Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Fazekas Mihály

Boldog névnapot !

yes

Fazekas Mihály

A tavaszhoz

Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
És pelyhes koszorúját
Lassanként nyitogatja ki.

Jer, lágy szél, jer! öleld és nyalogasd körül
A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas
Fény megverje szemével
Vonj enyhébb levegőt reá!

Már sok kis madarak messze kerülgetik
A füstös levegőt, melyben az emberek
Szomszédsága miatt nem
Legbátrabb telelés vala.

A kedves szabadért, megvetik a gyanús
Kézzel szórt eledelt, melynek alá fogó
Lépet rejte az álnok
Embernek ravaszabb fia.

yes


Aggodalom


Virágzásom idejében 
Akármerre kerültem, 
A természet nagy kertjében 
Minden nyitott körűltem; 
Minden újult, éledett, 
Minden örvendeztetett. 

Héj de már hogy meghervadtam, 
Ha lehajtom fejemet, 
Azt súgja a főld alattam, 
Hogy maholnap eltemet. 
Sorsom így ha képzelem, 
Elgyalít a félelem. 

De ha nézem a temérdek 
Csillagokkal tölt eget 
És tanácsot tőlle kérdek; 
Ő magához integet, 
Hol kinyílva tölthetem 
Újra munkás életem. 

Lelkem azt örülve látja 
És repülne hirtelen; 
Csak az fáj, hogy test barátja 
Tőlle válni kénytelen; 
Ő a világi sok bajt 
Únva nyúgalmat óhajt.


yes


Csokonai Vitéz Mihály halálára


Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek? 
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk 
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről, 
Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal 
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte... 
Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók 
Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát, 
Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség, 
És ő még fül nem hallott szent angyali hangú 
Énekek énekein kezdé dicsérni az élet 
Felséges voltát, mely várja az emberi lelket. 
Megtetszett kedves zengése az angyali karnak 
S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot 
Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.
 

yes

Fazekas Mihály

A tavaszhoz estendén

Itt vagy hát már óh kezdetnek
Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
Nagy pompájú mátkája!
Jer, tiszteljük szűz keblébe
Hol kis zefir puha szele leng
S a rábámult csendességbe
Egy andalgó fülemile zeng.
Itt, hol még egy bódúló is
Egy percet meghiggadna,
Egy országot feldúló is
Lágy érzéssel borzadna,
Itt érezzük, hív pajtások,
A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
A képzelt jó buja kebelét.
Jertek, hívek, s a gunnyasztó
Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szívforrasztó
Egyesség oltáránál,
A titkok szent egyházának
Igy ballagjunk falai körül,
Míg a kétség árnyékának
Bóldog lelkünk felibe nem ül.
Addig a szép természetben
Hordjuk tisztán szívünket,
Még itt egy ily víg életben
Kezdjük dicsősségünket,
Hadd búzgassa mindég vérünk
Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent oly vígan érünk,
Amint értünk ma kikeletet.

yes


A megégett nagytemplom falai közt serkent gondolatok


No, megvan a kár! hajdani címerünk 
És régi díszünk pernye alatt hever. 
Amit tehát dicső atyáink 
A veszedelmes idők s bajok közt 

Hol életek, hol drága vagyonjaik 
Feláldozásán tudtak, az ellene 
Folyvást agyarkodó veszélyek 
Körme alól ki-kiváltogatni, 

Gyász omladékban hányja szemünkre, ma 
A fényes úttól mennyire távozánk, 
Melyen nagyérdemű atyáink 
Felnyomozák vetekedve Kodrust. 

Hív bajnokinknak mennyei lelkei 
Kik Régulusnak legnehezebb nyomán 
Törtettetek romolhatatlan 
Vára felé az örök neveknek. 

Bátran vivén a nyársakat, a kemény 
Halálra, kedves honnyotokért, ugyan 
Lássátok e szörnyű veszéllyét 
Aljasodott maradékitoknak, 

Áldott atyáink! hogyha ugyan lehet 
A bóldogoknak sírni, sirassatok, 
Mert vége a Palládiumnak. 
Vége van! és mi, ihol la! élünk. 

Szánjátok-e már elcsenevült fiak 
Lassú veszéllyét, mert oda hajdani 
Egymás eránt való szerelmünk, 
Melyet örökbe ti hagytatok ránk. 

Sem a tatárok, vagy törökök, sem a 
Rossz nyíri pajkos nép riha tábora 
Nem tettek ennyi kárt közöttünk, 
Mint ihol a ravasz elpuhúlás. 

A közhaszonról már nem is álmodunk, 
Egymást emésztjük, s bóldog atyák! jeles 
Érdemteket, hív társaiknak 
Kornyadozó nyakakon tapodják 

Némely, csak önnön hasznokat éhező 
Fukar kevélyek. Mert bizony a sasok 
Bagoly torongyokká fajultak. 
Óh, esedezzetek istenünknél 

Értünk, dicsőült lelkek! E hamvain 
Szent templomodnak, mennyei jó Atyánk, 
Im én is elbágyadva kérlek, 
Halld meg uram! Könyörülj hazámon! 

Add vissza közénk a szeretet tüzét, 
Mely szíveinkből mind kialudt! vele 
Hadd légyen e szent hely, midőn majd 
Helyre fog állni, dicsőbb amannál.
 

yes

Fazekas Mihály

Ének a hosszú télhez

Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét: 
Hadd láthassuk pompájába
A vidító kikelet egét!

A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a helyén

Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk: 
S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg tél, neked is adunk.  

yes


A fia halálán kesergő anya


Szívemet szorító fájdalmaim 
Erőmet felyűlhaladják, 
Magokat enyhíttetni kínaim 
Könnyeim által nem hagyják. 
Nyögök minduntalan, 
De csak mind haszontalan. 

A' volt eddig minden dicsőségem, 
Hogy boldog anya lehettem, 
Jó fiamban vólt gyönyörűségem, 
E kincset már elvesztettem, 
Haszontalan várom, 
Hogy megforduljon károm. 

Áldozatúl esett a hazának 
Az ő vitézi halála, 
De a dicsőség nekem anyának 
Örökös gyászomra vála; 
A természet bennem 
Nyög, jaj! hová kell lennem! 

A fúvó széltől is hogy féltettem 
Mint legkedvesebb kincsemet, 
Ihol most elébe vethettem 
A gyilkos kardnak mejjemet, 
Jaj, nem repülhettem, 
Életét nem menthettem. 

Nagy lélek! te voltál reménysége 
Téged szerető szívemnek, 
Veled eltűnt minden édessége 
Egész világi éltemnek. 
Nálad nélkül félek, 
Hogy még tovább is élek. 

Óh ha vérontások végével 
Győzve megtért magzatomat 
Ölelhettem volna, mely békével 
Vártam volna halálomat, 
Egy írígy sors vágott 
Ketté ily boldogságot. 

Nagyokat ígérő reménységim, 
Ha ti hát mind elmúltatok, 
Elkeseredett érzékenységim 
Már örömöt ne várjatok, 
Ezentúl életem 
Mert sírva töltögetem, 

Nyugodj immár kedvesem csendesen! 
Te pedig édes árnyéka, 
Könnyeim hullását vedd kedvesen, 
Míg a sír nyugvó hajléka 
Megszánván életemet 
Fiam után nem temet.
 

yes

Fazekas Mihály 

Nyári esti dal

Halkkal ingó lanyha pára!
Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
Tiszta hangot adjatok;
Lengd be véle gyenge szellet
Sík mezőnk határait,
A juhász a nyájja mellett
Hadd fülelje sorjait.

Míg az estve bíborozza
A lement nap hajnalát,
Míg az éjj becsillagozza
Szétterítve fátyolát:
Addig a menny főldre hinti
Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
Új örömre állatit.

A mocsáros nép kuruttyol,
Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
Hangicsál egy kis madár.
Jó napunkat felcserélő
Édes esti hajnalom!
Téged áld e tenger élő,
Téged áld e kis dalom.

Harmatoddal részegűlve
A virággal tarka rét,
Hímje nővel egyesűlve
Néked ontja fűszerét.
A nap éles fénnye súllyán
Minthogy úntig szenvedett
A kaszás, a szűre ujján
Alva tisztel tégedet.

Óh, palolj rá, csendes este,
Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste
Újra nyerjen életet.
Szállj le rám is sátorozva,
Szenderítő nyúgalom;
Közbe-közbe szunnyadozva
Csendesedj le, kis dalom.  

yes


Kalendáriom magyarázatja után serkent gondolatok


Gergely pápa az időnek 
Baján úgy segíthetett, 
Hogy tízet egy esztendőnek 
Napjából számkivetett; 
Ha ez igy menne sorba, 
Hány idő lenne csorba? 

Ha éltemen végignézek, 
Csak elijjedek tőle 
Magam is, hogy mennyi tízek 
Esnének ki belőle, 
Mellyek e jó hazának 
Hasznára nem valának. 

Hanem azzal mégis végre 
Magamat megnyugtatom, 
Hogy a közös segítségre 
Vólt mindég akaratom; 
Ha mikor nem kellettem, 
Én arról nem tehettem. 

De tudtam mindég érzeni, 
Hogy kellene igazán 
És haszonnal segíteni 
E bajban forgó hazán; 
S ha többet nem tehettem, 
Legalább kesergettem. 

Használtam is, megesmérem, 
Mikor hogy tőlt, ha kellett, 
Buzgott is és folyt is vérem 
Érdemes hazám mellett; 
Hogy ennyit is tehettem, 
Boldogságom érzettem. 

Olykor, midőn a felkentek 
Helikon tetejére 
Zengedezni lanttal mentek 
Nyelvünk dícséretére, 
Én kenetlen, dudában 
Dícsértem a pusztában. 

Ha más hazánk óltárára 
Ökröt vagy bakot vágott, 
Áldozatul tettem arra 
Én is egy-két virágot; 
S hogy többet nem tehettem, 
Rá csillagot festettem. 

Többre nem is számlálhatom 
Éltem arany számait, 
De majd ha megtalálhatom 
A nagy titok kúlcsait, 
Újra nyíló életem 
Hasznosabban tölthetem.
 

yes

Fazekas Mihály

Az én kis kertem

Óh, jóillatú szép virágim,
Gyönyörűségim s múlatságim!
A nagy forróságok megfőznek,
Vizeim enyhítni nem győznek,
Plánták, kiket magam vetettem,
S különös gonddal ültetgettem,
Már fejetek le kezd hajolni,
Nem győzlek eléggé locsolni.
Hát ti, megragadt kis óltások?
És ti jól indúlt fokadások?
Szép növéstek megszűnt újúlni,
Gyenge hajtástok kezd sárgúlni.
Reményemet, óh, ne fojtsátok,
Élteteket tartóztassátok.
Ne sáppadjatok, óh, levelek,
Ma reggel, hogy öntözgettelek,
Ragyogónak láttam a napot,
Hogy láthatárra felkapott
Fényes képe még alig vólt fent,
Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment.
Mikor a nap ekképpen jő fel,
Nem marad akkor az esső el.
Forróságát a levegőnek
Régen értem ily rekkenőnek,
Óh, ződségeim, reményljetek:
Az ég jól tészen ma veletek,
Mint mikor a vízen cicázik
Zefir, s pelyhecskéje megázik,
És úgy nyirkos lebegésekkel
Játszik a ránéző képekkel:
Született olyan ez a szellet,
Amely most éppen rám lehellett.
Ni-ni! már amott az ég alján,
Amott nyári napnyúgot táján
Mintha nagy füstöt látnék gyűlni,
A láthatár kezd setétűlni.
Örűljetek, óh, szomjú kertek,
Még ma tápláló lelket nyertek!
Postái a terhes felhőnek,
A szelek jobban-jobban jőnek,
S felfúván a pitlélt porokat,
Mint keverik velek magokat!
Most mintha pusztítni jőnének,
Mint dűlnek a fák tetejének,
Mintha le akarnák nyomkodni,
De kezdenek immár lassodni.
Már emelkednek tolongással
A fellegek, tele áldással,
Mint lopogatják el az eget,
Rátolván a habos szőnyeget.
Már lobognak a villámások,
Már hallik is lassú morgások.
Az apró-cseprő muzsikások:
Pacsirta, fülemile s mások
A természet nagy basszusának
Dörgésére megnémulának.
Nyomúl a felleg, jobban dörög,
A csattogás ropogva görög
A megsűrűdött levegőbe.
No, most lecsapott a mezőbe!
Minden állatok ijedtekbe
Futnak, s repülnek enyhhelyekbe.
Csemeték, elevenedjetek,
Félhólt plánták, emelkedjetek,
Szép virágaim, vidúljatok,
Nektárral majd megrakodjatok.
Mintha látnám már a gyöngyöket,
Melyek meglepnek benneteket,
Majd a leányok leguggolnak,
S titeket gondossan szagolnak,
Mondván egymásnak gyönyörködve:
Óh, jobb szagúk így, mint leszedve,
Majd hogy mutogatják újjokkal,
Hogy fog függő gyémántotokkal
A megmosdott napfény játszani,
S benne rezgő lángnak látszani,
A kezemre egy szem cseppent már,
Felmegyek, mert az ebéd is vár,
Itt hagylak hát, Isten hozzátok,
Ő viseljen gondot reátok.

yes


A szerencsés történet


Mit látok, óh szent Istenek! álom-é? 
Gyengén emelgesd kis csalogány begyed, 
Lassan lebegjetek, virágok, 
Álmomat el ne legyezd, zefirkém! 

Óh, göndör árnyék! hogyne irigyleném 
Sorsod, mikor még a nap is üldözi 
Könnyű habocskádat, királyném 
Gyöngykebelén s ajakán. Te félhólt! 

Ki megcsömörlél rossz falatid miatt 
Bús életedtől, tartsd meg ölő kezed 
S reményed omladéki közzül 
Vesd ide mord szemed e csudára. 

S nem halsz meg úgy-é? Véd idejű, szilas 
Gyengébb korodban, bárha Dianna tán 
Vagy Venus is hevert alattad, 
Mégse hevert, tudom, ily dicsőség. 

Álnok legyecskék! Szemtelen állatok! 
Ne merjetek rá szállani. Óh te kis 
Szív-bájoló mozgás! Rezegj csak 
Szép ajakán s szemein. Talán én 

Szökdécselő... 
 

yes

Fazekas Mihály 

Egy gerlice keserve

Búval élek,
Bús a lélek
Éjjel-nappal bennem.
Óh egek! bár
Meghalnék már!
De mit van mit tennem?
Ha ti is kővé váltatok,
Fohászkodást nem hallatok,
Hová kell hát lennem?

A siralom
Én italom,
A csuklás ételem,
Szemem közt űl,
Együtt repűl
A kesergés velem,
Álom helyett bú veszteget,
Magát a levegőeget
Nyögések közt nyelem.

Ez ágon űlt,
Kinél nem szűlt
Szebbet a természet,
Egy átkozott
Rá célozott,
Pattant, - s elenyészett
A legártatlanabb pára,
Hogy haldoklott, utóljára
Sohajtva rám nézett.

Bóldog vóltam,
Míg csókoltam,
S csókját szedegettem,
A szomorú
S epesztő bú
Sullyát nem érzettem:
De minden gyönyörűségem
Bóldogságom reménységem
Benne elvesztettem.

A kegyetlen
Illy véletlen
Halálát nevette,
Elragadta,
S azt sem hagyta
Hogy sírjak mellette.
Ha társammal illy rútúl bánt
Az álnok, engem miért szánt
Lelőni mellette?

Árnyékos fák!
A zőld ruhák
Rólatok levesznek,
Szép ligetek!
Belőletek
Hótengerek lesznek,
De a tavaszi melegek,
És az engedelmes egek
Újra zőldellőké tesznek:

De engemet
Úgy bétemet
Örökre bús telem,
Hogy nyilását,
Tágúlását
Már nem is képzelem,
Víg napomnak felkelését,
Tavaszomnak derűlését
Csak hóltomkor lelem.

Múlt örömök!
Akkor jövök
Majd össze veletek,
Ha a halál
Reám talál,
S páromhoz mehetek:
Hogy hát ölébe juthassak,
Szájára csókot rakhassak,
Óh búk! búk! öljetek!!  
 

yes


127. dícséret


Óh, mely nagy az oly ember bóldogsága, 
Kinek igazán gyűlt minden jószága; 
Ki híven jár a magáé körűl, 
És a hamisan jöttnek nem örűl. 
Bóldog, aki az álnok nyereségre 
Átkot mer kérni, felnézvén az égre, 
És kinek jó lelkiismérete 
Útján mégyen szüntelen élete. 

De jaj! akinek az Isten törvénnye 
Nyilván mondja, hogy hamis keresménnye! 
Romlást okoz felebarátjának, 
Kárhozatot gyűjt önnönmagának. 
Jaj annak, kinek szerzett gazdagsága 
Csalárd lelkének tanúbizonysága, 
Kit elhagyott lelkiesmérete, 
S a baromhoz hasonló élete. 

Óh Isten! áldd meg foglalatosságom, 
Melyben szent tetszésed által nem hágom; 
Vezéreld hozzád vágyó lelkemet, 
Hogy tőled várjam nyereségemet; 
Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak, 
Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak, 
Melyért szent orcádnak ítélete 
Előtt nem bánt lelkem esmérete.
 

yes

Fazekas Mihály 

Hortobágyi dal

Óh, te áldott Kanahám 
Hortobágy mellyéke! 
Beh sok szegény legénynek 
Vagy te menedéke, 
Jó paripán ugratod, 
Pénzt adsz erszényébe, 
Szép menyecskét karjára 
Jó bort a kezébe. 
Itt a szegény legénynek 
Uraság a dolga, 
Heverészhet kedvére, 
Nem lebernyés szolga, 
Van húsa, szalonnája, 
Öt őrü bundája, 
Szép zöldellő mezőben 
Legel a marhája. 
Óh én édes Istenem! 
Adj jó békességet, 
Fordítsd el országunkról 
Döghalált inséget, 
Hogy ehessük békével 
Zsíros kenyerünket, 
Áldj meg uram teremtőm! 
Jó borral is minket. 
Csaplárosné galambom! 
Tölts bort a kupába, 
A szegény magyar legény 
Hadd igyon búvába: 
Pajtás! Isten áldjon meg, 
Őrizzen a kártól, 
Vármegyétől, Fiscustól, 
Töröktől, tatártól.

yes


A krumpli


Egykor nagy fellegszakadás vólt, a zabolátlan 
Szél a századokon élő fákat töveikből 
Döntögeté; izmos gyökerek mormolva halomnyi 
Földdel moccant fel. Szomszédjokat a belecsattant 
Ég ropogó tüze pukkantotta diribre-darabra, 
A rohanó zápor jéggel morzsolta törekké 
A lepocsékolt szép gabonát. A krumpli is úntig 
Őgyelgette büdös indáját; csak letapasztá 
Őtet is a zivatar, s szétmállva fedezte be halmát. - 
A vad idő elment; a rémült ember utána 
Sáppadtan nézett, kóldús pálcára jutását 
S éhen haldokló hív társának s gyerekének 
Ínségét mélyen képzelvén. Messze határról 
Eljött a takaró, de fejét csóválva tovább ment. 
Egy lakos, aki csupán krumplit termeszte, mivelhogy 
Földje igen szűk volt, sarjadzani látja vetését, 
S a cudar inda alól kenyeret vájkála fel ősszel. 
Ezt látván a több lakosok, felhagytak az áldott 
Búzatenyésztéssel; s inkább sóvárganak ikrás 
Krumplijokon, mintsem gondoskodnának az élet 
Bő termő idején szükségre való kenyerekről. - 



Nemzetem, így jársz majd, egy náladnál szaporább 
nép, Bár sikeretlen is ő, magod a földből kiszorítja.
 

yes

Fazekas Mihály

A bölcs

Függetlenségében lél a bölcs nagyságot, 
S neveti az arany jármos uraságot: 
Ő a természetet szabadon vizsgálja, 
A képzelt jót, szépet s igazat útálja, 
Ő a legnagyobb úr az egész világon, 
Felyül ragyog lelke a múlandóságon, 
Gyűjt ő kincset, hanem csupán csak magából, 
A valóságnak quintessentiájából: 
Mert minden vagyonját szép tudományjába 
Tartja s megnemesült szíve jóságába, 
Mellyet a sors, légyen édes vagy mostoha, 
Tőled el nem csalhat, el nem lophat soha.  
 

yes

Fazekas Mihály

A csermelyhez

Hová kis víz olyan sebessen,
Hová sietsz olyan szivessen?
A virágok, kik rád hajolnak,
S mintegy csókjaidér bókolnak,
Nem tartóztatnak egy cseppet is,
Sőt még kerülgeted őket is.
Apró cseppek! csillapodjatok,
Szörnyűség az, amint omlatok,
Vagy tán ti is felhevültetek,
S velem egyformákká lettetek?
Mégis, hogy egymást felleljétek,
Nem szükség, hogy így kergessétek,
Ha ama kis malmot éritek,
Ott egymást majd ölelhetitek,
Mátkátokat ott csókoljátok,
S a zubogón úgy bocsássátok,
Amelyen midőn lerepűlnek,
Sok apró ködöcskéket szűlnek.
Óh, ha ti is így kivánkoztok,
Tudom, hogy engem sem átkoztok,
Kinek a legforróbb szerelem
Egészen megfőzé kebelem.
Óh, miket bíznék én reátok,
De már elöllem elfutátok,
Ti egymást hancúzva űzitek,
S panaszimat nem is értitek.
Könnycseppjeim, kiket még lelek,
Menjetek el hát ti ővelek,
Majd a malomnál megálljatok,
Kerekére le ne fussatok,
Ott várjátok meg kedvesemet,
Ki öli s éleszti szivemet.
S ha vizet merít korsójába:
Fussatok bele hamarjába,
S ha inni felviszen szájára:
Csepegjetek szép ajakára.
Onnan lejjebb-lejjebb menjetek
S titkai közt enyelegjetek,
S míg nyájason csiklándozzátok,
Szivébe ezeket sugjátok,
Hogy egy bájoló tekintete
Minden nyúgodalmam elvette,
S megfosztott legfőbb vagyonomtól
Elszakasztván szabadságomtól.
Mondjátok, hogy e nagy kincsemet
Se kérem vissza, csak engemet
Tartson hivének annál fogva,
S nézzen egyszer rám mosolyogva.  
 

yes

Fazekas Mihály

Az érzékenységek énekben

Látás

Ahol jő, kit régen óhajtva lesek,
Ő, akit szüntelen lelek s keresek.
Képzelődésemnek serkenj hajnala,
Testben jő lelkemnek őrző angyala,
Most tehát, most két szemeim hívek légyetek,
Ti is, minden érzéseim jertek, nézzetek,
Csak te nyomorult kéz, s szegény ajakok,
Bár lelkemnek nehéz, legyetek vakok.

Hallás

Hangicsál a kincsem nyájas énekkel,
Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel,
Inak feszüljetek vont húr módjára
S mind együtt pengjetek édes hangjára.
Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai,
De ha rólad szót sem tesznek szép ajakai,
Érzéseden kívül hagyd zengéseket,
Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket.

Szaglás

Irigylem kis virág állapotodat,
Boldogul letört ág, szép halálodat.
Kincsemnek éltedet keblére tetted,
S fűszeres lelkedet rá leheletted,
Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe
Szedted, drága jóvoltodat töltsd hát szívembe,
Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte,
Mert e jó illatot kincsem lehelte.

Tapintás

Szemem, nem láthattad, mégis fénylettél,
Fülem, nem hallhattad, mégis csengettél,
Orrom s szám ízlése, csak veszteg ültél,
Mégis mi rébzés e', hogy felhevültél?
Jádzódjatok víg szívemmel minden csepp vérek,
Mert egy édes érzésemmel egekig érek.
Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá,
Szorítni találtam, s visszaszorítá.

Ízlés

Kézfogás, orr, fűl, szem, mind elbújhattok,
Már engem többé nem csalogathattok.
Látjátok véremnek pezsgő forrását,
Betöltém szívemnek fő kívánását.
Tudjátok-é, mi lehetett, amit ízlétek?
Aki még nem érezhetett angyali étek,
Boldog, ha addig lés, míg meg nem talál,
Mennyei jó ízlés! Forró csók valál.

Kívánság

Kép, amely szívemet tükröddé tetted,
Hang, amely eremet mind megpengetted,
Balzsamos lehelet! gyenge szorítás!
Melyekhez még kellett egy boldogítás,
Édes csókok forrósági, égi harmatok!
Ti érzésim kívánsági, mi a híjatok?
Csak középpontotok egy jó szív légyen,
Életem rajtatok mennyekbe mégyen.  
 

yes

Fazekas Mihály

Ki a bóldog?

Bóldog, ki fákat űltet, ólt
Ifjú legény korában,
Osztán azokra gondja vólt,
Hogy nőjjenek bujábban,
Hernyó, bogár ne bántsa,
Nyúl, kecske meg ne hántsa.

Kivált ha nem róvják azért,
Hogy a kéménnye füstöl,
Dézmát nem ád, se taxabért,
Nem tarthat a becsűstől,
Nem korhelyes, se kényes,
Be bóldog egy legény ez.

Amely leányzó nem hever
Virága szép korában,
De sütni, főzni, varrni szer,
S nem módiz a ruhában,
Vídám, eszes, serény, jó,
Be bóldog egy leányzó.

Midőn az ilyen bóldogok
Egymás eránt hevűlnek,
Azon az égiek magok
Előre már örűlnek,
Látván, hogy a teremtés
Itt is lehet szerencsés.

Tisztán verő jó szíveket
Egymással egyesítik,
Szeplőtelen hűségeket
Áldással ékesítik.
Úgy-é bizony, hogy e' már
Valóba bóldog egy pár.

Ők a világi terheket
Fogódzva hordogatják,
A homlokon gyűlt cseppeket
Csókkal leszárogatják;
Gyűl a gyerek, de nő is,
Gyűl a segítgető is.

Már a fiú az ölyvöket
Riasztja a csibéktől,
Csergetve a gyümőlcsöket
Megőrzi a verébtől,
A fára már fel is mász,
Anyjának ért epert ráz.

A kisleány már enni hint
A tyúknak és rucának,
De csakhamar bé-bétekint
S nagyot visít anyjának:
Jöjjön ki! a kakassa
A tyúkot eltapossa.

Mindennemű szükségeket
A szorgalom beszerzi,
Rakásra gyűlt élelmeket
A gondos ész megőrzi,
Szintúgy dologho' nyúlnak
A gyermekek, s tanúlnak.

A jó szülői nyomdokon
Hogy ékesen nyitának,
A jól nevelt leányokon
Minden szemek kapának.
Elhordta a szerencse,
Már mindenik menyecske.

Három fiok kinőtt: eme'
Törvénytudó, ama' pap,
Egynek vitézi érdeme
Véres jutalmakon kap.
Csak egy maradt a háznál,
Az ősi gazdaságnál.

Jó kis segítő is kerűlt
Menyűl a jó anyának,
Hordozni a nagyobbra gyűlt
Terhét a ház bajának.
Gondos, serény, eszes, jó,
Napához úgy hasonló.

Gyakorta a két öszveűlt
Szépen megért öregnek
Körűlte már a kertbe gyűlt
Másod rajok csevegnek.
Egyik csapat cicázik,
Egy báboz, egy cocózik.

Némelyik após combjára űl,
Némelyik alatta bújkál,
Kis lyány kereng anyós körűl,
Egy a fején babirkál.
Igy múlat olykor-olykor
A kétszeres gyerekkor.

Egy kis legény a fára mász,
Keres gyümőlcs puháját,
Vagy elterűlt ponyvára ráz,
S megrakva inge alját,
Hogy kedveket találja,
A véneket kinálja.

Héj! mond após, midőn kezem
E fákat óltogatta,
Egy vén dudás, emlékezem
Biz erre, mondogatta:
Hogy bóldog, aki fába
Ólt kis legény korába.

yes

 

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on