Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Dsida Jenő ( 3 )

 

Boldog névnapot !

 

yes

Dsida Jenő

Amit tanultam

Koptatja lassan minden hullám
Az Óceánnak partjait -
Az élet sok-sok napja mulván,
Tanultam én is valamit.

Megtanultam, hogy nagy az ára
Egy bimbónak, ha leszakad,
S epedvén örök illatára,
Letépnem sohasem szabad!

Már tudom, hogy csak addig vágyom
Tavaszra, amíg itt a hó,
Csak addig édes minden álom,
Ameddig álom s nem való.

Kíváncsi, lázas kérdezésre
Már tudom: mi a felelet,
De megfizettem nagyon érte:
Virágom, álmom odalett.

Az élet sok-sok napja mulván,
Csak egy tudás maradt enyém, -
Így koptat lassan minden hullám
Az Óceánnak mederén.

yes

 

Dsida Jenő

Kéne valaki

Kéne valaki, sokszor kéne:
fiatal hugocska, vagy öreg néne.

Tenne nyakamba talizmán-láncot,
simítana el minden ráncot.

Este, ha némán ágyamba fekszem,
beszélne róla, ki a kereszten

függ, a falon és haldokolva
irgalmat dobál paplanomra.

Írna levelet, meghívót, sürgönyt,
húzná be tétován a csipke-függönyt,

melyen a holdfény suhogva járkál:
ennél a békés, esti homálynál

ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,
se kérdés, mely a szíveket rágja,

csak gyermekkor, hova visszamennék,
csak kisszoba, álom, emlék,

s mikor kitör a panaszom sírva,
mondaná: mindez meg volt írva, -

s mikor vad kínnal jajdul az elme,
- tenne úgy, mintha figyelne.

1929

yes

Dsida Jenő

Kerülöm a nevedet (Erdély)


Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg a számat.

Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.

Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson

s mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik,
úgy-e hogy neked köszöntem meg?

És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,

melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,

mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő
és már-már semmit sem jelent.

Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,

kicsi őzikék együgyüsége,
szálerdők erős magosba-húzója,
apró madarak énekeltetője.

Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, -
vagy csak kívánlak és elhatározom:

ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behunyt szemmel, átlehelni a lelkemen,

mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.

Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal siratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.

1930

yes

Dsida Jenő

Kesergő

Az ég csodás, csiszolt opál,
a szél kis felhőt fújdogál.
Lefojtva gajdol száz torok
s vacognak a sikátorok.

Itt is lesem, ott is lesem:
Hol van az én szerelmesem,
ki elbecéz, csacskán nyafog
és jó meleg karjába fog?...

Itt is futok, ott is futok, -
ki tudja, hogy hová jutok,
ki tudja, hogy hol alszom el,
hogy hol pihenne harcom el?

Ki fél a téltől s élni fél,
feje fölött a tél ítél,
hideg, hóvalfútt alkonyon
ordas szaglássza majd nyomom.

Nincs élelem, csak félelem,
már a remény sem él velem,
vigyázza, zárja száz lakat
az estbe tespedt házakat.

Csak hallgatok és ballagok
s a fénnyel mázolt ablakok
szeme oly búsan simogat,
mint csillagfény a sírokat.

Itt is lesem, ott is lesem:
Hol van az én szerelmesem,
ki férfivággyal megtelik
és elringatna reggelig?...

1929

yes

Dsida Jenő

Két vers Kuncz Aladárhoz


SZOBOR ÉS DRÁGAKŐ

Mintha Carrara bús, jég merev és fehér
márványtömbjeiből kellene szobrodat
vésnem, - elnyugodott, drága nemes barát -
          úgy mártom be ma tollamat

s pillanatra megáll fulladozó szivem:
érdes emberi nyelv sziklakemény, komor
ősi görgetegét mint kalapáljam úgy,
          hogy bár körvonalakban is

megjelenne finom-rezzenetű szemed,
homlokod delejes íve s a ritka haj
édes fürtjeivel, selymesen és puhán?
          hát keskenyvonalú, lezárt

ajkadat hogyan, ó jaj, hogyan önthetem
itt alakba zenés lágy mosolyával és
minden titkokat oly biztosan átfogó
          s hirdető nagy igéivel?

s hol marad buzogó melled erős, meleg
dobbanása, kezed száz remekelt piciny
lendülése, melyet Petronius borult
          szemmel látna s irígykedőn?

A szellemed pazarul csörgedező, hideg
kristályhabja hová sikkad e tömbökön?
nagy szíved suhogó, förgeteges szelét,
          villám-gúnyod acélnyilát,

gyermek-hangulatod türkiszlángos egét,
mely baráti beszéd napsugarával oly
egyként záporozott mindegyikünkre, - mily
          jel jelölheti szobrodon?...

Cseng a kőkalapács, serceg az ércfuró,
zúgva-zengve repül, pattan a törmelék,
véső vés sziszegőn, omlik a tiszta kő
          porfinom szeme, mint a liszt

s egyre fogy, kicsinyül holt alakod meredt
márvány-terve, gigász oszlopa megreped,
kőforgácsra szakad minden anyag s romok
          szennye közt maradok magam.

... S akkor íme, sugár sejlik a csonkokon,
százfelé faragott, omlatag és zilált
márványtönk tetején szellemed élni kezd,
          szóba, kőbe nem önthető

szépségében, - a menny étheri árama
reszket át a szobán - s meztelenül csupán
lelked él: anyagot nem viselő, szabad
          lelked mint a virág szaga,

mint a csendbemerült szók rezegő s örök
zöngehangja a szív mély rezonátorán,
mint mesék kicsiszolt, mesteri ékköve,
          mely a titkosölű, havas

márvány legközepén szunnyadozott soká
s most kitárva tüzel kék-lila-halkvörös
pompa színeiben s fellobogó ezer
          gyertya fényerejével ég...

 

IMMÁRON ÖTVENHÁROM NAPJA

Bocsásd meg nékem, édes Aladár,
hogy szép szavakba próbálom beszélni,
amin ma is zokognom kellene
s amin zokogni már-már nem tudok.
Augusztus vége. Transsylvániára
lassanként őszi felhők csüngenek,
zord díszletek bizarr tragédiákhoz
s a gyér futóka rőtes levelére
örökké tartó; vén eső pereg...
Immáron ötvenhárom napja, hogy
kicsiny országunkból kivándoroltál.
Immáron ötvenhárom napja, hogy
lehajtott fejjel járok, terheket
cipelve döbbent, fáradt lelkemen
és megrázkódva olykor meg-megállok,
mint vak koldus, akinek botja vége
gödörre bukkan ismeretlen úton.
...Mindennap négyszer elmegyek lakásod
előtt, a Fürdő-utca szögletén
s elgondolom: most felmegyek megint.
A szolgáló kinéz s megkérdezi,
mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e,
s belépve újra ott látlak nyitott
könyvvel, papírral sűrűn elborított
asztalod mellett s meghitten fogadsz
Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!...
A kávéházban üldögélve, míg
kövér tócsákat gyűjt ottkünt a járda,
s az üvegen száz vízcsepp folydogál,
hosszú órákig várom, hogy benyitsz.
Eljössz, tudom, csak mindig várni kell,
eljössz, tudom, piros arccal, vidáman,
bontani kezded szürke gyapjúsálad
s mellém telepszel: Mi hír, öregem?
- S miért ne lenne egyszer újra így?
Mi az a percnyi, végzetes titok,
lényegtelen, parányi változás,
ami miatt régóta megszokott
kedves dolgok nem térnek vissza többé?
Igen, tán rémlik, rémlik valami
avittas, álmos Hamlet-monológ,
mitől zsibbadtan meg-megáll a szív
és szédületbe tántorul a fej:
Halál... elalvás... Pincér, fizetek
...S hazafelé is véled indulok,
pislákoló fénynél, a halk esőben.
Hangos viták közt érkezünk haza,
megvárom, míg becsöngetsz és kinyitnak
s eltűnsz a döngő kapuszárny mögött.
S akkor egyszerre úgy látlak, hanyatt
feküdni, nyújtott lábbal, hallgatag,
lehunyt pillával, nyirkos nagy sötétben
a föld alatt, a bús eső alatt
s hideg kezedre, szádra víz szivárog.
Megértem: többé nincs mit várni rád.
És nincs miért vidámakat beszélni.
És nincs miért több verset írni. Nincs.
Többé nem hallod és nem olvasod,
dícsérő pillantásod nem jutalmaz,
tükörben többé nem próbálhatom
mozdulatod lopott utánzatát
s egyáltalán - - oly messze vagy, olyan
érzéken túli, hűvös távlatokban,
dimenziók határain kivül,
mint életem mély, gondtalan bizalma,
mint gyermekségem kendő-lengetése,
mint félálomban csókolt régi csók.
Megindul újra könnyem. Fuldokolva
kereslek, hol vagy? S hol van életem?
S szeretném nevedet oly rémülettel,
oly vad erővel felüvölteni
az éjszakának bús esőt szitáló
sötét boltjára, oly rekedt sikollyal,
velőt-rázó iszonyú hördüléssel,
hogy hasadjanak szét a fellegek
és induljanak meg a csillagok
s halld meg te is fényévek távolában,
planéta-pályák száguldó ivén! -
S azután csuklón összehullva ott
a döbbenetes éjszaka hideg
csöndjében, hátha felfogom, mikor
nagy messziről, vagy tán egész közelről
szelíden, halkan-halkan válaszolsz...

(1931. augusztus 17.)

yes

Dsida Jenő

Kettétört óda a szerelemhez


- Anno 1931, hősök napja -
Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva s az álmos este
verseket súg tollam alá tehozzád,
          drága szerelmem,

áldott vándortársam az úton, ürmös
esztendők ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
          istenek estjén,

téged ünnepellek: igazbeszédű
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fénylő
          glória ívét,

száz elejtett jó szavadat, becéző
gömbölyű kezed puha reszketését,
titkos testedet: lobogó tüzes bor
          míves edényét,

eljövendő magzatodat, kiben betelve
látom földi terveimet s ki szédült
ujjongással bontja ki lelke szárnyát
          apja dalára... -

...Hirtelen megrezzen a tollam, eltört
versszakok rút romjai közt botorkál.
Alvilági zaj, sipitó suhancraj
          csörtet az utcán,

falnaptáram rőt betüvel rikácsol:
Hősök napja van! Katonák sietnek
dobbanó tömör szakaszokban, égő
          fáklya-sorokkal,

fojtó füstöt ver be a szél s a kürtök
réztorkán recsegve rikolt az orkán.
Döngve jönnek és dübörögve mennek,
          villog a fegyver.

S szinte hallom: Messze, kihalt mezőkön,
sírok alján boldogan összekattan
millió hős állkapocs. (Ó, milyen jók
          vagytok a földön,

emberek, hogy ily kegyes áldozattal
ünnepeltek minket e május-éjen!)
S látni kezdek: jönnek a bonka bénák;
          özvegyek, árvák,

s mindenrangú nyűtt nyomorultak, arcuk
elmeredve bámul a fáklya vérszín
záporába, míg tenyerük viharzó
          tapsra verődik.

S látni kezdek: felszakad egy sötétlő
sír göröngye messze Galíciában,
nagybátyám dolmányos alakja kel ki,
          imbolyog, indul,

félig porladt kék szeme tágra nyílik,
átlyukasztott roncs tüdejére kéjes
buggyanással ömlik az áradó, friss
          orgona-illat... - -

- Így csukom be ablakomat, szerelmem,
így ülök zöld lámpa-sugárban árván
s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelmű
          balsoraimmal.

Mert lüktetve fáj a fejem, szívemre
nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,
mondd, mi célja van szerelemnek itt és
          másfelé bárhol?

mondd, hol biztos nászörömünk vetése
és kalászos dús aratása? merre?
vértengertől mely sziget édenébe
          rejtsük a bölcsőt?

Némán bujkáló gonoszak vigyorgó
gyűrűjében érzem a lelkemet most
s téged, édes, elvetemült bírák közt
          látlak elesni.

Hajnalunk nem szép mosolyodra pirkad
s alkonyunk lehull, mielőtt kívánnám.
Mások által vert sineken sötétbe
          siklik a sorsunk:

Holnap bizton hős leszek én is annyi
rothadó testvér-tetem árnyölében
s bizton éppen így menetelnek omló
          fáklya-tüzekkel

hős fiunk emlékezetére is majd,
még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!
...Elnémult a trombita... Messze, mintha
          égne a város.

yes

Dsida Jenő

Ki-ki magában


Gyötrelmek széles országútja ez.
Ki-ki magában szenved.
Széttört kristálypoharak szilánkjai
lépten sebeznek.

Vándordal nem születik.
Csak a kiszikkadt torok tátog.
Hiába emelünk kalapot a feszületnek,
a feszületről sem száll le senki.

A láthatáron semmi sincs.
A kövekben nincs víz.
A fák alatt sincs árnyék.
Kőben, fűben, égben nincs irgalom.

1930. szeptember 17.

yes

Dsida Jenő

Kitéve


... És ha megoldás már nem lenne más,
Nyugalom-folyó partjára feküdnék.
Csobog a nagy víz és zizeg a sás.

Csaló, játékos, távoli nagy élet
zaját hallgatom kövült nyugalomban
és jégpáncélos szívem meg se dobban.

Sötét álmom lesz testemen a pólya:
Leszek ismételt, ködös ószövetség,
akit Mózesül tettek a folyóra.

Éjjel nevető csillagokat nézek,
sellő-hadat, mely a folyóra jár
és ringat, renget lágyan a kosár.

Fáraó lánya eljön csolnakán,
ébreszt, bubusgat, csókol és dalol
és én mosolygok, mintha hallanám.

Keserű, szelíd ajkam szögletére
elkésett csókot csurgat majd a Hold:
virrasztott éjek vigasztaló bére.

Hitet talál a kétkedő Tamás,
új tízparancsról álmodozik Mózes...
És zúg a folyó és zizeg a sás...

yes

Dsida Jenő

Könyörgés csodáért


Az ökör ismeri az ő gazdáját,
a szamár is tudja jászla urát,
csak te, Izrael,
nem ismered föl a te Uradat.

Pedig hajnalodik kelet felől.
A mérhetetlen fény és árnyék
itt áll jobbom felől
s vezeti vérembe mártott tollamat.

A siralmak völgyében nyüzsgő tömeg.
A vakok látni akarnak,
a süketek hallani
s a poklosok szája gyógyulásért vonaglik.

Arcom patakzó könnyét
a felkelő nap üstöke letörli
s az elnémult sokaság fölött
a lángrahasadt egekbe kiáltok:

Adonai, tégy csodát!

1928

yes

Dsida Jenő

Kopott álom


Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.

Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szegfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.

Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.

Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...

Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
- és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.

Szatmár, 1925. június 12-én

yes

Dsida Jenő

Közeleg az emberfia


Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.

1929

yes

Dsida Jenő

Közöttük élek


Emberek barátja vagyok.
Közöttük élek és szívem kézről-kézre jár.

Ismerek gyermekeket, akik bácsinak szólítanak,
ismerek ifjakat, akikkel elborozgatok,
világra szóló terveket szövögetvén.
Ismerek leányokat, akik vidáman kacagnak tréfáimon
és búcsúzáskor megszorítják kezemet.
Ismerek kacér és komoly asszonyokat, akik ölelésem
forróságára várnak, vagy elsírják nekem szomorúságukat.
Ismerek kemény férfiakat, akiknek kérges a jobbtenyerük,
ismerek bölcseket, akik tanácsokkal látnak el.
Ismerek kötögető nagymamákat, akikhez kávézni járok
s meghatódom szerelmi emlékeiktől,
ismerek aggastyánokat, akik megsimogatnak
s ifjúságukra gondolván, szeretnek engem.

Ó, barátaim,
milyen öröm az nekem, ha találkozom
bármelyikükkel is a porzó napsütésben,
kopogó esőben, vagy zúzmarás utcai fák alatt:
szemükben látom az értelem fényét,
a felismerés gyors villanását,
örömük minden jelét!

Közöttük élek
s nevem együtt él fogalmaik közt
a fákkal, madarakkal, ünnepekkel és csillagokkal!

yes

Dsida Jenő

Krisztus


Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei -

yes

Dsida Jenő

Lángok


Izzik a tűzhely, ajtaja hajtva,
szökkenve sziszegnek a szikraszilánkok
álmokat űzve nézek a tűzbe: élnek a lángok
sírnak a lángok.

Élni ha fáj és sírni ha fáj
(van kivülök még, ó, ami fájna!)
vigaszt eregetve, szemünkbe meredve
itt van a kályha,
ízzik a kályha.

Fáj neki égni, s kínja be régi!
méla varázsban ég a parázsa,
de mégsem akarja, hogy betakarja
lassu hunyása,
hamvadása.

Döbben a lelkünk tűz kihunyásán,
jégölü sír, amit ágynak a tél vet -
- Hintve virággal, szent olajággal
ha nincs is az élet,
kincs ez az élet.

Szikraszilánkként szökni szeretnék,
láng-szeretettel életet áldok,
s jövőt kibetűzve nézek a tűzbe:
élnek a lángok,
sírnak a lángok. -

Szatmár 1925. december

yes

Dsida Jenő

Legyetek őszinték


Lássátok, fáradt vagyok már
s nem bírok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes, biztos utakat.

Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.

Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen -
és tagadástok: nem, nem.

Mindnyájan biztosan meghalunk.
Esik a hó, itt pattog a tűz
és mindnyájan testvérek volnánk
és nyájas, jó apánk az Isten.

1929

yes

Dsida Jenő

Magányos erdei házban

Már a nap tovatűnt.
Suhogás, zuhogás.
Mi lehet odakünt?

Fekete éjszaka.
Nem félek, remélek...
Érzik a vér szaga.

Valaki odakünt
kopog és
hallgatok: tovatűnt.

Megölni ki akar
idegen? Idegem
csupa vad zivatar.

Puha csönd. Künt pedig
suhogás, zuhogás.
Ablakom zörgetik.

Talán már ég a ház.
Kimenjek? Ne menjek?
Valaki kaparász.

Kezem a biblián,
bús lélek, úgy félek!...
Ki lehet? Mit kiván?

Valami csúnya bűnt
koholnak. Loholnak,
suttognak odakünt.

Félelmes, rút titok.
Miatyánk... Miatyánk...
Egyszerre kinyitok:

- Hahó, ki volt!? -
Csönd. Varázs. Hallgatás.
Köszön a sunyi hold.

1929

yes

Dsida Jenő

Majálison


A Hója erdő lombjai felett
tavaszi napfény-patak csergedez,
a tisztásokról dal szürönközik,
majálisozók víg ünnepe ez.
Tüzek gyúlnak, és távol füstjük édes.
A Hója erdő lombjai felett
ölelkező kacaj ül ünnepet,
s a tisztásokon dal szürönközik.

Olyan messze vagyok az emberektől!
Egy lángfehér virágú szép cseresznye
sziromhulltába tartom a fejem,
és néha-néha mintha beleveszne.
Egyedül állok, egyenesen, némán,
nem tüzel zene, nem kábít a bor:
én vagyok Dónáth, régi kőszobor
s a szirmok alá tartom a fejem.

Sötét fatörzsről kicsi hangya fut le,
a bolyba fut, vagy élelmet keres,
s szememből lassan könny patakja foly:
neki van miért, neki érdemes...

Szememből lassan könny patakja foly,
s tompán csuklik el kérdésem szava:
Hója erdőből mit vigyek haza,
és hol a haza, hol a hangyaboly?

Kolozsvár, 1927. május 1-én

yes

Dsida Jenő

Már hiába nézed


Úgy hagytad el az ifjúságot,
mint aki hörgő hófuvásu, téli
estén párás szobát hagy el
s hogy még marasztják, titkon azt reméli -
De mind hallgatnak, senki sem szól,
szél fú be az ajtóközön
s ő lassan indul, keze a kilincsen
és visszanéz és elköszön.

Úgy hagyott el az ifjúság,
mint a holtak. Bizony, holtak szokása
habfátyollal takarni el
arcukat, hogy többé senki se lássa.
Utoljára még megölelnéd,
de karodat lágyan lefejtik
és ellopják és kiviszik a holtat
és énekelve földbe rejtik.

Ó, érettsorsú, árva férfi,
ki lápok lángjait űzted rohanva
s már-már elérvén, húnyni láttad
s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
Te harmincéves férfiarc,
sokat tudó, öregedő,
leheld vakká tükreidet, ne lássék
titkod a sok finom redő.

Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
fütyörésszél az ifjúság halálán.
Teste testedben mállik el,
míg babrálja a lágy enyészet, - -
fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
s eltűnik. Már hiába nézed.

yes

Dsida Jenő

Menni kellene házról házra


Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!

1930

yes

Dsida Jenő

Mint a bolond csillag


Mint a bolond csillag, futok.
Föld alá, vagy mennybe jutok?
Mi lesz holnap, nem kérdem én:
megállok a föld peremén.

Ott állok meg, ahol a vég,
ahol a futásból elég,
hol jégbe fagy a fürge szán,
a regény végső oldalán.

Éljen a bor! Éljen a fény!
Búcsuzik egy korhely legény,
búcsuzik és kacag, kacag
tanitványai alszanak,

mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették.)

Életem, már mi közöm véled!?
Milyen is lesz a másik élet?
Akit kérdeznek, megfelel.
A Sorsunkat vállalni kell.

Előttem lángaranyba forr
a régi szín, a régi bor.
...Az élet konkoly és ocsu...
Hurrá, ez is legénybúcsú!!!

1927. július 29.

yes

Dsida Jenő

Nap és Hold


Mitől lettél oly idegen, barátom,
oly távoli és meg nem fogható,
oly távoli és kísérteties?
Sok-sok parányi hétköznapiságod,
dohánytól sárga ujjaid, melyek
játékosan az asztalon doboltak,
telt ajkaid, melyek kis félkörű
homályt hagytak a pohár peremén,
nyírt bajszod, melyre tréfásan fagyott
téli reggel a bolyhos zuzmara,
szürke szemed kissé kunkorodó
pillaszőrei, melyek huncutul
rebbentek meg a sakktábla fölött,
ha rosszul léptem s egy-egy tisztemet
letaroltad, jóízű kacagásod,
nyujtózkodásod, kéjes ásitásod,
ezernyi apró hétköznapiságod
mitől kaptak oly hallatlan tekintélyt,
lenyűgöző és fenséges vonást,
hogy már a puszta képzeletre is
feszes vigyázz-ban áll a lelkem és
csöndben borzong és némán tiszteleg?

Ó, vettem észre már hasonlatos
átváltozást közönséges, szelíd
tárgyakon is: a kerti asztalon,
a kéményen, a házunk födelén,
a fákon és a nyári bokrokon
és mindenféle egyéb dolgokon.
Nappal, mikor napfényben fürdenek,
a megszokott, józan világitás
világában, oly meghitt ismerősök,
mosolygósak és engedelmesek,
unalmasak és alázatosak,
mint a napok egyforma, szürke rendje,
a szorzótábla száraz logikája,
a reggel, délelőtt és délután.
Ám éjenként, ha nedves suhogással
a reszkető, hideg, ezüstfehér
holdfény esőzik rájuk: növekednek,
növekednek és egyre növekednek,
valamely ismeretlen őserő
költözködik beléjük, imbolyognak
hallgatagon, puhán, rejtelmesen,
titokzatos, ember-nem járt világnak
megfoghatatlan törvénye szerint.
S égigérő kísértet lesz a fákból,
egymással suttogó és egyetértő
szellemlények a fürtös orgonákból,
a háztető félelmek tánchelye,
a kémény furcsán fölfelé mutat
valami láthatatlan nagy titokra,
figyelmeztetve s hallgatásra intve
s ha elhaladsz az asztal és a szék
mellett, vigyázva, lopva visszanézel:
nem indul-e utánad nesztelen,
gonosz szándékkal - s csend van, iszonyú,
dermedt és őrjítő csend mindenütt
és jól tudod, hogy titkot rejtegetnek
minden tárgyak és minden létezők
s a holdfényben mindennek titka van
és mind tudják az egymás titkait,
csak te nem érted, te nem értheted
ó, lelkem, aki lassan elhaladsz
e reszkető és zajtalan világ
idegen, szörnyű fensége előtt,
feszes léptekkel, félig eszelősen
és jobbra-balra némán tisztelegsz.

Ottkünn fehéren tűz, ragyog a hold,
tárt ablakomon át szobámba lát;
míg én - az élet és a nap fia, -
ülök meg-megreccsenő bútorok közt
és homlokomat símogatva tízszer,
húszszor is elismétlem csöndesen,
roppant csöndesen, hitetlenkedőn
és mosolyogva ezt az egyszerű
kis mondatot, hogy: - Meghaltál, bizony,
egy éve már, hogy meghaltál, barátom.

mail

Dsida Jenő

Naplemente


Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.

Völgyet szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?

Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomju csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres. Üres.

mail

Dsida Jenő

Narkózis


Olykor
tapogatózom:
még megvan a
kezem?
Olykor arcokba
nézek:
vajon
emlékezem?
Oly szétfolyó
az élet
és oly csöndes
valóban,
mint gyenge hó
a kézben,
mint halk lépés
a hóban.
Már fennszóval
dícsérnek
derűs
jólöltözött
társaim,
szemtől szembe
s mégis
egymás között
mint nagybeteg
barátot,
ki percek múlva
meghal
s már napok óta
nem lát
és hetek óta
nem hall.

1934

mail

Dsida Jenő

Névtelen vágy


Szép lenne:
ha a költőnek lenne egy homályos kertje,
melyet nem fog körül semmilyen kerítés,
szürke ködökben foszlanék négy határa...
és a közepén állna egy sokablakos kastély.

A nagy kertben sétálna a költő
széles, nagykarimájú kalapjában
és széltől lobogtatott, kerek, fekete köpenyében,
számolva a két keze ujján, hogy meddig élt.

Ősszel, mikor puha szőnyeget szőnek
a suttogó fák zizegve-hulló sárga levelei,
kampós botjával maga előtt kaparászna,
hogy előtte, utána zörögjön a süppedő avar.

Megállna az alkonyati hűvösben.
Rádőlne a tóparti szomorufűzfák hallgató törzsére:
kilesni a mélységes csend titkát
és ritmustalan sorokba dalolná másnap,
harmadnap egyedül, csendesen, egymagának...

A kastély ablakából pedig örökkön-örökké
két tágranyílt szem kisérné minden léptét,
s ha nagyon messzire talál elkalandozni,
mindig lenne, aki könnyezve félti:
hátha elmegy és nem tér többé vissza!...

Szatmár, 1925. július 11-én

mail

Dsida Jenő

Nincs már semmi


Én ismerek egy ismeretlent,
ki életet korán tanul,
s amikor úgyis fázva fázik:
hullaként a hullámba hull.
Szemünk behúnyt, szívünk kihúnyt,
a halk hullám dobálva ringat,
és vén sziklák loccsantják vissza
ájult, szomorú szavainkat.
Nincs már semmi, nincs hova menni,
csak fonni, kötni, szavakat fonni
és fonva venni fontolóra,
amit úgysem lehet kifonni.
Nincs már semmi, nincs mit tenni,
csak keresni, amit más keres.
Kerekes szívvel kátyúba futni,
mint részeg, bamba szekeres,
csak néha sírva, szűz papírra
ákombákom sorokat vetni
s ha ki ezért ma kinevet,
holnap talán majd nem nevet ki.
Néha tudom a nevemet,
néha csiholtan csillanok
s ha jön az álom, kitalálom:
mit álmodnak a csillagok.

Nagy utakból ha visszatérek;
fölrezzenve rezeg a szívem,
tudom: testem csak tiszta kéreg
és nincsen nekem senki hívem.
Percek riadt várása perceg,
zsebórámat összetöröm,
ruhámon csillog a fagyos éther,
csillagporos az üstököm.
Olyankor az anyámra nézek;
egy ember, aki a tanyán
s talányaimnak puha fészek:
anyám, anyám, anyám, anyám!
Beszédem idegen beszéd,
s mégis mintha mellette járnék,
csak varrogat s a kályha-tűzből
arcára ugrik egy furcsa árnyék.

1929. V. 25.

mail

Dsida Jenő

Nyitva áll az aranykapú


Az erdők hívnak engem, hogy legyen tavasz.
Száraz kútak hívnak engem, hogy buggyanjon
fel mélyükön a kristályos, tiszta víz.

Ma iszonyú nagy hit van bennem,
hogy a kóválygó felhőknek is útja van
s minden léptem után nyomot hagyok.

Ezért nem szégyenlek beszélni magamról
és nem szégyenlek a világ dolgairól,
holott vak az én szemem és süket a fülem.

Ismerjétek meg a fűben fekvő ember boldogságát.
Ismerjétek meg az aranykapút: nyitva áll
és kék patakok muzsikálnak a tövében.

Testvéreim,
Legyetek jók és szentek!
Szeressétek a bárányokat! Szeressétek a madarakat!

1930

mail

Dsida Jenő

Olyan egyszerű


Minden göröngyből virág ütközik,
kék az éjszaka és arany.
Ifjú vagyok és megyek vidáman,
tisztán a hullócsillagok alatt.

Olyan egyszerű minden, olyan
felszabadítón, könnyen egyszerű:
Holnap kiválasztok egy aranyhajú szüzet
és azt mondom: Jer velem!

Holnap fehér abrosz mellett ülök
s piros alma, sárga körte
koppan a veranda tetejére
s aranybort iszom ezüst-pohárból.

Fiam is lesz, hogy meg ne haljak.
S ha sárga levél hull lassú gyásszal,
bölcsen mosolyog tömjénszagú szívem:
Milyen jó lesz a mennyországban!

mail

Dsida Jenő

Öregek leszünk


Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.

Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát -
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.

Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.

S a messze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon...
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.

1931

mail

Dsida Jenő

Örök útitársak


Mellykémnek forró szeretettel
Ez első versem, mit Hozzád irok,
ki pályatársa lettél zord utamnak,
ki megfogod kezem, míg búg a gép
s az állomások mind mögém rohannak.
Harminc kis állomást elhagytam immár
és közeledik már a többi, jaj:
minden nap új mérföldkő, új barázda,
mindennap elhull egy-két szürke haj.

Bizony nem ünnep ez már. Utazás
csöndes, komoly magánya. Hallgatunk,
míg fogynak a fehér mérföldkövek.
Hová megyünk, ó, hová hajtatunk?
Lassubb iram kell, tán közel a cél is.
Ha a végállomásra gondolok,
kezemben sír a toll, a zord acél is.

Dél, este, reggel sűrün váltakoznak,
a föld marad, az ég nekünk mozog.
Társam lettél: ha éhes vagy, etetlek,
ha megszomjaztál, hát innod hozok.
Ketten vitatjuk meg az útitervet,
titkos halkan, hogy meg ne hallja más,
suttogva kérdjük s úgyis válaszoljuk:
most hol vagyunk, ez milyen állomás?

Ó, szép ez így. Nyugodt, nemes, örök,
akár a kék, zöld, boldog végtelenség, -
Kacaj, sírás, - árny, fény, - élet, halál,
örök társak, együtt egy két jelenség; -
"Nagyon szeretlek" - gondolom magamban
és szólok: "Meg ne fázzál, végy kabátot."
"Nagyon szeretlek" - gondolod magadban
s megkérdezed: nem álmos-é barátod?

Lassacskán ősz lesz. Ősz és éjszaka.
Pereg a fák elfáradt levele.
Mig dübörögve zakatol a mozdony,
az éjszakába sóhajtom bele
a csillagok közé, a puszta űrbe,
mely pályánk fölött ferdén feketül,
hogy az üdvösség társammá szegődött.
Halld meg, halál: nem vagyok egyedül.

Szőke fejed lágyan vállamra billen,
mellemre hull egy fénylő hajfonat,
kezem reszketve babrál. Hűl a lég,
hideg van már és rohan a vonat,
rohan, hidakon dübörög tova.
Felnyitod kék szemed, mikor megáll?
Miért alszol most, társam? Félve félek.
Elfolyik minden. Minden tovaszáll.

Látlak, mikor az út már elfogyott.
Áll a vonat. De nem szállott reád
a vég borzalma. Nézel, mosolyogsz,
felveszed a menyasszonyi ruhád,
karod karomba öltöd. Indulunk.
Suhognak a harmattal belepett fák.
Gyalog megyünk a sűrü, nagy sötétbe
s eltűnünk, mint a régi, halk legendák.

mail

Dsida Jenő

Ősz


Mért van, hogy a szivem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.

Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.

Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!

1923. november hó

yes

Dsida Jenő

Panaszos és békés nóta


Be ránk sújt az élet,
szegény emberekre!
Bottal, karddal ütnek,
fejszével is ütnek
s átkozódnak egyre.

Elfogyott kenyerünk,
elfogyott a pénzünk.
Fáj az ütés rajtunk,
halovány az ajkunk,
s nagy szomorún nézünk.

Irgalmatlan, csendes,
vad szomorúsággal,
csalatkozott hittel,
letört reményekkel,
letört olajággal.

Úgyis olyan felhős
most a régi kék ég,
úgyis elmegyünk már,
úgyis meghalunk már,
hagyjatok hát békét!

1925. január hó

mail

Dsida Jenő

Pásztortüzek


Hej, hogy lobogtak nem is olyan régen!
Hej, hogy lobogtak: milyen lobogással,
s messziről nézve
olyanok voltak,
mint sziporkázó csillagok.

Most is vizsgálom fényüket gyakorta,
s olyan szomorúk, olyan haloványak:
szegény haldoklók,
kiknek erejét
ezer kínlódás ezer felé hordta.

S elgondolkodom: kicsi lángok teste
talán beteg lett, talán halni készül; -
mért nem táncolnak,
mikor úgy kéne,
mikor fázós és végtelen az este?

Talán elmentek jeléül egy sírnak?
Tán hamut hintett valaki reájuk?
Tán lepaskolta
valami zápor?
Vagy akik rakták, talán belesírtak?

Szatmár. 1926

mail

Dsida Jenő

Prérivadászok


Megint kenyeres pajtások vagyunk,
de nem vadócok, nem a régi nyersek,
kurjongatással, poffal felhagyunk.
Az irkalapra írt szerelmi versek
is kiderülnek lassankint. Agyunk
lázas szavaktól zsibbadozva hemzseg
s megyünk, megyünk. Alig lengedezőn
kószál a szél a jószagú mezőn.

Erdők, mezők világa! Enyhe dombok!
A nagy folyónál zsong, zizeg a nád,
szunyogzenétől dong a parti zsombok,
(álmodban mintha most is hallanád)
a réten százszorszépek, tarka gombok,
emitt sárgállik egy pimpó-család,
az a boglárka, ez a hosszú ringó
az orbáncfű, amott a kék iringó.

Bámulnak, mint a kedves őzike,
zöldelnek, illatoznak, növekednek:
kapotnyak, menta, gyíkfű, tőzike,
csikorka, porcsin, zsombor, zsálya, lednek! -
Emlékemet még vajjon őrzik-e,
vagy rendre-rendre ők is elfelednek,
amint nem voltam hozzuk én se hű?...
Mizsót, kökörcsin, kosbor, fecskefű...

Három évszak virága mind személyes
jó ismerősöm volt. Csalit, bozót,
havas, patakvölgy, lanka, terebélyes
erdők tisztása nem tiltakozott,
ha titkukat kutattam szenvedélyes
örömmel. A növényhatározót
minden sétán zsebembe szorítottam
s a tündérkéket néven szólítottam.

Az illat elszállt, csak a név maradt,
a lényeg eltűnt, itt maradt a lárva.
Mégis - idézvén most e szép nyarat
négy füstös, fojtó fal közé bezárva,
úgy rémlik, füttyöt hallok s madarat,
patak csörög, lomb zúg. - Repülj csak, árva
robotos lelkem, merre vonz ama
néhány virágnév tündérbalzsama.

(Hát amikor hó púposul a fákon
s az ember vígan felköti a sít
s porzik alá a vad hepehupákon
s a szél fütyölve karmol és hasít!
Farkas-szabadság volt az én világom,
mely szívet edz és orcát hamvasít!)
Kötelesség! Csak ez a szó ne rágná
fülemet, rögvest indulnék világgá!

Mennék, mennék, mint akkor délután,
mely szép volt, Isten a megmondhatója.
Elől a kislány, én a lány után...
... Ilonka ujjong: - Nézd csak, gólya, gólya! -
- Hol van? - az égre sanditok bután.
- Ni, ott sétál a békák pusztítója! -
- Ahá! - s kacagva firtatjuk, miért
oly méltóságos, peckes és kimért.

Lesből figyeljük, mint prérívadászok.
(Ez ismét olyan indián dolog.)
Súgom: - Maradj, én csendben odamászok. -
- Hogy is ne! - súgja vissza és dohog.
Egyszerre szánkra fagynak a vidám szók,
lopódzunk négykézláb, szívünk dobog,
a nagy madár meg, mint a gólya-illem
kívánja, hetykén féllábára billen.

Elvétve mozdul, lassan lépeget,
a röghöz kattan hosszú dárda-csőre
és hozzá olyan súnyi képeket
vág, mintha látná a lomb közt előre
kúszó-mászó rézbőrű kémeket.
Amint kilépünk a szabad mezőre,
rettenve rebben s rémülten, vakon
elnyargal nyurga gólyalábakon.

Mi persze rögtön üldözőbe vesszük.
- Te arra fuss és vágj elé, ha tudsz! -
- Törött a szárnya! - Nehogy eleresszük! -
- Vigyázz te, ott egy szántóföldre jutsz! -
Mikor szorító gyűrünk már egész szűk,
erőt kettőzve száguld, mint a strucc,
majd hirtelen felborzolódva, zordul
megáll és elszánt dühhel szembefordul.

Tudom, hogy elborzaszt a borzalom,
- ahh, olvasóm! - melyet a harci tények
felsorolásával okoz dalom,
de hidd el, minden megfelel a ténynek,
amivel itt ideged borzolom.
A vers az époszok s lovagregények
fenséges dübörgésébe csap át,
zúgván az ádáz, öklelő csatát.

A grifmadár, mint megveszett boszorkány,
bősz, csattogó csőrrel nekünk esett,
süvítve forgott, őrvénylett az orkán,
mit szárnyával szemünkbe verdesett.
Ilonka rítt, ahogy kifért a torkán
s bevallhatom, a hökkentő eset
bennem se keltett nagy derűt. (Ne tessék
azt hinni, hogy könnyű a hősiesség!)

No, rajtad múlik, fiatal vadász,
hogy Old Shatterhand és a többi hősök
méltó utóda légy s amerre jársz,
tábortüzeknél indián regősök
zengjék a híred!... Majd kitört a frász,
hogy elgáncsolt egy korhadó fatörzsök
s látszat-vitézül én korántse rest
ellenfelemre buktam egyenest.

De mindegy! Most már nem megyek le róla!
Vágások érnek, égetők, marók...
Belécibálok... szétrepül a tolla...
köpök... zihálok... győzni akarok.
...Már karjaim közt vergődik bomolva,
csőrét szorítja reszkető marok:
a lángokádó, gyilkos grifkakasból
megtört fogoly lett és - Ilonka tapsol.

Tapsol s a hangja mámorral tele:
- Vigyük haza! Enyém a harci zsákmány
s úgy-e, enyém a dicsőség fele?! -
Tombolva táncol, mint egy vad kozáklány,
még a füle is megpirul bele.
...A balhüvelykemből meg, mintha csákány
csapása zúzta volna szét, kövér
patakocskákban csurdogál a vér.

Elrejtem, hogy a kislány meg ne lássa
és titkolom, hogy ég, sajog a seb.
(Ma is látszik még keskeny forradása,
mint fordított ruhán a régi zseb, -
de jaj, hány sebnek nincsen gyógyulása,
sőt napról-napra kínzóbb, mérgesebb,
belül rejtőzik, izzó szénre válik
és vérzik, vérzik, vérzik mindhalálig.)

Mucius Scaevola példát mutat:
mi, férfinépség, ne sokat nyafogjunk! -
Ilonka, mint egy furcsa, nagy ludat,
cipeli gornyadt egyiptomi foglyunk
s míg vérem jelzi hosszan az utat,
arról cseveg, hogy "békát kéne fogjunk".
Végre elérjük tágas kertjüket
s a gólya ismét szabadon üget.

Lucskos sebem mind lüktetőbbre fájul
s egész valómban szenvedem a kínt.
- Kötözd be - mondom. Ő kezem után nyúl,
halálfehérre váltan rátekint,
majd meginog s a puha gyepre ájul.
Ébresztgetem, becézem, míg megint
a régi nem lesz arca pírja-hamva,
aztán apámhoz indulok rohanva.

Nem tudtam akkor s nem tudtad te sem,
kis pajtásom, hogy pár év mulva formás
ajkad közül szivárog csöndesen
a vér, e mélyről buggyant, forró forrás,
álladra csurran, majd tűzveresen
párnádra foly, mint kézimunka-varrás
rőt csíkjai, bíbor hímzései
s az orvos jötte immár kései.

Azóta lelked, e nyájas kisértet
és cérnavékony, kissé vontatott
hangocskád oly kitartóan kisérget,
mint néma pusztán hold a vonatot.
És néha gyorsan hátranézek, érted
kutatva, mert érzem: két meghatott,
nagy, csillogó, örökké gyermeteg szem
figyel, amerre élek és öregszem.

Most is itt állsz, kis indián ara,
és hűs lehelleted hajamba borzol,
halkan dudol az angyalok kara,
szólnak csengők, ezüstből, tiszta bronzból
s két kis copfodról csillag-zuzmara
hull írásomra, amint hallgatózol
szívemen, mely most rímmel játszogat
s nézed rajtam az ifjú ráncokat...

Jaj, holtaink, az élet fut merészül,
nem torpanhat meg nálatok, ki él.
Jó, kedves arcotok porrá enyészül
s a gyászoló, ha sürgeti a dél,
búcsut vesz hantotoktól s - enni készül...
Szüzi neved szép emlékeinél
e dal sem állhat félbeszegve, csonka
oszlop gyanánt. - Nos, ég veled, Ilonka!

mail

Dsida Jenő

Psalmus Hungaricus


I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.

Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
          Mérges kígyó legyen eledelünk,
          ha téged elfeledünk,
          ó, Jeruzsálem!
          Nyelvünkön izzó vasszeget
          verjenek át,
          mikor nem téged emleget,
          ó, Jeruzsálem!
          Rothadjon el lábunk-kezünk,
          mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
          ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

mail

Dsida Jenő

Rettenetes virágének


Elmentem otthonról
lidérc-szót hallgatni.
Elmentem otthonról
kalmárral alkudni.
Elmentem otthonról
idegen lyány után.
Elmentem otthonról
csütörtök délután.

Géplovon üldöztem
iramlós örömet.
Beértem s örömmel
éltem az örömet.
Kardokat csörtettem,
puskákat sütöttem,
lázadtam, tüzeltem,
vérben is fürödtem.

Csókoltam szájat és
csiklandtam tenyeret.
Kerestem virágot,
kerestem kenyeret.
Ittason csetlettem
imbolygó láng után -
Így telt el a hosszú
csütörtök délután.

Csütörtök éjjelre
csak hazanyitottam,
hogy melléd lopóddzam
szégyennel, titokban.
Koszorúd küszöbön...
- No mi az? No mi az?
Kezedet megfogom:
Hideg az, hideg az.

Fejed a párnáról
padlóig lebágyadt,
iszamos aludt vér
tócsázza az ágyat.
Gyilkos járt tenálad
elvoltom idején.
Mért nem is tértem meg
napszállat idején?

Verseim, verseim
elállnak meredten.
Elhagytam, s elhagyott,
akit én szerettem...
Négybevágott szívét
örökké foldozom.
Vérét a kezemen
örökké hordozom.

1932

mail

Dsida Jenő

Robinson


Robinson áll a tenger partján.
Háta mögött a zord sziget,
zúgó erdő, kúszó liánok -
és nézi, nézi a vizet.

Szemén rezeg a Magány könnye,
de arca sötét és konok:
hiszen csak tegnap rémítették
a fölfedezett lábnyomok.

Önnönlelkének papagája,
lenyűgözött bús szelleme
"Szegény Robinson"-t rikácsol rá,
s minden iszonyattal tele.

Rémekkel ijesztik az éjek,
a sziget lábujjhegyre áll,
feléje hajlik, fojtogatja:
Ezerszer jobb tán a halál!

És áll, csak áll a tenger partján,
háta mögött a zord sziget,
kúszó liánok, sötét erdő, -
és kémleli a nagy vizet.

A kék habok közt felmorajlik
valami zsongó halk remény,
s a Magány foglya térdre hull
a tenger sivár fövenyén.

A láthatatlan messzeségben,
melyet már annyi álma rótt,
megérez és körülcirógat
egy eljövendő kis hajót.

Szatmárhegy, 1926. július hó

mail

Dsida Jenő

Sainte Thérèse de Lisieux


Szelíd hárfával siratlak
halványszinü rózsa,
pasztell-fényü színes ablak,
finom, gyenge rózsa,
gyenge, lengő és esengő,
hold ezüstje mossa,
ezüst-zengő csöppnyi csengő,
édes kicsi rózsa!

Halál harmatát ki itta,
lenge, szűzi, drága,
fehérarcu kármelíta,
zsenge rózsa ága,
keskeny ajkad égi csókra
nyílott, tiszta mátka,
szép erények rózsacsokra,
rózsaszínü ága.

Máris mentél, alig jöttél,
így vagyon megírva,
fájó illatot köhögtél,
sárga rózsa szirma,
várt a messzi csillag-oltár,
csupa perzsa, szmirna,
alig voltál, beleholtál,
sárga rózsa szirma.

Liliomon éldegélsz most,
rózsa lett a vérted,
habfelhőkön mendegélsz most
s dalomat nem érted,
pedig lelkem sírna, sírna,
vagy röpülne érted -
Hull a földre rózsa szirma,
amint megigérted.

Mennyi rossz tett, csúnya emlék,
én voltam, ki tette,
akasztófát érdemelnék
s rózsát adsz helyette,
buja voltam és goromba
és gőgös felette:
nem borulhatsz hát karomba,
rózsát adsz helyette.

Arcod édes égi fényt vet,
hull a rózsa, hull, hull,
kék felhőn vár Vőlegényed,
hull a rózsa, hull, hull,
tapsikolnak mind a szentek,
hull a rózsa, hull, hull,
amint kézenfogva mentek,
hull a rózsa, hull, hull.

Áttetsző és lenge kis szent,
rózsákat pazarló,
kérd meg énhelyettem Istent,
hogy ne nézze gyarló
voltomat és hadd mehessek,
hol a Hold a sarló,
vándortársatok lehessek,
rózsákat pazarló.

Szelíd hárfán hadd mulatlak,
halványszínü rózsa,
Isten házán szines ablak,
égszín gyenge rózsa,
zsenge, lengő és esengő,
Krisztus csókja mossa,
csókkal zengő csöppnyi csengő,
édes kicsi rózsa!

Mindörökkön élni, élni
adassék meg nékem,
lábatoknál üldögélni
rózsalevélkéken,
Krisztussal s Veled beszélni
fent a tiszta égen,
éldegélni, üldögélni
rózsalevélkéken.

Angyalsóhaj illatából
szirmokat csinálni,
csillagházunk ablakából
földre ledobálni,
szent szerelem szüzi bokra,
egy szobában hálni
Veletek és ágyatokra
rózsákat dobálni!

mail

Dsida Jenő

Tavalyi szerelem


Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

mail

Dsida Jenő

Temetőben


Köröttem csend - és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok -
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.

Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

1924. augusztus 31.

mail

Dsida Jenő

Tükör előtt


Az érett férfi búgó, tiszta, moll
panaszát vágytam elzenélni, mintha
szeptember-este mély gordonka szól.
S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta.
Akad a toll, a ritmus zakatol
s a lendület is lanyharöptű hinta,
melyről leugrott már a fürge, víg
gyerek s most árván leng egy ideig.

Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű
vendég, ki sok-sok órán át cseveg
s csak akkor csillapul le a beszéd-dűh,
mikor látja, hogy a vendégsereg
el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül.
Akkor feláll, bocsánatért hebeg
és röstellkedve, félszegen megyen ki
a híg esőbe. Nem marasztja senki.

Bocsánat, mondom én is. Indulok.
Kabátomat vigyázva leakasztom,
gyűrött halotti leplemért nyulok.
Szunnyad már minden, nem szólít marasztón
az ifjúság sem, egyre halkulók
a lépteim, csak árny vagyok, riasztón
lopodzó árny, kit áztat verdeső
vízeivel a szűntelen eső.

De ez megint nem függ mesémmel össze.
Figyeljük őt, a csapzott gyermeket,
akit fájdalma s ijedelme gőze
utcák során át hajszolt, kergetett,
hogy sajgó, véres ujját bekötözze.
Úgy száguldottam, mint a fergeteg
s a kimenőt bár tiz óráig kértem,
kilenc se volt még, hogy kapunkhoz értem.

Betoppanok és - ejnye! Itt ki járt?
Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik,
és tárva máskor, most kilincsre zárt -
mögötte csend, egy árva hang se hírlik -
Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt
tettek apámban... Jól tudtam, nem illik
s arcomba pírral szállt a bűntudat,
mégsem vetettem meg - a kulcslyukat.

A látványtól gyökeret vert a lábam -
Ott állt apám a nagy tükör előtt
marcona, pompás díszegyenruhában.
Még álmomban sem láttam eddig őt
ily büszkén, daliáknál daliábban.
Sudár fenyő-alakja egyre nőtt
s káprázva néztem, mily szikrázva szórja
csillagtüzét sok gombja és zsinórja.

Mint csillogott és villogott az a
rengő aranyforgó csákója mellett!
S amiket mind onnan hozott haza,
hol párbajozni a halállal kellett:
harci keresztek s érmek halmaza
ragyogta be a dombormívű mellet.
De mindezeknél fénylőbb volt talán
a csörrenő, nagy kard az oldalán.

Majd szétpattant a lángoló tükörlap:
a tág ebédlő ablakain át
vakítva lobbantott a lemenő nap
a gőgös fejre kármin glóriát.
Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, -
minden kigyúlt, vörös tüzet zihált
és ő csak állott feszesen az őrült
fényzuhogásban, mint egy megdicsőült.

A bús felejtés diadalt arat
az ember legszebb álmain s szerelmén
s mit emlékünkbe könny és vér marat,
fakul a Szín az évek sárga selymén,
de ez a kép örökre megmarad,
éles vonását, színét őrzi elmém
s így látom őt, a legendákba nőtt
férfit, apámat a tükör előtt.

Lement a nap s foszlott a multból elcsent
varázslat. Az a furcsa trombita
megint felharsant és a megrepedt csend
csüggedve csüngött, mint szakadt szita.
Egy ócska szék nagyot jajdulva reccsent,
szegény apám leroskadt, mint kit a
zuhanó tégla üt le s hosszu fojtott
zokogás rázta vállain a bojtot.

Szegény! Szegény! Ki eltört életét
épnek álmodja, míg tükörbe pillant.
Szegény apáink! Mintha vaksetét
szobába lépve kattintják a villanyt
s éles világosság fut szerteszét,
olyan metszően és vakítva villant
agyamban a megértés. - Ó, fanyar
keserű fény, mely szemgolyómba mar!

Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg!
Dagadj és önts ki, könnyek tengere!
Rágcsálj bánkódás szúja, lassu féreg,
döfj mellen késes fájdalom, gyere!
Itasd át minden porcikámat, méreg,
veszett düh, melynek nincs ellenszere
Ime a gyermek, kit egy pillanatnak
titkai kölyöktigrissé avatnak.

Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők,
mikor igába tört a gőgös úr-nyak:
a szirti fák, a lombos vakmerők,
testőrei a haldokló Hadúrnak.
Karácsonyfákká zülltek a fenyők,
tűlevelükkel önmagukba szúrnak
s illatuk együtt fogy, mígnem kihal,
az emlék cseppenő gyertyáival.

Minden ízemben lüktetett a téboly.
Szerettem volna berohanni és
a tükröt homlokommal zúzni szét oly
dühödten, hogy hasadjon szörnyü rés
fejemen is, hátha velője szétfoly
s elszáll a rémült sorsfelismerés.
Hátha megváltanék repedt, behorpadt
roncs koponyámmal minden megtiportat.

Aztán lecsillapult a szenvedély.
Hűs áhitattal szólt valami halk szó,
mint harmatejtő esti csöndbe mély
morajjal rengő távoli harangszó:
Ezentúl immár célja van, hogy élj:
Hirdesd testvéreidnek messzehangzó
igével, hogy csak az marad alul,
ki önmagát elejti és lehull.

Mondják, apáink bűne, ami történt.
Mindegy. Mienk a végzet és a sors.
Ők még a multba révednek tükörként,
mi már a sodró víz tükrén, a gyors
jelenben látjuk arcunkat s a törvényt:
Tűrni - a bölcsek ételén a bors,
okulni - szükség, megbocsátni - jóság,
dolgozni - ez a legnagyobb valóság.

Bolyongani faluról falura.
Durva darócban gazdag, tiszta szellem.
Egymás szolgája mind és nem ura.
Csecsemő csámcsog minden anyamellen.
Így készülünk szelíd háborura,
mindíg magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk
s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.

Tudjuk, magát emészti el, ki lázad,
ki lángot éleszt, könnyen lángba vész.
Jöjj, szent gyalázat, gyógyító alázat,
belül munkáló küzdelem: egész
kicsiny téglákból rakni föl a házat!
Jöjj, ősigazság, mit a gyermekész
derengve sejtett s ámulván fölismert,
mint próféták a köd mögött az Istent.

Akárki adta, én a sós torok
vad szomjával köszönöm ezt a sorsot,
a csattogó, kegyetlen ostorok
kínját, a bort igérő csorba korsót,
melyből epét és ürmöt kóstolok,
a nagy intést, a félig kész koporsót,
a csipkebokrot, mely a közönyön
romon virágzott. Százszor köszönöm.

Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol
az ismeretlen kéz. De nem bitót,
nem vérpadot, és nem koporsót ácsol,
templomot épít, meghitt házikót,
- s tán minket edz és bennünket kovácsol
kemény acéllá, tűzben izzitott
pengévé s rája vési rendelését:
Te gyógyítod meg a világ kelését!!

Gőzhengerektől lesz erős az út,
ha megkötözték, nem hull szét a kéve.
...- Most búcsuzóul azt a kisfiút
nézzük megint, ki akkor - sok-sok éve -
otthagyja leshelyét és szinte fut
s az udvaron megáll kalaplevéve.
Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad,
de tudja, hogy bemenni nem szabad.

A fáskamrába rejtezik el estig
s onnan bámulja, hogy az esti fák
az eget lassan feketére festik
s a csillagok, mint sárga kis gyufák
lobbannak fel és szemüket meresztik.
Egy tönkön ül a vézna kisdiák
s csöpögő ujjavére észrevétlen
tócsába gyűl a porban és szemétben.

mail

Dsida Jenő

Villámok


Cikáznak, cicáznak,
csillannak, villannak,
látszanak, játszanak,
kénytelen fénylenek,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
felcsapnak, lehullnak,
örökre elmulnak.

Villámok fényénél
fénylenek világok,
mindenek intenek.
De ha a szemedet
becsukod, lehúnyod,
semmit se láthatol.

Csak ha a szeretet
mindenen áthatol
s kinyitod szemedet:
eljön egy pillanat,
illanat, villanat,
megláthatsz valamit,
valami nagy dolgot
s hirtelen azt mondod
s mindétig borzongod:
Különös, különös!
Megérted, mosolygod.
De mondom, jól vigyázz!
Pillanat az öröm,
települ, jön a gyász.
A sugár gondatlan
elejtett kis ékszer,
kútba hull, elmerül,
mondtam már elégszer.
Mondtam már elégszer:
egy villám nem villan,
egy költő nem szólhat
se tízszer, se kétszer.
Mindegyik kilobban,
kialszik, messze jár,
más a fény, más a lény,
egy se a régi már.
Szedd össze eszedet,
nyisd ki a szemedet,
mert jön a sötétség!
Szikrányit hasító
fényesség nyomába
gyorsan lép a lába.
Hiába, hiába.
Ez a sors, hiába...
Cikáznak, cicáznak,
röppenve döbbennek,
játszani látszanak,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
csattanva lehullnak
s örökre elmulnak.
Örökre elmulnak.

1928

yes

Dsida Jenő

Vízmenti ballagás


Jaj, percek
végtelen sora!
Jaj, végtelenség
percei!
Meddig megy így?
Meddig fog így
az isteneknek
tetszeni?
E barnazöld
ólomfolyó
kanyargó medre
merre visz?
Csak hömpölyög:
ki sem apad
s tengerbe sem
szakad a víz.
És merre fut
e furcsa út,
e gyomfölverte
csöndes út,
hol a vándor
csak vándorol,
de soha
sehová se jut?

1934

mail

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on