Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Csokonai Vitéz Mihály ( 1 )

 

Boldog névnapot !

 

yes

 

Csokonai Vitéz Mihály

A bátortalan szerelmes


Remény s kétség között epesztem
     Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
     Lillát s belső nyugalmamat.

Ha látom őtet, felhevűlnek
     Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt dűlnek
     Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
     Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
     Tekintetére reszketek.

Erről bátorít, arról ijjeszt
     A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesijjeszt.
     Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjétől
     Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas; de egy nem-jétől,
     Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
     Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
     És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
     A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
     Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,
     Hogy szívem ki nem önthetem!
Tőled reménylek, tőled félek:
     Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
     Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
     Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
     Mék az a boldog valaki?
S felőlem mit fuvalt mellyedre?
     Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj erőt szívemnek,
     Ah, gyengén szólj sorsom felől:
Mert akármit végzesz fejemnek,
     A kín vagy az öröm megöl.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A békekötésre


Tőlts pohárt, gyermek! nesze tőlts fejér bort;
Mert fejér borral fogom innepelni
Boldog esztendőnk ideérkezését:
     Tőlts bele, gyermek!

Most örűljünk már, mivel, ah! az elmúlt
Gyászos esztendő sok ezer magános
És közönséges bajokat hozott rám
     S árva hazámra.

Visszatért immár olajággal a frígy,
A kemény hadnak kialudt kanóca,
Múlik a jajszó, s örömünket áldott
     Béke tetézi.

Béke! frígy! óh, két nevezet! mi hányszor,
Értetek hányszor s be heven sohajtánk!
Négy betű: négy-négy poharat csapok fel
     Értetek én is.

Éljen a szent frígy nyomorúlt hazánkban,
Fel ne lázzadjon soha békeségünk,
Hogy sok esztendő elejére jussunk
     Ílyen örömmel! -

Boldog ország az, s az arany-világnak
Látszik ott némely fogyatéka, melynek
Tiszta csendesség kebelébe nyugszik,
     S nincs hada kinn is.

Boldog ország az, hol az árva s özvegy
Nem bocsát, sírván, az egekre átkot,
Szántogat minden, s kiki szőlejében
     Kényire munkál.

Semmi mesterség nem enyészik ottan,
Gazdag a kalmár s az egész közönség,
Ott tanít a bőlcs, danol a poéta,
     Él az igazság.

Ah, ti felperzselt legelők parázsa!
Öszvedűlt várak s faluk omladéki!
Vérbe tajtékzó patakok! a dögöktől
     Bűzletes ég, főld!

Ah, ti borzasztó, fene látomások!...
Félek íly gyász színt ecsetemre venni -
Átkozott volt az, ki előbb örök hírt
     Hadba vadászott!

Durva hérósok! noha száz babértok
Lenne a bérem, vagy ez a világ is;
Mégse kívánnék veletek cserélni:
     Míg Lili kedvel.

Csakhogy e lankadt haza békeségben
Álljon, és légyen pecsenyém, kenyérkém,
S jó magyar nektárt igyam arra: eb lesz
     Néktek irígytek.

Csak közel hozzám ne dörögjön ágyú,
Hogy barátimnak fecsegésit értsem,
Csak piciny lantom cicorázzon: ádjő,
     Trombita-, dobszó!

Óh, dicső két név: Szeretet! Barátság!
Óh, becses két név: Puky, hív barátom!
És te, óhajtott Lili, életemnek
     Édes arányja!

Négy betűből áll neve mindeniknek,
Akiket szívből szeretek: te gyermek,
Hozz elő négy-négy poharat! Ma inni
     Kell ezekért is.

Boldog esztendő legyen ez tinéktek,
Érjetek még több s gyönyörűbb időket:
Véletek légyen nekem is sok ílyen
     Jánusi víg nap!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A békesség


Elmúltak a hadak, már megnémúlának
     Gyászos harsogási Márs trombitájának,
A halált menydörgő ágyúk nem ropognak,
     A puskák s köszörűlt kardok nem villognak.
Maga a dühösség, a hadak magzatja,
     Fogva van, sok ezer vaslánc szorongatja.
Az arany békesség templomát megnyitja,
     Újúl szakadozott oltárán kárpitja,
Kötvén homlokára szagos olajágot,
     Béfedé szárnyával az egész országot,
Hogy annak árnyéka és védelme alatt
     Az embernek kedves legyen minden falat,
Hogy a szántóvető főldet mívelhessen
     Annak árnyékába bátran és csendessen,
Hogy félelem nélkűl lévén a határok,
     Bátran járhassanak bennek a kalmárok,
Hogy újra épűljön a most számkivetett
     Igazság trónussa, kit a had levetett,
Hogy a mesterségek mind helyreálljanak,
     A békesség alatt virágozhassanak,
Hogy a múzsák, kik már a vérbe őltözött
     Halálos fegyverek csattogási között
Elhallgattak vala, szólani kezdjenek,
     Már Márs és Bellona ne járjon ellenek,
És hogy országunkat a boldogság lakja,
     Aranyidőt éljünk, ne légyen salakja.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A békesség és a hadi érdem


     Még mindég csak setét búkkal
Ráncolván homlokodat,
Emberölő háborúkkal
Erőltetted lantodat,
Vagy a pompás természetnek
Andalogván útjain,
Néha a szűz szeretetnek
Pihentél meg karjain:
De most, Múzsám! békességnek
Innepit kell zengened
És a császári Felségnek
Nevét dicsőítened,
Ki a véres diadalmat
Népiért feláldozá
És a hószín nyúgodalmat
Hazánkba visszahozá.
Trónusát (melyet sokáig
Tüzes felhő fedezett,
Mely a világ négy sarkáig
Dörgött, ölt, mennykövezett)
Most oly áldott nappá tette,
Mely fényt és életet ád. -
Óh kegyes király, érette
Örök hálá szálljon rád!
Ím, egy korona, amelyet
Készít néked minden hív,
Melyen brilliántok helyett
Van egy-egy jó magyar szív;
Nincsenek rajt' Indiának
Négervesztő gyöngyei,
Hanem milliom anyának
Megvígasztalt könnyei.
A felvídúlt mezők, kertek
Cifrázzák kerűletét,
Melyek elhagyva hevertek,
Lakos nélkűl, szerteszét.
A népnek megkímélt vére
Bíbor béllést ád alá,
S fényje önnön érdemidnek
Arany almát függeszt rá.
Jer, tedd fel, óh haza atyja!
Itt nagy lelkednek jele.
Mely kevés király mondhatja,
Hogy ő ílyet visele!
És te, Múzsám! olajfával
Kerítvén homlokodat,
Vedd fel innepi pompával
Érdemzengő lantodat.
Jer velem a békességnek
Újúló tornáciba
Melynek száz óltárok égnek
Bodzás omladékiba.
A népek köz vígságára
Készíts éneket velem:
Mert meggyőzte útóljára
Magát a győzedelem!
Jer, s keljünk túl a Hágónak
Meredek csapásain,
Adj koncertet az ekhónak
Hazám boros halmain.
Édes születte-főldemnek
Fővárosát járjuk meg,
Hol sok magyar fejdelemek
Hamvain szent éj lebeg.
Nézd, mint tapsol a nemesség,
Nézd, a nép mint örvendez.
Óh, mit nem tesz a békesség!
De - de mit hallok? - mi ez?

Megzendűl egyszerre örömlármával az ekhó,
Pest palotái között a népnek tengere zúg-búg,
Hempelyeg és muselin-habokat tol az Újpiac öblén;
A Gyulay grófnak seregéből szittya vitézink
Innepi pompával fogtak helyet; óh, deli látás!
Szívemelő jelenés! a lelkes, tarka spalírok,
A bajuszos statuák mely szép hadi rendbe ragyognak.
Jámbor zörgéssel csördűl azon egy minutában
A puska-promenád, a trombita tűrt reze tördelt
Hangra ropog, közzé zendűlnek az erdei kürtök,
S a buta rézdobokon fabotok repedeztetik a bőrt.
Sír a lágy klarinét, dobog a dobok apja gorombán,
S a csörgők nesze közt fenekét veri, döngeti a tőlgygomb;
Akkordál öblös hangon a tompa fagótnak
Réznyaka. Most egyedűl ábrándozik egy vagy két hang,
Majd pedig egybezavarva zsibonganak s a megeresztett
Trombita-dob-sípszó harsog, kopog, énekel, ordít,
S a csengő tányért némítja a tábori tambur.

     Az újságra bámúlt Pest-Buda, s a bátor
Vitézek közepén áll egy pompás sátor,
Felibe az örök dicsőség fényben száll
S lebegő szárnyakon fennfüggve trombitál,
Egyik kürtjét tartja Pestnek és keletnek,
Másikat Budának vagy napenyészetnek,
Az ősz Duna vígan duplázza harsait
S megtanítja rájok tomboló habjait,
Lekűldi vivátját a Pontus torkáig,
A magyar vitézség régi határáig;
Medrének feneke vígan veri vissza,
Melynek szűk, de tiszta vizét a sváb issza,
Ama kegyes püspök meredek oltára
Százszeresen dobja Buda kőszálára,
Szétzúzik az ekhó a kemény szirtokon,
S elterűl a hangpor a pesti homokon.

1801

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A békétlenkedő


I

Tavasz

Ejnye, már az esztendőnek
Silány napjai eljőnek,
     Itt a kedvetlen tavasz.
Locsos, pocsos minden napja,
Komor a bőjtmás hónapja.
     Április csalárd, ravasz.
Sovány szelek süvőltése,
Száraz porral kerengése
     Torkot, mellet terhelő,
     Huruttal kerűl elő.

Kinek volna kedve benne!
Bárcsak hamar vége lenne
     Únalmas óráinak.
Szemem bármerre tekintsen,
Sem gyümőlcse semmi nincsen
     Kertem puszta fáinak.
Mit ér zőldje a szőlőnek,
Ha rajta fürtök nem nőnek,
     Mit ér a bimbó, virág,
     Ha körtvélyt nem nyújt az ág?

Barmaim, jaj, be soványok,
Elfogyott a takarmányok,
     Már sem széna, sem mező,
Ezer az ember szükségi,
Nincs új, elfogyott a régi,
     Majd kihúz az éhező.
Óh, bárcsak hamar nyár lenne,
E silány tavasz elmenne:
     Uram! uram! talán már
     Nem is fog már lenni nyár!

II

Nyár

Haj, haj, no! be elfáradtam,
Ugyan nagyon megizzadtam,
     Adjatok egy kis vizet!
A nyári napnak hésége
Éltünk terhe, veszettsége,
     Csak, csak ilyennel fizet;
Uram, szűntesd a héséget,
Mert magunkat is eléget.
     Tikkasztó kánikulánk
     Bűnünkért van csapva ránk.

Testünket alig bírhatjuk,
Lélekszakadva aratjuk
     Ami kis termésünk jött;
Vetegettük hideg szélbe,
Most takarjuk forró délbe
     Dudva és bogács között;
Amit e' még meg nem fojtott,
Szipoly és sáskaraj tojt ott,
     S amit ez is meghagya,
     Elsütötte a ragya.

A hosszú napnak terhétől,
A munka keménységétől
     Csigázódik életünk.
Mégis mindezért végtére
Mi a szegény ember bére!
     Aggunk s alig ehetünk.
Mennykő, villám és mennydörgés
Mind, amit nyér a könyörgés,
     Forgószél és jégeső,
     Ami a munkánkra jő.

III

Ősz

A fejem már majd megbódúl,
Annyi a gond, mely rámtódúl,
     Érik a gohér nagyon.
Szintúgy félek még előre,
Ha ránézek a szőllőre,
     A szüret s baj itt vagyon;
Restellek már ki is menni,
Eső esik, mit kell tenni,
     Alhatnám is, de nem is,
     Mozogni kén nékem is.

Most jőnek már, haj, most jőnek
A megaggott esztendőnek
     Legkomorabb részei,
Borong, tolong a kedvetlen
Őszi felhő, és szünetlen
     Bugyognak locs cseppjei.
Bent ásítok, kint meg ázom,
Bent didergek, kint meg fázom,
     Szomorú ősz, haj, haj, haj!
     Benn is baj most, kinn is baj.

Bárcsak meleg napfény volna,
Vagy kemény télre hajolna
     Már ez a locspocs idő.
Mert most setét ködbe fedve
Sínlik az embernek kedve,
     S azért hozzám más se jő.
     De ha jő is, mit csinálunk?
Csak únalom lakik nálunk;
     Most is bú és álom nyom:
     Jaj be fáj a vékonyom.

IV

Tél

No eljöttél valahára,
Gyászos tél, a főld nyakára,
     És az erszényt oldozod:
Együk most már munkánk bérét,
Igyuk saját testünk vérét,
     Már az inséget hozod.
Igazán, hogy minél rosszabb
A te részed, annál hosszabb,
     Életünkből majd fél rész
     A te napjaidba vész.

Elrablod a kikeletnek
Tején hízott természetnek
     Gyönyörűségit magad;
Mindent, amit a termékeny
Nyár s ősz adott a vidéken,
     Fagyod tőlünk elragad.
Csak számodra munkálódunk,
Érted élünk és aggódunk,
     S midőn mindent elragadsz,
     Magad csak kedvet sem adsz.

Tömlöccé teszed szobánkat,
Kertünket és gyümőlcsfánkat
     Zúzzal virágoztatod.
És azalatt nagy lármával
Kimormolsz szélhahotával
     S jégfogad vicsorgatod.
Ne dúld fel minden kedvünket,
Enyhítsd megúnt életünket,
     Bocsásd hozzánk a tavaszt,
     Szívszakadva várjuk azt.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A borital mellett


Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
     Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.
Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
     Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
Senki nem ruházza rám a sobrák nevet,
     Faszariságomért huncfut aki nevet.
Alább írt sem jár a nyakamra ám senki;
     Ki tart adósának, ki húz a gyepre ki?
Azért, hogy nem kapok a gyülevész kincsen,
     Mégis, jó barátom, semmi bajom sincsen.
Azért, hogy a bankót nem gyűjtöm rakásra,
     Hiszem a jó Istent, mégsem szorít másra.
A régi magyarság is eleget itt s ett,
     Mégis, aki munkált, az koldússá nem lett.
Hanem hogy a német a Dunán áltúszott,
     A sok bolond módi országunkba csúszott.
Maskarává tette a szép magyar dámát,
     Azólta nem tudjuk a pankrótok számát.
Ha a szegény Zrínyi már ma feltámadna,
     Magyar emberekre csak itt s ott akadna.
A gárdának fénye itt s ott sugározott,
     De hogy a némettel együtt bogározott:
Az ugorkafán is narancsot keresett,
     Megbotlott a lába s a porba leesett.
A Fáy-, Patay-ház is gazdagabb volt,
     Míg a magyar szokás belőle ki nem holt.
Az öregek minden névnapon báloztak,
     Ettek, ittak, mégis nem bankrotiroztak.
Vagy talán csak szégyen annyi borral élni,
     Szégyenebb, barátim, magunktól kímélni.
Árpád nem szégyelte locsolni a torkát,
     Mert maga meghívta innya Hubát, Horkát,
Szerencsen mindnyájan együtt ivogattak,
     Az áldomás közbe nagyot kurjantottak.
Ugyanott Etele Gyulával végtére
     Egy nemesest is járt a Lehel kürtjére.
Hát én külömb ember lészek úgy azoknál
     A rettenthetetlen vitéz magyaroknál,
Ha magamtól egy-két pohár bort is szánok,
     Mint némely pénz után járó publikánok, -
Nem - baszom az anyja hugyos németjének,
     Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének.
Szilágyi napestig szűntelen borozott,
     Egyszer, midőn Buda alatt táborozott:
Az ellenkezőket mégis széjjel verte,
     Mátyásnak a magyar koronát megnyerte.
Igyatok, barátim! igyatok, hiszen mit...
     Magyar ember kínál, ne féljetek semmit.
Buzog még énbennem elhúnyt ősim vérek,
     Buzog is, még mástól kenyeret nem kérek.
Azt pedig nem hiszem, hogy valaha légyen,
     Mert az igaz magyart nem érheti szégyen.
Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
     Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
     Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.
Igyatok, barátim! eb, aki nem iszik!
     Egyikőnk sem iszik, ha a sírba viszik!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A dél


Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
     Egyenesen omlik lefelé súgára.
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
     Felforrott az egész természet merevűl.
A barmok terepély cserfák alá mennek,
     Híves árnyékjokban kérődzve pihennek.
A madarkák csüngnek a híves lombokról;
     Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
     Óltja szomját a hűs forrás vize mellett.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
     Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Csupán csak a munkás apró méhek dongnak,
     Széjjel az illatos réteken zsibongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
     Zeng a zörgő prücsök a nap melegében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
     Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain
     A hévtől elaszott fűveknek szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
     A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak még magok a híves szellők is
     Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő zefirek játszanak,
     Melyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
     Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fúvallatok, jertek,
     Kik az ambróziás rózsák közt hevertek
Bújjatok ki bársony ágyából, bújjatok,
     Elbágyadt kebelem piheg utánatok;
Szedjetek mennyei illatot, szedjetek,
     E vídám gesztenye alá úgy jőjjetek.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A Dugonics oszlopa


Az ő barátihoz és tisztelőihez
Mit? hát valójában láttam e szememmel,
     Vagy csak álom játszott képzelődésemmel?
De hát álmodhatik oly tisztán valaki,
     Hogy a való képét íly nyilván lássa ki? -
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
     Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk;
De én, amit láttam, arra úgy eszmélek,
     Mintha kísért volna egy mennyei lélek.

A magyar Hélikon virágos tövében,
     A szelíd múlatság híves mezejében
Apró violákat s nefelejcset szedtem,
     Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
     Danoltatott vélem nyájas andalgásom,
Melyet egy zefirke, kerengvén lejtősön,
     A bokrokról visszasüvölte kettősön.
A hegynek tetején, hová a szeretet
     S az édes vágyódás vélem felnézetett,
Láttam, magam láttam... De mivelhogy nagyok
     A látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott
     Kőmaradványokból egy dicső oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
     Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedűl magában,
     Mély torkolattal áll a hegy oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
     Mintha még kéz sem lett volna rajta soha.
Rakás maradványok puszta dűledékit
     Az idő fogai lassan tördelék itt.
Sok mauzoléumnak itt tört le a feje,
     Eltemetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
     Melyeknek a porban alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,
     Melynek már a darab köve is elkopott.
Kőhalom már, amit rakott Szemiramis,
     Kőhalom sok ezer kolosszus, piramis.
Sok nagy nevek s becses érdemek egysorban
     Megvetve hevertek mohosan a porban.
Sok vitézek, derék hérók itt valának,
     Agamemnon előtt akik virágzának.
A feledékenység űlt ezek tetején,
     Vastag gyászos daróc volt burkolva fején;
Érzéketlen, némán, siketen és vakon
     Hevert a láb alá tapodott hamvakon;
Két kezét bágyadtan tevén két szemére,
     Bocsátotta gőzös fejét a térdére;
Egy homályos felhő, mely a mélységről jött,
     Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. -
A néma hallgatás őrzi e barlangot
     És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Olykor, ha ide jut világunk lármája,
     Egy fél rekedt hangot ád a barlang szája;
De az is oly zavart, oly lassú és siket,
     Hogy már kettő közűl nem hallhatd egyiket.
Az örökös álom, a halálnak bátyja,
     E környékre hideg szárnyait bocsátja.
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
     Amit a századok szűltek, ő felfalja:
Torka nagy, s még nagyobb gyomrában a verem,
     Melybe megy, valami a világon terem.
Acél fogak márvány ínyében pengenek,
     Minden elmúlandót rakásra őrlenek.
Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi,
     Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mély vőlgyben vagyon s tekervényes,
     Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem volt a Labirint oly tévelygős régen,
     Mely épűlt Krétában titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
     Ezer ösvényébe annak nem rakhatott,
Mint amennyi öszvekevert tekervények
     Között tétováznak ebben az ösvények:
Ténari öblei poklok üregének
     Oly kietlen ködbe tán nem kerengének,
Amilyen homályba úszik e tartomány,
     Hol hamar eltéved maga a tudomány.

Itt láttam Dugonics lábainak nyomát,
     Hogy járta fel ezt a régiség templomát.
Itt van pálcája is feltéve s lámpássa,
     Hogy amit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyen
     E régi kövekből néki oszlop legyen,
Melynek buzgó szívvel első talpot vetett
     A háládatosság s hazai szeretet.
A feledékenység setét barlangjába
     Szedett követ ezek rakták fel sorjába,
Melyet sok csókok közt a hív emlékezet
     Háláló könnyekkel öszvecémentezett;
S akkor a gráciák csínosra faragták
     És reá a szépség mázát bőven rakták.
Egy babérkoszorút e nagy oszlop felett
     Trombitálva tartott az érdem s tisztelet.
Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem,
     A darab köveket rendre nézegettem.
Némelyik a Trója öszvetört falából
     Volt faragva, Párosz fejér márványából.
Némelyeket köves sziklájából raka
     Bőlcs Uliszesének a sovány Ithaka.
Sokon vésve látszott a kolkisi házon
     Argonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
     Etele és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
     Melyeket Lászlónak a kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
     Tíz ember is alig bírná fel ezeket.
Roppantak valának, mint amiket maga
     Hercules Abila- s Kalpénél faraga:
Toldi állította ezeket magának,
     De már hasadásin bokrok származának.
Két dicső szűz is volt, Bátori, Macskási,
     Amint mutatták a kövek mohodzási.
Ezekből építék az oszlopot ezek
     A Dugonics hírét felépítő kezek.
Sok helyen a kövön Árpád, Taksony, Zoltán
     Triumfált az idő elmúlandó voltán.
Sok dicső őseink nevei új fényben
     Kezdettek ragyogni e nagy építményben. -
Ezek között látszott, a főtiszteletű
     Dugonicsnak metszve, néhány arany betű,
Melyet a hív magyar kezek így metszének:
     A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY NEVÉNEK!
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
     Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok közt bennem is az öszveolvadott
     Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy tudós! ennyi érdemedet,
     S hazafi csókokkal értetvén tégedet,
A magyarok kegyes istenét imádtam,
     Hogy íly magyar szívű polgártársam láttam.

Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
     Zengjen Duna, Tisza, s minden magyar fia.
Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
     A te érdemidhez illetlen versekkel.
Én, mint Themistokles, oszlopodnál sírtam,
     És alá ez egy pár sorocskákat írtam:
SZEMLÉLJÉTEK KÉSŐ UNOKÁNK FIAI!
     A NAGY DUGONICSNAK A HÍV
          CSOKONAI!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A fársáng búcsúzó szavai


Űzik már a fársángot,
     Bor, muzsika, tánc, múlatság,
     Kedves törődés, fáradság,
          Kik hajdan itt múlattatok,
          A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a fársángot!

     Fussatok hát, víg napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszodtatok e világgal,
     De itt lepnek a papok:
     Fussatok hát, víg napok!

     Pszt! minden táncpaloták!
Ürűljön boros asztalom,
Némúljon meg a cimbalom,
     Szűnjetek meg, hahoták!
     Pszt! minden táncpaloták!

     Könyvhöz, dáma s gavallér!
Elég volt a sok ördögnek,
Kik belőletek köhögnek.
     Itt van, itt a szent pallér:
     Könyvhöz, dáma s gavallér!

     Itt a bőjt: koplaljatok!
Itt van: s ízetlen olajja
A csókokat majd lenyalja.
     Szent ételt is szopjatok:
     Itt a bőjt: koplaljatok!

     Vége már a nőszésnek,
Kiknek nem jutott házaspár:
Úton-útfélen elég jár.
     Csont azoknak, kik késnek;
     Vége már a nőszésnek!

     Élni kell a bőjtbe is.
Azért aki szép párt lele,
Nem zsíros az - élhet vele.
     Kukrikol a csirke is!
     Élni kell a bőjtbe is!

     Jaj, siessünk, híveim!
Mit érzek? - mi szent szag? wer da? - -
Jaj! jön, - jön a hamvas szerda!
     Béhamvazza szemeim:
     Jaj, siessünk, híveim!

     Víg lelkek! nem láttok már!
Bár nem láttok: de tőletek
El nem válok és véletek
     Leszek: s ez így legyen bár;
     Víg lelkek! nem láttok már.

     Most veszek már maskarát!
Köz-helyen nem szabad lennem:
Azért álorcát kell vennem;
     Hogy ne lásson pap s barát,
     Most veszek már maskarát.

     S fársángolok véletek,
Rejtőzvén szent maskarában.
A vallás álorcájában
     Negyven napig nevetek
     S fársángolok véletek.

     Most nyúgodjunk: Ádiő!
Pislog a dáma s gavallér:
Beteg, s oda a sok tallér. - -
     Majd megjön tán egészsége,
     Hervadó kedve s szépsége;
     A kőltség is tán kijő:
     Most nyúgodjunk: Ádiő!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A fekete pecsét


Gyász pecsétje kedvesemnek!
     Fejtsd ki végre, mit hozál?
Mit jelentesz bús fejemnek?
     Élet-é ez, vagy halál?
          Óh egek,
          Rettegek!

Rettegek - tán rózsaszálát
     Gyötri nagy szívbéli kín -
Tán keservét - tán halálát
     Jegyzi e halotti szín -
          Tán ma már
          Sírba vár.

Sírba vár! vagy mást szeretvén,
     Szíviből engem kivét,
S engem így halálra vetvén,
     Azt jelenti e pecsét.
          Helyes ok,
          Meghalok.

Meg - de míg a sírba szállok,
     Nyílj meg, óh gyászos levél!
Tán csak egy szót is találok,
     Melyre szívem még megél.
          Tán halált
          Nem kiált...

Nem kiált! Ah, megkövetlek,
     Szép levél. Csal a pecsét.
Már ez egy szó is: szeretlek!
     Visszaadja a becsét.
          Már ez, óh,
          Égi szó!

Drága szó ez, szép levelke!
     Már ezért csókollak ám:
Mert tevéled Lilla lelke
     Új napot deríte rám,
          Szép levél!
          Szívem él.

[Szívem él! örökre mondok
     Bánatimnak adiőt,
Jer, Juliskám, félre gondok,
     Kedvel engem, én is őt.
          Már enyim
          Szép Julim!]

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A füredi parton


Óh, Tihannak rijjadó leánya!
     Szállj ki szent hegyed közűl:
Egy, kit a sors eddig annyit hánya,
     Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényjén
Jajgat és sír elpusztúlt reményjén
     Egy magános árva szív.
     Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
     A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
     Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok,
És te, nimfa! amit én nem bírok,
     Verd ki zengő bérceden.
     Verd ki zengő bérceden.

Zordon erdők! durva bércek! szírtok!
     Harsogjátok jajjaim!
Tik talán több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant.

Akik régen jó barátim voltak,
     Még felkőltek ellenem,
Üldözőim pártjához hajoltak:
     Óh, miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
     Bár hozzájok hív valék.
     Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja,
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait.

Rózsim, aki sorvadó ügyemnek
     Még egy élesztője volt,
Rózsim is, jaj, gyászos életemnek
     Fájdalmára már megholt.
Már te nyugszol, drága lélek,
Én pedig még elhagyatva élek
     Ennyi zaj, jaj, baj között.
     Ennyi zaj, jaj, baj között. -

Óh, van-é még egy erémi szállás,
     Régi barlang, szent fedél,
Melybe egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
     E setét hegyekbe lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
     Mely megháborítana.
     Mely megháborítana.

Abba tán a főldesúri jussal
     Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
     Itt egy kőbe helyt fogok.
S e szigetnek egy szögébe,
Mint egy Russzó Ermenonvillébe,
     Ember és polgár leszek.
     Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
     Ébresztgetni lelkemet,
A Természet majd az Értelemmel
     Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt egy Másvilágba,
Egy nem esmért szent magányosságba
     Könnyezem le napjaim.
     Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg: e setét erdőbe
     A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időbe
     Fellelik sírhelyemet;
S amely fának oldalába
Áll egyűgyű sírhalmom magába,
     Szent lesz tisztelt hamvamért.
     Szent lesz tisztelt hamvamért.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A haza templomának örömnapja


Aggredere a magnos aderít iam tempus honores,
Pollio! et incipient magni procedere menses,
Virgilius Ecl. IV. v. 12 et 48
Élj! élj! nagyszívű hazafi! aki szívedre vetted
Sorsunkat és múzsámat is unszolva serkengetted -
Horváth, Holmi III. v. 25. 26.
     [Gróf Széchényi Ferenc lesz az én énekem. -
Vajha most hattyúi szárnyam volna nekem.
Imé, e fő grófnak érdemei nagyok;
Somogynak hálával talpig adós vagyok,
Amaz már régólta pártfogásába vett,
Emez vélem sok jót, sok szívességet tett.
Széchényi és Somogy két oly nevezetek,
Kiket én eléggé nem énekelhetek.
Virgonc fantázia! agyvelők nimfája,
Te, a vén valóság piperés lyánykája,
Te lelkesítsd hát meg egyűgyű énekem:
Ha hattyúi szavam nem lehet is nekem.]

     Van a magyar haza hármas bérce felett
A legmagosabbik tetőn egy szegelet,
Hová csak az olyan nagy lelkek hághatnak,
Kik a haza iránt hűséget mutatnak.
Szent hely ez, a hérók előtt szentek szente,
Hol szív kell, nem hang, rang, sem nem cifra mente.
Itt áll mohos fala hazánk templomának,
S pislogó oltára annak angyalának.

     Szent hely a hazáé: mind távol menjenek
Hazám szent helyétől a szentségtelenek!
Én pedig áldozó ruhákba őltözve,
Babérkoszorúkkal homlokom kötözve,
Lantolván ekkorig nem hallott éneket,
Felnyitom e régi szentséges helyeket.
Tömjént, mirrhát viszek hazám óltárára,
Új szeneket rakok alvó parázsára.
Felszállok a templom tornyának csúcsába,
Tátra sziklájára, az ég szomszédjába,
Ahol a magyarok erős istenének
Zsámolyszéke alatt harsog magyar ének.
Ott az elhúnyt scytha vitézekkel szembe
Óriási lelket vőn gyarló testembe,
Fenn az agg cserfákon tébolygó ekhóval
Minaréti hangon ezt zengem felszóval:
"Él még a szép nimfa, a bús Pannónia;
Örvendj s borúlj arcra, minden magyar fia!"

     Meredek kősziklák bémohodzott szirtja,
Melynek vén tüskéit semmi kéz nem irtja,
Vezess e szent hegyre, vezess fel engemet,
Kíméld tántorogni kezdő lépésemet! -
Ím, már látom távol a kőszálak alatt,
Látom, vagy láttatom látni a szent falat.
Már rémlik előttem szomorú formában
A melánkóliás erdő homályában. -
E néma csendesség lelkemet borzasztja,
Szent volta homlokom hidegen izzasztja:
Közepén a sűrű, nyálkás setétségnek
A halotti mécsek pisla fénnyel égnek.
Az odvas ciprosfák gyász szín árnyékában
Egy-egy bémohodzott sírkő áll magában,
S a sarlót nem próbált dudva közt hevernek
Eltört darabjai sok régi fegyvernek,
Hol az elhányt sisak rozsdás üregében
A halálos csúvik sivákol fészkében.

     Szörnyű környék! melynek rettent komorsága,
Talám ez a halál s a holtak országa?
Úgy van! ez a környék a holtak lakja lett,
De kiket a halál halhatatlanná tett.
[Kik, mikor egynéhány embert megöltenek,
Magok halhatatlan életet nyertenek,]
Ők ama vitézek, akik hajdanában
Bajnoki érdemet tettek a hazában.
E veres márványba bévésett írások,
Amint engedhetik az elporlódások,
Mutatják az Árpád s Hunyadi neveit,
Őrizik a magyar vitézek tetteit.
E vérrel tajtékzó patak folyamatja,
Mely sírjok oldalát végigharsogtatja,
S a halál ölében alvó setétséget
Fellármázván, hátán viszi a kétséget -
E gazban fejérlő tetemmaradványok,
E nagy diadalmi kapuk és bálványok
Mind oly jelek, melyek a szívet serkentik
S a régi vitézek érdemit jelentik.
Oly jelek, melyeket te állítasz, Haza!
Annak, aki téged vérrel oltalmaza.

     Rettenetes környék! hálá végre, hálá,
Hogy elalélt lelkem nyugtát megtalálá.
Szelídebb vidéket látok megnyílani,
A fojtó lélegzet kezd már tágítani.
Ligetes berekké válik a rengeteg,
Vér helyett folydogál kristályszín csergeteg.
Szagos virágokkal béterűlt halmokon,
Illatos jázminnnal bészőtt lugasokon
S pázsitos vőlgyeken visz az út felfelé,
Hazám templomának szent pitvara felé.

     Isten hozzád, régi bajnokok sírhelye!
Engem hív a szelíd békesség mezeje.
Fedezd szent árnyékkal azoknak csontjait,
Kik vérekkel védték hazám kőfalait.
Harsogjon nevekkel a hír trombitája,
Űljön sírhantjukon a nemzet hálája!

     Mely kellemes vidék mosolyog előttem,
Miólta a hadi erdőből kijöttem!
Már itt nyájasabban lengedez a szellő,
Itt a sír is vídám, a halál is kellő.
Ím itt az oszlopnál egy márvány-lyánka sír:
Amott rózsákkal van béhintetve a sír;
Itt árnyékos ákász fedi a gyászhantot,
Odább a fejkőbe látok metszve lantot:
Amott egy sír mellől magát felemeli
Egy pacsirta s dalját nyersen énekeli.
Túl a fülemüle egy bokor aljában
Kesereg, egy lengő ághegyen, magában;
Most felső zengzete a cédrusgallyra hág,
Majd dörgő alhangja a sír mélyére vág.
S mint mikor a zápor után a sivatag
Kőszirtnak gerincén lehömpörgő patak,
Nem férvén árkába a duzzadt vízözön,
Orditó lármával görög a szirtközön;
Most kataraktaként bőg a bükkök között,
Melyekbe nyargaló árja megütközött;
Majd lejtőre jutván aléltan nyöszörög,
Vagy a túlsó vőlgyben rekedezve dörög:
Ennyi fordúlást tesz csattogó daljában
A kis fülemüle a bokron búvában,
Küszködik magával keserves nótája,
Dombot, berket bétőlt gyász-trenódiája.

     Min jajgatsz, kis dalló? így szólék magamban,
S felé közelíték andalgó útamban.
És ímé, egy új sír szemembe ütközött
A sorba űltetett platanus-fák között:
Egy nagy márványoszlop közte veresellett,
S egy kőveder állott ott az oszlop mellett.
Istenem! mely szép szűz könyökölt le erre,
Sűrűen hullatván könnyét a vederre;
Felségesen fénylett annak özönéből
Két szeme, mint a nap május felhőjéből.
Kérdém okát halkkal íly mély keservének,
S hogy mi baja lehet egy íly istennének?
"Ah, úgymond, én vagyok a Somogy angyala;
Nézd e kőt, - sírj te is, - Czindery meghala.
Ah, nincs többé"... Ennél többet nem szólhatott,
Sóhajtott, sűrűen könnyezett, s hallgatott.
Én is hév könnyekkel áldoztam hamvának,
S megcsókolám kezét a bús angyalkának.

     Azonban, míg ekként kesereg a szép szűz,
Ellepi az erdőt egy fényes égi tűz;
Megdördűl az égnek szomszéd boltozatja,
Dördűltét a templom visszahármaztatja;
Reng a főld, a dombok, a berkek mormognak,
Kétfelől a kürtök, trombiták harsognak. -
Még egy nagyot dördűl fent a hegytetőben,
S ímé, - leszáll az Úr egy fényes felhőben.
Az angyalok újra hármat kürtölének
S minden kürtölésre ekkép éneklének:
"Áldott az Úr, ama magyarok istene,
Ki árva népének ismét megjelene."
"Él az Úr!" a lelkek ekképpen zengének.
"Él az Úr!" s a bércek rendre rendűlének.

     Csendesség lett. Az Úr végre megszólala.
Szava a villámnál általhatóbb vala.
Felnyittatá örök könyvét a titoknak,
Szent könyvét a minket váró fátumoknak,
Melyben rendre meg van írva a jövendő,
Pontba ki van szabva nap, hónap, esztendő.
Ezzel egy fő angyal, kit én minapában
Láttam, mely zokogva sírt Buda várában,
Előállt s felszóval kizengé azokat
A magyar hazának írott fátumokat. -
Miket hallottam én! még most is reszketek,
Hol vídít, hol borzaszt az emlékezetek.
Elmondanám - de - de még mostanság titok,
Kedves magyarjaim, a ti fátumitok:
Elég, hogy él az Úr, nemzetünk Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
Él az Úr, és régi szennyedből kikelsz még,
Borongós felhőkkel gyászoló magyar ég!
Nemsoká felderűl ősi dicsőséged:
Ne félj, nagy nemzetem! ne félj, nem lesz véged.
Vajha napjaimat addig terjeszthetném,
Hogy e boldog idő pontját megérhetném,
Lehetnék nézője ímez arany kornak:
Vígan adnám osztán testemet a pornak,
Hattyúba szállt lelkem síromra repűlne
S még egyszer a magyar dalra megzendűlne. -

     Bétevé az angyal a könyvet, s mindenek
Szentet kiáltottak s újra kürtöltetnek.
Visszatért egébe hazánk jó Istene,
S véle a mennyei sereg is felmene.
Fejet hajtott nékik a Somogy angyala,
Tudván, hogy derűl már napjának hajnala.
Felkél, s könnyebbűlvén szíve bánatjától,
Örömmel indúl meg Czindery sírjától.
Kére engemet is, kísérjem őt nyomba,
Vígadjak s menjek bé véle a templomba.
"Óh, hogyne engednék, drága angyal, néked!
Nyájas vagy, mint maga kellemes vidéked.
Ez ajánlásodat nagyra is becsűlöm
S öröminnepedet magam is megűlöm."
Ezt mondám. Ő indúlt: én kísértem nyomba;
Vígadtam s bémentem véle a templomba.

     Pompás volt a templom mind kívűl, mind belől;
Oszlopos tornácok keríték kétfelől,
Élő sziklán állott vén fundamentuma,
Melyet szörnyű terhe s alkotmányja nyoma.
Formája gothika, és olyan volt pontban,
Mint a káptalannak temploma Pozsonyban.
Négyszegű kövekből állott vastag fala,
Bástyányi támasszal rakva volt oldala.
E tíz székulumnál idősebb templomnak
Sok részein látszott nyoma az ostromnak,
Az égés, pusztítás, aludtvér jóformán
Megtetszett még most is oldalán és ormán.
De sem e romlások, sem sok dűledéki
Hajdani felségét el nem vették néki.
S ha az óságból is származik tisztelet:
Kérkedik ez sok új filegránok felett.
Az igaz magyarnak. A jó hazafinak.
Íly fennírása volt minden ajtajinak.
[Korinthusi rendű oszlopok kétfelől
Tartották márványos tarka bóltját belől.
A közép sor harminc oszlopot számlála,
S minden harmadikán egy-egy zászló álla,
Tornyos sátor-formán félrevont kárpitja
Csillagos bíborba a nézést kinyitja.]
Mennyezete nyúgodt márvány oszlopokon,
Tíz ország zászlói lobogtak azokon;
S amint elvégződött ez oszlopsikátor,
Ezüst csillagokkal bészőtt bíbor sátor
Tűndöklött a végén és két oldalra vált
Szép kárpitjaival szabad nézést csinált
Egész az oltárig, mely, meg nem keverve,
Merőn csak körmöci aranyból volt verve.
Átilla kerecsény tollú bokrétája,
Árpád buzogányja, István koronája,
A Mátyás hollója és a József neve
Ez oltárnak legfőbb dicsőséget teve.
Kívűl ez írás volt metszve oldalára:
Magyarok! szentséges a haza oltára.
Amint végigmenni mind a két oldalon,
Vastag gyémánt táblák függenek a falon,
Amelyekbe minden igaz magyar nagynak
Neve s érdemei felmetszetve vagynak.

     De amíg ezeket nézkélem gondosan,
S Festetics! tégedet olvaslak hosszasan:
Béjön a hazának szűze a templomba,
Utána számos nép s gróf Széchényi nyomba.
Jobb kézen vezette gróf Csáki Széchényit, -
Mely dicső volt látni hazánk két szemfényit! -
Csáki! hazánk dísze, ősi nagy magyar vér,
Kiben még a Szabolcs kapitány vére vér;
Csáki! egyik híve jó fejedelmünknek,
Nagylelkű támassza dűlő nemzetünknek;
Ki oly nagy dísze vagy nagy famíliádnak,
Mint nagy famíliád felséges hazádnak;
Bőlcs gróf! csak fiatal Múzsám erősödjön,
S kitisztúlt lantomba hazám gyönyörködjön,
Csak az ég oly lelket s erőt adjon nekem:
Téged fog zengeni hattyúi énekem. - -

Felhág hát óltára pompás grádiccsára
A szép szűz, s reá néz Somogy nimfájára;
S előbb is Széchényit zőld babérágával
Tisztelvén s az érdem bíbor palástjával;
Int: mind a vivátnak, mind a muzsikának
Vége lesz, s ő így szól Somogy nimfájának:

"Kedves vagy az égben: szíved kéreményi
Boldog véget nyertek: tiéd gróf Széchényi!
Tiéd ő, és amely szerencsét mind vára
Egész hazánk, azon örvend Kaposvára;
S amit óhajtozott ötvenkét vármegye,
Azzal kérkedhetik most a Zselic hegye.
Tiéd gróf Széchényi! örvend e szózaton,
Örvend ama magyar tenger, a Balaton:
Örvend a Drávának ligetes országa,
Hogy főfő székére gróf Széchényi hága.
[Víg hanggal zengedez a kunyhó s palota,
Vivátoz a nemes, tapsol a rabota.]
Úgy van! harsog a bérc, örvendez a lapos,
Ma minden örömnek hazája lett Kapos.
Ő az, kivel Somogy díszlik, mint fő tiszttel,
Ő az, kit a király becsűl s hazánk tisztel.
Tudod, megmutatta nagy lelkét eleve,
Midőn öt vármegyét keze alá veve;
Midőn a Drávának mind a két szélénél
Nem volt semmi nagyobb Széchényi nevénél.
Még ma is azon van mind az öt vármegye,
Hogy őtet az érdem óltárára tegye.
Áldja benne most is régi főispánját,
Hirdeti jó szívét s ritka tudományját,
Dicsekszik óhajtott emlékezetivel,
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
József is, hazánknak ama bőlcs királya,
József, a virtusnak már meghólt példája,
Kitől helybenhagyást nyerni annyit tészen,
Mint minden érdemet béfogni egészen,
Ama tízek közzűl őt egynek esmerte,
Kikre magyar hazánk ügyét bízni merte;
Meg is elégedett minden lépésivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Tót, Horváth, Dalmata ország ma is bánja,
Hogy nem gróf Széchényi az ő vicé bánja.
Az ő kedves nevét emlegetik máig
A Drávától fogva Ádria partjáig,
Ez a három ország áldja és tiszteli,
Magyarország pedig az égig emeli.
Erdély csudálkozva hírdeti s hálával,
Miket tesz a magyar literatúrával.
Ausztria bámúlja, vegyűl mely szép szerbe
Kűlföldi galántság magyar karakterbe.
Kérkedik az ékes Nápoly ottlétivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Nem nyert-é örök díszt főispáni széked,
Egy oly nagy hazafi adattatván néked,
Ki Nápolyba menvén országos követnek,
Dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek?
Bámúlva csudálta Nápoly csínos népe,
Milyen a felséges magyar nemzet képe.
S Ferdinánd, ki jelen volt a diétában,
Diétánkat benne látta egysummában.
Bétőlt benne nemes hazánk bizodalma,
Függ mellén a Nápoly csillagos jutalma,
Örök dicsőséget szerzett a hazának,
Méltó tiszteletet nyert önnön magának.
Melyért a negédes Porticsi környéki
Tengeri víg hanggal udvarolnak néki,
S magok a bájoló tirrhéni szírenek
Az ő virtusiról versent éneklenek,
Bétőltvén Apennint az ő érdemivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Nyertes vagy, szép megye! nincs nyertesebb nálod,
Most, ami híjával valál, feltalálod:
Mert bár nálad lakott a bőség angyala,
Szegény valál, mert még Széchényid nem vala. -
Most, mikor őtet is megnyerted végtére,
Új hegyet tetéztél szerencséd hegyére.
Meglett, amit vártál: méltán örvendhetel,
Méltán diadalmi kaput emelhetel,
Melyre én íly kurta verset tenni fogok:
Somogynak határi mindenképp boldogok!"

1798. július 4.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A híres Rácz Sámuel úrhoz


Uram! örvendez a magyar
Haza, hogy a mostani
Aesculap fiait hallja
Magyar hangon szólani;
Hogy görög-módi ruháit
Hippocrates letette
S magyar köntösre váltotta
S már azt is megszerette.
Galenus már Pestet lakja,
Szólván magyar nyelven a',
Hangzik a Dunának mindkét
Partjain Avicenna. -
S mikor a magyarok ekkép
Örömöket kiöntik,
Akkor az úr érdemeit
Szólják s nevét köszöntik.
Zengjed, vizek nagy királya,
Dicséreteit annak,
Ki szájába tiszta magyar
Hangot adott Hofmannak:
Hogy a Beszkédnek felhőket
Megtetéző havassa
Azokat a magyar térre
Visszahangoztathassa.
Különben nem árt azoknak
Semmi időhaladék;
Kivált, ha, amilyen az úr,
Olyan lesz a maradék.
Hullatni fog a magyarság
Örömkönnyek záporát,
Azzal öntözvén egy igaz
Magyar hazafi porát.
Míg magyar lesz, és a magyar
Míg Boerhavot szereti:
Megmarad az úrnak neve,
Megmarad dícséreti,
Én pedig kérem az urat
Kedves hazám képében,
Kinek igaz híve leszek
Éltem egész rendében,
Légyen kedves az úr előtt
Nemzetem dicsősége,
Minden igaz hazafinál
A legnemesebb vég e'.
S tiszteletemnek e csekély
Jelét végye kedvesen;
Nyújtja ezt egy igaz magyar,
Egy hazafi szívesen.
Míg magyar vérrel buzognak
Életere ágai,
Hazájának és az úrnak
Híve lesz Csokonai.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A kevély


Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
     Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
     Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
     Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
     Mintha csak ő volna ember a világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
     Útálván a véle testvér főld porait.
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
     A Teremtőt azért veszi crisisére;
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
     Úri tüdejének színi ugyanazt kell. -

Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
     Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek;
Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
     Így több becsűletet fogunk adni mi is.
Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,
     Mégis a hasonló embert fel sem venni!
S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
     Azzal pretendálni tőle becsűletet.
A becsűlet olyan dögpárának langja,
     Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja.
Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
     S azt szokta kísérni, aki szalad tőle.
Az embernek igen kényes természeti,
     S magát megvettetve látni nem szereti. -
Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?
     Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. -
A kevélység csupán a bolondnak gondja;
     Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.
Hát a világnak Ily bolondja sok van-é? -
     Hogyne! sőt a világ az Ily bolondoké:
Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,
     Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.
Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
     Gyermekségből támadt fényes buborékok!
Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
     Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A poétai felvidúlás


Mit nyájaskodsz, bánat, s akarod magadat
     Kedveltetni? nálam nem éred célodat.
Retteg engem a bú, s szomorúság kerűl,
     Még a mély bánat is én körűltem örűl.
Hagyjatok hát békét nekem, óh bánatok,
     Mert nálatok nélkűl mással múlathatok.
Bár igyekszel nyomni le, mély bánat árja,
     De nem, mert víg öröm a szívemet járja.
Bár igyék a balsors Erisnek borába.
     Mégis bé nem férhet múzsák táborába.
Múzsák zabolázzák minden dühösségét,
     S a bánat megtartja hozzájok hűségét.
Mert Pallás őrzi ezt egész erejével,
     Táplálja ezt Fébus kellemes tejével.
A múzsák táborát, bánat, meddig rontod,
     Bár kemény erődet egészen kiontod,
De nem árthatsz semmit, bármeddig próbálod,
     Az öröm csatáját, tudom, ki nem állod.
Bár szórja az átkot szomorúság szája,
     Ellene áll néki az öröm bástyája.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez


Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A szabadság


Szép szabadság! óh, sehol sincs
E világon oly becses kincs,
     Mely tenálad nagyobb volna,
     Vagy tégedet kipótolna.
Te könnyíted terheinket;
Ha bú rágja szíveinket,
     Bíztatsz minket.

Az oly madár igen ritka,
Melynek kedves a kalitka:
     Bár arannyal van béfedve,
     Mégsem telik benne kedve.
Bár meg ne kelljen szűkűlni,
Mégis mindég fog készűlni
     Kirepűlni.

Mit ér, mit ér a rabságban
Kínlódni sok gazdagságban?
     Mit ér minden, ha köteled
     Békós lábadon viseled?
Ha a kínos szolgabot vér,
Úgy a pompa, a nemes vér
     S a rang mit ér?

Minden vágy a szabadságra,
Kevés a pénzre s országra;
     Több vágy szabadon pihenni,
     Mint pénz közt gazdag rab lenni:
Kivált egy bőlcs elme mindég,
Egy poetai tüzesség
     Csak ettől ég!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A szépek szépe


Ti, élet balzsamát lehellő leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
     Kiket imád sok szív, áhítva rekszetvén
     S fellobbant óltárán a temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
     Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
     Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők csak külön kérkednek:
     Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
     "Te vagy a remekkép, ők pedig a skízek,"
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
     Hogy ők Helenáért vesződtek Trójánál;
     Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
     Ha valamely'k részét hibásnak mondjátok:
     Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha tőlem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
     Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
     Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
     De én e remekben egy nagy hibát látok,
     Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet bő keze
Minden kellemeket őreá hímeze:
     Mégis íly főmívben ez egy nagy csonkúlás,
     Hogy ővéle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
     Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
     Minden gráciákat eltörűlj azonnal?
Hová tészed akkor íly dicső mívedet,
Amilyent még semmi főld pora nem fedett?
     Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
     S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
     Sőt, ha majd a halál engem valahára
     Kebeledből ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
     Akkor is szikrái a hév szeretetnek
     Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

A tanúnak hívott liget


Itt a liget. Zőld rejtekébe,
     Lillám, avégre hívtalak,
Hogy e cserfák setét enyhébe
     Velek szemközt állítsalak.

Ezek tanúk, ezek hallották
     Szerelmem gyászos énekét,
Gyakorta vissza is hangzották
     Búson a Lilla szép nevét.

Halld csak, Lillám! mi bágyadt szellő
     Sohajtoz fenn az ágakon.
Nézd, mint ingatja a zőldellő
     Levélt a gyenge lombokon:

Mind, mind az én sohajtozásim,
     Kik ott a fákon lengenek,
Kiket gyakor panaszkodásim
     Mellyemből feltekertenek.

Nézd, nézd, a rétnek bő harmatja
     Még mostanság sem szikkadt fel,
Bár reggel ólta szárogatja
     A nyári nap hévségivel;

Ezen magános rejtekemnek
     Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradt két szememnek
     Saját könnyhullatásai.

Ezekkel e virágtölcsérek
     Megtelve vagynak úntalan.
Hogy e virágok íly kövérek,
     Ah, nékem az be sokba van!

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Dorottya kínjai


Hej, ha tudná kedves lélek,
     Hogy érte mint pihegcsélek,
     Ha rám szemesben ügyelne,
     Bennem sok titkot fellelne.

Megesmerné lelkem kínját,
     Lelkem kínjának a csínját,
     Tapasztalná, mint forr vérem,
     Mint küszködik a szemérem.

Azok a kézszorítások,
     Sohajtások, pillantások
     Nem módiból, galantságból
     Estek, hanem forróságból.

Mely édesen beszélgettem,
     Ha olykor szemben lehettem.
     Ezt is Ámor cselekedte,
     De az úr el nem értette.

Ha elértette: mért ment el
     Olyan hideg komplimenttel?
     Rám mért jobban nem vigyázott,
     Mikor szemem úgy szikrázott?

De csak elnéztem zokogva,
     Tegnap is a tánctól fogva
     Mely hidegen traktál vélem,
     Bár én a szót nem kímélem.

Az úr keze, mikor táncolt,
     Az enyímhez képest jég volt;
     S bármely heven szorongattam,
     Szíves kölcsönt nem kaphattam.

S bátor mást akármit tészek,
     Érte jutalmat nem vészek;
     Sőt sokszor el sem fogadja,
     S ha mit kezd is, abbahagyja.

Az úrnak sokkal kedvesebb,
     Aki kőszívű s kényesebb;
     Ej! a vadegrest szereti
     S az asszúszőllőt megveti.

Szavát sem úgy szokta tenni,
     Mintha el akarna venni;
     Hozzám eddig csak úgy szíta,
     Mint gavallér s fávoríta. -

Sokszor várom, de csalódom,
     Sokszor látom, de nincs módom.
     Szól, szól, de egy hév dámának
     Kényei többre vágynának.

Azt veszem már észre éppen,
     Hogy nem tűrhet semmiképpen:
     Mert minden fordúlásinál
     Vélem ellenkezőt csinál.

Elfordúl, ha mégyek felé:
     Feláll, mihelyt űlök mellé:
     Ha mit célzok, mindjárt felsüt.
     Majd hogy a guta meg nem üt!

Ha valamely társaságba
     Kezdek véle nyájasságba:
     Mindjárt szérióz s valódi.
     Az sem szívesség, sem módi! -

Ezer kínom ha meglátná
     S újját sebembe bocsátná:
     Tudom, hozzám lágyabb lenne,
     Szükségemről mindjárt tenne.

Jaj, be nagy kín a hevesség,
     Még nagyobb a szemérmesség!
     Ez hallgatna, ama' szólna;
     Csak mindkettő baj ne vólna.

Kőszív volt abb' a férfiba,
     Ki béhozta a módiba,
     Hogy ő bátran szóljon s járjon,
     A dáma csak kéztől várjon.

Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
     Az ifjaktól megvettetünk;
     Ha szólni meg nem kívánunk,
     Az ördög sem jár utánunk.

Égni kínos: szólni szégyen,
     Már hát az ember mit tégyen?
     Óh, férfiak vas törvényje,
     Mely alatt nyög sok szív kényje!

De én bizony nem bánom már,
     Szóljon akárki a tatár:
     Mégis az úrnak megvallom,
     Mert a sok tűrést sokallom.

Szóljak-é, vagy hallgassak-é?
     Ez mindkettő az olyaké,
     Kik örömest hallgatnának,
     Hogyha hallgatni tudnának.

Már szívemnek nincsen nyugta,
     Hallgatás zárját felrugta.
     Ki is volna, ki ne szólna,
     Ha íly kínok között vólna?

Megvallom, hogy úgy kedvelem,
     Hogy még helyemet sem lelem;
     Éltem sincs, csak nyújtózhatnám,
     Az úr karjára vágyhatnám.

Ha pedig az urat látom;
     Ásítozok, számat tátom,
     Csiklándik bennem minden rész,
     Hogy majd az eszem is elvész.

Álmaim is mind nehezek:
     Mind csak kísértést érezek.
     Az éjjel is a setétbe
     Megnyomtak az úr képébe.

Édes ugyan a szerelem:
     De keserűn bánik velem,
     Ha mézét olykor mutatja,
     Üvegen által nyalatja.

Kedvel szívem egy szép legényt,
     De nem vár abból vőlegényt.
     Én szeretem, de hiába,
     Nem fogad gráciájába.

Én pedig ha neki volnék,
     Inkább oly szívhez hajolnék,
     Melyen a lágyság már nyílván
     Megtetszik, mint az ért szilván.

De ő bár márvány légyen is,
     Bár másokért megvessen is,
     Nem csügged nálam a remény,
     Mert csakugyan jobb a kemény.

Bámulásra méltó vennem,
     Hogy lehet oly erő bennem,
     Hogy gyarló lyánka létemre
     Halál nem jön életemre?

Azt sincs honnan magyaráznom;
     Hogy bent égek, kint meg fázom,
     S két kerek dombocska alatt
     Oly nagy Etna hogy lángolhat?

Mert ha szívemet cserébe
     Tehetném az úr mellyébe,
     Hogy egy nap ott szikrádzana:
     Az úr a kútba ugrana.

De bár kútba ugranék is,
     Bár benne nyakig állnék is;
     Mégsem alunna el langom,
     Melytől gyúlad tűzbarlangom.

Hanem, ha tán, mint szokásban
     Van minden nagyobb városban;
     Vízi puskával óltanák
     Tűzem, lecsillapítanák.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Egy angyalhoz


Laura! kűlső kellemiddel
     Benned a virtus mi nagy!
Angyal vagy te, Laura, hidd el,
     Hidd el, főldi angyal vagy.

Az angyal szép és ártatlan,
     Nem esmér semmi hibát:
Szíved és orcád mocskatlan
     Néked is: angyal vagy hát.

Az angyalok pillantása
     Tüzes villámlást bocsát:
Ilyen szemed villámása
     Néked is: angyal vagy hát.

Mennyei hanggal pengetik
     Az angyalok a hárfát:
Ily mennyei hang veretik
     Tőled is: angyal vagy hát.

Az angyalnak szívenyhítő
     Nektár tőlti poharát;
Ilyen a te édesítő
     Csókod is: angyal vagy hát.

Az angyalnak fényes szája
     Élesztő szókat bocsát,
A te szép szácskád rózsája
     Így meghat: angyal vagy hát.

Dicső szépséggel emeli
     Az angyal minden tagját:
A te termeted is deli,
     Szép Laurám: angyal vagy hát.

Ah, de az angyal eltűnik,
     Nem mutatja orcáját:
Látásod is hamar szűnik;
     Ebben is angyal vagy hát.

Úgyde az angyal egy nyomig
     Kíséri ember nyomát:
Te is kísérjél holtomig,
     Laurám, s légy angyalom hát.

Bátor egy angyalt se leljen
     Lelkem a mennyben soha,
Egy angyal se énekeljen
     Nékem ottan: semmi a'.

Csak te légy ott, én azoknak
     Szűkit meg nem fájlalom:
Óh te a szép angyaloknak
     Húga, főldi angyalom.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Egy individuale datum az asszonyi állhatatlanságról


Asszony nincs egy is állandó,
     Seneca aztat mondja,
Mint a módi változandó,
     Arra is van nagy gondja.
E mondást még Éva régen
A Paradicsom kertében
     Példabeszéddé tette.

Az ördöggel szövetkezett,
     Az almát felhabsolta:
Ebből mi rossz következett,
     Érzi sok fej azolta.
Ravaszság tanúlására
     Az ördög is privátára
     Asszonyhoz jár tanúlni.

A szerecsen korom bőrét
     Ha fehérré tehetné,
Vagy a párduc tarka szőrét
     Egy színre cserélhetné:
Így asszony is találkozna,
     Ki soha meg nem változna,
     Már pedig falsum prius.

Asszonytól azt praetendálni,
     Hogy mindig hív maradjon,
Annyit tesz, mint azt kívánni,
     Hogy a hold el ne fogyjon;
Ez amilyen lehetetlen,
     Amaz oly képzelhetetlen,
     Hold után jár az asszony.

Én ezt eddig csak hallottam,
     Ma a magam két szeme
Által megbizonyosodtam,
     Mi egy asszony érdeme?
Amit eddig mondtam erre,
     V. Lori engem egyszerre
     Megtanított eléggé.

Több mint leány valamivel
     Lori, mert szemérmetlen,
De kisebb mint asszony, mivel
     Még a feje fedetlen.
E négy rendből már egészen
     Kitanúlni könnyű lészen,
     Cujus generis Lori.

Ő magában femininum,
     Egyebet nem is mutat,
De a szeme masculinum
     Génus felé ver utat.
E végsőből indúlatja
     Bizonyosan kimutatja,
     Hogy communis generis.

Activa, ez amikor csak
     Bálba s templomba lehet,
Passiva pedig, amikor
     Társaságba nem mehet;
A neutrumot elhagyja,
     A deponenset játszodja
     Kivált ügyes személlyel.

Férfiak között viseli
     Magát indicative,
Néha mikor módját leli,
     Van sokkal conjuctive;
Nem is nézi numerusát,
     Csak heves appetitusát
     Tőltse be ad contentum.

Imperative kívánja
     A mások tiszteletét,
Hogy légyen Ámor bálványja,
     Arra szánja életét;
Vágni jól is tud a szembe,
     Lehet ő is a szerelembe
     Modus infinitivus.

A szépek közt nem mondhatom
     Fő superlativusnak,
A rútak közt sem tarthatom
     Inferior gradusnak;
Kimondom hát egy sommába:
     Lori a szépek sorába
     Lehet diminutivum.

Mint a Jób kétszín ördöge
     Az angyali glédába,
Lori éppen úgy jöve be
     Ma az Isten házába;
Nézegetett hátra s elé,
     Járt a szeme mindenfelé,
     Mint a napra fordúló.

Egyszer az egyik fal mellett
     Egy legényt észreveve,
Nosza rajta, több nem kellett,
     Egész arcúl tűz leve;
Hunyorgata s kandikála,
     Egy kapriolt is csinála,
     Mikor leűlt székibe.

Legyezőjét a szemére
     Tette, úgy imádkozott.
De a szeme legénykére
     Pislogott az átkozott;
Néha a szemét mozgatta,
     A Miatyánkot nyaggatta,
     De a szeme nyitva volt.

Ottan-ottan a papjára
     Feltekintett székéből,
De nem azért, hogy hasznára
     Tanúljon beszédéből;
Hanem vajon nem látja-e
     A pap s vajon nem hajtja-e
     Fejére a bibliát.

Még reám is az átkozott
     Nevetett, én csudáltam;
Gondolám, meg is átkozott,
     Hogy nem reciprocáltam;
De én gondoltam magamba:
     Így tenni a szent templomba
     Több mint csupa skandalum.

Estve jobban produkálta
     A bálba mesterségét,
Asszonyosan demonstrálta
     Nemzeti színeségét;
Mint a méhkosárt a méhek,
     Ott is egynehány legények
     Dongatták mind reggelig.

Boldog Isten, elgondolám,
     Bezzeg ez lesz feleség;
Nem lesz ez fél, hanem talán
     Több mint egész ellenség.
Aki eztet elveendi,
     Tudom, hogy meg fog szenvedni
     Szülei vétkéért is.

Én Istenem, életemet
     Engedd úgy intézhessem,
Hogy ha veszek feleséget,
     Szoros ráncba szedhessem;
Inkább még most a nyakamat
     Törd ki, mintsem a hátamat
     Súrolja az ő nyerge.

A pugilláris levele,
     Melyet bőrből csinálnak,
Néha írással van tele,
     Néha rá nem firkálnak;
Írunk reá, ha akarjuk,
     Mikor tetszik, kivakarjuk,
     Ily a V. Lori szíve.

Íme, Lori, lefestelek,
     De neved elhallgatom;
Megengedj, ha megsértelek,
     Vétked el nem hagyhatom.
Ifjuságodat megszántam,
     Azért fél névvel kívántam
     Nevezni személyedet.

Kérlek, hagyj fel életeddel,
     Fordúlj jobb oldaladra,
Ne húzz rossz viseleteddel
     Gyalázatot magadra.
Ne adj matériát számra,
     Ne akadj többször pennámra,
     Mert plus lesz quam perfectum.

Te leány vagy, becsűletét
     Ha a leány elveszti,
Bár megfordítsa életét,
     Többé helyre nem teszi;
Ne csinálj több skandalumot,
     A templomból asylumot:
     Nem illik ez leányhoz.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Egy rózsához


Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
     Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
     Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak
     Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
     Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Citére.
     Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
     Képeden büszkélkedett.

Hófehér tekintetednek
     Hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák ferednek
     Tiszta téjhabok között:

Szűz mellyed fehér ölére
     Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
     Gyöngyvirágot raktanak. -

Rózsa vagy te, rózsa lészel,
     Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra tészel,
     Hogyha van tövisked is!

Rózsa! engedd, hadd heverjek
     Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
     Fészket én, rideg madár.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Egy vén fának árnyékában régen szenvedő rózsafa


Gyenge rózsabokor kesereg búvában
Egy podvas vén fának hideg árnyékában.
Könnycseppek húllanak kinyílt bíbor száján,
Melyek leperegnek egypár bimbócskáján.
Egek! még elején a kies tavasznak
Fakadó leveli szomorúan asznak:
A fa ráterítvén mohos vén gallyait,
Nem ereszti hozzá a nap súgárait.
Egek! íly szép rózsát ide ki űltetett,
Mely a kertekben is díszt érdemelhetett?
Ott a több mosolygó virágoknak során
Nem epedt volna el szegény ilyen korán:
De itten a bánat sűrű tövissei
Lettek szépségének fúrdaló ívei.
Súgár mogyorófák körűlte hevernek,
De azok feléje fordúlni sem mernek;
Reá lágy tavaszi szellő sem lengedez,
Mert a vén fa tőle minden rést elfedez.
Így fonnyad magános keserűségibe -
Ah! e rózsaszálat ki ne szánná, ki ne?
Magok az erdei fiatal istenek
Kínjait fájlalják; de mit segítenek!
Gyakran vígasztalják szegénykét a nimfák,
Szánakoznak sorsán az érzékeny hím fák.
Maga a szép rózsa, csüggesztvén ágait,
Így ereszti égre bokros panaszait:
"Mért nem emészt már el vagy hévség vagy hideg?
Ilyen vadon helyen mit sínlek, mint rideg?
Vajha forgószelet támasztna valaki,
Hogy tégedet, vén fa, tőből facsarna ki!"

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Első szerelemérzés


Ifjúságom reggelében
     Szívem bút nem szenvedett,
Míg a tündérek kertében
     Lepke-módra repkedett.

Ha belső részem hevítni
     Kezdte a szikrázó Rák:
Meg tudták mindjárt újítni
     A híves Etéziák.

Ha szomjúztak a melegtől
     Eltikkadt tetemeim:
A vőlgymetsző csergetegtől
     Felocsódtak ereim.

De most, Lilla, új tüzemnek
     Semmi enyhítője nincs,
Ah, más szomja van szívemnek,
     Más láng éget, kedves kincs!

Most a barlang éjjelében
     Déli napot képzelek,
A bikkek tömött ködében
     Az árnyéktól tüzelek.

A hűvös Etéziáknak
     Ám megnyitom kebelem,
Mégis e gyújtó fáklyáknak
     Orvosságát nem lelem.

Mit? a fagyos Bóreásnak
     Szárnya alá sietek;
De e belső gyúladásnak
     Tűzén nem enyhíthetek.

Sőt gyakran a hóba fekszem
     Ott kinn a havasokon;
S ah! fagyok, mégis melegszem,
     Nincs nekem tél azokon.

Másszor minden lankadásból
     Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e forrásból,
     Mely zúg a bokrok között:

De most, noha csípésével
     Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
     Ez nem óltja szomjamat;

Mert megemészti tüzemnek
     Heve minden cseppjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
     Éri edzőhelveit.

Eddig éltem tavasszára
     Mennykőt az ég nem vetett,
S májusi hajnal módjára
     Csak rózsákkal nevetett;

Bennem a kedvet s únalmat
     Ébreszté szelíd remény:
Ezt a kínt, ezt a fájdalmat
     Nem régólta érzem én.

Nem régólta kell szenvednem,
     Ah Lilla, kellő alak!
Ah! csak azólta van bennem,
     Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Lilla, e kin tőled
     Kerűlt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? Azt felőled,
     Lilla, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
     Pillantásod szívemet
Úgy van! csak azért sértett e',
     Hogy gyógyítson engemet.

heart

Csokonai Vitéz Mihály

Esdeklés


Csendesítsed szíved háborúját,
Oszlasd széjjel ingerlő gyanúját,
     Mert ez bokrosítja,
     Fellegként borítja
Mindkettőnknek búját.

Oszlass széjjel minden kétességet,
Nem találhatsz bennem színességet.
     Holtig fog szeretni,
     Aki még tettetni
Nem tud szívességet.

Kincsem! érted mindent megtagadtam,
Szívemet már csak tenéked adtam.
     És ezt főldre s égre
     És minden szentségre
Sokszor felfogadtam.

Oly erősen szívemen visellek,
Hogy csupán csak éretted lehellek,
     Sokszor még mostan is,
     Csendes álmomban is
Csókollak s öllelek.

Nem lehet hát itt gyanús az elme,
Látod, hogy hív kedvesed szerelme.
     Látja ezt az ég is:
     Mért hideg hát mégis
Szívednek kegyelme?

Adj kegyelmes választ hív rabodnak,
Mondd: Szeretlek! s így csupán szavadnak
     Bétőltője lészek
     És mindent megtészek,
Ami kell magadnak.

Így kötözzön öszve Ámor minket,
Balzsamozván sebhedt szíveinket,
     Élesztgesse csókkal
     S több szerelmes szókkal
Esküvéseinket.

mail

Csokonai Vitéz Mihály

Felvidúlás


Török nótára
Búk, bánatok!
Távozzatok
     Előlem messze;
Hogy szívemet,
Víg kedvemet
     Semmi ne epessze.
Fejemet nem töröm:
Jobb annál az öröm.
     Kár hiába,
     Bolondjába
Gyötreni szívemet;
     A siralom
     Aggodalom,
Ekkép el nem temet
Idején engemet.
Hát vígadok,
Helyt nem adok
     Már a bánatnak:
Hoppot mondok!
A búk s gondok
     Nálam nem lakhatnak.
Örömmel múlatok,
Mikor múlathatok.
     Ha hallik a
     Víg muzsika,
Én is majd eljárom!
     A vígságot,
     Múlatságot
Tőlem el nem zárom.
Kicsiny az én károm!...

mail
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on