Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Csokonai Vitéz Mihály ( 3 )

 

Boldog névnapot !

 

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az esküvés


Esküszöm, szép Lilla! hidd el,
Hogy miólta kellemiddel
     Megkötöztél engemet,
Már azólta semmi szűznek,
Semmi nyílnak, semmi tűznek
     Nem nyitom meg szívemet.

Esküszöm; s e szent hitemnek,
Melyet adtam édesemnek,
     Pontjait meg nem csalom.
Kérlek is reménykedéssel,
Hogy viszonti esküvéssel
     Kösd le szíved, angyalom!

Esküszöm hószín kezedre,
Rózsaszádra, tűzszemedre,
     Hogy te léssz csak kedvesem.
Esküszöm, hogy míg csak élek,
Más szerelmet nem cserélek;
     Vagy Lilim, vagy - senki sem.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az estvéhez


Csendes este! légy tanúja,
     Mint kesergek én.
Szívemet mint vérzi búja
     Lilla szép nevén.
          Lágy árnyékkal
     Szőjj be engemet
          S e tájékkal
     Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
     Már a szív nagyon,
És az érzéketlenekben
     Több kegyes vagyon.

Csendes este! ah, tekints le,
     Nézd e bánatot.
Könny helyett szememre hints le
     Tiszta harmatot:
          Mert elfogytak
     Régi könnyeim,
          Úgy rámrogytak
     Szenvedéseim.
Nincsen, aki sírna vélem,
     Szánna engemet.
Így vesződöm, míg leélem
     Kínos éltemet.

Csendes este! Már alusznak
     Mások édesen,
Vagy viszonti kedvbe úsznak
     Ők szerelmesen.
          Én aggódom:
     Hát mit is tegyek?
          Nincs más módom,
     Nincs hová legyek.
Édes este! ah, ne hagyj el,
     Zárj le más szemet,
És lakásodig ragadj el
     Innen engemet.

Csendes este! balzsamozd el
     Durva kínomat,
Vagy reám végtére hozd el
     Várt halálomat.
          Mert fájdalmam
     Többre, többre nő,
          És nyúgalmam
     Senkitől se jő.
Lilla is midőn eszembe
     Ötlik, elhalok
S újra felfakadt sebembe
     Szinte meghalok.

Csendes este! ah, ne hozd el
     Még halálomat,
Kérlek, óh, ne balzsamozd el
     Gyenge kínomat.
          Inkább áztasd
     Szűz szemed te is
          És dupláztasd
     Kínom ezzel is.
Lilla vesztén sírdogálni
     Drága sors nekem,
Sírdogálva haldogálni
     Szép halál nekem.

1800. szeptember 20.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az esztendő négy szakasza


Tavasz virít, s száz rózsa nő
     Orcádnak Édenében,
     S szemed kerűletében
     Május mosolygó napja jő.

Nyár van nekem, s halálra fő
     Szívem tüzes hevében,
     Mert Ámor ég egében,
     S caniculát tett benne ő.

Ősz űl setét orcámba, és
     Sok búja fellegével
     Özönnyi könnyzáporral és

Tél szállt fagyos jegével
     Szívedbe, s abba semmi rés
     Nem ég Ámor tüzével.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az igazság diadalma


[Hatalmas Igazság! tekints le papodra,
Ki szent borzadással hág fel óltárodra.
Itt van a jót s gonoszt megmérséklő fontod,
Itt a pallos, mellyel az embervért ontod.]

Igazság! ki bírod hazáúl a mennyet
S a főldön sem vehetsz szűz orcádra szennyet,
Ki előtt reszketve állnak a vétkesek,
Sőt a jámborok is mintegy félelmesek!
Még minekelőtte a halandó néked
Nevet adott volna, állt királyi széked;
És hogy a gonoszság a főldet eltelte,
Csak diadalmadat s erődet nevelte.
Óh, örök valóság! engedd, hadd tiszteljünk
S néked ma innepet és óltárt szenteljünk.
Mi ugyan, megbocsáss, már azt hittük vala,
Hogy számkivetve van a törvény angyala;
Mivel szent templomid főldre döntettenek,
Feldúlt óltáridon meghűltek a szenek,
Birodalmát a bűn bűntetlen tartotta,
Az égre pökdösvén neved káromlotta.
Kijött az álnokság virtus lárvájába
S szelíden csúszott bé trónusod jussába;
Bár a fanatismust ő mondta, hogy űzi,
Orrán füstölgött a fanatismus bűzi.
Magát a népeknek szívébe bétolta,
Az igazság kardját, fontját bitangolta.

     Tudod, szent Igazság! tudod mit tárgyazok,
Igazság vagy: magad esméred kik azok.
Te jól láttál mindent; óh, mért veszteglettél?
Nálad volt az erő: mért nem segítettél?
Óh, mért nem keltél ki, midőn hozzád nyögtünk,
Midőn segítségért sírva könyörögtünk?
Midőn kevély lelke Franciaországnak
Közönséges hadat izent a világnak,
És felkeveredvén a népnek sepreje -
Egy sokfejű monstrum, melynek mégsincs feje,
Melynek szabadsága virít száraz fában
És egyenlősége áll veres sapkában,
Chimérákon töri mámor-lepte fejét,
Maskaráson tőlti bolond esztendejét -
Más népeket rablott, pénzét kizsarolta,
Az ember s nemzetek jussait gázolta.

     Ím, ím, felriadnak minden tartományok,
Dúlnak a magoknak just formált zsiványok;
Elordítja magát a szelíd csendesség,
Felreppen fészkéből a szunnyadt békesség;
Jus, törvény, tisztelet és jó rend megszorúl,
A négy elementum fergetegbe borúl.
Felhőkig göngyölög a mególthatatlan
Tűzláng, és az éther közönséges katlan:
Minden vizek árka embervérrel teli,
Márs a vén Óceán hátát megnyergeli:
A főld nyög a roppant táborok súlyától
S részegűl a népek vérének árjától:
A levegő ezer ordítástól bömböl,
A bombikra durrant ekhókra dörömböl.
A kősziklát győző bástyák repedeznek,
A lelövött várak, tornyok töredeznek.
Futnak a porrá lett házból a lakosok,
Csak kéményerdőkké válnak a városok;
A kiraboltatott ártatlanok nyögnek;
A faluk hamvaik között füstölögnek. -
Itt szalad egy özvegy apró árváival,
Jajgatván, fejére kúcsolt karjaival:
Ott egy halvány asszony megőlt férje s atyja
Vérbe, porba kevert testét mosogatja;
Amott az éhhel holt háznép a tűz megett
Egymásra béhullott szemekkel nézeget.
Íly szívet-borzasztó, íly szörnyű látomást,
Óh, hogy nézhettél el ilyen szemlátomást?

     Ím, fut a főldmíves áldott ekéjétől,
Habzik a szőllőhegy a munkás vérétől,
Elhallgat műhelyje a mesterembernek,
Az úton a meglőtt kalmárok hevernek.
Amott a tanácsos gombolygat praktikát,
A nyavalya töri itt a politikát,
Amott egy factio rontja a másikat,
Az erősebb nyomja itt a gyarlóbbikat.
A főldi főldije vérétől habozik,
Ember az embernek emberrel áldozik!
Im, a megcsalt népek bilincset csörgetnek,
Európa roskadt oszlopi reszketnek,
A törvények régi gyámjokat keresik:
Eljajdúl a világ és kétségbe esik. -

     Hol valál, míg így dúlt a bűn, inség, halál?
Hol valál, óh örök Igazság? hol valál?
Talám csak az égben laksz már, csak az égben,
S minket, halandókat, itt hagysz a kétségben?
Óh, ha csak felséges szavad nem ijjeszti,
Egymást a balgatag halandó elveszti.
Ne hagyj, szent Igazság, dördűlj le az égből
S az emberiséget vedd ki az inségből. -

     De mit mondok! Óh, de mit mondok ellened?
Élsz még, szent Igazság, él még szent Istened.
Élsz te még, bár a bűn s bolondság káromlott,
Élsz te, s még mennyei széked le nem romlott.
Eddig is csak azért vártál íly sokára,
Hogy térjen a bűnös előbbi útára;
De mivel több vétket tetéztek vétkekre,
Itt az idő, hogy már hozd őket eszekre. -
Megvan! a bűntetés pallosát felvevéd,
A világ nagyjait eszköziddé tevéd! -
De kiket is tudtál volna e mostani
Frígyeseken kívűl arra választani?
[Kik méltóságodhoz jobban illenének,
Egy világ dolgában íly részt vehetnének.]
Három nagy császárja a főld öt részének
És egy monárkája Óceán vizének,
Négy fő gyámolai a négy fő vallásnak
Hogyne állhatnának ellent egy romlásnak?
Nem látott még a főld ilyen ellenséget,
De nem is látott íly erős szövetséget:
Róma! szégyenűlj meg fényes hatalmaddal,
Mikor minden ország két büszke fiaddal
A Farzal mezein táborba kiszálla,
S az ó-világ egy pár ármádává vála.

     Már-már bűntetődnek ama gonosztevők,
Ama szép szín alatt fosztó emberevők.
Nem késhetett tovább; kezdik az isteni
Bűntető korbácsot hátakon érezni.
Már kezdik hűteni az előbbi hevet,
Kezdik már rettegni a császári nevet.
Lelkiesméretek belső furdalása
Nékik mind megannyi bombik ostromlása.
Csüggednek, mert bennek újabb tüzet nem gyújt
A nemes bátorság, melyet a virtus nyújt.
Látják, hogy nincs ügyök félénk madarkákkal,
S el nem ijeszthetik a szabadságfákkal,
Veres sapka váztól ők meg nem rettennek,
Minthogy Igazságnak harcolnak s Istennek.
Látják, vívniok kell győzhetetlen sassal,
Ki hidrafejeket szedi tűzzel, vassal:
S hogy nem dühödhetnek többé a világon,
S ledűl az Úr előtt a párizsi Dágon.

     Ti pedig, világunk négy fő potentáti!
Ti a sértett jusnak bosszúló baráti!
Fényes trónusokból mennydörögjetek le
S a kárhozott bűnöst mennykövezzétek le. -

     Győzhetetlen császár! hazám fejedelme
Kit lelkesít a hit és törvény szerelme,
Kihez annyi népet, vallást és nemzetet
Láncolt a közjóért lángoló szeretet,
Kiért sok vitéz nép kardokat köszörűl
A szabad Dunának mindkét partja körűl,
Ki oly fénnyel ragyogsz atyáid székében,
Mint a mái nap a tegnapi helyében, -
Kelj fel és sasoddal tétest fel végtére
A hármas-liliom-címert a Luvrére,
Melyből kirángatván a Burbon fiait,
Latrok barlangjává tették szent falait;
Sőt annyi nép édes anyjának magzatja
Lett egy dühös népnek csúfos áldozatja,
Kinek vére kiált a bosszúért végre
Hozzád s az Istenhez, Bécsbe és az égre.
Indúlj meg, nagy szászár! indítsd meg népedet,
Néped a sírig fog követni tégedet,
Harcra kél éretted, s néki a jutalom
Vagy a halál lészen, vagy a diadalom.
Hazámfiai is, a kardos magyarok,
Kikben még nagy a szív s erősek a karok,
Éretted őseik lelkébe őltöznek,
S a halál pázsitján bátran megütköznek.
Magyarok királya! még a nagylelkűség
Él magyarjaidban, él bennek a hűség;
Bízd meg nemzetemnek ezt a két virtussát,
S ne féltsd eleidnek örökös trónussát.
Maga adta néked István koronáját,
Örömmel viselte Bécs szelíd igáját,
Őrzötte székedet, fogja is őrizni:
Állandó a magyar, nem szokott módizni. -
Vagy állj meg, királyom, szent trónusod megett,
S nézd el a melletted harcoló sereget;
S örűlj, hogy néked fog oly szerencséd lenni,
Hogy a Burbon nevet fényre fogod tenni,
S ezt írhatjuk rólad a késő világnak:
"Ferenc tett eleget minden igazságnak."
[Addig is kívánom, hogy az Úr segéljen,
Hogy az én királyom, Ferenc császár éljen!]

     És te, Pál, a muszkák rettenetes cárja,
Ki előtt térdepel két világ tatárja;
Ki a Jeges tenger habját igazgatod,
Az északi pólust pálcádon forgatod;
Te, ki Svéciának partjaitól fogva, -
Hol a cobol-prémű Pétervár ragyogva
Kőlcsönözi tőled téli napfényedet,
Túlterjeszted Beering útján törvényedet:
[Te, aki sok vitéz népnek törvényt adál,
Te, kit a szamojéd ural s a kamcsadál,]
Te, ki Nagy Péternek űlsz most a székében
S tőle külömbözöl csak az egy nevében,
Nagy Pál! Európát zendítsd fel s Ázsiát,
Rettentsd meg dzsidázó népeddel Galliát:
Hadd lássa az Óbi partjának lakossa,
Hogy sasod a pártost miként letapossa.
Hadd légyen távol is híre az osztyáknál,
Hogy nincs átkozottabb nép a franciáknál. -
Ím, a feldúlt világ néked reménykedik:
Szólj, elmegy Suvarov s győzödelmeskedik.
Tudják Martinestye szomorú vidéki,
Hogy látni és győzni egyszerre van néki
Tudják a törökök, tudják a lengyelek,
Hogy csak triumfusra szállt ki mindég velek.
Csupán hallatára az ő nagy nevének,
Az olasz békók is széttöredezének.
Így midőn a téli szélvészektől hozott
Hócsoport a bércek csúcsára tornyozott,
Odapillant a nap, a havak olvadnak,
És morgó árvízzé válván, leszaladnak. -
Oroszok császárja! ímhol még markodban
Van e had mennyköve, lődd ki haragodban.
Verd hadra a Neszter s Visztula városit,
Űltesd fel a rabló Kaukasus lakosit;
S mutasd meg a képzés forró hagymázában
Tébolygó francia népnek valójában,
Mely vitézek azok, kik barlangban laknak,
S milyen veszedelem véteni északnak.
[Néked is kívánom, hogy az Úr segéljen,
Kívánom, hogy Pál cár triumfáljon s éljen!]

     Szelim! ki főldünknek legszebb közepében
Gyémántképpen ragyogsz az Ozman székében,
Amelynek zsámolyát három világ tartja,
Mossa márvány talpát hat tengernek partja,
Te, ki kulcsát bírod a szent városoknak,
Te, ki tisztelője vagy a vallásoknak,
Te, a fél napkelet búsúlt oroszlánja,
Nagy úr! egy nagy vitéz nemzetnek zultánja!
Parancsold fel zászlód alá a népeket,
Tedd gályabércekké a sík tengereket;
Stambul kőfalait rendítsd meg szavaddal,
Reszkettesd meg Jaffát s Kajrót hatalmaddal:
Hadd húlljanak arcra a Jordán partjain,
Kik büszkén gázolnak a népek jussain.
Hajdan Európa kötött szövetséget,
Űldözvén tégedet, mint köz ellenséget:
Te állj szövetségbe most Európával,
És kelj ki mellette tűzzel és szablyával;
Hogy triumfust nyerjél egy oly nemzetségen,
Ki nagyobb ellenség, mint te valál régen.
Te csak a Szent-főldet fogád el erővel,
Ez minden szentséget rongál délceg fővel;
Te csak birodalmad nagyobbítására,
Ez minden trónusnak siet rontására;
És hogy könnyebb móddal dúlja a világot,
Vakmerőn megtapod minden barátságot.
Régi frígyedet is most azzal hálálja,
Hogy a szép Egyiptom térségét prédálja,
Csúf magyarázatot csinál a Koránból,
Hogy rabot tégyen a buzgó muzulmánból. -
Szedd fel hát az Unna s Eufrát vidékén,
Szedd fel a Szuákem és Kócim környékén,
Szedd fel a pontusi pusztán lovaglókat,
S a pálmafák között sátorban lakókat:
Hűtsd el napnyúgotot az Alla nevére
És a damaskusi kardok pengésére,
Hogy Páris dámái bajnokid rettegjék,
S kisírt szép szemeken a könny cseperegjék.
[Imé, Európa sok szerencsét kíván,
Ezt kiáltja: Éljen Szelim és a Díván!]

     Csüggedhetetlen György! Óceán félelme,
Te, egy ásbest szívű népnek fejedelme,
Te, mérész szolgája Istennek és jusnak,
Lelkesebbítője a lelkes ánglusnak,
Te, ki koronáson űzöd a tirannust
S Lord-respublikában tartod a britannust,
Engedd meg, nagy király! hogy, ha már tégedet
Nem tudlak leírni, írjam le népedet;
Mert amilyen a nép, olyan a királya,
A királyt a világ a népben csudálja. -
És te, dicső sziget! (ki Cézár korában
Olyan esméretlen voltál még Rómában,
Mint most teelőtted György király szigete,
Vagy a te éneklőd hazája s nemzete)
Ha téged említlek: meg ne ítélj engem,
Hogy a Rómás Tameszt Iszteresen zengem. -
Néreus karjain enyelgő szűl leán!
Kit térdeplő habbal csókoltat Óceán,
Kinek trónust a mély örvényen építe
Jobbágy cselédivel az ősz Ámfitríte, -
Zengd ki énhelyettem saját dicsőséged
Amaz öt világnak, amely ural téged;
Zengd ki azt az okot, miért vagy fegyverbe,
Hogy emberi érzést önts minden emberbe,
Hogy a főld és tenger szódra talpon álljon,
A három India zászlód alá szálljon,
[Hogy a parlamentum, az erős lelkű Pitt
Kiáltsa légyen: csitt! azonnal légyen csitt!]
És az ártatlan vér, melyet a bolond ont,
Hassa meg az érted kardoskodó Londont.
Óh, te, a királyok leghívebb pajtása,
Kit nem tántorít meg a sors változása,
Te vallás védője! te aki tiszteled
A köz igazságot, kezet fogunk veled,
Legtisztább barátja s híve Ausztriának,
Ura két Francország s Ulimaroának!
Rádd bízzuk a tengert, a köz-igazságot,
Tanítsd meg az ánglus szívre a világot.
[Kiáltsa fel velem minden emberfia:
Éljen György királlyal együtt Britannia!]

     Óh, vajha Behemot, vajha Leviáthán
Hanggal dördűlhetnék végig a főld hátán
Szózatom villámi erővel bírhatna,
Hogy az egyik sarktól a másikig hatna,
Elektrumi szikrát vehetne magának,
Melytől minden népek megrázattatnának,
Érzené ütésem akármely szegelet,
S tüzet kapna tőle napnyúgot, napkelet!
De mit mondok? hová ragadsz, indúlatom?
A világ négy sarkát mivégre zaklatom?
Maga kél fel győzni itt az emberiség,
S talp' alatt semmivé válik a semmiség.
Imé, a Burbon-ház s a menny ajándéka,
A negyedik Henrik dicsőűlt árnyéka
Kiszáll az udvarló szentek pitvarából,
Örök nyugalmának fényes sátorából,
S megmondja népének, hogy mozdíthatatlan
Az a trónus, melyet véd a halhatatlan;
Inti, hogy szerencsés bűnébe ne bízzon,
Kárt szűlő ösztövér reménnyel ne hízzon.
Óh, Henrik! előtted tám sírva fakadnak,
Talám hisznek a te atyai szavadnak;
S talám, ha szívedet keresztűl verték is,
Ha most unokádnak nyakát metszették is:
Egy szódra feléled a hálá őbennek,
S ledűlt oszlopodhoz mellett-verve mennek;
És mint te, úgy megőlt unokád is végre
Párizs népe előtt hág a dicsőségre.
[ Ez úgyis nem újság és a franciáknál
Több hérósölőt is lelni Ravajláknál.]
Lám, a Henrik népét megbosszúlta népe,
Eltört koronája ismét fényre lépe,
Megbántott hamvait jobbágyi csókolták,
S vérét a trónusra vállaikon tolták.
Nemeslelkű Henrik! megőltek tégedet,
De szét nem törhették királyi székedet:
Utánad harmadik ama nagy Lajos volt,
Akinek nevére minden nép meghajolt.
Lajost is megölték szintúgy a gyilkosok;
(Nem a nép, nem a nép, csak némely pártosok).
De amely király lett utána harmadik,
Ki a Lajos néven már tizennyolcadik,
Második nagy Lajos lesz Európában,
S dicsőűl országol Burbon trónusában.
Szerencsétlen Lajos! te szóltál a mennyen,
Hogy árva királyi kisasszonyod menjen
Fő örökösödhöz, s eleik trónussán
Triumfáljanak ők a bitangok jussán. -
Mennyei házasság! amelyet magához
Hasonlítok a két sas házasságához,
Amelyben hazánknak a nádorispányja
És az egész észak fényes ragyogványja
A két császárságot atyafivá tették
S a századok méhét megterhesítették. -
Nagy dolog valóban, s bámúlhatni rajta,
Amit senki sem várt és minden óhajta,
Midőn két hatalom fon olyan kötelet,
Melyből egy korbáccsá lesz észak s napkelet.
Igazán! többet tesz Ámor kis puzdrája,
Mint az embertelen Mársnak a dárdája,
Ki amíg nyúgoton gyilkol, s agyarkodik,
Ámor itt szelíden mindenhatóskodik. -
Édes gondolatim! agybéli magzatok!
Ha lehet, megannyi Pallássá váljatok,
Vegyétek hozzátok a három gráciát
S az Isten újjain játszó hármóniát:
Mondjatok éneket ama két mátkának,
Kiktől új hajnala lett Buda várának,
Melynek csak azt mondták puszta dűledéki:
"Voltak, de nincsenek Árpád maradéki!"
Csak bajnoki sírkő volt roskadt teteje,
S egy vitéz testének koronátlan feje;
Mert benne királyok vérségi nem laktak,
Miólta Mohácson hazámnak sírt raktak...
Zendűlj meg hát, lantom! mert zeng Buda vára,
Bé ne pókhálózzon e Kupa határa,
Hová, bár hazámban legtúlsó sarkalat,
A budai öröm vivátja elhaladt.
Dalra, gyenge lantom! tolmácsa lelkemnek!
Végy részt örömébe egész nemzetemnek,
Mely örvend, hogy az ő nádorja és feje
A legfőbb császárok fia, öccse, veje. -
Igaz, nagy tisztelet a magyar hazának,
Midőn mátkát az ő nádorispányjának
Ajánl a világnak legfőbb birtokossa,
És néki sógora lesz Buda várossa:
De talán néki sem lesz kisebbségére,
Hogy nádorispányné lett itt az ő vére,
S hogy egy nagy császárság íly kisded országgal
Fogott mostan kezet ez új házassággal.
Úgy van; kisded ország e haza, de nemes;
Ha szegény is, de sok virtussal érdemes.
Nem csuda hát, hogy Pál méltónk ítélte
Annak lakására, kit leginkább félte;
S hogy a státusok közt legnagyobb Góliát
Fiává fogadta Jesse zömök fiát. - -
[De szűnj meg, kis lantom, csitt a császárokról!
Elszakad a húrod, ne szólj nagy dolgokról.
Elég, éljen Lajos, Lajos leányával,
József nádorispány felséges párjával.]

     Most, most Múzsám! ha van benned annyi erő,
Most ragadj trombitát; s légy olyan vakmerő,
Hogy hérósi hangot adván gyenge szádnak,
Egy nagy magyar vitézt zengedezz hazádnak.
Báró Krayt, - akit a megcsúfolt békesség
Bosszúlójának szűlt a vitéz Szepesség,
Ki magyar hazánkból ment Olaszországra,
Olaszországból a halhatatlanságra.
Aki megmutatta, hogy hazánk határa
Nem jutott még ma is a hérók fogytára;
S hogy Mantus vára nem megvehetetlen,
Mikor az ostromló megrettenthetetlen.
De, erőtlen Múzsa! halkal beszélj erről
A főbb poétákhoz méltó, nagy emberről,
Kinek a hír légyen örökös postája
És Virgiliussa a Virgil hazája. -
Te pedig trombitád függeszd fel fűzfára
És szállj le újonnan a Pindus aljára:
Horváthot illet az, vagypedig Mátyásit,
Hogy zengjék a magyar hérók csatázásit,
Kik most nagy nevekkel az Álpest bétőltik
S elhúnyt őseinket magokban felkőltik,
És kik, a királyhoz viselt hűségeket
Vérrel pecsételvén, hágják az egeket. -
Elnyomott olaszok! újra éledjetek,
A Kray kezében már eltört bilincsetek.
Csókolván fegyverit örvendő dobszónál,
Állítsatok néki oszlopot a Pónál.
Ti is, segítségért esdeklő nemzetek!
A magyar nemzethez háládók légyetek,
Mely nemcsak napkelet ellen oltalmaza,
Mikor vérbe ferdett a két magyar haza,
És több századokig népe és királyja
A kereszténységnek volt előbástyája;
Hanem most is, ímé, felkél hazájából,
Kiugrik a szelíd békesség ágyából
És napnyúgot felől óltalmaz titeket
S terem számotokra bátor vitézeket.
Én hallgatok rólok, ti jól esméritek:
Kicsodák, akiknek ezt köszönhetitek.
Ti láttátok kardra termett sereginket
S apáinkról maradt vitéz tüzeinket:
Ha hát megszorúlunk, ti is mutassátok
Azt a jót, amellyel mi voltunk hozzátok.

     Én pedig, nem tudván zengeni háborút,
Letészem fejemről ezt a zőld koszorút;
Kraynak és a többi magyar vitézeknek
Szentelvén, ezer jót kívánok ezeknek!

1799. szeptember 24.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az öreg ember


Igaz, tisztes öreg, szád kedves szózatja,
     Mely örző szívemet annyira meghatja,
Hogy könnyű tereh az, melyet bár végtére
     Múló élteteknek a természet mére.
Tám azért buzog ki szátokból az átok,
     Hogy roskadt házatok vinni megúntátok?
Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek?
     Hiszen azon drága ezüstszálak nőnek.
Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak
     Ősz kalászi főldre függesztetve állnak?
Semmi, hogy kezetek tágúlt markolatja
     A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja,
Csak tartson a haza őrző csillagának
     Titeket, mert sokak már leballagának.
Lám, hiszen a népek, mint főldi Istennek,
     Tiszteletetekre seregestűl mennek,
Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze
     A ránk omló veszély ellen védelmeze:
"Tisztes öreg, aki mindaddig tartottad
     A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad.
Te, aki hajódat az omló hab között
     Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött,
E koronát, melyet a háládás keze
     A tisztaszívűség gyöngyével hímeze,
Vedd el, s óh, bár légyen fáradságod bére,
     Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére."

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az ősz


Már a víg szüretnek örűl minden ember,
     Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
     Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
     Barna színt vér vissza a többi szőlőkön;
Amelyeknek általvilágló kristályja
     Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
     A véres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
     Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
     A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
     Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
     Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
     A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
     Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
     A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
     Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
     Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
     Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
     Neki, neki mennek e teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
     Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
     Mert marka is teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
     Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,

S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
     Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
     Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
     Kiüti fenekét, s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
     Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
     Venia, a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,
     Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
     Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
     A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
     A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
     Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
     Az új boron vídám beszélgetésünkkel.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az Otahajta


Levél egy nagyérdemű úrhoz
- - - - - - - - - - - - 
Így gondolkodott magában
     Az egyűgyű Otahajta,
     Ki egykor egyet sohajta
Sorsán puszta kősziklában.

Ő látván, hogy szűz fényében
     A nap az ő partján jön fel,
     Az ő partján enyészik el
A tengernek kék vizében:

Azt gondolta csekély ésszel,
     Hogy egy-két vad kőszirt között
     E kis szigetbe kőltözött
A világ mind az öt résszel.

Hogy annak minden forgása,
     Baja csak abban végződik,
     Ha a szigethez verődik
A szomszéd tenger habzása.

Amely minthogy messze terjedt,
     Gondolta, hogy van valami
     Még arra, de nem tudja mi,
S annak tudására gerjedt...

De megúnván bőlcselkedni
     Tévelygő gondolatival,
     Elindúlt vadtársaival
A pusztákra, gyökért szedni. -

S hát, ím, víg kiáltásokra
     Rendűl meg a sziget tája;
     S egy európai gálya
Száll pompáson a partokra,

Melynek várából végtére
     Nyájas nézéssel kilépe
     A boldogabb világ népe
E sovány sziget szélére.

A több gyáva barbarusok
     Elfutottak félelemmel:
     De ez nézi meredt szemmel,
Milyen nyájas geniusok,

Akik vele fogtak kezet,
     Kiknek szívek oly jó, oly szent,
     Rólok s hazájokról mindent
Sohajtozva elkérdezett.

E jószívű idegenek,
     Ami csak szép valójába
     És csínos Európába,
Mindent előbeszéltenek. -

Az indus szemét könny telte;
     S mihelyt a boldog megyébe
     Hívták, - ugrott örömébe.
S barátit rendre ölelte.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az utólsó szerencsétlenség


     Zokoghat még egy betűcskét
Belőlem a fájdalom?
Ejthetek még egy könyűcskét
Utánad, szép angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik;
Csak kíván, sóhajt, gyötrődik
Édes, fojtó képzetek!
Mind ez, amit tehetek,

     A természet a törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a reménnyel
S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a bőlcsességnek
Előttem hiába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.

     Óh, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim mely nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadt inaim csüggednek.
Hát oly bűn a gyengeség.
Hogy megverné azt az ég?

     Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Bennrekedt indúlatimtól
Szívem dobog, mellem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hólt-beteg,
Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!

     Kínálkoztak orcájáról
A fejlő rózsabimbók,
Cúkorral folyt ajakáról
Minden szó és minden csók
Annak a főldi Kellemnek,
Ki asszonya volt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lánca s karja közt valék.

     Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, s gyógyított másfelől;
Tiszta hószínnel tűndöklött
Mellye mind kívűl, belől;
Lelke vídám, mint a hajnal,
Szíve jó volt, mint az angyal:
S ah, ez a paradicsom,
Mely engem a sírba nyom.

     Boldog órák! amelyekben
Szíve kúlcsát bírhatám
S a meghitt enyelgésekben
Lelke lángját szíhatám.
Midőn ezer tördelt szókkal,
Ezer pecsételő csókkal
A hit egymáshoz csatolt;
S gyanúnk mégis édes volt.

     Gondolván, hogy boldogságunk
Még csak kezdő-félbe ment,
S már is kinyílt mennyországunk
Egymás karján idelent:
Mint a szőllő támaszával,
Mint a repkény a bikkfával,
Egymásba csimpalykozánk,
S ég, főld, mind mosolyga ránk.

     Már azt hittem, hogy ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Lillám enyím lészen,
S én a Lilláé leszek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom kormányján űlve
Kergettem a drága jót,
S a révnél törtem hajót!

     Hah! e szépség ritka mívét
Prédára kell tartanom
És szívemhez forradt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh, ne hagyjátok, szerelmek!
Vagy öljetek meg, gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni s halni tud.

     Most a tenger sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tőletek mégis tartok.
Amit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.

     Hah! mint dördűlnek, ropognak
A világ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A mennydörgés szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A puszták közt szép sajátom,
Jajgat az elhervadt hív,
Kúcsolt kézzel engem hív.

     Látom únszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az egek siketek.
Állj meg! állj, te irgalmatlan!
Íly nemes rabra méltatlan
A te ólomkebeled:
Ámort miért terheled?

     Hasztalan! csúfol futtában
És gázolja szívemet;
S a törvény bújnyik-várában
Lebékózza kincsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A zaj bécsap a tengerre.
Jaj, nekem víz, néki tűz!
Szegény ifjú! szegény szűz!

     Óh, mért nem hagyod véremmel
Láncát felolvasztani
S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló, megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama sárkán,
A szép aranyalmák árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?

     Vagy mért nem ölsz meg méreggel,
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem lángjait?
Úgyis rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truccolunk.

     Óh, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
Ami most indúlatunkon
Oly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A sír nyálkás bóltozatja.
Ámor égi istenség,
Néki mindegy: főld, vagy ég.

     Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Ilyen a gyöngy, mely magába
Vervén gyökeret a fába,
Véle él és véle hal
S emészti sarjaival.

     Érzem, hogy a vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sőt, hogy még a jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy Lilláért vér a szívem,
S hogy lelkem benne lehell,
Éreznem és tűrnöm kell.

     Sírok én; de csak keblembe
Hullnak néma könnyeim,
S a magános gyötrelembe
Legelnek képzéseim,
Senkihez sincs bizodalmam,
Hogy tűrje s mentse siralmam:
Ah, minden boldogtalan
A főldön megvetve van!

     Mit tesz sűrű sóhajtásom,
Melyet felszítt már az ég,
Ha kebledben nyúgovásom
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mély tenger, megoszt,
És a rózsáktól megfoszt?

     Oh, halál! ki a szerelmet
Nyájas színnel követed
És szívéről a gyötrelmet
Egyszerre leűlteted,
Ládd, mindhárman búval élünk,
Végy el egyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.

     Jobb, hogy engemet választol,
Ki legroncsoltabb vagyok;
Egy szellőddel elárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
Ami véget vét kínomnak:
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.

     S akkor e gyönyörűséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd ha dombom megtekinti
S hervadt rózsáit ráhinti
Két sóhajtó szerető,
Ezt mondja: Itt fekszik ő!

     És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az ég.
Édes kincsem! Más rózsája!
Isten hozzád! Itt a vég!
Teljesítsd kötelességed
Ahoz, ki fogva tart téged:
Szíved javát nemde nem
Megtarthat'd mégis nekem?

     Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Orcád, karod, szemedet.
S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, boldognak érzem
Ezt az árnyék-életet
Óh, Lilla! óh, szeretet!

     Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná boldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém Lilin jár.

     De mit láttatsz a jövendő
Tűkörében, kék remény?
Óh, felrózsázott esztendő
Óh, mennyből szállt tűnemény
Óh, szívet olvasztó hangok
Óh, óltári fáklyalangok
Óh, élet óh, szerelem
Óh, ne játsszatok velem!

     Óceánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
S elhullott könnye Lilimnak
Mind gyöngyökké változik.
A kővár gyomra szétdüllyed,
A rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segél:
Lilla int és nékem él.

     A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És a dombok bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek danolnak,
Itt száz gráciák táncolnak;
A tánc Lillát gyújtja fel,
A dal engem érdekel.

     Már kétségem tört hajója
A zőld parton nyugszik már,
S istenségem Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Félre, kincsek és nektárok!
Én a mennyek felé járok.
Óh, remény! óh, szerelem!
Tégyetek jól énvelem!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Barátomnak


Ilyen dorgálást, barátom,
     Tőled már sokszor hallék,
Hogy magam miért bocsátom
     Úgy el, bár vidor valék?
Mért vagyok most olyan gyáva,
Aki másszor, mint egy páva
     Voltam a felőltözött
     Víg gavallérok között?

Azt is hányod a szememre,
     Hogy most bús, komor vagyok,
És hogy már ifjú létemre
     Mindenemmel felhagyok,
Én, ki másszor a lyánykákat
És egész kompániákat
     Kedveltetni jól tudám. -
     Úgy van: Lillát bírtam ám.

Most pedig már bús kedvébe
     Szívem csak szomorkodik,
Őltözöm csak neglizsébe,
     Két orcám halványodik;
Nem kedvellek társaságot,
Sem leányt, sem cifraságot. -
     Úgy van: Lillát fájlalom. - -
     Óh te, eltűnt angyalom!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Broughton religiói lexiconára


Minden munkák között azok a szótárok,
Melyeknek szélesen kiterjedt határok.
De minden szótárok között nem azok-é
A tágasok, melyek a sok vallásoké?
Oly feljárhatatlan ezeknek mezeje,
Hogy nem elég arra egy ember ideje.
Csak istent a népek amennyit tisztelnek,
Ezeknek számával sok tómusok telnek.
Csak a görög s deák isteneknek szabott
Banier apátúr tizenkét darabot,
Jablonskinak pedig az egyiptombeli
Istenekkel három könyve vagyon teli.
A sok szertartások, papok és templomok
Számával telnének minden laistromok.
Erős vállok terhe Hospinian maga,
Pedig ennek csak egy ösvényén ballag a'.
Hát még ha mindezen szét akarnál menni,
Mennyi sok kőltséget s útat kéne tenni?
Egy bőlcs útmutatód légyen azért ebben,
Ki vezessen a szebb úton s rövidebben.
Kérded, a rövidebb vagy szebb útat járd-é?
Az a Koecher úta, e' meg a Picardé.
A' német kalaúz, e' pedig francia,
Ez a szép, a rövid útat keresi a',
Amaz követőjét hamar átvezeti,
Ezt elhagyja, amazt csak távól nézeti.
De ez minden részét rendre megmutatja
S társát sok gyönyörű dolgokkal múlatja.
Itt van mind a rövid, mind a szebbik róna;
Melyiken indúljon, áll az utazón a'.
De az én tanácsom egy jobb módot választ:
Megmondom: adj elébb kérdésemre választ:
Öszve nem járhatod a széles környéket,
Szeretnél azonban látni egy vidéket;
Ha Picard után mégy, tán el sem érsz oda,
Koecher pedig azt sem mondja meg, micsoda:
Szeretnél-é azért olyan mesterséget,
Mely egyszerre arra helyre vinne téged?
Hogy a többek között az én babonám a
Mogolhoz ragadna, hol lakik a láma.
Így sok fáradságot s munkát megnyerhetnél:
Mégis kívánt helyed partjára érhetnél.
Látom, hogy ez néked igen kedves lenne,
Semmi boszorkányság ha nem lenne benne.
Ez a hajnal sebes szárnyát nem kívánja,
Maradhat Medea repűlő sárkányja,
Nem kell Triptolemus nyargaló hintója,
Dédalus a szárnyát másnak viaszolja;
Nem szükség evégre semmi nagy babona,
Aki ezt mind véghez viheti, Broughton a'.
Ő mindjárt, ahová mondod, oda viszen,
Akár szárazon kell menni, akár vizen.
A hottentottákat akarod-é látni,
Isteneket miként szokták ők imádni?
Kövesd őtet: elvisz Afrika végére;
Ügyet sem kell vetni a többi részére.
De azt mondod: Hát az oly Mercuriusért
Mit adjak én, akit csak az egy anglus ért?
Értik ezt a francok, értik a németek,
Értik ezt majd minden csínosabb nemzetek.
Ha egyet sem értesz, ne félj, megjelenti
Magyar hangon minden titkait Mindszenti.
Sőt Broughtonnál jelent neked még többet ő,
Többet mond a tolmács, mintsem a vezető.
Áldjad tehát annak nevét, magyar nemzet!
Kit hazád nyelvednek Ily díszére nemzett.
Ha (akit hamar elvitt az irígy halál)
Péczelihez csaknem háládatlan valál:
Mutasd szívességed annak megmaradott
Barátjához, aki érted így fáradott.
Ne légy a legnagyobb elmékhez mostoha,
Kiket bé nem fog a halandóság moha.
Állíts inkább nékik gyémánt oszlopokat:
Hogy látván a késő maradék azokat,
Hullasson felettök örömkönny záporát,
Áldván a közhasznú hazafiak porát.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Búcsú a magyar múzsáktól


Múzsák, akik eddig olyan jók valátok,
Hogy körűltem nyájas színnel mosolygátok;
Jó szívű, de kicsinyt használó barátok,
Kecsegtető Múzsák! már Isten hozzátok!

Ti ugyan adtatok sok olyan napokat,
Melyeken tőltöttem víg múlatságokat;
De ha meggondolom ama sok bajokat,
Néktek köszönhetem egyedűl azokat.

Vagy ti már nem vagytok ma olyan kedvesek,
Vagy az én énekim néktek nem ízesek:
Elég, hogy nem vesznek fel is a pénzesek,
Azért bizony már én más dolgot keresek.

Szeret, azt megvallom, szeret szívem kénye,
De nem vágyok lenni az ország szegénye...
Mit ér az embernek, ha van is reménye,
S azonba üressel tele az erszénye?

Tusculanum s Tibur szűlik a lelkeket,
S ha Caesar s Maecenas dajkálják ezeket;
Különben nem lehet várni oly remeket,
Mely közel érhesse Virgilt s több ilyeket.

Kimegy ám a főből minden cadentia,
Ha üres erszénnyel ír az emberfia,
S ha még azt sem kérdik, hogy van-e gázsija,
Csak szorúljon öszve a jó bagária.

Mit ér örökös hírt nyerni Iliással,
S falunként élődni tudós koldúlással?
Ha nem kérkedhetni semmi Maecenással:
Jó éjtszakát, múzsák, Fébussal s Palással!

Igaz, hogy nagy becse lehet egy babérnak,
Mely örök életet szerzett volt Homérnak:
De csakugyan úgy jó lenni ám Voltérnak,
Ha néznek ferneyi úrnak s gavallérnak.

Vagy pedig, ha sok úr, módja lévén benne,
A múzsáknak szíves áldozatot tenne,
Melyből a poéta egy kevés részt venne:
De nálunk ez a szám még nem sokra menne.

Más népek közt feles példákat találok,
Hogy mind a királyok, pápák s kardinálok,
Mind a pénzes urak annyit adtak nálok,
Amennyit nálunk sem visznek el a bálok.

De minthogy ez nálunk ausländisch portéka,
Hogy a poétának légyen ajándéka:
Sok szegény legénynek megcsökken szándéka,
S közfényű gyertyáját elrejti a véka.

Magam is ezután tivéletek tartok,
Kik élni és nemcsak verselni akartok,
Verbőczihez megyek: ti tán meg nem martok,
Kik a törvényléből moslékot habartok.

Te pedig, poézis! az egek munkája,
Apollónak mézes szájú leánykája,
Te, a szegénységnek anyja és dajkája,
Élj vígan, elszakaszt Verbőczi pennája.

Minden írásimat, melyek megmaradtak
S szűk erszényem miatt közfényt nem láthattak,
Maecenasokra is eddig nem akadtak,
Akik talán nálunk mind sírba rakattak,

Bízom az érdemes késő maradékra,
Mely több szívességgel néz a jó szándékra,
Vagy pedig nem hajtván semmi tartalékra,
Pipára raggatom és vajas fazékra.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Búcsúzás egy lyánkától


Virágozzál, szép rózsaszál,
Jó szüléid kertébe!
S kikeletkor plántáltassál
Egy jó ifjú ölébe.
Teremj édes magzatokat,
Tőlts sok vídám tavaszokat,
Végre a mennyországba
Élj hervadatlanságba.

És ha majd e pacsirtának,
Ki most nálad énekel,
Tavasszal a kék Tiszának
Partjain túl menni kell:

Emlékezz rá jó szívedből,
Ejts egy sóhajtást mellyedből,
És az, mint rózsaillat,
A szellőn házamig hat.

1802. február 12.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Czindery sírja felett


A kesergő özvegy

Kedves test! hát itt szemléllek
     A holtak között, -
     Belőled ama nagy lélek
     Már kikőltözött, -
     A keskeny emberformába
     Minthogy meg nem fért:
     Eredeti hazájába
     Innen visszatért.
     Tőle megfosztattunk,
     Csak sírni maradtunk.
     Óh halál!
     Hogy valál
     Ilyen kegyetlen?

Aki esztendők sokságát
     Élni méltó volt,
     Alig élte ifjúságát,
     Véletlen megholt.
     Életének tavaszára
     Alig juthatott,
     A jó lelkek fájdalmára
     Elragadtatott.
     Engemet s árváját,
     Barátit, hazáját,
     Íly korán,
     Szaporán
     Bánatra hagyá.

Lehet-é szívnek keserve
     Oly, mint az enyim,
     Midőn itt látom heverve
     Kedves Czinderym?
     Nevem nem Mária lészen,
     Hanem Mára már,
     Mert keservvel folyt egészen
     Nékem e pohár.
     Elfelejthetetlen,
     Szerelmes, egyetlen
     S hív pár volt,
     Kit e bolt
     Örökre elzárt.

Lelkem sűrű sohajtását
     Égig emelem;
     De szívem vígasztalását
     Sehol nem lelem.
     Áztatom könnyhullatással
     Kincsem fejkövét,
     Kiáltom bús zokogással
     Czinderym nevét:
     De nagyobb kínomra,
     Ennyi sok jajomra
     Ah, sem ő,
     Sem e kő
     Nem felel vissza.

Így kell-é tehát nevelnem
     Új kínt kínomon?
     S gerliceként nyögdécselnem
     Árva voltomon?
     Nincs, akiben feltaláljam
     Veszteségemet,
     Nincs enyhítőm, hogy kiálljam
     E gyötrelmemet.
     Ha már elvesztettem,
     Kit híven szerettem:
     Csupa jaj,
     Kín meg baj
     Lész az életem.

Dicső lélek! te elvetted
     Méltó sorsodat:
     Ne felejtsd el, ha szeretted
     Hív galambodat,
     Ne felejtsd el, örömednek
     Közepette is,
     Hogy híve voltam szívednek,
     S kedveltél te is,
     A menny pitvarában
     Több hérók sorában
     Vígadjál,
     Kedves Pál!
     Örök hazádban.

Én pedig ez únt világban
     Még itt maradok,
     Míg e gyászos árvaságban
     Majd elhervadok.
     Addig is a sírnak halmát
     Meglátogatom
     S gyakorta szívem fájdalmát
     Itt lejajgatom.
     Mind ide temettem
     Valamit szerettem:
     Óh, remek
     Tetemek!
     Isten hozzátok!

Alig várom, hogy érhessem
     Kimúlásomat,
     Hogy ismét megölelhessem
     Kedves Pálomat.
     Amaz elfelejthetetlen
     Mióta felszállt,
     Nékem e világ kietlen
     Pusztasággá vált.
     Óh, egek hajléki!
     Sírhalmok árnyéki!
     Lelkemet,
     Testemet
     Fogadjátok bé!

A mennyeiek karja
Így vígasztalja az özvegyet

     Kegyes özvegy! vegyél búcsút keservedtől,
Szűnj meg, óh bús gerlicepár, nyögésedtől.
Ő a mennynek pitvara körűl
A dicsőség trónusában űl,
Halhatatlanság kelyhének örömnedvét issza:
A nyomorúlt főldiekhez hogy vágyna hát vissza?

     Fényes napod lenyugvását mért siratod?
Tűndöklik ő, azérthogy te nem láthatod.
Már kérkedik, már ragyog vele
Az alvilág hosszas éjjele.
A téli nap, bár futása rövid, és súgári
Hamar húnynak, szintoly dicső, mint a hosszú nyári.

     Az alacsony világ meg nem érdemlette,
Hogy íly dicső lélek lakjék közepette,
S hogy egy bőlcset zaklasson ma is,
Nagy szerencse, hogy csak látta is.
Az íly hérós született csak boldogabb időkre:
Felhoztuk hát, hogy jutalmát elvegye örökre.

     Nyerjen újra vígasztalást árva szíved,
Halhatatlan életet él a te híved.
Halál s irígy porba nem temet
Egy Czinderyt s annyi érdemet,
Már temjénnel tiszteli őt virtusa s hazája,
Fején lebeg a dicsőség örök koronája.

     Vígasztalódj, szép érzékeny! már itt néked
Hív szívedért, virtusidért kész a széked.
Triumfálsz az élet bajain;
S a kellemek arany szárnyain
Felemelkedsz megdicsőűlt kedvesed ölébe,
Vígadni a heroínák örök innepébe.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Déli aggodalom


Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenessen omlik lefelé súgára.
Küszködik a bágyadt levegőég s hevűl;
Felfortyant az egész természet merevűl.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
Óltja szomját a hűs forrás vize mellett,
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
A híves árnyékban kérődzve pihennek.
A madarkák csüngnek a setét lombokról;
Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcskő ugrál pattanó lábain
A hévtől elaszott fűszálak szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak magok is a híves szellők is:
Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő Zefirek játszanak,
Melyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsákban hevertek;
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
S úgy szálljatok hozzám e setét berekbe,
Hol a néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem a forró szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszemben,
Melyen legelőször lobbant fel szívemben,
Melyen rám csillámlott Lilla szempillája,
S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája.
Ah! azólta nincsen semmi nyúgodalmam:
Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan:
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom:
De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok: de sírásom nincs, kit érdekeljen;
Panaszlok, de arra nincs, aki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi fájdalmimnak lehetne határa!
Átkozott perc volt az, amelyben mellettem
Elmenvén, szép gyilkos! reád tekintettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
E kegyetlen lángot szívtam ki szemedből.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,
Vagy oly tigris-szívhez illő érzéseket
Beléd, kedves kínzóm! ne teremtett volna:
Most szívem íly szörnyű tűzben nem lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy Lilla is így ég? vagy szívem is fázik,
Vagy, vagy a te hitvány törvényed hibázik:
Vagy tán... Mit gondolok! Balgatag szózatok
Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.
Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is,
És lángokkal égvén, vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor esőzik legjobban,
Lángozó villámja mindég akkor lobban:
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a legfőbb istenség az égbe?
És így hideg lehet Lilla, bár én égek...,
Félre az eszemből, systemás kétségek!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem;
Ki tudja, tán gyengébb szívvel bánik velem?
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést tészek, térdre esek,
Lefestem kínomat sápadtan, mint félholt,
Kincsemnek mondom és... Ah, de már ez mind volt!
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt, én egy néma kőnek reménykedtem.
Vad szűz! gonosz Ámor! s te vagy ég istene?
Nem, nem: az Erynnis szűlt téged, óh fene!
Tán e nimfádat is a Styxnél nemzetted
S belé az Alektó vad szívét űltetted.
Vesszetek! Vesszetek!... Mit mondok! Óh, talám
Mindkettőt méltatlan szitokkal káromlám?
Ki tudja, ah, talám bennem van a hiba?
Járatlan vagyok még Ámor titkaiba.
Itt űlök, a nap is elhágy már engemet,
S a lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tán a kegyes szerelem nevembe
Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Lillához távollétemben


Lilim! csoport öröm között
     Tőltöm most éltemet.
Szívembe bú nem kőltözött,
     Nem rág az engemet.
Sem könnyeket nem hullatok,
Sem nem sohajtok, jajgatok.

A szent barátság csillaga
     Egemre felderűlt,
A tiszta boldogság maga
     Felkent fejemre űlt:
De kedvem egybe sem lelem,
Mert nincs az én Lillám velem.

Ha nincs az én Lilim velem:
     Mi nékem a világ!
Sokszor magamban képzelem,
     Hogy a halál kivág.
Az élet édessége mi?
Mit érsz, öröm? ha nincs Lili.

A szem, fül és egyéb tagok
     Múlathatnak talám:
Igen, de szív nélkűl magok
     Gyarlón örűlnek ám.
Tudod pedig, szép rózsaszál!
Szívem csupán tenálad áll.

Te bírod, óh tudod magad,
     Szép Lilla! szívemet:
Azért te is helyette add
     Cserébe szívedet.
Enyím maradjon semmi sem,
Csak a tiédet add nekem.

De mit könyörgök íly nagyon
     Galambi szívedért?
Úgy-é, hogy az nálam vagyon
     Cserébe szívemért?
Nohát, ha megvan, ami kén':
Többé nem is terhellek én. -

Ha már enyím az, akié
     Vagyok, szólj, Cipria!
Olyan szerencsés több van-é?
     Van-é? s ha van, ki a'?
Nincs, Cipri, nincs... De kémlel itt
Nehány irígy - csitt, Cipri, csitt!

Ne szólj te erről senkinek,
     Mi nem szólunk, mi se;
Hogy a világ irígyinek
     Vakúljon a szeme.
Mi majd, ha boldog célt lelünk,
Tenéked oltárt szentelünk.

Én téji versbe foglalom
     Érzékeny éneked,
S mellettem e szép angyalom
     Hárfázni fog neked:
Így kötnek öszve új csomók,
S mi lesz Lilim jutalma? - Csók!

heart

Csokonai Vitéz Mihály

Még egyszer Lillához


Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad,
     Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
     Örökre sínlenem.

Érted borong éltem tavassza.
Mert nincs nap, amely elfogyassza
     A rám vonúlt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
     Kiben gyönyörködött.

Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta, tőled távol esvén,
     Reményje füstbe szállt;
Holt álom űl zsibbadt ölében,
S gyakran ijesztő képzetében
     Lilit, Lilit kiált.

E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak
     Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
     S fejem Lilin töröm. -

Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
     És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdőm is, bátor élek,
     Lelketlenűl lehell.

És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
     Virít, míg én halok.
Adná az ég! Azon örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
     Felét az angyalok.

De tán, Lilim! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
     S kéred segédemet?
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Megkövetés


Ha haragszol, megkövetlek;
     Békélj meg, szép angyalkám!
Csak azt mondtam, hogy szeretlek,
     S e szóért haragszol rám?

Ki az oka? s ki hibája,
     Hogy kellemed olyan nagy?
Hogy te, óh virtus példája,
     Szeretetre méltó vagy?

Ha téged szeretni vétek:
     Hányan esnek úgy belé?
S hogy én legtartósban vétek,
     Magam azért bűntetsz-é?

Lelj csak egyet, ki szépséged
     Látván (de mint én, úgy ám)
Ne szeressen mindjárt téged:
     Úgy neheztelj osztán rám.

És ha e szómért: szeretlek,
     Úgy kikelhetsz ellenem:
Egypár csókkal megkövetlek:
     Csak hagyj holtig vétenem.

Vagy ha e szó úgy megsérte;
     Mondd vissza, Lillám, te is:
Én nem haragszom meg érte,
     Megbocsátok százszor is.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Mihály-napi álom


Beszélje el minden ember, az éjjel mint nyúgodott?
Szent Mihály nap éjszakáján mint aludt s mit álmodott?
Én elmondom, mit álmodtam: emlékezem rá nagyon, -
Mert az álom nem mindig az essős időtől vagyon, -
Én elmondom, mit álmodtam. - - Az éjjel, hajnal felé,
Édes ölébe az álom gyengén merített belé.
S ímé, maga Dubranovszky előmbe jött álmomba,
Az, aki essőt-mit, megmond a kalendáriomba.
Fekete palástján írva voltak az égi jelek,
A napnak, holdnak járását kijegyezgette velek.
Innepi veres zsínórral van kihányva ruhája,
Bőjtöt jegyző kereszteket sűrűn raktak reája.
Hó, zúzmaráz, dér, fergeteg a hajál csorgottak,
Héség, dörgés, ragya, villám két orcáján látszottak.
Egyik kezébe üvegcső, mellyel asztronómizált,
A másikba, mint a karom, oly nagy vásár-liszta állt.
Utána Streibig, Landerer, más typographusokkal,
Kis István is Tyukodival s utól Tóbi azokkal.
S midőn éppen elbámúlván azt akarám kérdeni,
Mit akar, mi jó hírrel jött; így kezde beszélleni:
Hát asztronómusnak azért tett a király engemet,
Hogy holmi okos emberek fel se vegyék könyvemet?
Hát szabad-é már Szent Mihályt harmincadikra tenni,
Holott huszonkilencedik napon kell annak lenni?
Ha a névnap is már máskor fog esni: mit mondanak,
Akik engem különben is főhazugnak tartanak?
Ezt legalább még ekkorig a világ megfogadta:
S ki meri most abba magát avatni az ebatta?
Ki mérészli megsérteni most királyi tisztemet:
Hiszen a császár sem szokott korrigálni engemet?
De tartok ám, hogy akik így elhányják a szenteket,
A kanonizálásra is rávetik a fejeket.
Bécsúsz a világosodás már a kalendárjomba,
Beh megtetszik, hogy nincs pápa már a Vaticanomba.
Óh jé! ha Mihály arkangyal meg találja hallani,
Hogy a nevét odább tették, ugyan mit fog mondani?
Mit fog maga a király is, ha a fülébe viszik:
Hogy egynehány okoskodó egy nappal odább iszik?
Hiszen az ördög se kap úgy a kalendáriomon,
Ha a névnapot se tartják véle többé egy nyomon,
Éhhel vész el Streibig uram minden typographussal,
S Tóbi sem fog többé bírni Somogyba annyi jussal,
Már kétszer elnéztem ugyan az idén Nagybajomba,
Hogy tettek korrigációt a kalendáriomba.
Hogy Eszter meg Mihály napja szombaton talált lenni,
Uraságtok vasárnapra méltóztatták áttenni.
Most megmondom, hogy ez nekem préjudíciumra van,
Most elnéztem, de harmadszor el nem nézem ám ugyan.
Jól tudom, hogy vasárnapra azért tetszett átvinni,
Mert vasárnap kommódabbúl lehet enni és inni.
És csak azért engedem el magam is hibájokat,
Hogy örömmel és kedvekre tőlthessék névnapjokat.
Kívánom is, hogy vídámon egyenek és igyanak,
Barátságos indúlattal s víg szívvel múlassanak.
Számos esztendőt nyerjenek az Isten áldásitól,
Hogy még sok kalendárjomot vehessenek Tóbitól.
Mind Mihály, mind a nem-Mihály, akik itt örvendenek,
Tőltsenek sok szép szerencsés esztendőket. - Éljenek!

1798. szept. 30

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Mindég közel van a halál


De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
     Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
     Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Ily édes álmokkal ne csalogasd magad,
     Mert biztos örömid közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
     Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak.
Mikor így az erős a főldön fetrenge,
     Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak
     A vénség nyálazó erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
     Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házába
     Sorra vagynak metszve Adamás táblába.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
     Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
     De rendelt idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
     Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Nemes bátorítás


Szűnj meg az olyakkal magad is gondolni, barátom,
     Kiknek az érdem elég a szidalomnak okúl.
Nem méltók, hidd el, nemes ellenségre az ollyak,
     Kikbe paraszt szívvel nemtelen elme szorúlt.
Meg sok ezer kutya van, ki az áldott holdat ugatja,
     És ki az ártatlant szóba keverni meri.
Ámde szamár bőgtét a mennyországba ki hallja?
     Amint a magyarok példabeszédje tanít.
Légy te bolond, mint ők, vagy bírjál oly kutya-szívvel,
     Mindjárt társ-parolát fognak örökre veled.
Ők az okost, jámbort valahol tűndökleni látják,
     Űldözik, és pöffedt kedveket abba lelik,
Hogy nyomorúlt sorsok vinnyóit az égig emeljék
     A más érdeminek dűlt palotája felett.
Tarts velek és kőlcsön segedelmet nékik ajánljál,
     Mindjárt megszűnnek lenni csatába veled.
Én pedig azt mondom, hitvány pletykákra ne hajtsál,
     Légy ember s iszonyú szíveket óva kerűld.
Légy te az, aki valál: mind megpukkannak irígyid,
     Minthogy igaz, mindég győzni fog a te ügyed.
Nagy lélekre szokás alacsony lelkeknek ugatni,
     Mert ki mivel nem bír, becsteleníti kivűl,
Benn maga mérgétől rongáltatik: én pedig inkább
     Szánom az íly embert, mintsem irígye legyek,
Mert ki az égre pököd, maga képét szokja beköpni,
     És ki szelíd virtust bánt, maga hírit öli.
Benned az elme serény, a szív jó, rajta, barátom!
     Mért szomorodnál meg holmi goromba miatt.
Vágd ketté szavait mintegy tréfával azoknak.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Parasztdal


     Ama fejér nyárfák alatt
          A part felé,
Sürü rekettye közt vezet
          Egy róna bé.
Óh! mert ez a hely énnekem
          Irtóztató;
Ott egy vityilló, abba nyög
          A szép Kató.

     Hiszen no csendes este van,
          Nincs semmi szél:
Mégis hogyan, hogyan rezeg
          A nyárfalevél.
Óh, szép Katóm! nem reszket úgy
          A nyárlevél,
Mint én teérted reszketek:
          Hová levél?

     Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz
          Te tán soha,
Úgy bécsukott az a guta
          Vén mostoha,
Miolta szép orcáidat,
          Szép violám,
Ottbenn az ajtósark megett
          Megcsókolám.

     T'od, azt hazudtam volt neki:
          Csak a pipát...
Hogy a manó el nem vivé
          A vén szipát!
El sem hivé, rá sem hagyá
          Egy szómat is;
Kikergetett s lelúgozá
          Subámat is.

     Azolta erre jönni is
          Nem mertem én:
Tudod, pemetén jár az a
          Puruttya vén.
Csak itt nyögök hozzád, Katóm!
          E fák alatt;
Tudom, te is nyögsz a setét
          Kémény alatt.

     Füstöl, galambom! füstöl a
          Kéményetek;
Mert tán bizony nagyon alá
          Tüzeltetek,
Héj, héj, az én szívembe is
          Nagy tűz vagyon;
Héj, héj azért sohajtok én
          Ilyen nagyon.

     De még az Isten módot ád -
          Tudom, hogy ád -
Kimentlek én, vagy meggebed
          A vén anyád.
Ha máskülönben nem lehet,
          Felégetem
Azt a vityillót s őtet is
          Belévetem.

     A szívem is majd meghasad,
          Kedves Katóm!
Hogy képedet még csak nem is
          Csókolhatom.
Szegény legény vagyok; de csak
          Egy csókot adj:
Ihon van a szűröm, nesze,
          Gatyába hagyj.

     De már reám setétedett
          Az éjjel is:
Mégis csak itt kesergek én
          Potomra is.
Bús sorsomat kesergem én
          S a szép Katát.
Rózsám, aludj helyettem is -
          Jó éjszakát!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

 

     Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

     Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

     Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!

     Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.

     Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.

     Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

     Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.

     Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

     Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.

     Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

     Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?

     Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!

     Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:

     Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.

     De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

     Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

     Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

     Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

     Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:

     "Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!"

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Szerelmes fogadás


Mért epeszted bánatokkal
     Lelkedet?
Ah, ne rontsd, ne rontsd azokkal
     Kedvedet!
Mért remegsz szerelmesedtől?
Ah, ki ijjesztett el ettől
     Tégedet?

Drága kincsem! csak te bírod
     Szívemet,
Míg örökre puszta sírod
     Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón öllelek,
     Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél
     Kedvesen,
Csókra új csókot tetézzél
     Szívesen.
Így lehet hívségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
     Csendesen!

Jer, tekintsd meg e virágos
     Kerteket,
Hol bocsát a hold világos
     Színeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
     Verseket.

heart

Csokonai Vitéz Mihály

Tanítványaitól búcsúzik


Nemes szívű nevendékek! kiket forrón szeretek,
     Miolta megesmertetett a poézis veletek.
Óh, legkedvesebb barátim! beh édesen képzelem,
     Mi örömmel sétáltatok tavaly a Tempén velem.
Mely jól esett, ha játszodva lépvén utánam nyomba,
     Kis koszorúkat raktatok tiszteletűl markomba.
Ah, olvastam orcátokon azt a hév indúlatot,
     Melyet az igaz szeretet azokba lobbantatott.
Viszontvaló szívességem, amint megérdemlétek,
     E valódi szívességgel halmazva megnyerétek.
Melynek tűze most is lángol, meg nem aludt azolta,
     Sőt tüzét a szenvedések edző tüze pótolta.
Égni fog, míg el nem alszik fáklyája életemnek,
     Nevetek ragyogni közte fog közepén szívemnek.
Rólatok jól emlékezem, már mikor megváltam is,
     Ah, ah, emlékezzetek jól, kedvesim! énrólam is.
Bennem hív barátotoktól váltok most meg; de hiszem,
     Szerelmem veletek marad, szívemet el nem viszem.
Örömöm lesz örömötök, szerencsém szerencsétek,
     Díszt ád nékem s tiszteletet mindenkor a tiétek.
Ezért nemes lélek legyen bennetek, mely sem sorba
     A büszkékkel ne repdessen, sem ne másszon a porba.
Embertársát ki szereti és híve hazájának,
     Még emellett a tudományt tartja főfő javának:
A csendes megelégedés s boldogság azt vezeti,
     Ha késő maradéktól is érdemét tisztelteti,
Mert az áldott emberiség, a tudomány s a haza
     Még minden hív tisztelőjét bőven megjutalmaza.
E kis intést szíveteknek táblájára írjátok,
     Hogy jövendő futástokba legyen Cynosurátok.
Melynek mikor rátok nézve lesznek majd bő hasznai,
     Éledjen fel a titeket szerető Csokonai.
Én elmegyek, a jóltévő Ég vigyázzon reátok,
     Ah, szeretett, kedves lelkek, Isten, Isten hozzátok!

mail

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on