Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Csokonai Vitéz Mihály ( 2 )

 

Boldog névnapot !

 

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A tavasz


     Az egész világ feléledt
S az elérkezett tavasznak
Örömére minden örvend;
Csak az egy Vitéz nem örvend.

     Enyelegnek a juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak,
Danol a pacsirta s a pinty;
Az egész berek homályja
Zeneg édes énekekkel:
Egyedűl csak én kesergek.

     Ihon, a kinyílt mezőkben,
Ligetekbe, rétbe, kerten
Hiacintok illatoznak,
Tulipánok ékesednek,
Mosolyognak a virágok:
De mi kedven a tavaszban,
Ha az ő viráginál szebb
Lili nem virít ölemben?

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A tengeri háború


Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
     Elzárván a setét felhők szövevényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
     Nyargal véle az ég felsőbb határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
     Mely bús hangon mormol a réműlt ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
     A tenger sikóltó zúgással verődik.
Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
     Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
     A tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rádördűl a felhők fegyveres tárházza,
     Az égnek mind a két sarkait megrázza.
A darab felhők közt dübögve dörömböl,
     A megrendűlt tenger torka mind rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
     Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek;
Most a hajót olyan magosra feltolják,
     Hogy már az árbocfák a holdat korholják:

Majd köztök a hajó oly mélységekbe csúszik,
     Hogy a Perzefoné feje felett úszik.
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
     Kötésit a dühös habok öszvetörik.
Az eget verdesi a jajszó századja,
     Melyre az a választ mennykövesen adja.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
     Nyilait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle, a kék rettegéssel,
     A sárga félelem- s kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
     Szörnyebbekké tévén e nappali éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
     Remegő szavait ketté darabolja,
Némelyik sír, ordít őröngő lármával,
     Némelyik csak piheg, nem bírván magával.

Azalatt lobbannak a szörnyű villámok,
     A rettentő tüzek húllnak, nincsen számok.
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
     Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
     Nagy csatát kevernek vad forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
     Verődnek a habok egymáshoz ezeren.

Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
     Híg palotájának lehúllt omladéki.
Kiüti a fejét, széjjeltekint várán,
     Hát látja a szörnyű pusztúlást határán
Néki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
     S megdorgálván őket s dühös vezérjeket,
Jól megegyengeti őket tridensével;
     Így mind hazafelé ereszti békével.
Akkor nyájas színnel felűl szekerébe,
     Triton és nimfái mennek seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja,
     S a felduzzadt habok hátait simítja.
Azok alázatos kérelemhez nyúlnak,
     S hízelkedve urok lábához borúlnak. -

Szakadoz a felhők setétes kárpitja,
     Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhőkből kiderítvén fényét,
     Édesen bíztatja a vizek örvényét.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
     A kiderűlt egek már teljes fényt vésznek,
S megmutatja a nap a fellegek megett
     Az égnek a főldet s a főldnek az eget. -

Így beszélte végig, újítván félelmét,
     Ama gazdag hajós saját veszedelmét.
Még akkor is lucskos vala a ruhája,
     Ábrázatján űlt még a halál formája,
S kétségbeesését csak az enyhítette,
     Hogy kincsét elvesztvén magát megmenthette.
Írtózva tekintett még egyszer útjára,
     Megrázkódott s ekként szóllott utóljára:

Halász! te ez odvas fűzfa árnyékában,
     E magános sziget fövenyes partjában
Boldog szegénységben éled világodat,
     Áldott csendességgel várod halálodat;
Melyet én aggódó gond közt siettetek
     S a tenger rémítő habjain kergetek. -
Jámbor öreg! milyen érzékenyen veszem
     E kenyérkét tőled, melyet sírva eszem.
Mely nyúgodva űlök zsombokos párnádon,
     A zűrzavart kívűl látván kalyibádon.
És bár sokat érő kincseim vesztek el:
     Nem kereskedem már s innen nem megyek el.

Így szólott a kalmár, s a halász kezeit
     Megfogván, rá sűrűn hullatta könnyeit.
Melyre a bőlcs öreg ekképpen felele:
     Édes uram! mit is értél eddig vele?
Mit használt, hogy kincsed öszvegyűjtögetted,
     Ha rettegtél s semmi hasznát nem vehetted?
Fáradságos élet, aggódás és halál
     Volt szűntelen társad, míg dús kalmár valál.
Mit ér úgy az élet, ha csendességünk nincs?
     Mit ér az elégség nélkűl akármi kincs?

Bolondság! - Az ember kevéssel megéri,
     Mihelyt kívánságát szükségéhez méri.
De ez a majmoknak legkevélyebb fajja
     Szívével az egész világát felfalja.
(S meg nem elégedvén minden állatokkal,
     Még embertársát is bírni vágy azokkal.)
Így tészi az ember az embert szegénnyé,
     Mihelyt a kevélység válik fő törvénnyé,
S mihelyt a fagy ellen készített ruhára
     Arany mívnek is kell hágni utóljára. -
Uram! te miólta sok tengert próbáltál,
     Gályádon sokféle portékát találtál.
Melyért te nem szántál szorúlni deszkára,
     Az emberek pedig koldústarisznyára.

Mondd meg nékem: volt-é egy megkülönbözött
     Szükséges portéka annyi áruk között,
Mely nélkűl az ember boldog nem lehetne,
     Ha amennyi szükség, csak annyit szeretne?
Volt-é száz közűl egy?...Vállat vonítsz, látom:
     Egyenességed becsűlöm, barátom!
Ah! megérdemli ez, hogy barátod legyek,
     S elődbe egy szíves tanácsot is tegyek. -
A haboktól maradt még annyi jószágod,
     Hogy abból boldogúl élheted világod:
Élj magadnak már most s tulajdon házadnak,
     Hazádnak munkálkodj és embertársadnak.
Ha én e csekélyből vígan elélhetek,
     S még a gazdaggal is, látod, jól tehetek:
Mért nem élhetnél te a többől, mint egy bőlcs?
     Csak haszontalanra s rosszra sohase kőlts.
Sohasem jóltévőbb a dús, mint a szegény;
     Csakhogy többet adhat, mint a szegény legény.
Néha még többet tesz a nyomorúlt körűl,
     Ha rajta egy másik nyomorúlt könyörűl.
Többet egy kis kenyér s egy vígasztaló szó,
     Mint a gazdag kézből nyújtott panaszos jó.
Boldog lehetsz tehát; csak jó ember legyél,
     Vígan s mértékkel élj, szeress és jól tegyél. -

E szókra a kalmár szemét felemelte,
     Térdére két könnyet ejtett s ezt felelte:
Öregem! barátom! jer el te is velem,
     Elvesztett kincsemet tebenned fellelem.
Hadd fizessem vissza jótéteményedet,
     Holtig barátomnak tartalak tégedet. -
Ekkor kezet fogtak szíves csókolással,
     S még aznap a parton maradtak egymással.
A halász búsabban vált meg kunyhójától
     Másnap, mint a kalmár Neptún országától.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A tihanyi ekhóhoz


Óh, Tihannak rijjadó leánya!
     Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
     Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
     Egy magános árva szív.
     Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
     A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
     Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
     Verd ki zengő bérceden.
     Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
     Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
     Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
     Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
     Bár hozzájok hív valék.
     Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
     Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
     S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
     A tenger kínok között.
     A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
     Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
     E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
     Mely megháborítana.
     Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
     Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
     Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
     Ember és polgár leszek.
     Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
     Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
     Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
     Könnyezem le napjaim.
     Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
     A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
     Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
     Szent lesz tisztelt hamvamért.
     Szent lesz tisztelt hamvamért.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A versengő érzékenységek


Lilla! kellemességednek
És mosolygó szépségednek
     Ínt-ébresztő balzsama
Érzésimet megszédíté,
Megbájolá, részegíté,
     S perre indította ma.

Köztök nagy csata lázadott,
Melyet az abból támadott
     Szép dicsőség okoza,
Hogy melyik az, ki tégedet
Megérezvén, felébredett
     S nékik ennyi jót hoza?

Mindenik nagy hevességgel
Perlett, hogy e dicsőséggel
     Bírjon a többek felett.
Ílyformán szóltak egymásnak,
Míg a heves civódásnak
     Lelkem által vége lett.

Szaglás

Tudjátok-é? hogy magatok
Másfelé andalogtatok,
     Más tárgyon szúnyókálva;
Mikor a táncnak őltözött
Szépség leányai között
     Lilla eljött sétálva;

Mikor egy zőld hársfa mellett
Egy kis szellő rámlehellett
     Ámbróziás illattal:
Melyet mihelyt észrevettem,
Inatok felébresztettem
     Édes csiklándozattal.

Látás

Elsőben is mély álmomból,
Tévelygő andalgásomból
     Nemde én pattanék ki?
Látták éles nyilaimat,
Villámló pillantásimat
     A múlatság környéki.

Míg tüzes szemem sokára
Ráakadt a szép Lillára
     S féloldalt reácsapott;
Ah, mikor a több szem között
Látásunk öszveütközött
     S egymástól lángot kapott;

Ah, mikor szűz pillantása
S elevenebb kacsintása
     Kétszer az enyímre lőtt:
Bezzeg mind felpattantatok,
Bezzeg eloszlott álmatok,
     Mely lankasztott azelőtt.

Lebegő bársony hajain,
Elefánttetem vállain
     Mely szép színek játszottak!
Rózsát mosolygó ajaka,
Hószín mellye, márvány nyaka,
     Ah, miként elragadtak!

Hallás

Hát mikor mély sóhajtása
S bágyadt hangon tett szólása
     Ébredt fülembe hatott?
Édes ájulás lepett el,
Mely egy mennyei élettel
     Kecsegtetett, bíztatott,

Mikor mellé ereszkedtünk,
S végre, hogy sok kérést tettünk,
     Ezt mondotta: szeretek!
Ah, e szóra vérünk égett,
És minden elevenséget
     Ti is levetkeztetek.

Mikor mézes beszédjére
Örök hűséget ígére
     S íly bíztató hangon szólt:
"Szeretek! Téged kedvellek,
Csak néked élek, lehellek,
     Míg be nem féd a sírbólt."

Akkor óh, mert e szavának
Oly édességi valának,
     Hogy élet ömlött belénk
Egy legédesebb mennyei
Öröm gyönyörködései
     Kezdtek repesni felénk.

Mikor kedvesének mondott,
Elvett minden bút és gondot
     Ez az édes nevezet;
És hízelkedő nyelvének
Mézén locsogó szívének
     Mindnyájunk temjénezett.

Tapintás

Közte a temjénezésnek
S e mennyei ihletésnek,
     Kezeim felemelém,
És jótételét hálálván,
Ez imádni való bálván
     Szent testét megölelém.

Ah, halhatatlan istenek!
Mit érzettem! ah, milyenek
     Voltak gyenge karjai,
Melyek mikor rám hajoltak,
Nálok gyengébbek nem voltak
     A rózsák harmatjai.

Mellyét Ámornak melege
Olvasztván, gyengén pihege
     Bíbor fátyola alatt.
Kezemet tévén szívére,
Sűrűn vert; és minden vére
     Hozzám örömmel szaladt.

Mint a hó a nap hevétől,
Úgy az ő tűz-szerelmétől
     Mind elolvadva valánk.
Életünk belé kőltözött,
S ölelő karjai között
     E világnak meghalánk.

Ízlés

Mit ér a szép gyümőlcs maga,
Bár kedves a színe, szaga,
     Ha jó ízzel nincs tele?
Ti csak Lilla szépségére
Bámúltatok s méz ízére
     Egyiktek sem űgyele.

Nincs a nektár olyan édes,
Amelyet tőlt Ganymédes
     Jupiter csészéjébe.
Óh, nem bír az annyi jókkal,
Hacsak azt egy ílyen csókkal
     Fel nem vegyíti Hébe.

Íly mannával nem kínálja
Gazdag lakosit Panchaia
     Vagy más déli tartomány.
Ennél édesebb itala
Bármely királynak sem vala
     Óh, mennyei adomány!

Óh, méznél édesb ajjakok,
Minő nektárt csorgattatok
     Rózsaszín kelyhetekből!
Mely kellő csókok valának,
Melyeket kőlcsön szopának
     Hév ajjakim ezekből!

Lelkem

Mit civódtok? ah, szűnjetek,
Híveim, mit versengetek?
     Csak Lillát imádjátok.
Lebegjetek gyönyörűség
Szárnyain s az örök hűség
     Pontjára mozgassátok.

Miolta kellemit velem
Éreztettétek, tisztelem
     És imádom azolta.
Rabja vagyok rabszíjjain,
Rengetvén nyájas karjain,
     Szívem hozzá csatolta.

Én párját nem tapasztalok.
Néki élek, néki halok.
     Ő énnékem mindenem.
Jer, Lilla! jer; érzésemet
Mind ébreszd fel és engemet
     Ne hagyjál veszteglenem!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A vídám természetű poéta


Sírhalmok! Gyász temető kertek
     Melyek örökös setétség
     S szívet borzasztó csendesség
Mostoha keblében hevertek,
     Ti bús melankóliának
     Setétes vőlgyei!
     Hol szomorú múzsájának
     Áldozott Hervey.

Itt az érzésnek minden neme
     Még az élőben is meghal.
     Füle csak csendességet hall,
A semmitől írtódzik szeme,
     A ciprus a hold fényjénél
     Árnyékát mutatja.
     Egy sírból kitántorgott szél
     Bágyadtan mozgatja.

Szörnyű környék! melyhez a lélek,
     Fantáziáin repűlve,
     Irtódzással megy s réműlve,
Félhóltan hátrál vissza vélek.
     Szörnyű környék! kérkedj bátor
     Bús lantú Youngoddal:
     Isten hozzád, gyászos sátor!
     Komor ángulusoddal.

Mások irtóztató énekkel
     Bőgessék bús obojjokat
     És siralmas nótájokat
Jajgassák keserves versekkel;
     Kerítse szürke Hesperis
     Gőzölgő fejeket:
     Én nem óhajtom egyszer is
     Követni ezeket.

Nékem inkább oly koszorú
     Kösse felkent fejemet,
Melynek színe nem szomorú,
     S múlatja a szebb nemet:
Ezt a vídámabb Múzsáknak,
A mosolygó Gráciáknak
     Fűzzék öszve rózsaszínű ujjai,
     Élesszék fel ambróziás csókjai.

Nem kell ciprus, mellyel Racint
     Tisztelte Melpómene,
Apró viola s hiacint
     Bár hajamon fénylene:
Apró és kék tőlcsérjei
Olyak, mint szépem szemei.
     Ez kell nekem. - Homlokomat ne érje
     Shakspeárnak akónitos fűzérje.

Így veszem fel víg lélekkel
     Gyengén rezgő lantomat,
S majd kedvesem egy énekkel
     Lelkesíti húromat.
Míg leng az estvéli szellő
Szárnyán egy nektárt lehellő
     Rózsában a kis szerelmek megszállnak
     És mennyei harmóniát csinálnak.

Szívünk elolvadt részeit
     Élesztjük új dalokkal,
Pauzák únalmas ideit
     Édesítjük csókokkal.
Ah! a híves esthajnalon
Így alszunk el egy szép dalon,
     S énekünknek végső bágyadt szózatja
     Az andalgó vidéket elaltatja.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A vízital


vagyis Vinum acuit ingenium Paradoxum
Ti hegyközi nimfák, a hordók driási!
     Akik alatt vagynak azoknak folyási,
Kik azokkal éltek s meghaltok azokkal
     A nemesebb termést őrző tőlgy-szálokkal,
Hív őrzőangyali annak a nektárnak,
     Melyet sok elszáradt torkok szomjan várnak,
Ti, akik a gyermek Bakhust bölcsőjéből,
     Mihelyt kiszűletik a gerézd méhéből,
Apolgató ölbe lihegve fogjátok,
     Bár felfort bílissel mormol is reátok:
Imhol pohártokat örökre letészem,
     Mert az éles elmét oly drágán nem vészem;
Ma mondom ki végső búcsúm rövid szóval:
     Félre minden máslással, mind pedig vinkóval!

Zengjetek utánam, víg hegyek! zengjetek,
     Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Könnyezzen a góhér s bandérista bakar,
     Melyet most az agyag fűlt szobája takar.
Elment a pincékből, ki ott helytartó volt,
     Ki az édes bortól sok nyelveken danolt.
Víg vőlgyek! ha innen mind így szélednek el,
     Rólatok majd senki verset nem énekel;
Elpusztúl Kágyának, Kójnak egész hegye,
     Kietlenbe húhol az egész vármegye.
Zengjetek, óh Bakhus vőlgyei! zengjetek,
     Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Lésznek ezután is, lésznek tán valakik,
     Kikben szánakozó lélek s torok lakik,
Kiket a borral telt magyar Hélikonnak
     Hegye felé édes vágyódások vonnak;
Kikkel a Noétól béplántált Hegyközön
     Bárkát vagyis borkát rakat a borözön:
Én pedig nem mégyek többé a pincébe,
     Bár habzó nektárral kínáljon is Hébe.
Maradhat a megforrt gohér s a bakar is,
     Melyet a konty alá tőlt sok száz Basszar is.
Illatozzon másnak az édes muskotály:
     Mit ér? ha annak is a vége ispotály.
Én futok előle, bár elébe húznak
     Szíjján a bakhusi tigrisnek, hiúznak.
Enniussá ha csak bor által lehetni,
     Úgy én a borostyánt, én meg fogom vetni.
Ha a poétának csak borba feredve
     Lehet a szűz múzsák forrásához kedve;
Ha mind bortól lucskos főtől származtatok,
     Ti örök hírt szerzett nemes gondolatok!
Ha már a borostyánt, mint a szó mutatja,
     Minden dicső lélek borosan aratja:
Bor által nem vágyok boros borostyánra,
     Nem veszem hordóból az észt szivárványra.
Jaj lesz! ha a tele szívott lopótökök
     Kortyaival lesznek Voltérfők sok tökök.
Illetlen gondolat, s szégyen a múzsáktól
     Nemes lelket venni a butelliáktól.
Hát borrá változtak már a Hippokrénék?
     S körűlte dőzsölve lantolnak a Nénék?
Hát szűz óldaloknak kies márványára
     Kulacsokat fűztek ők is utóljára?
Hát szőlővel rakták bé a Pindus hegyét,
     Hogy mindenik borral szívja tele begyét?
Hát azért vájták ki ezt is pincelyuknak,
     Hogy így daktilusra majd könnyebben buknak?
Sok nemesebb lelkek megbotránkozása
     Ez helyek képtelen travesztiálása.
Ha Apolló helyett Bakhust tették főnek
     A múzsák azok közt, kik hozzájok jőnek:
Én a borostyános koszorút megvetem,
     Mert e társaságot éppen nem szeretem.
Megyek a nimfákhoz, ezek sem szomorúk,
     Itt lésznek fejemen sásból font koszorúk.
Itt a najádok közt lesz múlató helyem,
     Megnyugtat a káka s vízi petrezselyem.
Ha Orfeus lenni nem tudok, (s nem is kell,
     Hogy Bakhus papjai ne tépjenek széjjel)
Lehetek a vizek kedvelt Árionja,
     Magát a delfinek közzé múzsám vonja.
Kellemetes vizek örökös forrási,
     Melyeknek a mennyből áradnak folyási!
Kiket a gráciák a jó természetnek
     Zsámolyszéke alól tisztán csepegtetnek!
Csörögve kerengő kristály folyamatok,
     Melyek a leghígabb égből fakadtatok!
S te, amott az éles kőszálnak sivatag
     Ormáról zuhogva leszakadó patak!
Folyástokat tisztán csergedeztessétek:
     Epedt vágyódással lihegek felétek.
Mondjátok meg: nimfa nem fördött-é benne?
     Mert úgy tán nagyon is fűszerszámos lenne.
Semmi! külömben én is magam a madám
     Tétishez örökös követőűl adám.
Hanem még ma, míg a késő hajnal kijő:
     Nálad hálok, Bakhus! - de holnap adiő!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Ajánló csók


     Rozáliám! te raktál
Arcúlatomra csókot.
Rozáliám! te raktál
E verseimbe csókot,
Teáltalad poétát
Tett énbelőlem a csók:
Légyen tehát tenéked
Szentelve e csomó csók.

     Ha téged én, galambom,
Tisztellek ennyi csókkal:
Tisztelj te is, galambom,
Engem meg ennyi csókkal!
S meg ötvenennyi csókkal!

kiss

Csokonai Vitéz Mihály

Az álom


Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom nem is haszontalan, ha az
álmodozások ostromolják a sírhalmokat.
Préd. 3 : 19, 20, 21.
Jön az álom, s mindent pihenésre hajta,
     Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
     Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
     Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
     Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
     Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
     Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lekünket
     S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
     Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Ápolgató karral kötésink feloldja,
     Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
     Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
     Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
     Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
     Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
     Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az alvó Lilla felett


Nyúgodj csendességgel
     Itten, szép nimfa!
Ládd, mely büszkeséggel
     Véd e boldog fa;

Vágyva árnyékozza
     Téjszín kebledet,
Mely duplán boltozza
     Márvány szívedet.

Két szemed héjjában
     Éltem s holtom áll.
Csendes árnyékában
     Álom s Ámor hál;

Mindkettő szemedre
     Rózsaláncot fűz;
Nyugodj csak kedvedre.
     Nyugodj, drága szűz!

Szép virágszálocska
     Mind terűlj alá!
Híves árnyékocska,
     Szállj lebegve rá!

Édesítsd nyugalmát,
     Tiszta csergeteg!
Jőjjetek: jutalmát
     Vénus adja meg.

Kis Zefir mellyére
     Csendesen borúlj,
Félfedett csecsére
     Gyenge szárnnyal fújj;

Sőt ha tudsz, lelkébe
     Bújj egészen bé
S tudd meg, hogy fektébe
     Rólam álmod-é?

Nem! - Magam vizsgálom,
     Mit gondol most ott,
Vonj szemére, álom!
     Dupla kárpitot,

Játszodtasd altába
     Kedves képekkel,
Vidd Idáliába,
     Hogy ne keljen fel. -

Mennyi ösvényemben
     A tövisk s haraszt!
Majd ropog mentemben:
     Ámor! szedd fel azt...

Ah, mely édes ízzel
     Alszik kincsem itt! -
Pinty, pacsirta, csízzel...
     Majd felserken... Csitt!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az árvíz


Terhesedvén az ég felhős oszlopai,
Szakadoznak s széjjel válnak nyílásai.
Rohanva omolnak az atmosférai
Függő tengereknek eláradt habjai.

Minthogy a Jupiter szaggató mennyköve
Vastag alkotmányán keményeket löve,
Azonban a szelek csatája is jöve,
Bömböl a szomszéd hegy fellegtartó töve.

A sebes patakok a víztől áradnak,
Sikoltó habjai hánykódva dagadnak,
Amely akadályok elébe akadnak,
Lerohanásától mind öszveszakadnak.

Bár amely nép a hegy hajlásait lakta,
Töltésit a duzzadt víz elibe rakta,
Mégis mindent öszvetördelt édes lakta
Főldén a mérgesen dúló katarakta.

Kiveszi gyökerét a magos cserfának,
Melyek az erősség oszlopin állának,
Görgetvén lefelé a hegy oldalának,
Nékivitte a már úszkáló csordának.

A barmokat szörnyű örvényibe nyeli,
A feldúlt házakat hátára emeli,
A kies téreket mélyen bévőlgyeli,
Lésznek mindenféle prédáival teli.

Csak azért oszolnak széjjel a fellegek,
Hogy a színt megadván gyászszínű szőnyegek,
Lássák a sok veszélyt a megborzadt egek;
Ah! ennek láttára még jobban remegek.

sad

Csokonai Vitéz Mihály

Az éjnek istenihez


Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
     Te ott a fél felhő megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
     A harmattól nyirkos eget.

Te is, főldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
     Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyörűlő szíveddel,
     A hűség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
     Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
     Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
     Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemről beszélni félek,
     Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
     Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
     Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhintő istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
     Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
     Testvéresen szendergenek:

Kűldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
     Halvány, bágyadt és hű legyen,
És egybegyűlt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
     Mélységéről vallást tegyen.

Vallja meg könnyező szemekkel,
Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel,
     Hogy ő szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
     Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
     Előmbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
     Visszaigézi nyugtomat.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az elmátrónásodott Dóris


     Dóris! míg úgy virágzottál,
Mint egy májusi szép fa,
Bokrétákat ajánlottál
Minden ifjú hajára.

     Én is, más is szaggathattunk
Rólad friss virágokat,
Árnyékod alatt szíhattunk
Újító balzsamokat.

     De virág-hullta szépséged
Hozván már gyümőlcsöket,
Kerűlünk, óh Dóris, téged
S álomtalan csőszödet.

     Már most csak az ő számára
Kell neked virítani;
Kacsi! a más almájára
Számot sem kell tartani.

     A szűz s mátróna a szemnek
Vét más-más tekintetet.
Tavasz van a szerelemnek,
Hideg ősz a tisztelet.

     Hajdan egy pillantásodra
Mint kótogott kebelünk!
Most már komoly virtusodra
Bőlcs fázással ügyelünk.

     Sovány lelkem titulussal
Bé kell érni néked már.
Kit mindennapos tónussal
Férjed morog, úgyebár?

     Az a boldog kor eszébe
Asszonyságodnak jut-é,
Midőn ledér szerelmébe
Oly sok ifjú tégeté?

     Dóris! Dóris! mit nem tettél
Az én lágy szívembe is.
Mi valál? de mivé lettél
Szent jármod alatt te is!

     Már bút terem barázdáján
Asszonyságod homloka,
Már karcsú nyakad símáján
Hasat ereszt a toka.

     Már, ahol domború voltál,
Lapos vagy és négyszegű:
Olyan állásra hajoltál,
Mint a bőgő-hegedű.

     Már cédrusa szép testednek
Öles törzsök, nem súgár;
Egy pár narancsa mellyednek
Sárgadinnye-forma már.

     Dóris! Dóris! mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
De mit? jaj, akit szerettél,
Hanyatlani kezd az is.

     Én is hanyatlok időmmel,
És kergetlek tégedet;
Nékem is roskadt erőmmel
Szivem meggémberedett.

     Régi langom ellocsolta
Cipris pajzán gyermeke,
Virgonc kedvem elgázolta,
Csak füstöl szövétneke.

     Elmém is, mely hajdanában
Az égnek tág boltjain
Átlövellt egy minutában
A Pégazus szárnyain.

     Lassodik, s hogy megjárhassa
A szomszédság vőlgyeit,
Mankót fog és megolvassa
Minden tippenéseit.

     Most is, hogy tréfás versembe
Játszhatnak még húrjaim,
Az, hogy ti juttok eszembe,
Régi kedves napjaim.

     Sőt, Dóriskám! ha nem volna
Párod, úgy áldjon az ég
Szívem szívedhez hajolna,
S megifjodnám egyszer még.

heart

Csokonai Vitéz Mihály

Az elszánt szerető


     Semmivé kell lennem!
A nemlétel hív.
Gémberedj meg bennem,
Roncsolt szív!
Jobb, hogy a dögférgek
Szétmarcongjanak,
Mint e belső mérgek
Rágjanak.
Óh, miért születtem!
Vagy miért szerettem!
Vagy mért élek!
Jaj, fuss a szépektől,
Mint a tigrisektől,
Jámbor lélek!
Én is egyszer képzésemnek
Meghódoltam,
Két hihető szemnek
Rabja voltam.

     Válj bennem epévé,
Hajdan édes hang!
Gyúlj pokol tüzévé,
Kedvelt lang.
S akiért így élem
Bús világom még,
Vágd ki együtt vélem,
Bosszús ég!
Mért kívánjak élni?
Élni s nem remélni? -
Hogy búm nőjjön? -
Nem! - s ha halni mégyek:
Hogy magam ne légyek,
Ő is jőjjön!
Hogy ott csalfa praktikáját
Kitruccoljam
És hitszegő száját -
Megcsókoljam.

kiss

Csokonai Vitéz Mihály

Az eltávozás


Távol vagy tetőled,
Óh életem reménye!
Óh Lilla, főldi angyal,
Távol vagyok tetőled!

     Elhagytalak, galambom,
El - s ah! talán örökre;
Miólta oly sok édes
Csókok között utólszor
Búcsút vevék tetőled,
Ím, vissza én se mentem,
Te is hiába vártál.

     De bezzeg aki Lillát
Elhagyta - ah, ha látnád, -
Elhagyta ám magát is!
El - s ah, talán örökre.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az emberiség s a szeretet


     Felfogadtam száz-meg-százszor,
Nem fogok szeretni másszor;
Felfogadtam, semmi lyány
Rabbilincsre már nem hány.

     Azt mondám, bolond is voltam,
Hogy szerelmekhez hajoltam:
Azt is mondám, mind bolond,
Aki rólok le nem mond.

     Felfogadtam, hogy míg élek,
Egy asszonnyal sem beszélek;
S bár Heléna volna is,
Még sem kapnék rajta is.

     Gyűlölöm minden nemével,
Bájoló tekintetével,
Gyűlölöm! - Mind csalfa kép,
S még talán csalfább, ha szép.

     Felfogadtam mindenekre,
Rá se nézek őkemekre;
Mert mind vesztembe kerűl. -
Meg is álltam emberűl.

     Jaj, de fojtó únalommal
Bánat szálla rám egynyommal,
S a szerelmes kény helyett
Gyűlölség foglalt helyet.

     A barátság s kedv megszűnék,
Tréfa, nyájasság eltűnék;
Csak setétes gondolat
Vont körűltem gőzfalat.

     Csak rettentő képzelések,
Csak kegyetlen érezések
Ostromolták lelkemet,
Úgy gyötörtek engemet.

     Semmi virtust nem kerestem;
Embergyűlölésbe estem,
S már egészen ellepe
Lelkestől a sárepe.

     Már az elmém is tompúla;
És csak - csak kevésbe múla,
Hogy fejembe nem lövék. -
Mégis elmémhez jövék.

     Légyen hálá! észrevettem,
Hogy bolondgombákat ettem.
S felkiálték: "Grácia!
Megbocsáss, szép Cipria!"

     Jertek, óh angyal-személyek,
Hogy megint, mint ember, éljek!
Elvetettem pisztolom -
Szép orcátok csókolom.

     Véletek hát szívet váltok,
Szép embernék, s így kiáltok:
"Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!"

broken heart

Csokonai Vitéz Mihály

Az én poézisom természete


Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
     Te szívborzasztó éjszaka!
     Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
          Setétes vőlgyei,
Ahol petécses fantomának
          Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melytől lelkünk irtódzik,
     Hol minden érzésünk elhal,
     Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmitől kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
          A holdnak fényinél,
Midőn azt bágyadtan ingatja
          Egy sír-fuvallta szél.

Szörnyű környék! hová a lélek
     Ha ólomszárnyakon repűl,
     Réműlve jár, alél, elhűl
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal.
          Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
          Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
     Bőgettessék az óboát,
     És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
          Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
          A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
     Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
     Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
          Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
          Nékem jobban illene.
     Mert ez Lillám szép szemével,
     Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
          Gyengén rezgő lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
          Lelkesíti húromat,
     Míg leng a friss esti szellő,
     S szárnyán egy nárdust lehellő
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkből e víg hangokkal
          Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
          Ott, hol tartós pauza lész.
     Bágyadt nótánk vég-szózatja
     A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Az én vagyonom


Ugyan tehát mit érsz azzal,
     S mi hasznod e munkába,
     Hogy kincseid nagy halmazzal
     Gyűjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja
     Az epesztő fösvénység,
     Gyötör csalárd ragyogványja,
     S titkon öl a szegénység.

Te a felsőbbek udvarát
     Éhen és szomjan lesed,
     A nagyok záros pitvarát
     Szívszakadva keresed.

Melyben azoknak lábait
     Örvendezve csókolod
     S ezzel hiánosságait
     Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba
     S másoknak rabja lenni,
     Csak hogy szabad légyen sorba
     A több rabokkal menni.

S eképpen nyert érdemeid
     Ruháidra varratod,
     Szolgaságod szép jeleit
     Azokon fitogtatod.

Végre fellengős palotát
     Rakatsz a felhők között,
     Amelybe bíbort s tafotát
     Az öt világ kötözött.

A szegénytől gráciádat
     Sok grádicsra emeled,
     Tőle készűlt palotádat
     Még magad is tiszteled.

De légyen ez a szerencse,
     Légyen tiéd, barátom!
     Sorsom ettől az ég mentse.
     Becsesb az én sajátom.

Egy helyhez nem kötelezem
     Én gyönyörködésemet;
     S így magam le nem vetkezem
     Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
     Az egész természetet,
     Bennem a gondot enyhíti,
     Ha rabszíjjára vetett.

Az éneklő madarkákkal
     A szép napot tisztelem
     S a csendes etéziákkal
     Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon
     Liliomon sétálok
     S kevélykedve a Salamon
     Dicsőségén járkálok.

A hegyek hűs forrásai
     Lelkem feléleszthetik,
     Ezt a gazdagok borai,
     Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
     A bujaság mostoha,
     Ez legtöbbször elenyészett,
     Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait
     Itt kinyújtja énnekem,
     S pengetvén lantom húrjait,
     Édesíti énekem!

wink

 

Csokonai Vitéz Mihály

Zsugori uram


Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
     Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
     Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
     De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
     S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
     Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
     Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
     Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
     Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
     Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
     Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
     Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Visszajövetel az Alfőldről


Hálá, hálá az egeknek!
     Végre már megnyughatom,
Hogy a tiszai téreknek
     Levegőjét szíhatom.

Minden főld ugyan hazája
     A jó embernek: való!
De mégis születte tája
     Mindennél előbbvaló.

Bár hazánk áldott ölétől
     Az okosság elragad:
De annak édes nevétől
     A jó szív mégis dagad.

Másutt is bőven valának
     Jó napjaim s uraim:
De csak fűltek a hazának
     Szent tüzétől csontjaim.

A boldogság kelletén is
     Űltem, mint egy retecen,
Hogy nem szemlélhettem én is
     Kedves füstöd, Debrecen!

Túlnan a magyar hazának
     Végéről útra kelek,
S jöttem, amerre szívának
     A hazúl fuvó szelek.

Sok volt a baj s a törődés,
     Mely alatt erőm rogyott,
De az édesb képzelődés
     Felejtette Somogyot.

Általkeltem a Dunának
     Szőkén zajgó habjain
S a Kecskemét pusztájának
     Széllel bélelt szirtjain.

A Tiszának sík partjára
     Kiszállván a csónakon
Áldást mondván Dáciára,
     Indúltam a lovakon.

Indúltam, mert úgy képzettem
     Már mostanság magamat,
Hogy már a jó főldre tettem
     Jó főldön nőtt lábamat.

Egészséggel, szép határa
     A Tisza mellékinek,
Hol vígan símúl nyakára
     A főldi a főldinek.

Úgy is lett, megláttam végre
     Azt az áldott Karcagot,
Hol a kún a szép térségre
     Halmoz sok száz asztagot.

Itt hosszas törődésemnek
     Egy kis pihenése lett,
Vívén egy jó emberemnek
     Házához a tisztelet;

Akit régi jótétéért
     Lelkem mindég tisztele,
S mostani szivességéért
     Tégyen jól az ég vele.

Kibe idegen színesség
     Még úgy be nem kőltözött,
Hogy a szép magyar szívesség
     Eltűnjön a szók között.

Mert ma sok is a szállóhoz
     Holmi üres kompliment,
S fogjunk osztán a zokszóhoz,
     Ha vendég uram kiment.

De engem olyhoz vezérle
     A nyúgalmat szerző ég,
Kinek szavain fejérle
     A magyar őszinteség.

Varróm ez: a szíves Varró
     Kit bármi jó verselő,
Bármi festő és hímvarró
     Jól nem adhatna elő.

Elég, hogy kik az országba
     Tiszta szívet kérdenek,
Csak Karcagra a Kúnságba
     Varró úrhoz jőjjenek.

Mert ki e kis tartományba
     Keresztűlmenni talál,
Közemberbe, kapitányba
     Termés kún szívet talál.

Éljenek ősök portáin
     Soká az íly emberek,
Kiknek íly híres és fájin
     Mind szívek, mind kenyerek.

Köszönöm a nyugvó szállást,
     Tisztelt Varróm! köszönöm!
S hogy áldjam Karcagújszállást,
     Ez is egy új ösztönöm.

1800. máj. 9.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Vénusi harc


Van egy harc, amelyben az ellenség deli
     Ifjak ellen titkos fegyverét emeli,
Titkos fegyverét, mert Márs, a hadak atyja,
     Vért ontó szablyáját ebben nem forgatja;
Méregben feresztett nyilak nem repdesnek
     Itt, de a vitézek mégis sebbe esnek;
A vérpatakoknak bár nem hallik zajja,
     A nyögdécselőknek egekig hat jajja;
Sőt maga Cupidó rózsás ágyon forog,
     Igéző nézéssel kevélyen vigyorog,
S mosolygó grácia sétálgatván körűl,
     E deli vitézek seregének örűl.
Mégis szemeikből a terhes felhőnek
     Vizéhez hasonló könnyforrások nőnek.
Csudálatos harc ez, ugyan az embernek
     Szívébe micsodás élű pallost vernek?
Vénus ez, akinek szeme szivárványa
     A szívbe halálos mérgű nyilat hánya;
Vénus az, aki, míg vitézeit nézi,
     Égő szemeivel halálra igézi.
Aki, míg csókjai harmatját öntözi,
     A vitézt rablánccal titkon megkötözi.
Úgy van, kik a szíren szavára megállnak,
     A tenger elnyelő örvényébe szállnak;
Míg Sámsont Délila álommal kínálja,
     A gyilkos kéz alvó szemeit kivájja.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Ferenc nevenapjára hamarjában készített versek


Feltetszett reggele Ferenc várt napjának
Ma, hogy a hajnalnak rózsái nyílának.
Tudom, hogy a múzsák e dicső reggelnek
Tisteletére víg hangon énekelnek.
Én is azért, bátor Pindus zőld halmára
Erőtelen Múzsám még nem sokat jára,
Elkezdem énekem, tudván, az isteni
Felség hogy Múzsámat fogja segíteni.
Mint mikor lovait a nap elindítja,
Lehasad az égnek fekete kárpitja.
A köd szemünket vakító homályja
Sehol kék egünkön helyét nem találja.
Vagy mikor egy felhőt érő hegytetőnek
Zúgó üregiből a szelek kijőnek,
A bolyongó felhők egy seregbe gyűlnek
S kevés idő alatt tőlünk elrepűlnek.
Így ma amely öröm hajnal hasadtára
Napodat elhozta, melyet szíved vára,
Űzze el fellegét a komor bánatnak
S a gondoknak, melyek lelkedig béhatnak.
Az Úrnak ki, midőn fárasztjuk az eget
Kérésünkkel, reánk bő áldást csepegtet,
Minden veszélyek közt mindenható karja
Töredék egy élted óvja s oltalmazza.
Lásd, adnak az egek gazdag tavaszt s nyarat,
Lásd, a sarlós Ceres miként izzad s arat.
Légy soká részese a szőlő-nektárnak,
Melyet sok Bakhusok szomjúsággal várnak.
Végre ha e mostan felderűlt reggelnek
Éjjeli eljővén, napjaid eltelnek,
Míg fagyos testednek készűl csendes sírja,
A boldogok közzé az Úr neved írja.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Főldi Rózsa


Nyílj ki, nyájasan mosolygó
     Rózsabimbó, nyílj ki már,
Nyílj ki: a hajnalba bolygó
     Gyenge szellők csókja vár.

Nyílj ki, gyenge kerti zsenge:
     Hébe nektárt hint terád,
Szűz nyakadba Flóra gyenge
     Bársonyos palástot ád.

Óh, miként fog díszesedni
     Véled e parányi kert!
Óh, hogy óhajtják leszedni
     Rólad ezt a drága szert!

Hadd szakasszalak le, édes
     Rózsaszál, szép vagy te már.
Hej, ha meglát, hány negédes,
     Hány mosolygó lyányka vár!

Nem, nem! egy leány se nyissa
     Büszke fűzőjét terád,
Főldi doktor szép Julissa
     Néked újabb kertet ád.

Ott kevélykedj bíboroddal
     Ékesebb bíborja közt!
Ott kevélykedj illatoddal
     Kedvesebb illatja közt!

Akkor a szép rózsafának
     Bimbaját árnyékba vedd
S benne nőtt kis Rózsijának
     Képit új rózsákba szedd.

Gráciák úgy szállanak le
     Zőld levélkéidre ma
S kedvezőn mosolyganak le
     Onnan a kis Rózsira.

Így piros orcád egészen
     Gyenge orcájára nő,
S Rózsi élő rózsa lészen,
     Majd ha a világra jő.

Rózsa lészen ő magába,
     Drága Rózsa, drága kincs,
Minthogy íly szép kert sorába
     Semmi hitvány dudva nincs.

Drága Rózsaszálba lelte
     Életét e Rózsaszál.
Főldi nedvesség nevelte,
     Mindenik jó karba áll.

Rózsa színű Júliánna,
     Itt van egy szép rózsa hát,
Vedd örömmel s várd utána
     A parányi Rózsikát.

E virágot szép öledbe
     Vedd be, és míg abba lész,
Híved is jussék eszedbe,
     Hogy köszöntésedre kész.

Én, hacsak csalatkozással
     Fébus el nem áltat ám,
Rózsival s vígasztalással
     Bátorítlak, szép madám!

És ha majd jövendölésem
     Bételik szüret felé,
Vígadásom s tisztelésem
     Bőv jutalmat nyerhet-é?

Ah, elég jutalma lészen
     Tisztelő szívemnek az,
Az, ha látom majd egészen,
     Hogy proféciám igaz.

És ha egyrészt tiszta szívem
     Abb' az inneplésbe vész,
Melybe két valódi hívem
     Kőlcsönös vígságba lész,

Majd talám nagy korra érvén
     A parányi Rózsi is,
S rózsa színével megérvén
     Gyenge elmécskéje is,

Majd ha a negyvent megélem,
     Mint öreg poéta már,
S majd ha kedves anyja vélem
     Akkor a negyvenbe jár,

Elbeszélvén Rózsijának
     Hajdani proféciám:
Rózsi a proféciának
     Vígadozni fog talám.

S rózsa színekkel virúlván,
     Gyenge szája lánggal ég,
S csókokat rak rám, pirúlván,
     Két fagyos kezemre még.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Gróf Erdődyné Ő nagyságához


Tudom, midőn síránkoztál
     Halálán Czinderynek
S könnyek gyöngyével áldoztál
     Elhervadt teteminek,

Tudom, midőn mély kínodban
     Olvasztád a vas eget,
Veszteg űlvén kastélyodban
     A tanú-falak megett.

A sír, mely a bú szózatját
     Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
     Kezdte már sokallani.

Vakmerő tettét megbánta
     A halál, szánt tégedet;
S bár szíved gyakran kívánta,
     Megkímélte éltedet.

Maga a természet, melyet
     Oly szépen tudsz festeni,
Körűlted a pompa helyett
     Gyászban kezdett sínleni.

A nap bánta, hogy súgárral
     Nem kösztönthet tégedet;
A hold búsúlt, hogy könny-árral
     Látja ázni szemedet.

A fülemülék zengették
     Lassú keserveidet,
A vadgalambok felvették
     Darabolt nyögésidet.

Ők megtanúlták tetőled,
     És őtőlök az Ekhó,
S Atád berkében felőled
     Nem zengett egyéb, csak "óh!"

Kertedben elhervadoztak
     A rózsák, mint képeden;
Ők terajtad szánakoztak,
     Te pedig kedveseden.

Hébe égi balzsamommal
     Ápolá szépségedet;
A gráciák fájdalommal
     Törőlgették könnyedet;

Ámor a fejét búvában
     Balra hajtá s piszege;
Füstőlgött Hymen markában
     Lefordúlt szövétneke.

Ágyadtól tömött seregben
     A sírig zsibongtanak
A fájdalmak gyászleplekben,
     S mind feléd mutattanak.

Etelkád visszasohajtá
     Sűrű sohajtásidat,
S fejét öledbe lehajtá,
     Kettőzvén bánatidat.

Én akkor Lillát sirattam,
     Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
     Mint örökös foglalót.

Őtőle és mindenektől
     Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
     Ízekre szaggattaték.

A barlangok setét gyomra,
     Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
     Csak a kőszál hallgatott,

A pusztúlt várak omlása,
     A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
     Jajjaimmal megtele.

Nem hallá semmi érzékeny
     Tőlem a Lilla nevét,
Csak a folyás, a félékeny
     Nyárfa és a jámbor rét.

Már Ekhó is jól esmére:
     S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
     Keservesebb választ tett;

Sőt talám sympathiából
     Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté bóltjából
     Égre nyújtott karomat.

Lillát kerestem örökké:
     De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
     A világ pusztává lett.

Kergettem a reménységet;
     És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a kétséget
     S a boldogabbakhoz ment.

Elmém régi virgoncsága
     Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
     Lomhává lett, elvadúlt.

Már kezdett bennem gyengűlni,
     És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
     Készűlő, ijjedt madár.

Könnyemben, sohajtásomban,
     Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
     Már minden kietlenek.

Vázsony szent omladékában
     A napra heveredém,
S még reményem divatjában
     A violákat szedém,

De jaj, mikor visszatértem,
     Már az apró viola
És minden remény énértem
     Hervadásra hajola:

Mint a kő, meredten állék
     Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
     Rámjajdúlt a Balaton.

*

Így örök számkivetésre
     Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kényszerítésre
     Délnek vettem útamat:

És hogy a zajgó világban
     Ne kelljen tolongani,
A rengeteg Somogyságban
     Elbúttam haldoklani.

Itt hozzám semmi sem fére,
     Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűnt kedvem esmére
     És a kínzó szerelem.

De e temérdek rejtekbe
     Tenger bánatom nem fért,
És a főldtől az egekbe
     S innen a Dunába ért.

Itt, hol eldúlni próbáltam
     Lillám emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
     Mennyei tekintetét.

S azt olvastam minden fánál,
     Azzal csörgött minden hab:
"Nincs szebb teremtés Lillánál,
     S nálam boldogtalanabb!"

Ah! egy vén tőlgynek aljában
     Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában.
     Ah, mely sírva kértem őt,

Hogy törűlje ki belőlem
     Lillát és a bánatot!
De ő elfutott előlem,
     Könnyezett és hallgatott.

Sőt azólta jobban vérzi
     A rögzött kín szívemet,
S amint hergő lelkem érzi,
     Sietteti végemet.

A Horvátország partjától
     Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúlt nyilától
     Szívem nem menekhete.

Már a Tisza is sajnálja
     Beléhullott könnyemet,
S az Alfőld gazdag lapályja
     Siratni kezd engemet.

E kenyér sík óceánja,
     Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája sorsát szánja
     És susog kínjairól.

*

Már ugyan láthattam volna
     Lillát több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
     Önkényt a haldokló is?

Sőt oly vad gyönyörűséget
     Óhajthat-é valaki,
Hogy egy imádott szépséget
     Halva szemléljen, vagy mi?

Úgy van! ez a kedves lélek
     Nékem még élvén meghólt:
S ez az, hogy én halva élek,
     Míg el nem zár a gyászbólt.

Múzsák, lankadó fejemre
     Setét ciprust kössetek.
Hymen és Ámor! nevemre
     Egész Léthét öntsetek.

És te, a szelíd álomnak
     Áldott testvére, jövel!
S megroggyant alkotmányomnak
     Kötéseit oldozd fel,

Hogy ama hűs nyoszolyában,
     Melyet sírnak mondanak,
A lármátlan éjszakában
     Tagjaim nyúghassanak.

S ez az érző szív megállván,
     Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
     Lilla mellyén szűnjön meg.

Te pedig, gyönyörű elme,
     Gyönyörű test lakosa,
Kit a hív érzés gyötrelme
     Oly sokáig mardosa,

Kegyes grófné! ki hallgattad
     Fülemülém jajjait;
S értek megaranyoztattad
     Ciprusfámnak ágait,

Ha már amit Czinderydnek
     Sirattál gyászhantjain,
Nemes szívű Erdődydnek
     Találtad fel karjain:

Idd mennyei édességgel
     A hérók szeretetét;
S elfogadván kegyességgel
     Eratóm tiszteletét,

Bocsáss meg, ha bús siralmát
     Lábaidnál önti le,
S tán örömid szent nyugalmát
     Megháborítja vele.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Gróf Széchényi Ferenc Ő excellentiájához


Nagy lélek! te, aki fényt hintesz
     A homály vak rejtekibe
S életadó szemekkel intesz
     A nem-létel bús vőlgyibe;

Te, kinek sok százan esmérjük
     Magunk között jótétedet:
Hogy kívánhat'd, hogy ne dícsérjük
     Vagy a napot, vagy tégedet?

Én ugyan, ki parancsolásod
     Szent törvényemnek esmerem,
Név szerént a te pártfogásod
     Előbeszélni nem merem;

De e violák kilehellik,
     Ki e törpe versek magok,
Hogy a te fényedtől díszellik
     Új életek, színek, szagok.

Rajtok képed lefestve látszik
     Hálákönnyem cseppjeibe,
Mint midőn sok apró nap játszik
     A harmatok friss gyöngyibe.

Nézd, nézd, ama kisded pacsirta
     Hogy kél fel a göröngy alól,
Eddig szárnyát, nyelvét nem bírta,
     De most repűl s vidúlva szól.

Most már maga alatt szemléli
     A pornak írígy férgeit
S a napnak örömmel beszéli
     Eláradott jótéteit.

Meleg fényed közt a jobb égben
     Önnönmagával áldozik,
S eltűnvén a kék messziségben,
     Érzéssé s hanggá változik.

Menj, kis madár, menj, szíhassad
     A felsőbb abroncsok hevét,
Csakhogy vigyázz és elhallgassad
     Gróf Széchényinek nagy nevét.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Habozás


[Vitéz]

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
     Örömmel megválnék tőled, komor város,
     Ha menésem az övével lenne páros.
De mely édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet szép hívemmel itt múlatnom,
     Ha északra lakik már ő, én meg délre,
     Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
          Óh, iszonyú búcsúvétel,
          Mely egy áldott szívtől vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
     Öszveütném sarkantyúmat, megindúlnék,
     Még e város felé háttal sem forúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Mely kivűlem beteg lenne halálosan,
     Nem engedi a szövetség s a szerelem,
     Mely lángoló tűze által harcol velem.
          Óh, milyen két szörnyű gond főz!
          Egek! Lilla! Ah, melyik győz?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
     Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
     Ha őtet is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egypár édes csókot kitől nyér énekem?
     Ki bíztatja Múzsám édes mosolygással?
     Ki önt belém lelket egy fél pillantással?
          Árva Múzsa! árva író!
          Óh, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom itt ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Lillától szívem búcsút nem is vehet.
     Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
     Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Lillát is el kell hagynom miattatok.
     Lemondok a dicsőségről, bár szeretem,
     Csakhogy ezen gyöngy kincsemet megvehetem.
          Őérte megvetem mindazt,
          Ami tőle különszakaszt.

Lilla

Hagyd itt, hívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is szegény Lillád s könnyez ezen.
     Hagyd itt! Szívem kebeledben fog gyúladni,
     A tiédnek az enyímben kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam.

Vitéz

Vedd el te is ezt éntőlem, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
     Kellemes szűz!

Lilla

     Ah, kedves hív!

Ketten

Ne félj: néked dobog e szív!

heart

Csokonai Vitéz Mihály

Hálaének a Vénus oltáránál


     Ah, kedves szók!
     Ah, édes csók!
Eget verek fejemmel.
     Ah, áldott légy,
     Több jót is tégy,
Cipris! beteg lelkemmel.

     Szeretlek - óh,
     Ez áldott szó
Mint hangzik a fülembe!
     Ah, kedvel hát
     S ambróziát
Tőlt Lilla mély sebembe.

     Kegyes Cipris!
     Még csókot is
Ragasztott ő orcámra,
     S még többet hánt,
     Pecsét gyanánt,
Az esküvés közt számra.

     Hogy átkapcsolt,
     Elhaltam volt
Szerelminek miatta,
     És lelkem sem
     Érezhettem,
Úgy lelkihez ragadta.

     Általkapám,
     S eltikkadt szám
Száján egyet cippantott:
     Egyet sem szólt,
     Csak rámhajólt
S egy lángolót pillantott. -

     Ah, drága jók!
     Ah, édes csók!
Nincs a nektár oly fínom,
     Hagyd, óh Cipris!
     Még többször is
Ezt a nektárt hagyd színom.

     Ímé, e két
     Szép gerlicét
Hozom neked, Citére!
     Íly lángban fő
     Mind a kettő
S csókot rak kis kincsére.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Haljunk meg


Mint a szőllő kebeléhez
     Szorítja támaszait,
Vagy a bús szilfa mellyéhez
     A borostyán ágait;

Mint hív galambok, egymással
     Eggyé olvadt csókjain
Félig alélva portyásznak
     Egymás hív ajkain:

Óh, ha úgy ölelhetnélek
     Én téged s te engemet,
Ha úgy szorítná, míg élek,
     Hív szíved hív szívemet;

Ha csókjaiddal csókjaim
     Úgy egyesűlhetnének,
S ajkaidról ajakaim
     Örökké függhetnének:

Az istenek szálájában
     Úgy megvetném a nektárt,
A menny ambróziájában
     Úgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában
     Örömmel alélnék el,
S szádból e boldog órában
     Édes halált szívnék fel.

Jövel, óh jövel, haljunk meg!
     Már megy lelkem kifelé:
A halálban se váljunk meg,
     Siess karjaim közé.

Amely kéz hív hamvainkat
     Egymástól elszakasztja,
Bontván csendes álmainkat,
     Óh, átkozott légyen a'!

A mirtusok hűs bóltjában,
     Hol elhúnyni találunk,
Egy zőld sírhalom magában
     Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek
     Egyesűlt lehellettel,
Csókok közt emelkedjenek
     A boldog egekbe fel.

Ama szerencsés mezőkre,
     Hol örök élet hever,
Hol a mennyei tetőkre
     Zúzt a bús tél nem kever;

Amelyek zőld határjára
     Halhatatlan tavasz néz,
S örök fényt fest hűs aljára
     Ama mindenható kéz.

Hol a fák szebben virítnak,
     S a szellők fuvallási
Tisztábbak, s jobban újítnak
     A folyók mormolási.

Ahol a nedves szemekről
     A bús könnyek lehúllnak;
Ahol a vérzett szívekről
     A fájdalmak elmúlnak.

Ahol a hív szeretőket
     Örök láncok kerítik,
S egymással szerelmek őket
     Örökre egyesítik.

Ahol Pháon bús Sapphóját
     Megöleli végtére,
És Petrarca hív Lauráját
     Forrón nyomja szívére.

Ahol kevesebb bánattal
     Néz Abelard hívére,
Helóízt jobb foganattal
     Tanítja szerelmére.

Óh, égi örömérzések! -
     Nézd, az ég már nyílva vár:
Jer, haljunk meg, én nem kések,
     Óh, bárcsak ott volnánk már!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Hunyadi Ferenchez


I. Ének

Ábrahámnak nagy jóságú istene!
A tebenned bízó szívnek mindene!
     Kitől vagyon minden mozgás, lehellet,
     Légy kegyelmes hadnagy kis néped mellett.
Ennek Áronjával
És egész házával
     Lakozz mind éjjel-nappal;
Hogy ember dícsérjen,
Alleluját zengjen
     Házadban e főpappal.

II. Ének

Dávidnak szent múzsája, űlj ajakinkra nyelveddel,
Illesd meg a mennyekből csepegő tiszta mézeddel!
     Pengesd, Úrnak egész háza! víg Jedutumodat,
          Tisztelt papodat,
          Hív Áronodat.
     Leányi Sionnak
     Majd víg nótát vonnak,
     Cedruságat e megtisztelt főre fonnak.

Szent öröm fohászkodik Jéruzsálemnek ligetén,
Inneplő muzsikával örvend papjának életén.
     A vígadó vőlgyekből felhat s az egekig ér,
          Így mindent megnyér,
          Érted amit kér,
Óh, mi is, a mai
Próféták fiai,
Hadd lehessünk e nagy innep lantossai!

III. Ének

Vígadj, szűz Pegazus! csergedezzen
     A hegyek alatt zuhogó szent forrásod,
Víg nótát kettőzve zengedezzen
     Hunyadi nevén örvendő ekhózásod.
Szent hegyeink múzsái nevét hírdették
S azt az örök Hónornak köveire tették.
Zengjetek,
Ligetek!
Mély tiszteletet tévén érdemének,
Amelyet
Sok helyek
Tudósabb fiai tevének.

Az elmondott beszéd

Titkot énekelek, oly titkos esetet,
     Melyet csak poéta-elme szemlélhetett:
Nekünk poétáknak mert a bé nem fedett
     Képzelés sok titkot esmérnünk engedett.
Hatalmas képzelés! gerjeszd fel szikrádat,
     Lobbantsd fel elménkben világos fáklyádat,
Amelynek fényénél láthassam azokat
     A testi szemektől elrejtett dolgokat!
Csak alig hanyatlott a komor éjtszaka,
     Melybe a borzasztó homály köde laka:
A múló setétség ellankadásával
     Sárgúlt már a hajnal első világával;
De feljebb emelvén a rózsaszín fáklyát,
     Bontotta az édes álom gyenge mákját,
Megszakadt ruháit szedvén szemem körűl,
     Igéző orcáját vetette tűkörűl,
Melybe mit mutatott egy szent fantázia,
     Te tudod, óh! mennyből szállott Uránia.
Mely látást csak alig tudna beszélni el
     Egy Krisztus lábánál űlő Gamáliel.
Leszállott a Vallás - mennyei nevezet!
     Mely a mindenható szent Atyához vezet -
Leszállott a Vallás. Óh, szentségek Atyja!
     Mennyei súgárral fénylett ábrázatja,
Melynek szent felsége édességgel játszott,
     Rajta a Jehova négy betűje látszott.
Méltóságos mellén az Urim Thumimmal
     Tűndöklött, két lángot-vetett Kérubimmal,
S tisztelő fényt vetett, kik látták, azokra;
     Mint emészthetetlen Mózes csipke-bokra.
Derűlt benne szívet enyhítő tekintet,
     Melyről vígasztalás lágy balzsamát hintett.
Édes nyúgodalom űlt szempillantásán,
     Felséges szelídség minden mozdúlásán.
Ez az a szent követ az ég és főld között,
     Mely hozzánk az Isten öléből kőltözött.
Ez az a jóltévő, melyet ha megvetünk,
     Életet hazudó halál lesz életünk.
Ez jött le, s oly szent fény omla orcájáról,
     Mint Mózesnek, mikor lejöve Sináról.
Leszálla s egy fényes felhőre leűle,
     Ruhája az égről a főldig terűle,
Melyet sok halandó tudományok fogtak,
     Alatta tisztelő csókkal mosolyogtak.
E' jött le tisztelni azt a vídám napot,
     Melyben idvezlették sokan e főpapot.
Így szólott, s csak alig kezdettük hallgatni,
     Szent borzadás fogá lelkünket meghatni:
Istennek hív papja! kit e nagy Sionnak
     Leányi tisztelnek egy kegyes Áronnak,
Kinek szent érdemid az Úrnak házába
     Hosszas sorral vagynak metszve sittim-fába,
Ki az Úr házában állsz hív szolgálatot,
     E néppel mindennap tévén áldozatot,
Hogy még a te lelked az élők főldén él,
     Kedvesebb a sok száz lelkek életénél;
Öröm van a mennybe, a főldön vígadnak,
     Ég-főld közt a sok száz vivátok szaladnak.
Meglész, amit mindég kívántak mindenek,
     Mert az égre ilyen kérések jöttenek:
Isten! a kegyesség jó bírája s atyja,
     Ezt esdekli sok száz szívnek indúlatja,
Hogy tartsd meg sokáig kegyes püspökünket,
     Aki szent orcádhoz vezérli népünket,
Az élet vizével legeltetvén nyáját,
     Hordozza a tőled írt törvény tábláját.
Kerítsd körűl őtet minden javaiddal,
     Hordozd kézen fogva több prófétáiddal,
Folyjon rá, mint drága kenet, szent áldásod,
     Hogy légyen házadat építő Esdrásod.
Egész nemzetsége e Lévi-fiának
     Légyen a nép előtt szente Jehovának.
Jábesi időket érjen örvendéssel;
     Végre az egekbe ragadd fel Illyéssel,
Ahol zengjen száján az a dicső ének,
     Melyet énekelnek a huszonnégy vének.
Ilyen szók lebegtek az Úr zsámolyánál,
     Mely a Kérubimok rettentő vállán áll.
A Jehova hármat mennydörgött ezekre
     A változhatatlan végű kérésekre;
A lelkes állatok trónussa dörömbölt,
     Alól, a felhők közt a főld s tenger bömbölt,
Melyet a sikoltó lárma tisztelettel
     A forgószeleknek szárnyán végezett el -
Így esett. Ti pedig mind, mind örüljetek,
     A Jehova lelke lakozik veletek,
Ád kegyes Abdiást, kegyes Esdrásokat,
     Törésre állt Mózest, istenes papokat.
Ád szuperintendenst, amilyet csak kértek,
     Olyat, mint Hunyadi, akit már esmértek,
Olyat, mint Hunyadi, s annál is bőlcsebbet -
     Bőlcsebbet? - mit mondok! - Már nem szólok többet.
Ezt mondván, hirtelen eltűnt szemem elől,
     Hosszan bársonyozván az eget jobbfelől.
Láttuk a felhőkbe miként bemerűle,
     S az élő Istennek lábaihoz űle,
Csókolván grádiccsát dicső trónusának,
     Háromszor kiáltott szentet Jehovának;
Melyre a dicsőűlt lélek templomában
     Zengett a szent minden szerafim szájában.
Trombiták harsogtak, a triumfus ének
     Hangjára az egek öszverendűlének. -

Ezt láttuk; s csak azért jöttünk udvarodra,
     Hogy azt, amit láttunk, adhassuk tudtodra;
Nékünk poétáknak mert a bé nem fedett
     Képzelés esmérnünk sok titkot engedett.

IV. Ének

Ha valaha lefoly az a gyászos óra,
     Melyben maga, óh!
Maga Hunyadi megyen a koporsóra,
     Óh, keserves szó!
Halálát a népek siratják,
Gyászhalmát könnyekkel áztatják,
Rózsákat béhullatják,
     Maga zokog az egekig óhajtozó
     Jajjal az Ekhó.

V. Ének

Isten, légy a főpapoddal,
Árnyékozd bé jóságoddal,
     Mint több kegyes prófétáidat.
Mint a Libánus vőlgyére,
Forrásként áraszd fejére
     Onnan feljűl bőv áldásidat,
Míg az élők főldjét lakja,
Jóvoltod légyen sisakja.

1794

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Ízis és Oziris


     Oziris szántásvetésre
Tanította meg népét,
Melyért jobbágyi a napban
Ábrázolták ki képét;

     Ízis pedig, ki ővele
Volt népe jóltevője,
Hold lett, - a szegény munkásnak
Édes megenyhítője.

     Mind a kettő hazájával
Annyiféle jót teve,
Hogy örök hálát érdemlett
Mindkettőnek a neve:

     És amely óltáron tömjént
Ozirisnak égettek,
Azon a jó Ízisnek is
Tömjénnel kedveskedtek.

     S ekként Oziris és Ízis,
Égyiptom két istene,
Az érdem útján a mennynek
Pitvaráig felmene.

     Boldog pár! amely népének
Hasznáért így fáradott
S tisztelt emlékezetével
Bétőltött sok századot,

     Mely nemcsak a tengeren túl
Vitte nevét Rómába,
Hanem ma is tiszteltetik
A bőlcsek templomába. -

     Boldog pár! sokat kerestem
Párodat a világban,
S ím, mai nap feltaláltam
Mássod a Somogyságban.

     Ozirisre ráesmértem
A napnak címeréről,
Ízisre meg Ozirisról
S mindkettőre nevéről.

     De főképpen meg lehetett
Esmérnem mindeniket,
Hallván a hazával s néppel
Tett sok érdemeiket.

     Megesmértem és az Ízis
Templomába bémentem,
Ha tán e szép istennének
Tetszenék komplimentem.

     Már ma Ízis templomának
Nincs ugyan semmi nyoma,
De van a bőlcsek szívében
Ízisnek még temploma:

     Ez az, mely egyaránt nézi
A személyt s az érdemet,
Ez az, mely papnak fel szokta
Venni mind a két nemet.

     E templomba mentem én be,
Zengvén innepéneket;
S ímé-ímé, ott találom
A somogyi szépeket,

     Kik rózsákkal koszorúzva,
Kiválasztott pompában,
Énekeltek a szépnemnek
Óltáránál sorjában.

     Mézes szájokon angyali
Hanggal csengett az ének,
S néked, méltóságos grófné,
Örömmel inneplének.

     Én is tehát, ki idvezlém
Előbb főispányomat,
Így rebegtetém nevekben
Gyengén rezgő lantomat: -

*

     Ím, kegyelmes grófné! szemben
Lehetünk ismét veled,
Veled, aki a szépnemben
A koronát viseled.

     Te zendíted meg nevedre
A másként néma lantot,
Az ég angyali képedre
Oly mosolygón pillantott.

     Te vagy a hold, ki napunkkal
Újonnan feltetszettél,
S Ízis, ki Ozirisunkkal
Itt óltárt érdemlettél.

     Te vagy, aki e megyének
Tűndökölsz határába,
Te vagy, akiért az ének
Felhat a menny várába.

     Idvezlégy, szép istenasszon!
Újra zengem, idvezlégy!
S hogy jóvoltod elárasszon,
Kérünk, végig vélünk légy.

     Úgyis most lettek Somogynak
Legtűndöklőbb napjai,
Mert, ím, soha meg nem fogynak
Fényt adó csillagjai.

     Oziris szép Ízisével,
Lám, együtt fényeskedik,
A hold a nap feljöttével,
Lám, meg nem setétedik.

     Sőt véle jár új fényjében
A Hesperus csillaga,
Mely hazánk setét egében
Bő súgárt hinthet maga.

     Sőt feltetszett két új fényünk
E kellő plánétával,
Kiket nézünk már reményünk
Teleskópiumával.

     Mindezeket te szerzetted,
Ég asszonya! minékünk,
Melyért is megérdemletted,
Hogy tiszteljen vidékünk.

     Hálával is fogadjuk el
Egünkre-jövésedet,
E napot alig vártuk el,
Hogy láthassunk tégedet.

     Alig vártuk el, s örvendünk
Már most, hogy köztünk ragyogsz,
Óh te, aki nemes rendünk
Brilliántja lenni fogsz.

     Örvendjük, hogy bikkligetünk
Megnyert, óh szűz Diána!
Örvendjünk, hogy tisztelhetünk,
Festetics Juliána!

     Ím azért mind lehajolván,
Fejet is hajtunk mélyen,
S nagyságos kezed csókolván,
Kiáltjuk: Grófnénk éljen!

1798. július 7.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Josepha kisassszonyhoz


Keljetek fel napkeletnek
Oldaláról, keljetek,
Ti, a bágyadt természetnek
Lelket adó szelletek!

Keljetek fel, ah, mit késtek!
Már az a nap itt vagyon,
Hogy gángesi lehelléstek
Erőt végyen a fagyon.

Nyissátok meg napkeletnek
Bársonyszínű ajtaját,
Húzzátok a kikeletnek
Felrózsázott hintaját.

Minden kincsével Flórának
Őfelé szárnyaljatok,
Hogy ott egy szép Gráciának
Csókkal udvaroljatok.

Puha szárnnyal legyezzétek
Szép mellyét és homlokát,
Új rózsákkal terítsétek
Lába kedves nyomdokát.

Menjetek! - ah, bár elmenne
Ámor is tivéletek
S ama szíven sebet tenne,
Akiért én reszketek.

És akinek szép tüzével
Ha magam kecsegtetem,
Bíztomban minden kincsével
A világot megvetem.

Óh, ha Ámort meglátjátok
Hó nyakán vagy kebelén,
Egypár csókommal adjátok
Tudtára, mit érzek én.

És ha rálő kis nyilával,
Tüstént szárnyra keljetek
S még meleg sóhajtásával
Lelkembe repűljetek.

Hogy e nap, mely imádandó
Nevének szenteltetett,
S melyen kívánok állandó
Egészséget, életet,

Ama szép név innepébe,
Amelyet bálványozok,
Essen szívem szerelmébe,
Akiért sóhajtozok.

Tán e nap a szeretettel
Kőlcsön hűségre kelünk,
Melyet minden kikelettel
Egymás karján szentelünk.

Ah, remélni tán nem szégyen,
Ah, tán erre rámegyek,
Hogy Josepha enyim legyen,
S én Josepháé legyek.

1799. március 19.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Két szerető dalja


Énekeljünk Cipriának,
     Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
     Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
     A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
     Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
     Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
     Tőrbe hányt.

Énekeljük felsegítő
     Karjait
S a szerelmek lelkesítő
     Lángjait.
Vígadozzunk, és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
     Csókjait.

Óh de kincsem! a te szíved
     Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
     Szíve ég?
Látom ellobbant szemedről,
Lángoló tekintetedről...
     Már elég.

Hátha engem sírom árka
     Nyelne bé:
Boldog élted, szép madárka,
     Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
     Óh - óh - jé?

Angyalocskám! csak te bírod
     Szívemet,
Míg ölemből puszta sírod
     Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
     Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
     Kedvesem.
Csókra új csókot tetézzél
     Szívesen.
Így lehet hűségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
     Csendesen.

Hű galambom! kőlcsönözzünk
     Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
     Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
     Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
     Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
     Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te 's, drága lélek;
     Csócsi hát!

heart

 

Megosztás Megosztás a Facebook-on