Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Endrődi Sándor ( 3 )

 

Boldog névnapot !

 

mail

 

A SZERETETRŐL..

Endrődi Sándor


Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincsen szeretet:
Az élete csak pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget.
Minden koldusnál százszor koldusabb
Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kell.
Jók úgy vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövétnekül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen.
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.

mail

LÁTHATATLAN KOSZORÚK

Messze van a sírod tőlem
S talán el is van hagyatva,
Koszorumnak gyér virági
Hervadozva függnek rajta.

Ha ki néha arra téved
S látja, milyen árva emlék. -
Magában tán fel is sóhajt:
- No, ezt ugyan elfeledték!

Elfeledték... S én azalatt
Bolygok itten egymagamban,
Nem beszélek soha rólad
S rád gondolok szakadatlan.

Népes utcán, zúgó zajban
Bolygok, mint a vándorárnyék
S oly nagy csend van körülöttem
Mintha temetőbe' járnék.

Sáppadozva nézek széjjel
A hullámzó sokaságon,
És közöttük a te sírod
Mozdulatlan ormát látom.

Látom itt is, látom ott is,
Napvilágon, éjsötétben,
Reám mered mindenünnen
Árván, szomorún, fehéren.

S ha még olyan messze járok,
Nincs az tőlem soha távol,
Idegen föld, idegen ég
Ködéből is rámvilágol.

Lehet bármily veszett kedvem,
Tombolhatok, mindhiába!
Földhöz vágom a poharat
S megyek mindent megutálva.

Odahaza felszakítom,
Kitárom az ablakomat,
S ime, a te távol sírod
Ott áll a kis ablak alatt.

Nézem, nézem, - oh, dehogy van
Elfeledve, elhagyatva:
Hideg kövét égő lelkem
Ölelgeti, csókolgatja.

S míg a bús éj fátyolával
Minden életet beárnyal:
Szívem elborítja titkon
Könnyel, dallal és virággal...

 mail

ÜNNEP-EST

Boldog, aki feldíszíti fáját,
A sötétzöld, fénylő gallyakat;
Gyertyácskáit sorba gyujtogatja
S szobájában egy árny sem marad.

Összegyűl a házi kör vidáman,
Tapsol, ujjong az egész család,
Mintha zengő, csattogó madárdal
Verné fel a téli éjszakát...

Földíszítem én is zöld fenyőmet,
Meggyújtom a gyertyácskákat is,
De szememben könnyek égnek titkon
S örömömnek zengő szárnya nincs.

Megváltozott az élet köröttem,
Búban, gyászban megváltoztam én;
Ezekről a ragyogó lombokról
Nem hull én rám, nem hull semmi fény.

Árva lelkem csüggedt bánatával
- Árny az árnyban - némán állok itt.
És tünődöm: nem kellene inkább
Koszorúba fonnom ágait?

Olyan e fa, mint a szomorú fűz,
Melynek lombja sírhalmokra hull,
Fénye, mint a temetők pompája,
Mely halottak estéjén kigyúl.

Mindig lesz rajt' boldog napjaimból
Egy-egy emlék, mely suttog, beszél,
Tűnt tavaszból, meghalt szerelemből
Egy-egy halvány, reszkető levél;

Mindig lesz rajt' egy kicsiny lovacska,
Mely ez estén gazdátlan marad
S egy kis bébi, mely hiába várja
Úrnőjét a lengő lomb alatt...

mail

DIADAL

Haragod villámával megtördelted
Életem büszke fáját, oh, Uram!
Erőm, reményim, üdvöm: csak szilánkok
Akaratod sötét forgóiban.

Magamra hagytál; gyászba borítottad
Szívemet, mint vihar az óceánt;
Lelkem cél nélkül tévelyeg az árnyban
S bukdácsol leszerelt hajó gyanánt.

Nagyon szerettem és te nem akartad,
Hogy boldogságom állandó legyen:
Földúltad örömeim szép világát,
Sivataggá taroltad édenem.

Tudom, hogy csak hivságos lárma volna
Ha veled, Uram, pörbe szállanék, -
Romok és sírhalmok között borongva
Tudom: Tied a kezdet és a vég.

De bár hatalmas kéz ütötte rajtam
A sebet, mely örökre fájni fog;
Gyászolni, sírni úgy, mint annyi más szív
S megalázkodni gyáván - nem tudok.

Csak tetszelegjen gyásza borujával
S könnyével a hivalkodó világ:
- Te égj, lobogj, fiatal vérem árja
S fájdalmad csapdosson fel mint a láng.

Részvétre, szánalomra nincs szükségem!
Megannyi morzsák! Szedegesse más!
Neked, szívem, e mély bú, mely körülzsong:
Teremtés, költészet, föltámadás!

Avagy ki tilthat, ki gátolhat engem,
Hogy - révedezve sírhalmod felett -
Szebbnek ne lássalak, oh nőm, világom!
S most még forróbban ne szeresselek?

Élőt szeretni, - szerelem-e vajjon?
Vágyam utánad: bizton az, tudom.
A mit birunk, már félig elvesztettük;
Soha, kit álmunk glóriába von!

Sugárban, árnyban nem lengsz-é körültem?
Halk éjen nem hallom-e hangjaid?
Nem vagy-e most is szívem dobogása?
S előttem nem alakod rajza ing?

Van-é az ütköző lét bús harcában
Porló szíveden kívül menhelyem?
Szárnyam, mely fölemeljen a magasba -
Ha nem te, drágám, jóm, egyetlenem?!

Emléked bűvös, tiszta jelenése
Ugy leng fölöttem mint az ideál -
El, el, szememből gyarló földi könnyek!
Itt újjászületés van, nem halál.

Oh, hadd rajongjam körül lényed árnyát
Csókkal, virággal had borítsalak,
Nyaram rózsáit hadd hintsem sirodra,
Ki életemnek leghűbb álma vagy!

Hadd törjek hozzád lobogó lelkemmel,
E zengő gyásszal, amely istenit,
És homlokodon koszorúba fonja
A végtelen ég minden fényeit!

Hitemnek napnál égőbb melegével
Hadd öleljem át tiszta szellemed,
S dalaim himnuszával hadd hirdessem
Diadalodat a - halál felett!

mail

ZÁRSZÁMADÁS

1886

Hiába minden számvetésem,
És minden furfangom hiába!
Csehül állunk, jó feleségem,
És benne vagyunk a hinárba.
Zárszámadásom azt mutatja:
Pénzzel nem tudok bánni, nem,
S végzem - akár egy végzett gazda -
Merő, teljes deficiten.

Biz ez nincs rendén semmiképpen!
Felhagyunk hát a bálozással,
Nem járunk többé koncertekbe
És szakítunk a lakomákkal,
De hisz - no nézd! - hangverseny és bál
A színünket se látta még
S vendégünk volt ugyan, de tréfa
Pótlá a pezsgőt, pecsenyét.

Bizonnyal a divat ragadja
És viszi pénzünk a pokolba!
Az a sok gyöngy, selyem és bársony -
Ez az! Az Isten verte volna!
- De hisz ruháid egyszerűek,
Nincs rajta semmi pompa, ék,
Magad szabod ki s varrod őket,
Te gondos, édes feleség.

Akkor hát én költök el mindent
Nagyúri, fényes passziókra:
Fogadások a futtatáson,
Magas játék a kaszinóba!
- Eh, soh'se láttam én a turfot,
Kaszinók tagja nem vagyok,
Időmnek minden perce munka -
Hát ez sem a valódi ok.

Hanem a pénznek az a furcsa
Természete, hogy - elgurul:
Zárszámadásom eredménye
Egy kacagtatón tiszta null'.
- Most adj egy csókot feleségem,
Altasd el aggodalmaid,
S ha jön valaki új kontóval,
Mondd: már többen is voltak itt!

 mail

DAL A HÉTKÖZNAPOKRÓL

Hogy lobogtam egykor érted!
Hogy törtem az égbe fel!
- Szívem szeret! gondolám, mert
Lantom rólad énekel.

Szívem szeret, gondolám, mert
Téged látlak szüntelen,
Álmom csak rólad szövődik,
Ébren csak te vagy velem.

Kerestem a bút, a harcot
S hogy hősnek láss, angyalom,
Sebeim közt felkacagtam,
Téptem őket szilajon.

Nem volt csak egy zúgocskám se,
Nem is kellett. E helyett -
Tüneményes világokról
Dalolgattam én neked.

Árboc-fám - a vakmerő hit -
Büszkén rontott ég fele,
A kedvedért csillagokat
Szedegettem volna le.

S szinte vártam, szinte lestem,
Hogy a parancs-szót kimondd;
Syriust szobádba szántam,
Hajadba meg Oriont.

Hisz enyém volt, egészen az
Enyim ez a szép világ:
Szétszórhattam csillagait,
Virágait, sugarát.

Bőven volt mit tékozolni,
Alkotott az ifjú láz
S magamnak is tetszett ez az
Égő, fénylő lobogás.

Hidegséged felhevített,
Nem féltem, hogy megtagadsz,
S ha dacoltam, most bevallom:
Mindig jól esett e dac!

Vége, Vége! Itt az élet,
A hétköznap gondja itt!
Itt a ház, a tél, a munka
S versenyt sírnak a - kicsik

Nincs idő az égbe járni
S űzni fényes álmokat:
Ételt, italt beszerezni
Untig elég dolgot ad.

Küzdök érted most is, ámde
Nem a vésszel, mely lobog,
Csak az élet apró-cseprő
Bajaival harcolok.

Tűznap éget, zápor vesszőz,
Árny lepi be homlokom,
És lábamat - nap-nap után -
Porba, sárba vonszolom.

Egykor nagyon szerettelek,
S most is. Ám ez szinte más.
Ez is, az is szerelem, de
Benne milyen változás!

Mi különbség lehet köztük?
Mi különbség, mondsza csak?
- Regényesebb volt az nyilván,
S ez bizonnyal - igazabb.

 mail

REMÉNY

Igaz ugyan, hogy életünk
Szakadatlan küzdelem -
De hát: ahol megvan a harc,
Majd csak béke is terem.
Bízzunk, higyjünk jobb napokban,
Egyszer majd csak felragyog;
Várjunk a felleges mára
Napsugaras holnapot.

Keserűség, nyomorúság,
Bizony sokszor már elég;
Zivatar is rázza, tépi
A szegény fa levelét;
Hétköznapi apró gondok,
Közbe egy-egy mély seb is -
No, de sebaj! valamikor
Megjön majd az ünnep is!

Ha ma nem, hát megjön holnap,
Ha holnap sem: azután;
Búval, gyásszal, gyorsan elszáll,
Egyik év a más után.
Isten gondol mindenkire,
Soh'sem állunk egyedül;
Ne hagyjunk fel a reménnyel:
A sor végre ránk kerül.

Im, a tenger roppant árja
Zúgva ömlik szerteszét, -
Száz évenkint jön egy madár
S elviszi egy csöpp vizét;
Száz évenkint egy csöpp vizet!
Oh, mily rémes lassúság!
- A remény szól: "Ez a madár
Kimeri az óceánt..."

 mail

VISZONTLÁTÁS

Mozdulatlan áll hajóm a
Holdsugaras víz felett -
És velem, míg álmodozom,
Pajkos hableány incseleg:

"Nyughatatlan, vándor szellem,
Nyugodjál meg szívemen!
Jer le hozzám, jer a mélybe,
Szebb világ van odalenn.

Szebb, mesésebb, ragyogóbb is,
Mint itt fenn a tietek:
Roppant város gyöngykagylóból
Palota-sor, mely lebeg;

Függő kertek, korall-erdők,
Világító nympheák
S a tömérdek pompa mellett
Semmi gond és semmi vágy.

Amit akarsz: megvalósul,
Teljesül egy perc alatt;
Jer szívemre s vedd át vele
Tündér birodalmamat..."

Kacagva kell válaszolnom:
"Rosszul ismersz, jó leány.
Hogy utolszor láttuk egymást,
Én nagyon megváltozám.

Nagyon, nagyon megváltoztam,
Nem vagyok a régi már:
Nem bolondít csacska hullám,
Sem a sápadt holdsugár.

Sokat jártam napvilágon
És hiszed vagy nem hiszed:
Amióta tűzbort ittam,
Nem kivánom a vizet.

Nem bolyongok, mint azelőtt,
Alvajárón, betegen:
Új és áldóbb létre csókolt
A megváltó szerelem.

És azóta, úgy látszik, a
Fejem lágya jól benőtt
Mert sok olyast tudok, amit
Csak sejtettem azelőtt.

Például, hogy fecsegésed
Nem egyéb mint szó-fia
S korall-erdők, kagyló-házak
Mind csak hal-fantázia.

Hogy tündéri birodalmad
Valósággal hal-világ
S követnélek: bizonyosan
Fölfalnának a csukák.

Már csak mégis jobb idefenn
S biztosabb is, elhihedd:
Mert itt én eszem a halat
És nem a hal engemet.

Százszor jobb itt, százszor áldóbb
Feleségem oldalán,
Hisz oly kedves minden itten,
Ahogy egykor álmodám.

Madárdal zeng körülöttünk
S nyilik tarka vadvirág,
Nem törődünk a világgal
És velünk sem a világ.

Azt, amink van: szeretetet,
Áldást küldünk széltibe
S az irigyek sértő gúnyja
Tövisetlen ér ide.

Mert ha rózsás angyal-arccal
Keblén látom gyermekem:
Minden ami fájna, tépne,
Gyönyörré lesz hirtelen.

Szórhatja rám a kaján sors
Zápormód' a nyilakat:
Engem megvéd glóriájuk
S szívem sértetlen marad..."

 mail

RÉVPART

Jertek barátim, víg hajósok,
A legjobb kikötő: tanyám;
Fölébe könyököl a víznek
S dús szőlő kúszik fel falán.

Körötte nevető gyümölcsös,
Lengő, zúgó, mély árnyú fák,
Másnak néhány arasznyi tér csak,
Nekem a - végtelen világ.

Ki hitte volna (még magam se),
Hogy megpihenjek valaha!
De vége már a rohanásnak
S csak emlék a mult vihara.

Verandámon nyugodtan ülve,
Merengve nézem a vizet,
Nézem a fehér vitorlákat
S küzdő barátim, titeket.

Hogyan röpíti gyors hajótok'
A hullám, a vitorla s szél!
S hogy' veri szívetek hajóját
Hullámnál döntőbb szenvedély!

Ah, egykor én is így lobogtam
A zúgó vészben egymagam,
Nagyokra törtem nagy vágyakkal
S most szívem majdnem vágytalan.

Nem hiteget kísértő dicsvágy,
Nem von homályos ideál,
Szívem nem űz csalóka álmot,
De megelégedést talál.

Érjen hasonló sors, barátim,
Sors, mely kibékít s védve áld:
Vitorlám szilaj szerelem volt,
Kikötőm nyájas kis család.

 mail

CSIGAHINTÓN

De bolondos, fura fogat!
Csiga-hintó, lepke-lovak.
Rózsalevél az ülésen,
Bab-koffer a hintó-végen.
A négy kerék négy fehér
Forgó-pergő pipitér,
Rúdja szil-szál, szalmaszál,
Csak egy kicsit hajszra áll;
Holdsugár a gyeplüje -
Ki tartja a kezibe?
No, ha meg kell mondanom:
Egy tücsök ül a bakon,
Éppen úgy ül odafenn
Mint valami szerecsen,
De ha még oly kormos is,
Azért nagyon jó kocsis,
S bár öreg, mert nincs foga,
Jól pattog az ostora,
S mint a szélvész, a madár,
Ugy repül a kis batár...
Mint a madár, úgy repül -
Ki az, a ki benne ül?
Jaj, eszem a pici lelkét,
Ez bizony egy apró vendég.
Nem tud járni még gyalog,
Csak nevetgél, csak gagyog,
Fején fodros bóbita,
Inog, leng, a kocsiba,
Könnyű szellő lengeti -
Jaj! de jól is áll neki!
Jó angyalok, jó tündérek,
Én titeket arra kérlek:
Jártassátok, hordozzátok
Ezt a kedves kis leányt
Télen, nyáron egyaránt
Mindig ilyen kocsikában:
A jó kedvnek,
Az örömnek
Aranyos kis hintajában;
S vigyázzatok rája, kérlek -
Fel ne düljön,
Meg ne hüljön,
Lágy karokkal öleljétek,
Rozmarinnal legyezzétek;
Hol a kocsi jár vele -
Utját virág lepje be;
Fénybe vesszen ott az árnyék,
Hol ragyogó könnye foly;
Álma legyen: tündérjáték,
Ébredése - egy mosoly!

 mail

BÖLCSŐ MELLETT

Rózsás arcok, bimbó ajkak,
Nevető, nagy, kék szemek -
Hogy' hagynálak nóta nélkül
Kedves baba, tégedet?

Hisz te nekem váltig dallasz,
Tüdőd győzi, tart a szusz.
Oh bizonnyal túltéssz rajtam,
Te legifjabb lirikus.

Az én dalom bölcsődal csak,
Altató dal, mely susog:
Egészséges kiabálás
A te skálád, ritmusod.

Jer csak ide az ölembe,
Kell-e nóta, kell-e csók?
Hadd mondjam el: mit csinálnak
Odahaza a - manók.

Csörömpölnek, zakatolnak,
Jönnek, mennek - mi dolog?
Pereg-pörög, zireg-zörög
Aranyos sarkantyujok.

Van nekik egy ládikájok,
Csukják, nyitják szüntelen,
És abban a ládikában
Szép játék - töméntelen.

Paripa, kard, puska meg dob,
Ici-pici szekerek,
Bóbás madár, kis katonák,
Kurta farkú egerek.

Cirmos cica, csengő alma,
Szóló szőlő, tarka pinty...
Jó gyermek, ha szépen alszik,
E sok szépet látja mind.

S van nekik egy pillangójuk -
Zum, zum! arany pillike,
Szellő szárnyán, hold sugárán
Sebbel-lobbal szállj ide!

Hintsd el szárnyad fénylő hamvát,
Csókold le e csöpp szemet:
Azt a sok, sok szép játékot
Zum, zum! hadd láthassa meg.

 mail

ITTHON

Oh azok a komor, zivataros évek!
Csak az Isten tudja, mit szenvedtem érted:
Egyedül ő látott engem a viharban,
Mikor emlékedet kacagtam, sirattam.

Egyedül ő látta, aki mindent jól lát,
Számkivetett lelkem vergődő hajóját,
És ahogy tomboltak odalenn szívemben
Szilaj indulatom, őrjöngő szerelmem.

De jó, hogy a multnak mindörökre vége!
Felséges a vihar, hanem jobb a béke;
Jobb egy kicsiny otthon, derült, édes esték -
Mint ködös titkával a nagy végtelenség.

Sziget ez, ahol most megpihentem szépen,
Jácint-kék hullámok ragyogó ölében;
Pálmafák szegélyzik, nyugalom árnyalja,
A feledés vize csörgedez át rajta.

Virágos ágakon nagy aranymadarak
Zengenek bűbájos, csodaszép dalokat,
S reszketve ott fenn az égi ködök ormán -
Békítő csillagok sugara mosolyg rám.

Hiú vágy nem öldös, nem űz dőre álom,
Maga az üdvösség vert fészket tanyámon,
Van-e gyász valahol? Tűzhelyem világa
Nevetve sugárzik az egész világra.

Isten az, Isten az, aki véd bennünket,
S bár vészes fellegek borítsák egünket:
Ő az, ki felettünk - elűzvén a homályt -
Kibontja a béke rózsaszín zászlaját.

 mail

FELHŐ NEM ZÚG...

Felhő nem zúg, szellő se lebben.
Halkan cseveg, csacsog a hab.
Nézd, nézd, hogy elsímult a tenger
Melyen át idehoztalak.

A hajnali, rózsás sugárok,
A kikötőbe tért hajó -
Nem álom és nem képzelődés,
De áldott, édes, hű való.

Itthon vagyunk! és velünk jöttek
Az üdv, a béke, szerelem:
Oh sírd ki magad a gyönyörtől,
Remegő, boldog szívemen.

Vegyen körül e ragyogóbb lét
Minden pompája, fénye mind!
Balsorson, régi gyász keservén,
Im, győznek jó reményeink.

Ne lásd, ne többé összhang nélkül
A végtelenbe szórva lelkemet:
Legyen egész, teljes világa
Örökre, mindig a tied.

Maradjon lelkem itt szívednél,
Nálad, ki léte s álma vagy:
Nekem csak egy dicsőség kell, hogy
Téged boldognak lássalak!

mail

MEGNYUGVÁS

Oh engedd, hogy amit a tévelygő tömeg
Hasztalanul keres a zavaros árnyban:
Én a dicsőséget, az üdvöt, a békét
Mind benned találjam.

Benned, fényességem! a ki sugaraddal
Elmerülsz lelkemben, mint a nap a tóban,
S akiért évekig, tenger viharjaként,
Sötéten vivódtam.

Benned s kis tanyánkban, abban, amelyet majd
- Mint fészket a madár - építünk magunknak
S hol bizton mosolygunk, míg ottkünn az élet
Zord idői zúgnak.

Vívja kinek tetszik léte bús csatáját
Szebbnek hitt valóért, képzelt rosszak ellen;
A mi hivatásunk legyen a szelídség,
Az áldás, szerelmem!

Ne akarjunk többet, mint mennyit tehetünk
S csendben tegyünk jót az emberek javára:
Istenhez hamarabb eljut egy halk fohász
Mint a szitok, lárma.

Ha más könnyű szerrel sokra, nagyra vitte:
Bízzuk csak sorsára s boldog-é? meglássuk.
Inkább ápoljunk egy csüggedő virágot
Mint egy embert bántsunk.

Oh hisz a szerencse hajlongó mint a nád
S gondoljuk meg, hogy a siker még nem érdem:
Boldogabbak leszünk munkától fűszeres
Egyszerű kenyéren.

Jer velem s nyugodj' meg! Legyen az a tűzhely
Mely eléd világít, örökre szent neked
S míg én téged védlek, azt védje meg a te
Jó szíved, szellemed.

Bölcs Isten rendelte, hogy az ember küzdjön
S hosszú harc legyen az élet rövid utja, -
De kell, hogy a győztes a gyengét segítni,
Fölemelni tudja;

Vigaszt vigyen annak, ki a csatatéren,
Mint a gladiátor küzdve omlik össze
S hogy: békében élvén, a más vérző sebét
Szeliden bekösse...

 mail

MAGÁNYOS EST

Oh gyakran sirni szeretnék
Égő, nagy könnyekkel:
Kivánnám, hogy szivem érzése
S minden nemesebb indulata
Zajló könnyárban törne szememre
És folyna sebes patakokként,
Vagy mint levetett csillagok raja
Az éjjeledő menny magasából -
Hullana fénylőn s szomorún
Érted, oh életem
Elsiető, sugaras kikeletje,
Hév nyaram álma: szerelmem!

Sírni szeretnék -
Hangos zokogásra fakadni
Minden ragyogó sziromért, mely
Virágaimról aláhull,
S dalaim minden akkordjáért,
Mely boldog idők emlékezetével,
Csöndes elégiaként,
A messze, komor éjbe kihangzik.
Oh szívemnek mi marad vigaszul
Hogyha az ifjúi, szent hevülések,
A játszi reménység,
A szerelem tündéri világa,
Az álmok, a dal, sugarak tova tünnek?

Megjön az ősz hideg alkonya, megjön;
Ködének alaktalan árjával
Beteríti a fénytelen ormokat,
Lombjai rezdülnek, hull koszorúja,
Fuvalma zizeg, zúg
S zörgő avaron verdesi szárnyát.
Amerre szemem tekinteni fog:
Kétes borulattal
Bús romok és düledékek
Vetik éleik árnyát fel a légbe,
S fölöttük gyorsan iramló
Felhők sűrűjén, bánatos arccal
Reszketve bolyong a fehér hold...
A tétova fény ki-kivillan,
Beözönli az éjszaka gyászát,
De hajh! mintha megannyi kisértet
Lengene halk suhanással
A messzi magányban:
Megannyi titokzatos emléktől,
Lágy rebegéstől, amit nem is értünk,
A visszaóhajtott
S vissza hiába várt
Mult napok édes szellemhangjaitól
Cseng-bong, hahotáz az egész siri környék.

Jer, kedvesem!
Oh jer, tavaszom tiszta világa,
Életem álma, te szebbik egem!
Hintsd rám ragyogó lelked
Hajnali fényét, - borítsd el
Gondolatim komor útját
Illatos ábrándok
Nevető rózsáival!
Hadd higyjem a jobbat, a szebbet, az áldóbbat!
Hadd higyjem remegő szived
Hű dobogását hallgatva,
S büszke dalommal
Hadd hirdessem az őszi világnak,
Hogy - bármennyi tavasz
Hull is a sírba köröttünk:
A miénk, a miénk
Nem ejti a porba egy kis levelét sem
S megtartja örökre virágait, ékét!

 mail

SZABADBAN

Tavasz van! Nézd a hóvirágok
S az ibolyák hogy' nyillanak.
A lég oly enyhe! Körülöttünk
Füttyentgetnek a madarak!

A távol erdők üde zöldje,
Fakadó lombja ránk nevet...
Nem, nem tudok maradni többé!
Valami vonja lelkemet.

Valami vonja, csalogatja
Fel a magasba, messzibe:
A rengetegek zord magánya,
A zuhatagok bús vize.

Mennem kell s egyedül kell mennem,
Omláson, szakadékon át -
Kérlek, ne vedd rossz néven tőlem
E hegymászkáló mániát.

Pihenj meg itt ez árnyas völgyben,
Míg én kifutkosom magam,
S ábrándozzál vagy haragudjál
- Amint tetszik - zavartalan.

Azt mondod: nincs szívem, hogy tőled
Ily könnyen, vígan válok el?
De van, de van! és vádjaira
A hegyeken majd megfelel.

Ott, mint a nyárég déli napja,
Felgyullad, ragyog majd szivem,
S ragyogva tör utat magának
Gyanuid zord felhőiben.

A hegyeken, a bércek ormán,
Ott majd fennen, büszkén kiáltom:
"Mindennél forróbban szeretlek,
Magányos, haragos virágom!"

 mail

RAGYOGÓ NAPOKBAN

1877 NOVEMBER

Én voltam, én, a viharok játéka?
Engem sodort az örvény céltalan?
Én hagytam megtördelni büszke szárnyam,
Könnyeknek, búnak engedvén magam'?
Mint hogyha mély álomból ébredeznék:
Ijedt elmém a multat megtagadja.
Fel, fel a rideg éjszaka gyászából,
Fel, a tűz-napba, lelkem gondolatja!

Nem! én nem voltam soha gyönge, gyáva,
Csak beteg voltam, súlyos nagy beteg;
Vak indulatok tipródtak szívemre
S a láz a végtelenbe kergetett;
Lelkemmel, mint egy égő rémhajóval,
Jártam az idők puszta tengerén;
Az, akit ott látok a sivatagban:
Egy kísértet! S nem én vagyok, nem én!

Csak nézd! hogy' űzik őt, a nyomorultat,
Keserv, unalom! Már-már elmerül.
Alakja belevész az óceánba,
Zordan, sötéten, ismeretlenül.
Mily gyávaság a lelket így megölni
Ifjan, gyümölcstelen - egy lány miatt!
S oh kedvesem, mily édes tudnom azt, hogy
Akiért ennyi vér hull: nem te vagy!

Nem, nem te vagy! Teneked jobb szived van,
Gyászsorsát nem néznéd oly hidegen;
De visszakérnéd, visszakövetelnéd
S megváltanád e szóval: "szerelem!"
Míg a viharok szárnya zúg fölötte:
Ezerszer is kiáltanád nevét;
Tudom, érezem: nem hagynád elveszni,
Kezedet nyujtanád s megmentenéd!

Megmentenéd! Mondhatsz-e édesebbet,
Áldóbbat, szebbet ennél: "Mentve van!"
Nézd, lelkem visszakapja régi fényét
S ragyog, mosolyog büszkén, boldogan.
Mint égi álmok, - angyalok játéka, -
Rohannak el fölöttem a napok,
És alig ismerek magamra többé,
Mióta besugároz alakod!

Dicsőült arccal nézem az időket,
Nem félve, hogy majd vészük eltemet,
Mert bármily sors és bárhová sodorjon:
Velem lesz mindig a te szellemed.
Érzem ragyogó szárnya lendülését,
Ahogy megérint, rám hull, elborit,
És látom, ahogy glóriába vonja
Tavaszom egét, éltem álmait!

Nem, nem akarom tudni, hogy ki voltam
És mivé lettem volna nélküled!
Amit vesztettem s szenvedtem: csekélység!
Csak hogy téged, téged megnyertelek!
Most már jöhet az idők zivatarja
És reánk törhet, zúghat irigy vésze:
Egymást ölelve, mosolyogjuk mérgét
S virágot szórunk haragos szemébe.

mail

A PÁLYA VÉGÉN

1913 AUGUSZTUS 15

No, ezt sem hittem volna sohasem,
Hogy földi életemben valaha
Megülök ilyen szépen, csöndesen!

Ki egykor csak az izgalmat kivántam,
És a gyönyört is mindig ott kerestem
A szenvedélyek rontó viharában:

Most üldögélek jó meleg napon,
És nézegetem a bomló világot,
És nincs más vágyam, csak a - nyugalom.

Köröttem lomb suttog, szellők zenélnek,
Én meg tünődöm az elmultakon,
Miközben lelkem árnyakkal beszélget.

Édes megnyugvás ily békében élni,
A tűnt napokkal csöndben leszámolni
És a jövőtől semmitsem remélni;

Érezni, hogy már bevégződik itt,
S egy szent, gyöngéd kéz, mely szelíden érint,
Köröttem lassan mindent elsimít...

Komor pompával száll alá a nap,
S az éjből fáradtan felém vitorláz -
Tán az utolsó földi pillanat.

Most hangok verik fel az éjszakát,
A fekete lég hullámzó sötétén
Halk szárnycsapással hattyuk úsznak át:

S fölöttem, míg hév könnyem árja hull,
Éltemnek minden üdve, kéje, álma
Még egyszer fénylőn, zengőn átvonul.

 mail

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on