hegyeken,
mint a te áttetsző titkaidon;
már nem varázslat borzong szívemen -     
 

GARAI GÁBOR

Fölötted egy csillag 

Mert nem egyszerre járja át 
a boldogság a testet: 
előbb csak a tekinteted 
száll a tárgyakra vissza, 
s derengő emlékeidet 
kezded megint szeretni. 
Aztán a puszta levegőt 
zamatosabbnak érzed, 
s hosszan, türelmesen figyelsz 
mások nehéz szavára; 
utóbb, ha egymagad vagy is, 
nem csak magadra gondolsz, 
s rövidülnek bár napjaid - 
a jövővel beszélgetsz. 
S lassan otthon érzed magad 
szerveid vadonában, 
felejted beteg csontjaid - 
életed végtelenség. 
Megállsz a földön, rengeted - 
nem fordul ki alólad; 
és egy jószóra fölrepülsz 
a villogó egekbe. 

Pedig nem történt semmi más, 
csak a rend helyrezökkent: 
kerengtél árván, céltalan 
a gomolygó sötétben, 
s fölötted egy csillag kigyúlt - 
nyíló arany pupilla -, 
beragyogta a létezés 
megtestesült csodáit; 
lombokból lugast kerített 
a füstös városoknak, 
kicsalt egy röppenő mosolyt 
a csüggedt emberekből; 
elhívta tévelygő szived 
az úttalan utakról, 
testvéreire mutatott 
a vad testvértelennek; 
s mert másban lelsz magadra csak 
- értette ő a titkod -, 
most benned él, s te benne élsz, 
egybe-szőtt csillag-ábra; 
s tudod, már többé nem hagy el 
tündöklő tisztasága.    

Garai Gábor

Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.
*
Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rád bűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.
*
Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.
*
Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.
*
Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor, ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.
*
Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.
*
Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség.
Szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...
*
És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.

GARAI GÁBOR: ÖRÖM

Mi élteti a fecskét fent az égben,
halat a vízben, és a pávaszem-
pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát;
a gyereket, ha fut, s merő vidámság?
Mindent, mi mozog, mindent az öröm?

S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát,
a pengő füvet, barnálló borostyánt,
mert hát az is terjeng valamiképpen,
azt se élteti más, csak az öröm?

Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban
szemelgetik a semmi-örömöt,
s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld-
bogarakat a hullott lomb között.

Magam, csak én - föl nem adva a harcot -
élek örömtelen és küszködöm!?
Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal - s hogy
tanú lehettem, azt is köszönöm.

Garai Gábor- Ártéren

A házunk vízben áll, kéményünk roskadoz,
riadt gólyák kerengnek ereszünk felett,
ágyunk örvény-sodorta ingatag tutaj,
kidőlt belével puffadoz a szalmazsák.
Kakas búcsúztatott: rekedten ránkrivallt,
mint Péter-hitszegést jelentve, hogy betelt
időnk;
a szél-fogó mögött a macska, mint
a félhold árnya ült, kínjába görbedett.

S mi egyre élünk, idegen tetők alatt,
váltás ruhánk foltozzuk, kisdedek szavát
motyogjuk, nyers búzaszemet morzsolgatunk
ujjaink közt, mert édes úr a megszokás.

De éjjelente vissza-vissza szökdösünk
a régi földre, ember-magas bár a gát,
és megkeressük azt a gyenge dombtetőt,
mit eddig megkímélt a víz s a lomha láp,
hol sárga repce szendereg és árpa ring
kaszára várva,
hol szüretre lát szemünk:
és vak kapákkal, tíz körömmel öljük ott
a gyors gyomot s puhítjuk az álnok talajt.

Mert verten is csak a jövőnek élhetünk
s csak a valónak -
ez az ár: láz-látomás,
határa s célja nincs, hazug sötét özön,-
az a való, hogy fölszárad az ingovány,
az a való, hogy újra szántunk és vetünk,
az a való, hogy szorítjuk egymás kezét,
az a való, hogy megszülethet gyermekünk,
és eresszünk fölé megint új gólya száll,
és bármi vész jön, mindent szebbre építünk_
s a többi álom, rossz emlék, feledni kell.

Áldott a lét, hogy mindig újra-kezdhető.     
 

Garai Gábor - Arcra borulva

Arcra borulva fekszem éjszakánként,
mint a tarkón lőtt szökevény.
Vallatom a beszűrődő sivár fényt:
kinek, mikor és mit vétettem én?!

Mért hagytatok magamra elesetten;
mi szakította meg az áramot,
hogy lelketlen heverjen itt a testem,
és azt se tudjam már, miért vagyok?!

Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
ha szólnátok, válaszolnék talán.
De ti szétmetszitek halálraszánt szép
szemem a közöny műtőasztalán.

És kihullanak belőle a képek:
kövek és fák és nők és madarak.
És vaksötét fal tornyosul az égnek,
s vérem sarában alvad meg a nap.

/1974/ 

Garai Gábor - Evés

Ma láttam az Embert, amint evett.
Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
szurtos halmán, maga a nyugalom -
körötte süvöltött a forgalom.

Csak bontó-vasát cövekelte ki
lábtól, nehogy ráhajtson valami
jármű; és szép kényelmesen evett:
kibökte a pasztőrtejes üveg

kartondugóját, majd kést vett elő,
egy zsemlecipót kettészelt, merő
szakértelem volt - semmi pongyola
hirtelenség! - minden mozdulata,

amint leharapott egy falatot,
s mielőtt megrágta volna, ivott
egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
a világot, magát, délidei

ejtőzését, a tejet, a kenyeret,
most nem érdekli más, csak a meleg
áram, mely amint rág s kortyolva nyel,
zsigereiben lassan árad el...

Hajdani méltóságok; hétevők,
ceremóniások, csípegetők,
csömörlött ínyencek, ebéd előtt
átöltözők - láttátok volna őt!

Kapkodva evő kákabélűek,
ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
szája - óvatosan csókolva rá
fehér körét - a bajusza alá!

Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
ez a méltóságos falatozás.
Csöndje: a minden idők kétkezi
munkásainak örök ünnepi

áhítata az élelem előtt,
de fénye, amely az útkövezőt
bepermetezte, s róla a kopár
úttestre is lecsordult; fénye már

a frissen beidegzett érzetek
fürtös áramdúcából érkezett,
a szokásból: hogy biztos rév a lét.
Hogy holnap is lesz munka és ebéd.
1960.    

Garai Gábor - Hajnali metszet

Szürke buszokból ömlik ki a hajnal
hűvös és párás homlokú hada.
Zörgő rekeszek közt pille-sóhajjal
úszik a kenyér meleg illata.

Roppan a tejboltban a kifli, lassú.
langy kortyokban lényegül át a tej.
Anyja karján egy gyerek messze hangzó
ébredésére mozdony-kürt felel.

Népes és gyors és otthonos az utca.
Aki most még tömény álmát alussza,
annak a kép délre porrá pereg szét:

egy kék köpenyes férfi söpri össze,
együtt a friss széllel, halkan fütyülve,
a tegnap lomhán kóválygó szemetjét.

/1974/

Garai Gábor-Állóháború

Mint két sereg, ha beásta magát,
hogy hosszú állóháborúba kezdjen,
úgy állunk, egymás neszeire lesben,
s rühelljük saját árkaink szagát.

Nincs fegyverdörgés, nem ömlik vér,
csak a zúzmarás idegzet feszül meg,
mint sürgönydrót, ha rá verebek ülnek.
S gyanakvó figyelmük el nem alél.

Sűrű nyarakban, emésztő telekben
virrasztunk egymás ellen rendületlen;
bensőnkben elvérzik az irgalom;

Fogunk vásik, de semmi meg nem ingat,
várjuk a jelt - míg lövészárkainkat
benövi a borostyán vagy a gyom.
/1976/
 
 

Garai Gábor-Elátkozottan

Mint páros gót oszlopok összeforrtan
Tartjuk a reménység boltíveit
Állunk csont - fehéren elátkozottan
Míg a törvény rajtunk be nem telik

Tudod hogy minden ellenünkre fordul
Tudom hogy minden vád fejünkre száll
De fájdalmakon és rágalmakon túl
Tiszták vagyunk mint hó fürdette táj

Neved az álmatlan tengerre írom
Már fodraid közt leng a szürkület
Virraszt velem örökös éber áram
Sötétedik Meghalok nélküled

/1963/

 

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on