Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Endrődi Sándor ( 1 )

 

Boldog névnapot !

 

mail

ENDRŐDI SÁNDOR 
(1850-1920)

 

JÓTETTEK

Rablott kincsekből,
Miken vér s könny ragyog -
A dús, szent célra
Egy milliót adott.
S Isten fölírta,
Lezárván mérlegét:
Értéke: semmiség.

Koldus zsebében
Nem volt, csak egy falat,
Od'adta azt is
Annak, ki koldusabb.
S Isten könyvében
Ott állt fehér lapon:
Értéke: egy vagyon.

mail

TI ELHAGYOTTAK

Ti elhagyottak, nyomorultak,
Egyet jól meggondoljatok:
Sok gazdag vergődik az árnyban,
Aki szegényebb nálatok.
Jó szívvel áldoz a nyomornak,
Letörli könnyetek hiven,
S az övét, melyet búja hullat,
Tán nem törli le senkisem.

Falatja bőven van. Szobáit
Bársony borítja meg selyem.
De látnátok csak néha-néha
Magányos téli esteken!
Fény, pompa közt - szomorú árnyék,
A gondolat is rém neki,
Minden emléke, minden álma
Örvények felé kergeti.

Körötte álság és hazugság,
Ezer öldöklő formaság -
Irigyelt gazdagsága mellett
Unalom és rabszolgaság.
Mit használ itt az ősi címer,
Ha vágya váltig mást keres -
A termek pazar díszben állnak,
És mégis minden - oly üres:

Ti elhagyottak, nyomorultak.
Egyet jól meggondoljatok:
Sok gazdag vergődik az árnyban,
Aki szegényebb nálatok.
Nem az a nyomorult, kit inség,
Balvégzet az ölébe hord, -
De aki pompa s fény közt élve
Lelkében hordja a nyomort.

mail

MEGHALUNK

Meghalunk. Oh, a földi élet nem több,
Csak elsuhanó, röpke pillanat.
Ma itt vagyunk s a nem-lét zord örvénye
Holnap fölöttünk végkép összecsap.

De míg a por porrá lesz, halhatatlan
Lelkünk Istenhez, élni, visszaszáll.
Nem vagy az élet ura, képtelen rém,
Csak az élet szolgája vagy, Halál!

 mail

NINCS MIÉRT CSÜGGEDNEM

Nincs miért csüggednem!
Aki gondot visel az égi madárra:
Engemet sem hagy el, legyek bármily szegény,
És bármilyen árva.

Ő, a tiszta Jóság,
Nyomorultan veszni, jól tudom, nem enged,
Tévelygő utasra csillagot ragyogtat,
Fázót fölmelenget.

Betakar szárnyával,
Míg fölöttem a vész vad haragja tombol,
S áldó szent kezével, ha porba roskadtam,
Fölemel a porból.

Bármi történjék is:
Ő tudja, ő látja! nincs miért csüggednem.
Elhagyhat mindenki, de az én Istenem
Nem hagyhat el engem!

mail

Hit

DR. CSÁK ALAJOS CZIRJÉK BARÁTOMNAK

Sokat tudok, de főkép azt tudom, hogy
Amit tudok, nagyon kevés.
Nyomomban árnyként jár a meghasonlás
És nem a - megelégedés.

Bánt ez a szörnyű, rémes korlátoltság,
Ezek a roppant szárnyfalak.
A verőfényen, mely körülhullámoz,
Úgy botorkázom, mint a vak.

Nem értem, hogy lehet valaki gőgös,
Mikor mind rabszolgák vagyunk;
Nem értem, hogyan gyűlölhetjük egymást,
Mikor mindnyájan - meghalunk.

Mért gázolunk keresztül, egy a máson,
Haragosan, lelketlenül?
Kik Istent hordozzuk szívünkben, egymást
Mért nem nézzük testvérekül?

Sokat nem értek, s fáj, hogy meg nem értem,
Vad kétely dúlja éjszakám, -
S gyarló tudásom horgonyán vergődve
Esengek egy kis fény után.

Sokat nem értek, s fáj, hogy meg nem értem,
De azért nem csügged szívem,
S az igazak a jók nagy diadalmát
Minden romlás közt is hiszem.

És ez a boldogító, tiszta érzés
Végül mégis lecsöndesit.
- Mit meg nem ad a tudás garmadája:
Megadja egy szemernyi hit!

mail

BÉKE

Szent áhítat lobogja át
Minden csepp véremet.
Fölöttem csillagmiriád.
Fényben úszó egek.
Az alvó tengert nem bodrozza
Bánatos suhogású szél.
Úgy érzem: Isten él szívemben
S szívem Istenben él.

A pázston, mit harmat füröszt,
Szelíden, lassudan,
Álmok fehér játéka közt,
Egy jelenés suhan.
Kezében pálma-ágat lenget,
Nyomába rózsák ezre kél.
Úgy érzem: Isten él szívemben
S szívem Istenben él.

Mind sugárzóbban fénylenek
Ott fenn a csillagok.
Sötétnek láttam éltemet
S most árnya fölragyog.
Lelkem békéjét nem zavarják
Lázongó vágy, vad szenvedély.
Úgy érzem: Isten él szívemben
S szívem Istenben él.

Boríts el fényeddel, boríts,
Te csillagos, nagy ég!
Alattad mintha magam is
Csillagként szállanék.
Utam bár földi, hitem égi
S hozzád bizonnyal fölsegél.
Úgy érzem: Isten él szívemben
S szívem Istenben él.

mail

ISTEN

Kevés öröm a mi sorsunk,
Sok bánat a végzetünk.
Ködben, árnyban indulunk el
S gyakran el is tévedünk.
Fenn az égen nincsen csillag,
Előttünk nincs semmi jel -
De az Isten lát bennünket,
S ha lesujtott: fölemel.

Puszta tájon kétség üldöz,
Metsző szél szemünkbe vág
Megkínoz a keserűség,
Elgyötör a szomjuság.
Felsikoltunk, - néma minden,
Még csak visszhang sem felel -
De az Isten lát bennünket,
S ha lesujtott: fölemel.

Merre van a védő karja?
Nagy jósága merre van?
Csak bolygunk a puszta téren
S nyomunk elvész nyomtalan.
Sehol semmi! Leroskadunk
Lelkünk tört reményivel -
De az Isten lát bennünket,
S ha lesujtott: fölemel.

Célhoz értünk. Ím, előttünk
Csöndes révül egy sír áll.
Belebukunk s menthetetlen
Elföd az éj, a halál.
Ám az éjből, sírhomályból
Lelkünk fénylőn szárnyra kel -
Isten az, ki lehajol ránk
S szárnyaival fölemel.

mail

VIRRAD

Éjnek, viharnak vége van.
Nem bolygok többé úttalan.
Lelkem az igaz ösvényt meglelé -
Isten felé.

Virrad. Pompában ég Kelet.
Még a felhők is fénylenek
S hívnak, mint égi sorsuk rendelé,
Isten felé.

Szállok, dalos pacsirtaként,
Köszönteni a tiszta fényt,
Sietek, mint virághoz fürge méh,
Isten felé.

Üdv néked, fénylő, tiszta nap!
Löveld lelkembe sugarad
S emelj, - szívem egészen az övé -
Isten felé!

mail

BIZALOM ISTENBEN

Isten, te vagy az én pajzsom,
Te vagy az én erős váram.
Sehol nincsen nyugodalmam
Csak benned van bátorságom.

Hasztalan tör rám a végzet,
Balszerencse minden átka:
Tenger vész közt megfogódzom
Hitem biztos horgonyába.

Vesszőzhet vad, viharos éj,
Nem rémít, ha csapkod, lángol:
Erős karod megragad és
Kivezet az éjszakából.

mail

ÉJ A VIZEN

1880

Fekszem a tiszta ég alatt
Hajóm födélzetén, hanyatt.
Ringat rejtélyes éji hullám
S szelíd ábrándok fátyla hull rám.

Ragyog a menny, susog az ár...
Mint fáradt, álmatlan madár:
Tekintetem a síri csöndben
Az árboc sudarára röppen.

Ahogy egy árny lebeg, suhan:
Úgy leng, inog ez lassudan;
Csak inog, csak leng s mintha éle
Betűket írna fel az égre.

Most erre, majd meg arra tér,
Egy csillagtól a máshoz ér:
Hitvány s parányi bár, - úgy rémlik:
Világok útját méri végig.

Hogyan! Világok útjait
E semmiség, mely reszket, ing?
Egy ily veszendő, romlandó fa
Feltör az örökkévalóba?

Nem, nem tör fel, csak fölmutat: 
"Nézd azt a tündöklő utat!
Bús földi harc után a béke
Ott van a szelíd ég ölébe'.

Bolygó hajó a gondolat,
Csapkodja vész, sodorja hab,
S szilaj, küzdelmes, rémes útján
Kergeti milliónyi hullám;

De bízzál! és kímélni fogják.
Ott fenn az a sok ragyogó láng
A hit megannyi szigete:
Majd egynél kikötnek vele!"

mail

AVE MÁRIA!

Csak félig alszom. Nyoszolyám felett csüng
Az Istenanya halvány, szűzi képe.
Most rávetődik lámpám megtört fénye:
Kezei szépen össze vannak téve,
Szelíd szemének árnyas, nagy pillája
Álomszerűleg áhítatra zárva.
Az arc, a homlok... oh! nem! egész lénye,
Mint hogyha földöntúli tűztől égne,
S mennyei hevülésektől ragyogna:
Lángol s szobámat glóriába vonja.
A fény csak hull, hull forró homlokomra,
Sugara ingva-rengve széjjelárad
S a mindent elözönlő éjszakának
Bús árnyaival elfoly, elhalad...
Valami titkos, csodás hangulat,
Félálom kéje, lassú láz fájdalma,
Megtérő emlék édes, mély bánatja,
Üdv, mely a lelket egészen áthatja -
Borít el... szárnyaival meg-meglebben
S von mind magasbra, mind messzebb, fölebb:
Igen! hinnem kell, - érzem, hogy szívemben
Ismét a régi álmok fénylenek!
Tekintetem, mint egykor, réges-régen,
Áhítva csüng a bűvös jelenésen,
Az imádkozó, szelíd Márián, -
És míg a perc varázsa tart, míg nézem:
Lágy harangszótól csendül meg szobám.
Eltévedt, halk tavaszfuvalmak hozzák
Ama lágy hangot erre, hosszan sírva,
S én félig ébren, félig alva, - mintha
Falumnak harangjait hallanám...
Emlékezem - nem álmodom,
A könnyek végigfutnak arcomon!
Tavasz, gyermekkor, elveszett mennyország,
Mind, mind megtérnek ama hangokon,
Beszélnek, újra játszanak velem -
S egyszerre öntudatlan-édesen
Ajkamra száll az elfeledt ima
Csöndes zenéje: "Ave Mária..."

 angel

ÖREG LEGÉNYEK

                      1.

Öreg legények, letelt az időtök,
Bevégződött az előírt szerep.
Jó lesz, ha lassan-lassan készülődtök
S másoknak adtok munkát és helyet.
Közétek állok én is, rokkant hősök,
És, kéz a kézben, veletek megyek;
Úgy sem lehetne itt már mást keresnem:
Kiket becsültem, sorra - eltemetnem.

                      2.

Új nép tolong a régiek nyomába,
A korhadt törzs tövén új sarj fakad;
Gyorsabban szökkenő merész sudárba
S talán pompára, színre gazdagabb -
De más talajból szíjja fel magába
A nedvet, mi lombjának tápot ad,
S ha virágára szédülnek a méhek:
Nem szednek arról többé honi mézet.

                      3.

S új harcnak zendül harsány trombitája,
De haj! számunkra nem válik gyönyörré!
Az az ujjongó forradalmi lárma
Nem a mi harci kedvünk zaja többé.
Reánk lehull az alkony kétes árnya,
Reményeinket gyászsors mossa köddé,
S míg lenn a völgyben mélázunk mogorván:
Az ifjú had fenn jár a bércek ormán.

                      4.

Fenn jár hitének csapkodó tüzével,
Ajkáról lesüvölt a lázadó dal,
Megrázza öklét, pörbe száll az éggel,
S győzz vagy bukik a felvett lobogóval.
Nincs kétség: szembenéz minden veszéllyel,
Pokol se bír e gőgös lázadóval, -
S míg száz halállal kél bátor birokra:
Lángokban áll, mint Mózes csipkebokra.

                      5.

S körötte, hajrá! tűzbe, lángba minden,
Égő viharban az egész világ!
Tenger kincs rogy üszökbe földeinken,
Zsarátnokká zuhannak ősi fák.
Potomság! A jövő száguldoz itten
Avatag multak alkotásin át,
S mi sápadozó arcunk eltakarva -
Reá omlunk a felperzselt avarra.

                      6.

S kezdődik új teremtés új munkája,
Látszatra szebb, dicsőbb a réginél;
A küzdő ember romról-romra hágva
Egekbe száll a szellem fényinél,
Betör a titkok szent titokzatába,
Mindent mer, többé semmitől se fél,
S szilajon átgázolva egy a máson,
Úgy rémlik: győz magán az elmúláson!

                      7.

Oh mámor! oh tavasz! A régi tornán
Valamikor mi is csak így csináltuk:
"Csak neki bátran, vakmerőn, gorombán!
Nincs igazabb, mint a mi ifjúságunk.
Törjünk rést a tekintély sziklatornyán,
S legyen halálos minden kardcsapásunk!
Miénk az élet, az erő, a jog -
Kik voltatok csak, most pusztuljatok!"

                      8.

Oh mámor! oh tavasz! oh ifjú hév!
Hogy hamvadoztok, hogy eltűntetek!
S veletek annyi virágterhes év,
Tündér fantómok, - bús kísértetek!
Mind közelebb és közelebb a rév,
Hol nem csattognak immár fegyverek, -
A hadak útját más hősök tapossák:
Csend a mi részünk és - alázatosság.

                      9.

Gondokkal küzdve meg kellett tanulnunk:
Az a valódi Gond mely jönni fog!
Mert bár a jövendőt szolgálta multunk:
A holnap mégis rettentő titok.
Im, az idők szennyében elfakultunk,
Lettünk romokra roskadó romok,
S most, a megásott sír szélén borongva,
Állunk fajunkért aggódón, szorongva.

                      10.

Ne érjen téged ily sors, ifjú had,
Ki vakmerően rontasz most az égbe!
S hivén: az igazságnak törsz utat:
Tört szárnyakkal ne hullj alá a mélybe!
Ha egykor rád borul az alkonyat:
Kísérjen sírba győzelmed zenéje,
S porod felett zendüljön hála-ének,
Mit majd dalolnak - boldog nemzedékek!

mail

A RÉGI TEMPLOM

Hirdetni Isten dicsőségét
És buzdításul a híveknek -
A régi templomunkkal szemben
Nemrég egy újat építettek.

Karcsúbb és csillogóbb a tornya,
Az egész alkata formásabb,
És mintha zengőbb hangja volna
Harangja érces szózatának.

Bizony a régi kicsi templom
Szegényes viskó csak mellette;
A népség mégis oda tódul,
Mert már megszokta, megszerette.

Ott jobban megtalálja Istent,
Közelebb érezi a mennyet,
Abban imádkozott az apjuk,
Anyjuk, - hát ők is odamennek.

Az új templom nagyobb, tündöklőbb,
Látszatra több is benn' a kincs,
Harangja zengőbb, tornya messzebb látszik,
De hatalmából egy mégis hiányzik:
Az új templomnak - multja nincs!

 mail

ITT HAGYLAK...

Itt hagylak, életem virága,
S neved suttogva, neved áldva,
Leszállok a nagy éjszakába.

Nem látsz, nem hallasz soha többé,
Porló szívem a szörnyű csöndé,
A Nirvánáé lesz örökké.

Hiába várod vissza árnyam,
Hiába sirdogálsz utánam:
Én alszom síri nyoszolyámban.

Ha felnézel a csillagokra:
Fojtott könnyekkel, fuldokolva
Gondolsz a régi szép napokra.

Ha lenézel a néma rögre,
Úgy érzed: szíved összetörve
S te is meghaltál mindörökre.

El-eltünődöl múltad álmán:
Csak gyász leng Isten szép világán!
- Siess le hozzám, édes árvám!

 mail

ESTI DALOK

               I.

Mindhiába hitegetem,
Áltatgatom magamat.
Semmi kétség, hogy fölöttem
Az idő már elhaladt.

Megtépázott vitorlákkal
A vizet még szeldelem,
De többé nem szilaj lázzal.
Csak úgy lassan, csendesen.

Megy a hajó, amerre az
Esteli szél fujdogál,
S révpartot is lel bizonnyal,
Biztosat mint a halál.

               II.

Száll az alkony... Itt is, ott is
Egy-egy árnyék lebben át.
Nem kívánok harcot és zajt,
Csak álmot, mely nyugtot ád.
Alszik már a régi hév -
Hatvan év! hatvan év!

Távol mindaz, ami hajszolt,
Ami egykor kergetett,
Fáradt szívvel ringatózom
Halk sirámú víz felett;
Mind közelebb már a rév -
Hatvan év! hatvan év!

               III.

Jön a tavasz s friss virággal
Hinti be a völgyeket -
Mindhiába, ha szívemben
Hordom a telet!

Nevető ég, hajnalálom
Visszarémlik untalan -
Mindhiába, ha szivemben
Immár este van!

               IV.

Hamvas rónák, hideg égbolt,
Daltalan, bús világ.
Dombtetőn mint fáklyák égnek
A rőtszín lombú fák.

Lábujjhegyen jár a szellő,
Minden zaj csöndre vál' -
Fáradt szívem, most már te is
Alugyál, - alugyál!

               V.

A sápadt erdőn bús sirámmal
Végigzokog az őszi szél.
- Szeretnék zajtalan lehullni,
Mint fáról a levél.

Köd szállong fenn a hegyek ormán,
A napnak nincs melege már.
- Szeretnék halkan kilobbanni,
Mint este a sugár.

Köröttem zavarosan zúgnak
Az élet vad hullámai.
- Szeretnék, mint egy tiszta dallam,
Csöndben elhangzani...

mail

HIDEG ESTÉK

                     I.

Az őszi hideg korán lecsapott,
Egyszínű felhők födik a napot.
Búsan fütyörész az északi szél.
Csörömpöl a lomb, hullong a levél.

Aztán megered, és zuhog, ömlik,
Egész napon át, alkonyig, estig,
Ki se vágyunk már, jobb a szobába,
Tünt fény sugarát űzve az árnyba'.

Ah milyen más volt, mi szép, mi csodás
A tavaszálom, a rózsanyílás!
Hol van a hő nyár? Hol a kikelet?
A szív, a világ most mért hidegebb?

Ott van a kályha, régi barátunk,
Fölmelegíti majd a magányunk.
Szemügyre vesszük a jó öreget:
Kibírja-e még a hosszú telet?...

                     II.

Bár fogy a tűz, még izzó a parázs,
Megvan az érzés, csak a színe más.
Nem susogó lomb: néma levélkék,
Nem piros élet: sápatag emlék.

Húnyóban a nap. Nőnek az árnyak.
Ami virág volt, íme, lebágyad.
A ligetekben nincs mi marasszon,
Hűs szél fütyörész sárga haraszton.

Hogy elsuhan, elillan az élet!
Hév nyara zord tél, harmata dér lett.
Mint temetőrém, hallgatag, árván
Bolygok a multak puszta magányán.

Szívem ki-kigyúl, néha megárad,
Kráter, amelynek vésze kifáradt,
Forr, de fölötte - bár tüze éget -
Mind több s hidegebb a hamuréteg...

                     III.

Duruzsol a tűz, pattog a kályha,
Belemélázunk hosszan a lángba.
Húzódj' csak ide hozzám közelebb!
Mily szép ez a fény! mily jó a meleg!

Künn zúg a vihar, és tombol a tél,
Nagyokat rikkant az északi szél,
S végig a rónán, a bércek alatt,
Söpri, sodorja a sűrű havat.

Egyszerre mintha - szinte csodásan -
Nem is ülnénk már itt a szobában,
De - fázó lelkek - búsan, fehéren
Künn bolyganánk a hóban, az éjben.

Csak törekedünk előre, tovább,
A hideg, a nagy sivatagon át;
Köröttünk a hó mindent betemet,
Nincs sehol út már, mely visszavezet...

mail

TANÁCS

Ha boldog akarsz lenni igazán,
Adok neked, szívem, egy jó tanácsot:
Ne fuss, kérlek, a boldogság után.

Maradj nyugodtan s nézz magad körül:
Sok szenvedő bolyongja a világot,
Kit sorsa ver s ki sohasem örül.

Vállán teher, örök könnyek szemében,
Soh'sem lát jó napot, áldó eget,
Öli a nyomor, üldözi a szégyen...

Hajolj le hozzájuk védőn, híven,
S köztük - ha őket boldoggá teszed -
Meglásd, magad is boldog léssz, szívem!

mail

ÉN VOLTAM?...

Én voltam az a nyugtalan gyerek,
Ki egykor annyi álmot kergetett,
S szentül hivé: mit érez, gondol, az
Mindennél igazabb igaz?!

Én voltam az a szilaj, vad legény,
Ki szenvedélye zúgó tengerén,
Szívét tépdesve száguldozta át
Az örvényt meg az éjszakát?!

Én voltam az a dacos férfi, én,
Ki egykor az egeket döngetém,
És a világot tettvággyal teli,
Újjá véltem teremteni?!...

Mintha kiégtem volna teljesen,
El-eltünődöm szenvedélytelen;
Fölöttem hideg téli csillagok...
Vihar voltam, most csend vagyok.

mail

NE HAGYJATOK MAGAMRA!

Akárhogyan filozofálok:
Kietlen út az én utam,
Bolyongok pusztuló világok
Útvesztő ingoványiban,
S mint sorvadozóbb, szomorúbb lesz
Ez az én szegényes kis életem -
- Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem.

Ah, valamikor, egykor itten
Termő volt minden kicsi rög,
Napfény, virágok tündököltek
A roppant rónaság fölött;
Versenyt vágtattam a viharral
S nem kellett álmaimat féltenem.
- Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem!

Most elárvult a messze tájék,
Tarlottak a mezők, a fák,
Elhallgatott a tündér-lárma,
Némák a zengő paloták,
S romokba dőlve, bús nótámat
Magam is szinte félve tördelem -
- Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem!

Nem kértem én a sors kegyétől
Hatalmat, hírt és kincseket,
Csak álmot, mely a valóságok
Zord útján gyengéden vezet,
S ha dal fakadt fel a szívemből:
Rózsákon jártam, megvolt mindenem
- Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem!

Sötétül. Napom lehanyatlik,
S érzem, vele hanyatlom én,
A titokzatos fenékszínből
Bús árnyak tolongnak felém;
Kezem reszketve hull a lantra
S végső sóhajként sír át lelkemen:
Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem!

mail

A BALATON MELLETT

DR. ÓVÁRI FERENC BARÁTOMNAK

Tenger idő multán itt bolyongok újra
Búgó partjaidon, csodaszép Balaton,
S bár a régi álmok tolongnak köröttem:
Döbbenve nézek szét rajtad, és - magamon.

Amióta téged utolszor láttalak,
Bizony megváltoztunk, szép tavam, mindketten:
Te új lét sodrában szinte megifjodtál,
Míg én ezer gond közt, lásd, megöregedtem.

Partjaid magányán, ahol egykor, régen,
Ifjú éveimben álmodozva jártam:
Dübörgő, prüsszögő vonat vágtat végig
S nagyokat füttyent a csöndes éjszakában.

Itt is, ott is megáll. Mindenütt új telep.
Nyaralók. Sétányok. Zsibongó vendégek.
Sehol egy kicsi zug, ahol boronghatnék,
Ahol a tűnt álmok megölelhetnének.

Mintha az egész mult szunnyadna s álmában
Föl-fölvillognának a jövő csodái:
Új nemzedék jár itt, ki jól tudja, látja,
Mit lehet e roppant parlagból csinálni!

S alkot a jövőnek bölcsen és merészen,
Hogy a magyar szívet hazájához kösse,
S lankadó erejét a hazaszeretet
Hullámai között edzetté fürössze.

Ami elmult: elmult! Felrémlik még nekem,
Mint halavány holdfény letörött várfokon,
De kél a nap, és a diadalmas élet
Ujjongva robog át a meghalt álmokon...

 mail

TAVASZ FELÉ

Tavasz s tél küzdenek egymással,
Harcol a fagy és napsugár
Egy-egy hiszékeny bokor ága
Rügyét is bontogatja már.
A völgyből egy legény siet föl,
Útközben vígan fütyörész...
Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!

A nedves, földszagú barázdán
Itt-ott piros bogárka fut,
Odább, a lejtős erdőszélen
Lapdáznak immár a fiúk;
Cikázva gabajodik össze
Amennyi láb, amennyi kéz -
Mily könnyű fiatalnak lenni
S öregnek lenni mily nehéz!

Amott a szürke dombok alján
Egy ifjú pár jön boldogan,
Ahogy az útra fellebegnek,
Elnézem őket hosszasan.
Lelkem a messze multba röppen,
S szemem lassanként könnybe vész...
Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!

mail

ÖTVEN ÉV UTÁN

A SZÉKESFEHÉRVÁRI ÖNKÉPZŐKÖR FENNÁLLÁSÁNAK
ÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJÁRA

Nos, fiúk, hát nem örültök?
Újra köztetek vagyok!
Visszahoztam tűnt időtök
Tavaszát, a - tegnapot.

Rügyfakadás, rózsanyílás,
Álom, emlék, idevon;
Lelkemben a régi jókedv,
Játszi dal az ajkamon.

Visszaszállottam közétek,
Mint fészkéhez a madár,
Pedig az én tegnapomnak
Majdnem ötven éve már.

Szárnyam ugyan megkopott, és
Dér lepte be szöghajam,
De köztetek megifjodom
S felujjongok boldogan.

Öreg város, vén iskola,
Ti nagymultú szent falak -
Megölellek a szívemmel
S ifjú tűzzel áldalak.

Valamikor itt kezdtem el
Egy-egy álmot szőni én,
S földi árnyban itt hajszoltam
Mindazt, ami égi fény.

Itt tanultam meg szeretni
Mindazt, ami szép, csodás,
Ajakamról itt hangzott el
A legelső vallomás -

Hozzád, dicső, szent költészet,
Örökifjú, égi lény,
Itt tördeltem zengő rímmé
Első vallomásom én!

Hej, azóta sok víz elfolyt,
Nagyot fordult a világ,
Mássá lett a szív, az élet,
Szerelem, hit, ifjúság.

Innen-onnan elpusztulnak
Mind a régi Istenek,
S jönnek gőgös új istenkék
A jó régiek helyett.

S míg mi öreg hűségünkkel
Félreállunk hallgatag:
Ők merészen felnyomulnak
S mindjobban hódítanak.

No de azért soh' se féljünk,
Majd elválik: kik ezek?
Új világot alkotó, vagy
Trónbitorló istenek?

Addig is, míg harcuk eldől
S bősz divatjuk ront, vakit:
Ne feledjük, becsüljük meg
Multunk tanulságait.

S fénye mellett bátor hittel
Menjünk végzetünk felé,
Küzdve, tűrve, vérző szívvel,
Mint ezt Isten rendelé.

Oh hiszem, hogy ami bennem
Itt valaha lobogott:
Az a szent tűz nem hamvadt el,
Bennetek is fellobog -

És ahol most én borongva
Nézek szét a multakon:
Ti a jövendők győzelmét
Zengitek majd egykoron!

mail

ANYÁM EMLÉKE

Most, hogy a fájdalom,
Mint tenger viharja, átzajlott lelkemen,
S szívemre sivatag béke nyugalma szállt:
Most hadd emlékezem.

Tegnap még tavasz volt.
Tegnap gyermek voltam, bolondos és vidám.
Tegnap még, úgy rémlik, gondatlan játszottam.
Tegnap még volt - anyám.

Ma nem vagyok többé
Játszadozó gyermek. Játsszék más helyettem!
Mióta megállott szíve dobogása:
Öreg s árva lettem.

Hiába forgatom
Elmémben, sírjánál, életén merengve:
Szép időt ért. Meghalt. Meghalunk mindnyájan...
Ez a dolgok rendje!

Fülembe csengenek
Utolsó szavai: "Mily csöndes így télen!
Több zajt, több életet szeretnék én ezen
A hideg vidéken..."

Több zajt, több életet!
Csönd van itt azóta. Szomorúság, bánat.
Valami borongó, néma gyász vonja be
A csöndes szobákat.

Üresen áll ott a
Nagy karosszék, melyben babrált, kötögetett,
És nem töltheti be soha többé senki
Ezt az üres helyet...

 sad

ZIRCEN

NÉHAI FŐT. DR. VAJDA ÖDÖN APÁT ÚRNÁL

Szeretett szentatyám, régi jó tanárom,
Nagy öröm, hogy hozzád végre eljutottam!
Megjöttem, itt vagyok, nem egészen ifjan,
S kissé tán kopottan.

Itt van a tanítvány, egy a rosszabbakból,
De ki azért helyét emberül megállta,
És bár bolondokat bőségesen csinált:
Nem rosszul csinálta.

Meghatva nézek fel tisztes homlokodra,
És melletted mintha rám borulna multam.
Hej, az volt ám régen, mikor én tetőled
Életet tanultam!

Hogy lobogjak, égjek, nem is kellett nekem
Példákért elmennem Rómába, Athénba:
Eleven történet voltál te magad is,
Lelkes, erős példa.

Hál' Isten, nem is kell szégyenkezned értem,
Békén ülhetünk a késő áldomáson;
Te most is erős vagy s nekem is maradt még
Egy kis vidámságom.

Nem gyúrtak bennünket puha bodzabélből,
Acél volt az apánk. Mi is azzá lettünk.
S nem fogott rajtunk a rozsda, bár az idő
Elnyargalt felettünk.

Mentünk külön-külön a magunk csapásán,
De mindkettőnk előtt egy közös cél lengett:
Az Istent szolgáltuk. Te az öreg Istent,
Én meg a Szentlelket.

Te buzgó imákkal, én zengő dalokkal.
Te a templomokban, én a nyilt utcákon.
Abban különbözünk legfölebb, hogy nekem
Nincsen - apátságom.

De hát a manóba! nem enyém itt minden?
Az egész vajdaság, sőt maga a Vajda? 
Nem úszom itt nyakig tiszta szeretetbe'
Tejfölbe és vajba?

Borral, pecsenyével rogyásig az asztal,
Úgy élek itt, mint egy mesebeli herceg;
Mindenem megvan, hogy viszonzásul dallal,
Hálával fizessek.

Még se mondok mást, csak mit a szívem diktál,
Csókolom a lelked, ne tekintsd mókának:
Ilyen Vajda mellé szívesen beállnak
Magam is - cigánynak!

mail

AZ ELSŐ HÓ

Nagy csoda történt!
Boszorka-varázs! tündérigézet!
Isten világa tegnapról mára
Tiszta fehér lett.

Szűztiszta hótól az utcák, házak
Szinte ragyognak!
Csak az csunyaság, hogy ez a szép hó
Estig elolvad.

Alighogy láttuk:
Eltűnik újra, vége legottan -
És szomorúan járunk megint a
Régi - piszokban...

mail

MADARAM

Van nekem egy fakó tollú
Kis kanári madaram,
Szeretem, mert kezes jószág
S szívderítő dala van.

Ha dolgozom, kalitjából
Egyszerre csak kirepül,
S édes, kedves csicsergés közt
Szépen a vállamra ül.

S míg én rovom a betűket,
Kiváncsian néz le rám,
Mintha azt kérdené tőlem:
Mit irogatsz, pajtikám?

S rágyújt egy-egy harsány dalra,
Szinte zeng a ház bele,
És kis szobám napsugárral,
Vidámsággal lesz tele.

Abbahagyom a munkámat,
Áhítattal hallgatom,
És borongó bús kedélyem
Enyhül a madárdalon.

Magányomban nem vagyok már
Szomorú és társtalan. -
Boldog, kinek dalra hangja,
S repülésre szárnya van!

mail

A SZERETETNEK ÜNNEPÉN

A szeretetnek ünnepén
Tele vagyok vad gyűlölettel én.

Gyűlölök égő gyűlölettel
Minden lelketlen léhaságot,
Álságot, gőgöt, hazugságot,
Önzést, mely mások romlására tör
S melynek a pusztítás gyönyör;
Gyűlölök minden nyers hatalmat, önkényt,
Mely talpa alá tördeli a gyöngét,
Nem rendül össze jajszavától,
De könnybe, vérbe mossa kezeit,
És nyomban bitófákat ácsol,
Ha egy megváltó eszme születik;
Gyűlölök minden sátán fajzatot,
Ki romlott szívvel a gonosznak áldoz,
S örök gát abban, hogy az igazok
Eljussanak az Úr szent asztalához,
Hogy bánat, szenvedés, nyomorúság
Boldogsággá, üdvvé válhasson itt,
S az ember testvérként ölelje át
Agyongyötört, vergődő társait...

A szeretetnek ünnepén
Tele vagyok vad gyűlölettel én.

mail

ELFELEDTEM

Bölcsen teszi, ki még ifjan
Rá-rágondol agg korára,
S már tavasszal szerezget, gyűjt
A sanyarú tél szakára.

Házat épít, ahol aztán
Nyugalmasan megvonulhat,
S mint valami panorámát
Szemléli a tarka multat.

S ha unalom gyötri mégis
S keveselli, amit látott:
Expresszeken és autókon
Benyargalja a világot.

Szóval, ahogy neki tetszik,
Úgy osztja be élte rendét,
S ezer nemes mulatság közt
Élvezi a naplementét.

Én azonban tavaszomnak
Szép szakában mást gondoltam:
Fütyörészve jártam-keltem,
Verselgettem, álmodoztam;

Nézegettem a nagy eget,
A felhőket meg a holdat,
És az erdők, vadligetek
Mindig olyan szépek voltak!

Itt is, ott is virág nyílott,
Meg-megálltam, mint azt szedtem,
És bölcs lenni, pénzt szerezni
Egyszerűen - elfeledtem!

 mail

A PÁLYAFUTÁS...

A pályafutás immár véget ért,
Kilobogta magát a lelkem.
Napom tűnőben, fáradt is vagyok,
Ideje lesz hát megpihennem.

Csak tavasz jöttén zsongat még a vágy,
Szívem fölreszket, könnyben ázik, -
Mint megmozdul az ó-bor is, mikor
Odakünn a szőlő virágzik...

mail

VIRRASSZATOK ÉS IMÁDKOZZATOK!

Az élet bús, az élet szomorú,
Tövisből készül itt a koszorú.
Bolyongunk sívó pusztaságon át
Ködben, viharban mind tovább, tovább.
Utunkra csak egy kis csillag ragyog:
Virrasszatok és imádkozzatok!

Köröttünk minden rejtélyes, csodás,
Az élet, a halál, a változás.
Haragos hullám, rügyező faág,
Szerelem, gyűlölet: csodák, csodák!
Mi céljuk? mért vannak? mély, nagy titok.
Virrasszatok és imádkozzatok!

Végezzük és még alig kezdtük el,
A sors vihar, az ember csak pehely.
Ma fenn vagyunk és holnap odalenn,
Nem látjuk egymást többé sohasem.
Vagy láthat az, ki egyszer már halott?
Virrasszatok és imádkozzatok!

Az elme véges, Isten végtelen,
Ő: az erősség, mi: a félelem.
Nem látunk át rejtelme fátyolán,
Vagy egykor, túl az életen, talán.
De majd ha ott kell állanunk, ha ott?!
- Virrasszatok és imádkozzatok!

mail

RORATE COELI

Hordozom a bús igát
Mély keserűséggel,
Nappal durván, dacosan,
Átkozódva éjjel.
Elgyötör kegyetlenül
Szívem nagy keserve:
Harmatozzatok, egek,
Balzsamot sebemre!

Új élethez kezdenék,
Haj, de bánt a régi!
Szeretném és nem tudom
Jobbal fölcserélni.
Nem találok gyógyfüvet
Utamon semerre:
Harmatozzatok, egek,
Balzsamot sebemre!

Nyomorom csak hordozom
Roskadozó hittel,
Sebemet csak öntözöm
Sűrű könnyeimmel.
Földi harmat mit sem ér,
Lágyabb hulljon erre:
Harmatozzatok, egek,
Balzsamot sebemre!

mail

SZOMORÚ NAPOKBAN

Oh Istenem, én Istenem,
E bús napokban légy velem,
Vergődöm, égek, szenvedek,
Ne hagyj el engemet!

Látod, hűséges, jó vagyok,
Gyermek, ki hozzád földadog
S csókdossa sujtoló kezed, -
Ne hagyj el engemet!

Valami bánt, valami öl,
Félek és nem tudom, mitől,
Úgy rémlik: örvény fenyeget,
Ne hagyj el engemet!

Napom gyász, láz az éjszakám,
Köröltem ijesztő magány,
Roncsok, rémek, kísértetek, -
Ne hagyj el engemet!

Fáradtan bolygok szerteszét,
S leroskadok, Uram, eléd:
Emeld föl vérző szívemet,
Ne hagyj el engemet!

mail

TE KÜLDTÉL ENGEMET...

Te küldtél engemet
Földi vándorlásra,
Sok nehéz küzdésre,
Megpróbáltatásra.
Vívódom, vergődöm.
Te akarod. Jól van.
Hiszek igazadban,
Megnyugszom valódban.

Te tudod, én Uram,
Mi célod szívemmel,
Az engem ostromló
Sötét keservekkel;
Gyászba borítottál,
Örömöm eltépted,
Zsákmányul engedtél
Tenger szenvedésnek.

Vádlóimmá tetted,
Kik barátim voltak;
Virágos kertemet
Pusztává taroltad.
Egyedül hagytál a
Rideg éjszakában,
Hogy magam előtted
A porig alázzam.

Itt állok zúzottan,
Vihartól tördelten.
Bűnbánat könnyei
Égnek a lelkemben.
Köröttem a világ
Sötét, mint az átok -
Csak a te szent neved
Marad benne áldott!

mail

DÍCSÉRTESSÉK AZ ÚR JÉZUS!

NÓGRÁD-MEGYER

A főváros vad zajából
Csöndes falucskába jöttem.
Erős, szálas, napbarnított
Munkásnép sürög köröttem.
"Dícsértessék az Úr Jézus!"
Hangzik, mintha egy szív zöngné.
Szívem reszket s visszazengi:
- Mindörökké! Mindörökké!

Milyen régen nem hallottam!
Milyen édes, tiszta szózat!
Soha szebbet, gyermekibbet,
Igazabbat, meghatóbbat!
Valami szent, mindeneknél
Üdvözítőbb béke föd bé -
Dícsértessék az Úr Jézus!
- Mindörökké! Mindörökké!

Hallom itt is, hallom ott is,
Egy órában szinte százszor,
Így köszönt a módos gazda,
Kapás ember, libapásztor.
A sok hazug "Van szerencsém!" 
Nem öli a lelkem többé -
Dícsértessék az Úr Jézus!
- Mindörökké! Mindörökké!

Tele van a szűz levegő
Ezzel a szent, drága névvel,
A világot átölelő
Égi szeretet nevével.
Mintha a bút elaltatná,
A sebeket mind bekötné -
Dícsértessék az Úr Jézus!
- Mindörökké! Mindörökké!

Mintha künn, a dombtetőkön,
A sugárzó, nagy melegbe,
Habzó vetés zöld hullámán,
Áldásával Ő lebegne.
Tiszta glóriája tesz itt
Eget, földet tündöklőbbé -
Dicső neve dícsértessék
Mindörökké! Mindörökké!

angel

VÉRZŐ SZIMBOLUM

             I.

Szeretetlen földön
A legtisztább szívvel
Krisztus szeretett.
Nagy, isteni voltál
Ember nem tűrhette:
Megfeszíttetett!

Végzetünk azóta,
Hogy a nagy szeretet
Mindig fáj nekünk,
S mikor a szegény szív
Túlárad: legtöbbet
Akkor szenvedünk.

             II.

Köröttünk verőfény,
Ragyogó természet,
Fénylő csillagok...
De belül lelkünkben
Valami fájni kezd,
Tompán fölsajog.

Mi az, mi hirtelen,
Üdvösség, gyönyör közt
A szívünkbe vág?
- A homlokát tépő
Töviskoszorúból
Egy-egy éles ág...

            III.

Igen! az ő búja,
Töviskoszorúja
Fényen és borun -
Mindig elénk villog,
Mint egy örök-igaz,
Vérző szimbolum.

Nagy eszme nem győzhet,
Halhatatlan nem lesz.
- Krisztus a tanunk! -
Csak akkor, ha érte,
Mint ő cselekedte,
Mi is - meghalunk!

mail

EXCELSIOR

Hitetlen, gonosz a világ?
Te nézd az égi Jót magát,
Bízzál meg Istenben híven,
És higyj, szívem!

Gond, keserűség elborít?
Csak éj van itt, csak bú van itt?
Majd egykor földerül. Ne félj.
Szívem, remélj!

Amerre jársz: rom rom felett?
Temérdek gazság, gyűlölet?
Szívem, kétségbe mégse ess';
Te csak szeress!

heart

JÉZUS

Egy percre, egy röpke kis órára,
Míg a roráték harangjai zengnek
S a decemberi est téli sötétjén
Kigyúlnak a karácsonyi lombok -
Egy percre leszáll az ég magasából
Az örömtelen földre a béke,
S az ember a tiszta szív áhitatával,
Meghatva csodálja a szent jelenést,
S imaként rebeg ajkán a gyermeki szózat
"Légy áldott, te nagyszívű Jézus!..."

Egy percre csak! Aztán fordul az élet
S kezdődik a hajsza újonnan.
A hétköznapi harcok zaja, szennye
Keresztülcsapkod a béke malasztján,
Fölébred a régi harag, gyűlölet,
Átgázol az ember az emberen újra,
S könny, vér, szitok, áldás zűrzavarában
Te megmaradsz mennyei álomnak,
Örök eszménynek, világokat átölelő,
Mindennél szeretőbb, nagyszívű Jézus!

mail

KOPORSÓK

Minden koporsó zárt levél,
A halál zord pecsétje rajta.
Tartalma bús, tartalma mély,
De csak az Isten olvashatja.

Istenhez van címezve mind,
Ezer meg ezer változatban.
Ő oldja meg rejtélyeik'
És egyet sem hagy olvasatlan.

Olvassa gyakran és soká,
Mind komorabban évről-évre,
És részvéttel tekint alá
Az élő lények seregére.

mail

FÉLJÉTEK ISTENT!

Halandó emberek, féljétek Istent!
S tegyétek, amit szent törvénye mond.
Szeressétek, mint jó testvérek, egymást
S ne legyen gondotok a földi gond.
Pusztuljon szívetekből a gyűlölség,
A mások rontásán duló harag.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.

Halandó emberek, féljétek Istent!
Övé az élet, övé a halál,
Szemöldjének egy könnyű rándulása,
S a gőgös ember hitvány porra vál.
Ha nem tett jót, ha nem szerette társát,
Itt lenn a földön nyoma sem marad.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.

Halandó emberek, féljétek Istent,
A legfőbb, leghatalmasabb urat!
Emeljétek fel szíveteket hozzá,
Nézzetek arra, merre ő mutat.
A gazok megtalálják benne sorsuk',
Örök jutalmukat az igazak.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.

Halandó emberek, féljétek Istent,
Ki mindent lát és mindörökre él!
Hiába álság, gyarló földi furfang,
Belát a vesétekbe és - itél.
Küldöttje minden ember s ha ki társát
Gyűlöli, rontja: őt csúfolja csak.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.

mail

KÖNNYEK

Ha néha holtra válva látom
Egy ismerősöm, egy barátom:
Merev szemekkel nézem arcát
S elfojtom könnyeim patakját.

Ha utcán néha koldust látok,
Kis zugban nagy nyomorúságot:
Mély fájdalom gyűl a szívembe,
De könnyek nem szöknek szemembe.

Csak mikor otthon, a magányban,
A látottakat újra látom
És engem senki, senki sem lát -
Sírom el értük könnyem árját.

 crying

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on