Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Faludy György

 

Boldog névnapot !

 

mail

 

Faludy György

Koldusdal

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva, 
sántán, bénán, süketen és vakon 
járunk koldusdalunkkal házról-házra 
jeges télidőn s izzó nyárnapon. 


Ágyunk a kő, a könny a feleségünk, 
borunk az árok, ételünk a sár, 
de néhanap egy boldog házhoz érünk, 
hol a szakácsnő bő moslékra vár. 


Ilyenkor csak zabálunk és böfögve 
iszunk és aztán, sok veszett bolond, 
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve, 
hogyan rohadt le orrunkról a csont. 


De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak, 
s ahol kenyér helyett szitkot kapunk: 
onnan némán megyünk el, de titokban 
a falra egy keresztet mázolunk. 


Tovább megyünk a végtelen világnak 
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt, 
a férgek undorodva megzabálnak, 
de a kereszt a házon ott marad. 


S egy lámpátlan, vad téli éjszakában 
lesz egy barátunk még, ki arra tart, 
megáll a háznál, körbe járja, 
megáll megint s fölgyújtja majd.  

mail
 

Faludy György


Tanuld meg ezt a versemet


Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég -
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó -
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed -
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

(Toronto, 1980)

yes

Faludy György


Monológ életre halálra

Úgy mint az őrült szerető szeret
vizes fejjel, beomló ég alatt
taposni őszi fasor avarán:
e földön úgy szerettem járni én.
Vagy mint utas idegen városokban,
ki első este sétaútra megy,
ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
megizzad s boldog révületben érzi,
hogy álmainak városába ért,
hol minden új: a kirakatok fénye,
a kávéházi italok színe,
a sok sétáló - mintha ünnep volna -
s a szabadság vad kakukkfű-szaga
s vágyik maradni már itt mindörökre -
mint ő, úgy voltam e világgal én.

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,
páratlan, ritka s múló fenomén.
Ha lepke szállt, azt mondtam: ,,Jól megnézzed,
először és utólszor látod ezt."
Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel
és szóval láttam, mintha reggelig
meg kéne halnom - és mindezt azért,
mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
nem lesz barát, se bor, se ébredés.
Érez így más is, de agyába gyűri.
Ám én a homlokomban hordtam ezt.
Súgólyukából tudatom csak egyre
fenyegetődzött: ,,Minden elmúlik."
S e szikra itt a nemlét vasfogói
között, a lét csodája, hogy vagyok,
a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek izzó sistergése
s az elmúlás örökös, csontig vájó
tudata: ezek adtak életemnek
ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
ezek tettek bolonddá, mámorossá,
s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
kastélyt a puszta létből énelém.

Ittasan a föld egyszeri borától,
reáfonódva, úgy öleltem át
minden fogalmat, tárgyat és személyt,
mint részegek a lámpaoszlopot.
Így lett világom szép. A csillagég
gobelinekkel tapétás múzeum,
a tér három dimenziója körben
élmény-bálákkal telt raktár, ahol
órám számlapja tizenkét személyes
terített asztal s másodperceim
nehéz mézcseppek csöppenései.
Így lettem én a föld szerelmese,
a nagy rajongó, felhők Rómeója,
holt városok alatt a trubadúr,
gót csipkedíszek faragója rímben
s éjféli fürdés pogány ünnepének
mezítlen papja, míg időm lejárt
s eltűntem én, a múló fenomén
a fenomének örök tengerén.


Recsk, 1952
 
mail

Faludy György

Halálfélelem


Tizennégy éves korom óta félek 
a haláltól, mióta észrevettem, 
hogy egyedül a testben él a lélek, 
és külön létezése lehetetlen, - 

szörnyű betegségek közt hánytorogtam 
- néhány perc még, s fejemre dől a mennybolt - 
majd harcban, hajón, haláltáborokban 
(ne sajnálj érte: roppant érdekes volt) 

tizenhatszor halasztottam találkát 
a sorssal. És hogy ily vénen mi éltet? 
A fény szerelme? emberek? barátság? 

a föld, a fák, a vers? beszélgetések? 
Vagy nyolcvan év után az tart és ápol, 
hogy íly nagyon borzongok a haláltól?     

mail

Faludy György

XXXI. Alkony a dűnén

A dűné oldalán ülünk az estben
s nézzük, míg lábaink alatt
homokszemek tolongnak, esnek,
gördülnek, folynak, hullanak.
A homokdomb is homokóra.
Ami ma fenn van, odalenn
torlódik holnap virradóra.
A szél felkapja és elszórja
és lesz új dűnék trilliója,
de ilyen dűné sohasem.

Csuklódat tartja két kezem
s hüvelykujjam közepén érzem,
hogy lüktet, ömlik, árad véred
a piros ütőéren át.
Így száguld a vér az enyémben,
és mit szól testednek a testem?
Homokórák, ülünk az estben.
 
 mail

Faludy György

Michelangelo utolsó imája
  
Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
Szabolcsi Zsóka - Bocsáss meg... 
Bocsáss meg, 
látod, az idő kevés. 
elfolynak kezemből a percek. 
Bocsáss meg, 
tudod, a jövő nehéz, 
nem is tudom, mit is merjek. 

Bocsáss meg, 
hisz lelkem néha 
hiányok, árnyak után lohol. 
Bocsáss meg, 
ha a tél napjaimban 
minden álmot letarol. 

Bocsáss meg, 
ha úgy érezted, 
ajándékom hiába várod. 
Bocsáss meg, 
ha nem érezted 
szavaimban a Te világod. 
Bocsáss meg, 
lásd, titkaimmal 
feléd fordulok hitért. 
Bocsáss meg - 
csak ennyit kérek - 
el nem követett bűneimért.     

mail


Faludy György

Olykor még..

Olykor még szembejössz velem a járdán 
itt Firenzében, s én feljajgatok
a gyönyörtől, hogy új testet találtál, 
s mindig oly karcsú s lányos vagy, ahogy

ismertelek. Eléd futok, te szőke,
míg egy rossz mozdulat vagy rossz mosoly 
kiábrándít, így kísértesz: más nőkbe
bújsz, maszkot öltesz, alakoskodol, 

a hotelben képeket versz le éjjel 
a falról, ha magam alszom, s ha nem:
tarkómra fújsz; a kandalló tüzével 

pattogsz reám, hisztérikus, vad angyal - 
s én ujjongok, mert játszol még velem,
pedig tudom, hogy én játszom magammal.

1965

mail

Faludy György


A Japán kávéház
 
 
A kávéház a múltból halványsárgán s opálan
foszforeszkál. Ott ültünk Nagy Lajossal, Godával,
Gosztonyival, Józseffel satöbbi. Velem szemben
Petneházy Áriel, plátónikus szerelmem
vagy négy hétig. Hogy mi lett vele? Ne kérdezd tőlem.
Öt évtizede ennek. Elúszott az időben.

Kaczér bácsi, szerkesztő, nagykabátban, zsebében
egy huszassal, a WC-ajtónál állt szerényen.
Lökdösték. De hát nem volt kávét rendelni pénze:
húsz pengőjét, a versért, Attilának ígérte.
Lábujjhegyen néhányszor mellénk jött, de nem nézett
a kéziratba: - ,,Tudom" - súgta -, ,,gyönyörű szép lesz."

A márványon, előttünk, tíz pohár víz. Alattunk,
úgy éreztük, nincs semmi. Vitáztunk és hallgattunk.
Forgács, kit Aix-ben ölt meg a Gestapo, azt mondta:
,,Ne sírjatok. Jobb kor jön." Mire Nagy Lajos: - ,,Kontra."

Ifjúság, költőtársak, a kávéház, az asztal -
viszem mindet emléknek a Semmibe magammal.
Attila lejegyezte gyorsan a végső rímet.
Szürke világ volt. Miért látom ma rózsaszínnek? 

(1984

mail

Faludy György

S mégis..

S mégis választanánk-e más kort, mint ezt a kort, amelyben élünk?
Az ókori Athént, fogorvos, kloroform és gyógyszer nélkül?
A kolerát, a bubós pestist, csak azért, hogy felmenjünk éjjel
a Párthenonhoz s reggelenként néhány szót váltsunk Szókrátésszel?

Az Antoninusok Rómáját, hol a környezet durvasága
szétroncsol már gyerekkorodban, ha nem születsz felső osztályba?
Lorenzo Firenzéjét, amely oly szép volt s oly fanyarédes,
hol váltóláz öl meg korán, vagy Fra Girolamo megéget?

Nem. Élni itt volt jó, a szabad kétszáz esztendős korszak végén,
mikor a múlt minden hegylánca, ha az alkonyban hátranéztél,
gyöngyházkék, érthető és éles; s mikor magunkat is így láttuk

perspektívában; tudtuk, mi jön; s mikor így állunk, ahogy állunk
s nézzük a lassan ránk hulló ködöt
s a szakadékot lábaink előtt.

(1979)

mail

Faludy György

Reménykedő utas

Reménykedő utas reménytelen
hajókon meg repülőtereken:
hazatértem. Olykor csodálkozom,
hogy itt mindenki magyarul beszél
angol helyett. Reggelre ablakom
előtt októberben a nyírlevél
aranybarnája (de semmi vörös!)
más, mint Vermont ősszel fellángoló
erdői vagy a sűrűség ködös
ezüstzöldje Közép-Amerikában.
Ellentét és párhuzam örökös
dzsungelje kísér: ha a Balaton
habverését hallgatom félálomban,
a Csendes-tenger orkánja üvölt
fel bennem vagy a Korál-tenger kékje
fordul szemembe mozdulatlanul.
Városokon, pusztákon, hegyeken
jártam át és most ők járkálnak rajtam:
Tarawa szörnyű szigetén fektemben
a hosszú sástól véres lett az ajkam,
míg itt Budán a kert zsenge füvét
simogatom: "Nőj fel, szelíd leány!"
A Mátra kontúrját légszennyeződés
keni az égre, míg a mauretán
sivatagban a domb borotvaéles,
a gazella rátelepszik, akárcsak
ezüstpapírból vágták volna ki.

A városok meg erdők nem mind állnak,
sem társaságom régi tagjai;
így jár más is, aki a megszokottnál
tovább él. Mégis elvagyok velük,
mint hogyha mind itt lennének köröttem;
nem gyászmenet, de játékos csapat.
Földváry Elemér, a görög arcú
fiú Recsken, ki a Rókus kórháznál
esett el, már az első éjszakán;
Madariaga, aki ötvenhatban
a magyar ügyet mindkét vállra vette;
Párizsban Éva: úgy tudott szeretni,
hogy nem vehettem feleségül, mert
örökre ágyban feküdnék vele;
Fényes László, a magyar Don Quijote,
ki szállása padlóján palacsintát
sütött spiritusfőzőn s közben Krúdyt
idézte a New York-i félhomályban;
Feleky Géza, ki söröspohárból
ivott konyakot s szerkesztői székén
mindent tudott, csupán felkelni nem;
s a többi mind, hogy győzném felsorolni?
Maguktól jönnek, nem én hívom őket,
köz- és magánügyeknél fontosabb
dolgokról szólnak hozzám éjjelente,
aztán eltűnnek. De én folytatom:
gyermekeik meg unokáik járnak
viziten nálam. Díványomra ülnek
velem szemközt. Teát, whiskyt hozok,
s ahogy gyorsan megisszák, arcukon
holt szüleik árnyékát keresem.

(Budapest, 1991)

mail

Faludy György


A fák
 
 
A fasorokban kiirtják a fákat,
nehogy fejünkre dőljenek, mivel
rohadnak mind. Mily kár, hogy ember, állat
helyett a fák s virágok kezdik el

a kihalást. Ha mi jönnénk elsőknek,
tennénk valamit. Vajon nincs elég
kacat a boltban már minden vevőnek?
nem hallhatunk este több jó zenét

házunkban, mint Bach egész életében?
termett-e ennyi pénz meg ital régen?
nincs-e kocsija majdnem minden háznak,

hogy gazdája kedvére furikázhat
a lég szennyében? És ugyan mit bánja,
ha ebbe fullad bele unokája?

mail

Faludy György

Festők
 
Rembrandt, Michelangelo s mind a többi
dekonstruálta a világot, aztán
ízlése szerint ismét összerakta,
mert tudta: ez van, nincs semmi helyette.

Ha Szent Tamás megpillanthatta volna
Bosch képeit, biztos elborzad tőlük,
majd megbékül, mert látja: ez kettőjük
világa, csakúgy, ahogy a miénk is.

A mai festők is dekonstruálnak,
de mert a világ szétmegy, nem raknak már
össze semmit. Picasso nagy mester volt,

szétszedett mindent, s azt mondják: ez illett
a 20. századhoz, mert hiányzik
belőle a szépség s az értelem.

mail

Faludy György

A boldogság titka
  
Ha életem csordultig tele rosszal:
boldogságom kis törmelékeit
idézem fel, melyeket kintről hoztam
s bennem laknak. Ez mindig felsegít.

Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen
a szilva kék hamvát látta szemem,
meg hogy Catullust olvastam a réten,
patak partján, Denville-nél, meztelen.

Mikor Recsken sötétzárkába raktak:
felülről, a korommal festett ablak
sarkán parányi, téli napsugárka

hatolt be és sétált a falon, szembe
velem. Elnéztem, s az jutott eszembe,
hogy újra megérkeztem Számoába.

mail

Faludy György

Mióta hallgatlak

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett: 
beszívja minden szavadat; szemem 
kettős teleszkóp, álmomban is téged 
tart fókuszban; indának tekerem 

köréd karom; bevéslek az érzékek 
fakó tükrébe; nem is kérdezem, 
hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked; 
ha jókedved van, hőmérsékletem 

fölmegy kissé; minden gondod és gondom 
együtt párolgott el; lényedből folyton 
iszom s nem kapok soha eleget; 

kifaraglak, megírlak és lefestlek, 
hogy képtárad vagy börtönöd legyek; 
száz járatot vájtam beléd; a tested 

külön van még; fejünk már egyveleg. 
Jelenléted s hiányod egyremegy.

mail

Faludy György

Kikelt a nagy embertenyészet...

Kikelt a nagy embertenyészet, 
mely a múltat beszünteti. 
Előttük térden a természet 
s a tavak eltört tükrei. 

A jövendőt gondatlanságból 
agyoncsapták. S kit érdekel: 
mi lesz, mikor a kultúrából 
még megmaradt a kényelem? 

Úgy mint morfin a rákbetegnek: 
egyre több benzin kell ezeknek, 
rakott asztalnál galandférgek, 

volánnál pisla halfejek. 
E hulladéktól mi véd meg? - kérded. 
Ezer könyv, kétszáz hanglemez. 

(Toronto, 1973)     
 
mail

Faludy György 

Nem váglak ketté... 

Nem váglak ketté lélekre meg testre 
oly éles késsel, ahogy Te teszed 
ki lelkedet rábíznád tenyeremre 
de kolostorba zárnád testedet. 

Vadabb vagyok. Fülem örvény: 
felissza lélegzeted fúgáit
s ha hamis szégyenkezésem 
nem tartana vissza
végigfogdosnám árnyékodat is. 

De ha mind az öt érzékemet menesztem: 
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben 
és nem vagy többé se lélek, se test. 

Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak 
és mert kívánlak, élvezem a vágyat 
mely engem betölt; Téged elereszt. 

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

mail

Faludy György

Ne add fel a reményt 

Ne add fel a reményt, mert Európa 
más, mint a perzsa vagy arab világ: 
a költészet meghalt, mielőtt Róma 
elpusztult volna. Talán még csírák 

sem maradtak, mint Claudianus bamba 
soraiban. De néhány elveszett 
század után felszállt a régmúlt hangja, 
s e hangnál is valami remekebb. 

Mert elrendelte a sors vagy az Isten, 
hogy itt nálunk újjászülessék minden, 
és mind, ki él, bár barbár volt e tájon, 

végül kultúrát termel önmagából 
és hozzáadja azt, ami letűnt. 
Amíg élünk, mindig remélhetünk. 

(Budapest, 1994)

mail

Faludy György

ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ 

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben. 

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász. 

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: -
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény. 

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország. 

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon. 

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
s búzavirágkék. 

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
lóg az ereszről. 

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó. 

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
messze mutatna? 

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak -
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal? 

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva -
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő. 

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk. 

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó tárogatószó. 
(Páris, 1940)

mail

Faludy György

KALKUTTAI TERÉZ

Hogy Krisztus szenvedését látja minden
haldoklóban, vagy csak az emberi
lét nyomorát, s a dogmák szövedéke
közt mint teremtett ilyen mennyei

rendet magában, titok; de csak így
tudta Káli kolera-sújtott papját
roskadó, öreg vállára felvenni
a kalkuttai pocsolyából; másként

rég megtört volna India ezernyi
borzalma s kínja közt - és máshogyan
nem törölgetné szemsarkát mindenki

e tőle olyan idegen, sovány
albán vénasszony láttán, ki a jóság
szépségét hordja ezüst homlokán.

(1982)

angel

Faludy György

Vállad akasztófáján

Vállad akasztófáján lóg a testem, 
szemed kútjában öngyilkos leszek. 
A tőr kihull kezemből. Térdre estem 
eléd. Gyűrött zsebkendőt lengetek. 

Bőrig vetkőzöm és tovább. Kitárom 
magamat, oly mezítlenül, ahogy 
anyám megszült. Nincs tőled e világon 
védelmem, csak ha védtelen vagyok. 

Fiat, barátot, mindenkit feladtam 
miattad. Már az első pillanatban. 
Oly jólesett! Bokádat csókolom. 

Ne emelj fel. Eszeveszett kamasznak 
hullok lábadhoz. S így vagyok magasabb: 
a csillagokba ér a homlokom.     
 
mail

Faludy György

József Attila temetése

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:

kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok

úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm -
mert különös nép lakozik e tájon,

a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny -

hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,

és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat

vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görnyed háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél

után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva

polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek -
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,

azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet

elfojtani - mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok

kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz
a drága, a csibészes, mit mint gyermek

hordtál, lehullt, és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott

vén Államgép - de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák

közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,

hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak

a sok turáni közt e fekete 
földön. Aludj hát: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e

bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakon zörget

hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról

lelopja majd a vérszín koszorút.

(Budapest, 1937)     
 
mail

Faludy György

Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tűnt kandallókból, tenger - mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen 
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok, 
csendes, mohó néző - és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

mail

Faludy György 

A jövő század lesz a végső

A jövő század lesz a végső, 
kipusztulnak az emberek - 
mögéjük kapdosni is késő. 
Zabáljatok! Élvezzetek!

Ne gyűjtsetek pénzt. Szórjátok szét. 
A pusztuló idő szele 
port fúj belőle. Unokátok 
nem tud mit kezdeni vele.

Hol van a szerelem s a szépség? 
Hol hagytátok az irodalmat, 
társalgást, könyvtárat, lugast? 
Halódnak mind, vagy már meghaltak.

Le télen az Amazonászra 
luxusban, míg csak van vize, 
nyáron Báliba, Saint Tropezbe, 
(nem tarthat vissza senki se),

s ha nincs reá mód, üljetek le 
a TV-hez olcsóbb utakra, 
hallgassatok rossz zenét, filmet, 
mely nem hatol le a tudatba,

a politikát se hagyjátok 
üres locsogásnál alább, 
s jegyezzétek meg a reklámot, 
az áruk sírfeliratát.

(Bp., 1996.)

mail

Faludy György

Háromszázhuszonnegyedik 
szonett

A pusztulás s utána majd a semmi.
Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó.
Hadakozunk és ismét kezdjük enni
egymás testét. Két ős tradíció.
Százezer év. Az Alföld megint tenger,
a Himalájából dombsor maradt.
Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember.
Szél fújta el az acélhidakat.
Pár millió év kell csupán s kidugja
a porból első zöld fejét a gyom,
és hirtelen kezdődik minden újra.
Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon.
A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?

(Budapest, 2000)     
 
mail

Faludy György

Záróelőadás

Költő kezdi az első füttyszót.
Ő a hajnalcsillag ura.
S költő hal meg elébb. Utána
esik csak szét a kultúra.

Ha fiatalon megkérdeznek:
,,Ki éli túl az ezredet
az élő költők közt nevével?"
Töprengek. Aztán felelek:

,,Tökéletes verset kilencet
szerzett Rilke. A szenvedély
mimikri nála. Százszor szebben
beszél németül Goethenél.

Yeats. Témáit hamar felejtjük.
Sorait nem. Bennünk marad
,ezüst almáival a hold és
arany almáival a nap.'

Káváfisz, aki húsz évszázad
hellénjeit teremtette
újjá, nem jobbá vagy rosszabbá,
de valóvá és érdekesre.

S Lorca, Tejút Guadalquivirja,
citeránk, tollunk, ecsetünk!
Zöld tenger, zöld nő, toreádor,
vér és vágy, föld s tűz, mindenünk!

Említhetném Arghezit, Frostot,
Jeszenyint, Paszternákot s még
Anwart vagy Audent, de úgy vélem:
négy nagy név biztos és elég."

,,Így szóltál hatvan-hetven éve.
Most említs négy, még eleven
poétát, aki halhatatlan."
,,Négyet? Négy költő sok nekem."

,,Hát hármat." - ,,Hármat sem találok."
,,De két nagy zseni csak jutott
korunknak." - ,,Semmiképp sem." - ,,Egyet."
,,Egyetlen egyről sem tudok."

Költő kezdi az első füttyszót.
Ő a hajnalcsillag ura.
S költő hal meg elébb. Utána
esik csak szét a kultúra.     
 
mail

Faludy György

Régtől sejtettem ezt 

Régtől sejtettem ezt és folyton féltem,
hogy más is rájön: nyakunkon a kés;
mert ha igaz és nincs Isten az égben,
úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer,
csak káosz, ahol minden egyre megy
és mentől többet tud, lát, ért az ember,

az élet annál értelmetlenebb: -
rémálom két irgalmatlan setétség
között. Még jó, hogy a vers meg a szépség
tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy

s a kéj jutott. Olyiknak ennyi se.
Kihúzták a festő alól a létrát:
kapaszkodjék, mester, a pemzlibe.

mail

Faludy György

Október 6. (részlet)

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter, 
bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.     
 
mail

Faludy György

A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. 
A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, 
és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek 
mind elporladnak néhány százezer év alatt. 

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek 
alatt szelíd fejével kibujik a moszat, 
ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet 
variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak 

születnek s egy merőben különböző embernem. 
Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, 
gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez, 

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, 
s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja 
önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem. 

Budapest, 1994

mail

Faludy György

A tér mélykék árnyéknak.

A tér mélykék árnyéknak nőtt bokádhoz
s a mindenség határa is te vagy.
A pálmák mélyzöld, dermedt robbanások
vállad mögött. S az óra elakadt.
Az ablakban a fény balettje táncol,
a nap járását arcodról tudom,
a májust hónod jázminillatából;
szomszédunk nincs, csak túl a Tejúton.
A bútorok, mint súlytalan trapézek
hintáznak köztünk. Olykor visszanézek:
az öt világrészt piszkos por veri,
és nincs, csak lényed isteni hatalma,
meg lenn a tenger csacsogó nyugalma
s fenn a hold ezüst piruettjei.

(Málta, 1966)

mail

Faludy György

Szerelmes vers

Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.
Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő.
Várfalat húztak közibénk az évek:
Te huszonhét vagy, én kilencvenkettő.

Tiéd a jövő. Régen erős voltam,
de kincsemnek elfogyott az ára,
te a számítógépre esküdtél fel,
én Gutenberg foszló galaxisára.

Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam,
s el sem képzeltem, hogy a szerelem
hatalmasabb. Most itt ülök melletted
a hosszú, szőke hajadon a kezem.

Egymás nélkül nem tudunk többé élni.
Naponta sújt az iszonyat,
Hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam
régen lejárt. Már csak pár pillanat.

Boldogságunkban te nem gondolsz arra,
Kivel töltesz utánam hatvan évet.
Sok a nálam különb. Hozzám hasonló
egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted

heart

Faludy György

Valómnál jobbnak

Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek
s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz
közöttünk. Ám mint válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.
 
heart

Faludy György 

Te érdekelsz csak

Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad;
Nézésed zöld halai bennem úsznak;
Megérezlek, ha a sarkon túl vagy.

Te vagy a tükör, hol magamra látok,
Az ablak: abból nézem a világot,
S a labirintus: mindig benned járok."

heart

Faludy György

CC szonett 

Elmondom, úgysem értik. Mi tudjuk csak ketten a leckét.
Nálam huszonhat évvel maradsz fiatalabb
más fajta: észak, nem dél. Az álmatlan mindenség
iszonya visszahátrált, mikor megláttalak

Beszédünk: párhuzamos felek a végtelenben
És azonnal egymásnak emeltünk védfalat:
te körém a halál,- én köréd az élet ellen,
melyikünk adott többet? Tisztázatlan maradt

Nem volt elég erőm, hogy megmentselek magamtól,
de ami jött az mégis olyan mint az aranykor
amíg fejemre omlik az égi boltozat

Lélekvesztő testem most elsüllyed. Beteg lettem
s te azt keresed, hogyan halhatnál meg helyettem.
Szégyenkezem. Kettőnk közt én voltam boldogabb

broken heart

Faludy György

Versírás

Mikor az első, félig tűrhető verssel készen 
voltam, azt hittem, hogy nem sikerült más, csupán 
egyetlen költemény és soha több. Ezt érzem 
azóta is, hat-hétszáz kész költemény után.

Fejemben volt, leültem, hogy megírjam, a vershez, 
s a papíron, nyolc óra múltán két sor szaladt. 
Hagytam. Félévvel később egy hang éjjel felkeltett: 
,,menj írni!" Elkészültem vagy ötven perc alatt.

Tudok minden madárdalt. De az ihlet, amit 
még sohasem éreztem, biztosan nem belőlem 
fakad fel, mivel bennem csak a pánik lakik.

S a mesterség? Szakadék előtt vad ló. Alattam 
ágaskodik. Megnyomom sarkantyúmat erősen, 
bár tudom már régóta, hogy lovagolhatatlan

mail

Faludy György

Fülledt éjszaka

Hány napja lettem szerelmes beléd?
Most végre itt nyújtózunk egymás mellett,
mellemtől alig ujjnyira melled
és rajta két korall viaszpecsét.

Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás
szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk - párzás
előtt hajlékony, játszó párducok.

Beléd harapnék, de remegni kezdek.
Vajon tudod-e, amit én tudok,
hogy két ágyék kevés a szerelemhez?

broken heart

Faludy György

A négy évszak

TAVASZ 

- Tündérrózsa kinn a tóban, 
mit csinálsz ott egyedül? 
- Velem van a tükörképem, 
minden reggel felmerül, 
én meg nézem, egyre nézem, 
hogy ne legyek egyedül, 
míg a nap fenn jár az égen 
s mikor este lemerül: 
jön a szellő s mindkettőnknek 
altatódalt hegedül. 

NYÁR 

Boglyasor áll kinn a réten, 
magas, mint az emelet. 
Bakot ugranak előtte 
Tibi meg a gyerekek. 

- Versenyezzünk, ki a gyorsabb - 
szól a szellő, a hamis - 
szénaboglyák magas hátán 
bakot ugrom magam is. 

ŐSZ 

Őszi este az ajtóban 
barna prücsök hegedül. 
- Miért húzod kis muzsikus, 
küszöbömön egyedül? 
- Közeledik a hideg tél, 
azért jöttem én ide. 
Kikeletig húzom néked, 
ha szállást adsz télire. 

TÉL 

Seprűvégből lett a botja, 
szeme: egy gomb meg egy kocka, 
kucsmája egy ócska dézsa, 
orra fonnyadt sárgarépa, - 
nem állt az utcán december 
vége óta szebb hóember! 

Kisütött a nap az égen, 
nem maradt bot a kezében, 
feje búbján dézsa forgott , 
sárgarépa orra csorgott, 
térde izzadt, könnye pergett: 
vége volt a hóembernek.     
 
mail

Faludy György

Magyarország 

Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek
és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam,
képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel
az új Magyarországot negyven év bujdosásban.
Esztergom: dombra feltett királyok koronája;
tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes;
s ezüstvértes leányok vágtája Budavára
fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin. 

De most, hogy mindennapos köztünk a lehetetlen:
látom, amit meglátni sohasem remélhettem,
és eljátszhatom újra tükröm, a Balatonnal,
tavasszal a vízparton sétálok majd Pozsonyban
s nyáron talán a Csíki havasok alján járok -
jaj bujdosó barátok, nem tudtátok megérni,
Vámbéry, Jászi, Fényes, Szilárd, Zilahy, Kéthly,
Mikes, Kéri Pál, Koestler, Pálóczi, Károlyi! 

Vagy jobb, hogy a jövendőt csak álomban láttátok?
Köztünk élősködik még a pártoskodó átok,
a falu meg a város avult harca s lekésünk
Európáról, mert csak egymásba döf a késünk,
és bár elsőnek kezdtük, ott kell cammognunk hátul? 

Holdanként több tehetség terem itt, mint akárhol.
Talán sikerül végre. De ezt én be nem várom:
szemet hunyok, mosolygok és jutalmamat kérem,
mint Victor Hugo hajdan. Legyen egy sír a bérem,
sír a 301-es parcella közelében. 

Budapest, 1989. XII. 27.     
 
mail

Faludy György

A homlokomon nincs ránc 

A homlokomon nincs ránc, pedig nemrég 
lettem hatvanöt. És hány védfalat 
és áttetsző kristálybúrát emeltél 
körém! Csak szétnéztél, s egy pillanat 

alatt megvolt. Ha felébredek reggel, 
még hunyt szemmel gondolok arra, hogy 
mily szép nap virrad, mert lelki szerelmed 
árnyéktalan s talán el sose fogy, 

s arra, hogy mindezért keveset adtam, 
csak annyit, hogy minden friss gondolattal 
felugrottam s rögtön hozzád szaladtam, 

s lelkem erdőszélén az őzeket 
bemutattam egymásután neked, 
de a farkast megtartottam magamnak. 

mail

Faludy György

Te azt, ami van... 

Te azt, ami van a világon, 
metaforákká emeled, 
míg én itt lent a port szitálom 
s metaforákat keresek. 

Bár nincs ambíciónk raktáron, 
könyvtárunk mégsem kevesebb. 
S ahogy kívánod és kívánom: 
szerelmünk lángja nem remeg. 

Miért nem, kérdem. A papíron 
csak szuggerálom, ha megírom. 
Nem génektől jön a boldogság

s nem a sors hozza el. Talány. 
Az ember ott kezdődik, mondják, 
amikor átlép önmagán.

mail

Faludy György

Figyelmed és féltésed... 

Figyelmed és féltésed üvegburát varázsolt 
körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem 
így idegenített el mindentől a világon. 
Aztán megszerettetted a világot velem. 

Ha nem vagy itt, elnyúlok árnyékod delejében, 
s mosolyod vadméz-ízét viselem ajkamon. 
Te vettél rá, hogy lényem határait átlépjem; 
azt hiszem, hogy lebegni tudnék, ha akarom. 

A szoborcsarnokom vagy, és örökös balettem; 
ha rémálom szorongat, te jössz karddal kezedben, 
mint Szent Mihály arkangyal az éjben s szétvered 

a sárkányt. Most tíz éve kerestem a témákat; 
ma a témák keresnek, űznek s utamba állnak. 
Forrás fakadt belőlem: túlcsordulok veled.

heart

FALUDY GYÖRGY

Más évjárat, más nemzet....

Más évjárat, más nemzet,
de egy irányba tartunk..
A véletlen nem ejthet
erőszakot mirajtunk.

Az, mit ma megtanultunk,
jobban köt össze másnap?
S mire való a múltunk?
Hogy elmondjuk egymásnak..

Ki sosem ismerhetlek.
Meglepsz minden szavaddal.
Elém vágsz az eszeddel.

Szeretlek, s egyre jobban.
Oly megszokhatatlan vagy,
hogy rögtön hozzád szoktam.

heart

Faludy György

A tengernél lakunk

A tengernél lakunk. Derül a kedvem,
ha a tetőre ülhetünk, mivel
az Etnával nemrég ott ismerkedtem
s a boldogság bárányfelhőivel.

A szűk lépcsőn egymáson már nemegyszer
mentünk keresztül. Az anyagtalan
mókázik az anyaggal. Szerelmemnek
íly későn is még eperszaga van.

Csukott gyöngyházkagylóban alszunk éjjel.
Majd hajnalködbe csúszunk ki a résen.
Némán kávézunk. Hűsek a szobák,

de a mennyezet izzad és virágot
fakaszt fölöttünk. A kőfalon át
megcéloznak az izgatott sirályok.

mail

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on