Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Ábrányi Emil

 

Boldog névnapot !

mail

 

Ábrányi Emil

Kő-Oroszlán 

A kő-oroszlán szája nyitva,
De hang nem zúg belőle ki.
Hatalmas lába megse' rándul,
Amint egymáson fekteti.

Királyi gőggel néz a légbe.
Sok század óta néz ekép.
Ha mást nem, hát a kort dacolja,
Mely hozzá halkan, félve lép.

Senkit se bánt és őt se bántják.
Hátát, fejét moh verte fel.
Rettentő karmán játszi kedvű
Apró madár űl s énekel.

Gyámoltalan verébfióknak
Ő benne pompás ágya van.
Elrejti jól szegény parányit
És őrzi híven, gondosan.

Didergő pinty szájába röppen
Ha búg fagyasztó téli szól
S hálából, hogy megóvja, néki
A szabad erdőkről beszél.

Ilyenkor úgy tesz, mintha élne:
A vén oroszlán mosolyog.
Mert a szabadság hangja oly szép,
Hogy keble - kő bár - feldobog!

Erőnek volt jelvénye hajdan,
Most megszelídült mód felett:
Viharvert, bujdosó madárnak
Irgalmas, titkos fészke lett!

Fecskék is, őszi vándorláskor,
Itt gyülekeznek össze mind,
És ő, mikor már fönn lebegnek
Utánuk nyájas búcsut int.

Így üldögél, mélán, nyugodtan,
S amint virrasztja őrhelyét
Úgy tetszik, mintha szenderegve
Meghajtaná fáradt fejét.

Csicsergő dal ringatja álmát,
Míg künn süvöltve jár a vész...
És símogatja kő-sörényét
Egy láthatatlan, égi kéz!...  
 

mail

Ábrányi Emil

EGY NAPIG ÉLTEK...

Egy napig éltek szép virágaid.
A szem gyönyörrel rajtuk fönnakadt,
Oly remekűl volt válogatva mind, -
S szerelmem adta e virágokat.

Elhervad gyorsan minden szép virág,
Elfonnyad mind, amit kert s rét terem,
De mely nyújtotta e virágokat:
Örökké él maga a szerelem!

Csoda-virág! Nem hervad el soha,
Mindennap új fény, új szín hatja át,
Egész a sírig illatos marad,
És neked adja minden illatát!

Ábrányi Emil 

Credo

Bár napról napra látom
Hogy mennyi szenvedés
Öl, rombol a világon
S a boldog mily kevés;
Bár győz a jóval szemben
Az aljas, a hamis,
S e véres küzdelemben

Tántorgok magam is:
Míg lesz e durva földön
Egy szép emberi tett:
A gyászt még fel nem öltöm
S ünneplem a hitet.
Amíg lesz könnyem, vérem, 
Míg lelkemet tudom:
Mindig a jót remélem
S a rosszat siratom!
 

mail

 Ábrányi Emil

Kedves, nézd!...

Kedves, nézd! A sápadó lomb 
Sorra mind alá-pereg... 
Elsárgultak a mezők, mint 
A haldokló emberek. 

De ne félj a hervadástól, 
Mosolyogva nézd velem; 
Nézhetjük, mert szívünk mélyén 
Nem hervad a szerelem! 

Lelkem könnyű és derült, bár 
Mindent hullni, halni lát; 
Temetőben játszó gyermek 
Így ugrál a síron át. 

Ősz van most s nekem tavasz nyit 
A kipusztult föld felett... 
Mosolyodban minden percben 
Visszatér a kikelet!...

mail

Ábrányi Emil
Szívem lázongott

Szívem lázongott, mint a tenger,
Szélvészes éjen át,
És partjait szaggatta, törte,
És tépte önmagát.

Eszméim, mint nyögő sirályok
Bolyongtak szerteszét,
És fergetegről, tört hajóról
Jajongtak bús regét.

Már hittem: ennek vége sem lesz,
Örökké tart a vész,
S számomra nincs más, csak vihar-zaj,
Csak éj és szenvedés.

Ó tenger, tenger, lázas tenger,
Dühöd hogy elpihent!
Tükörré váltál s a kacér ég
Arcát fürkészi bent.

Sajkát lebegtet mély vizednek
Sötét hullámzata,
S fodros habod libegve táncol,
Mint lánykák víg hada.

A tenger csöndes. Halk morajjal
Suttogja el neved,
S ringatja, mint egy szép szivárványt,
Mosolygó képedet.

mail

Ábrányi Emil

Ha néha, néha...


Ha néha, néha, titkos órán,
Szemed múltamra visszanéz:
Ne ejtse meg szép tiszta lelked
A gyanú és a kétkedés!

Ne kételkedjél hű szívemben,
Mely érted él, érted remeg!
Mikor te engem megszerettél,
Meg is váltottál engemet!...

Mint a pokolból égre szálló
Borzadva néz a mélybe le:
Úgy nézek én múltamra vissza,
Mely száz pokollal van tele!

Te vettél engem szárnyaidra,
Te szállottál föl énvelem.
Ó hogy' lehetnék hát tehozzád,
Kedves szeráfom, hűtelen?

mail

Ábrányi Emil 

Veled örökké...

Veled örökké! Ó mi szép,
Mily édes lesz az élet!
E nagy világban, kedvesem,
Együtt bolyongni véled!

A vándort csillag vezeti,
Mosolygó szemed engem.
Felhő takarhat csillagot,
De a te szemedet nem!

E tiszta ég el nem borul,
Meg nem törik sugara,
Csak néha ejt szent harmatot
A mások bánatára.

Pacsirta-hangod dallama
Ébreszt föl kora reggel, -
És éjjel, mint a csalogány,
Elringatsz énekeddel.

Megyünk ki a mezőre és
Apró virágit szedjük...
S mindazt, mi gőg és hiúság,
Szívünkből kinevetjük.

De hogyha jő egy védtelen,
Az vendég lesz minálunk.
Enyhíteni szomját, üdítő
Forrás-vizet kínálunk.

Járunk-kelünk a földön át
Mint két eltévedt gyermek,
Míg értünk küldött angyalok
Végtére majd föllelnek.

Akkor, szerelmem, elmegyünk
A kedves angyalokkal,
Egy földön kezdett, végtelen,
Örökbe játszó csókkal!

kiss

Ábrányi Emil

Azt mondod

Azt mondod: egy őrangyalt ád az Isten
Minden vándornak, aki célra tör;
E kegyes angyal védi minden léptét,
És rejti híven minden vész elől.

Ha ez való, nincs mit remegned akkor,
Akkor ne félts, ó drágám, engemet!
Nem egy: két angyal őrködik felettem,
Két szép őrangyal: a te két szemed 

1881

mail

Ábrányi Emil

A legkedvesebbnek.

Annyi szirma nincsen a virágnak, 
Annyi gyöngye nincsen a világnak, 
Mint ahányszor nevedet megáldom, 
Viruló virágom, 
Édes birodalmam, ragyogó világom! 

Emberek közt elhagyatva álltam, 
Egy nyájas szót, annyit sem találtam; 
Kezet akkor nyújtottál te nékem, 
Drága kedvességem, 
Szép, magányos csillag gyászos, komor égen! 

És azóta hű társam te voltál, 
Dús lelkeddel én hozzám hajoltál, 
Életemnek hajnalává lettél; 
Szépet szebbé tettél, 
Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél. 

Csak nálad van hűség, állandóság, 
Te nemes szív, te igazi jóság! 
Ó, de könnyű irgalmasnak lenned, 
Mást is jóvá tenned, 
Hiszen egy őr angyal lakozik te benned! 

Szíved csak az én szívemre vágyott, 
És az volt az összes hiúságod, 
Hogy megőrizd boldog pillantásom, - 
Hogy a mindig máson 
Rágódó irigység: mosolyogni lásson! 

Nem tudnálak meghálálni téged, 
Hogyha folyvást áldanám hűséged, 
Hogyha versem csak terólad szólna, 
Csak téged dalolna, 
Minden kicsi percem egy imádság volna!

1893.

angel

Ábrányi Emil 

Névtelen sír


A temető zugában 
Vetettek neki ágyat, 
A többiektől távol... 
Talán hogy nyomorából 
Ne vessen rájuk árnyat! 

Ah, nem siratta senki, 
És gondját sem viselték! 
Mikor ledőlt a porba: 
Elhűlve, haldokolva 
Az ország útján lelték. 

Nem mondta meg nevét sem, 
Csak ment a semmiségbe. 
Bús lelkét kilehelvén, 
Csak egy szó űlt a nyelvén, 
Nem több, csak ennyi: Vége! 

Ilyen szegény halottat, 
Ilyen hitvány halottat 
A cifra, fényes, drága, 
Szép temető porába 
Talán még sose hoztak! 

Ó bezzeg a sírásók 
El is temették szépen: 
Behantolták mulatva!... 
Egy névtelen darab-fa 
Gubbaszt a sír tövében. 

És alszik és enyészik, 
És porladoz magában. 
És álma hosszu, csendes. 
De tán a többi sem tesz 
Mást lenn az éjszakában!... 

A temető kigyullad, 
Hatalmas lángok égnek. 
Koldust ki venne számba? 
Se koszorú, se lámpa, 
Egy mécs se jut szegénynek. 

Bolygó tüzek részvétből 
Meglátogatják lopva. 
Ott táncolnak felette, 
Sáppadt, komor fényt vetve, 
Nyom nélkül ellobogva!...     
 
mail

Ábrányi Emil 

Római dalnok a római ifjusághoz


Jaj a hazának, mely rab ifjúságot
Szül és nevel!... Hitványabb, mint a föld,
Mely több virágot nem tud már teremni,
S kóró csupán, amit torz méhe költ!
Hozzád esengek, Róma ifjusága,
Nekem becsesb, mint a virradti fény:
Ha még virág vagy, nyíljál szabadon, de
Ne légy bokréta Cézár ünnepén!

Büszkén megállva, ó mi szép az ember,
Porban heverve, ó mi gaz, mi rút!
Csókolj kezet fenséges bujdosóknak,
De meg ne csókolj felséges sarút!
Nem hagyja el szabad gím rengetegjét
Hogy barmok jármát lomhán öltse fel, -
Légy büszke szarvas Róma ifjusága,
Ne ünnepelj, ha Cézár ünnepel!...

Van mindenütt rabszolga s míg a földön
Cézárok élnek, lesz rabszolga is, -
De téged senki görnyedten ne lásson!
Szabadság karján te vagy a paizs!
Ne hullj alá!... Tányérnyaló elég van
Apáitok közt, udvaronc ha kell!
Te félre állj, ó Róma ifjúsága,
S ne ünnepelj, ha Cézár ünnepel!

Nem Cassius, nem Brútus ivadéka,
Ha megteszed: helóták fattya vagy,
Anyád rabnő volt, keritő a dajkád,
Jövendőd: hogy légy aljasságba' nagy!
Koncéhes zsoldos, rangszomjas szenáto
Tapsoljanak! Te távozz onnan el!
Te emlékezzél, Róma ifjusága,
S úgy ünnepelj, míg Cézár ünnepel!...

Filippi síkján hősök szunnyadoznak,
Kiket szelíden ringat a halál.
Hantjok fölött lobor gyanánt csak multjuk
S bús híveik kövült fájdalma áll.
Ha van babérod, Róma ifjusága,
Vidd el nekik! Hadd koszorúzza meg
Szent hamvukat!... Ha ünnepelni vágytok:
A síroknál, ott ünnepeljetek !     
 
mail

Ábrányi Emil 

Rebellis koldus dala


Királyok, királyok, tündöklő királyok,
A kiket a világ trónusain látok,
Nem vagytok másoknál se jobbak, se szebbek,
Csak hatalmasabbak s tán szívtelenebbek.


Botos, ebes pásztor kel a birka nyájnak
De nem kell a szabad, a művelt polgárnak,
Annak a becsület egyedüli féke,
Nem gyarló halandók ráfogott felsége.


Az a maga ura, a maga iránya,
A ki rosszat nem tesz, mert az embert szánja,
A kitől távol áll a bűn és a gazság,
Mert vallása lelke, hite az igazság.


Jól van, helyesen van, ingyen is megértem,
Hogy elől ragyogjon a valódi érdem,
De mikor köztetek annyi gyenge, rossz van,
Mégis csak ti ültök a fénylő magosban.


Pedig hogyha érdem és nem véletlenség
Szabná ki az osztályt: hol lenne a fenség?
Kevesen volnátok istenek e földön,
Véletek vón tömve pincze, fegyház, börtön.


A ki most legelső, lenne legutolsó,
Minden bárgyu mondat, minden dadogott szó
Nem hozná a népek millióit lázba,
Nem röpítné sürgöny szerte a világba.


Ti kuczorganátok az előszobákban,
Titeket lökdösne minden inas bátran,
És ha gondolnátok néha nagyot, szépet,
Közönytől, nyomortól hej! ti véreznétek.


Ha ti nem volnátok, egyszerűbbek volnánk,
Többször lelkesednénk, ritkábban hajolnánk,
Nem feszítne köztünk annyi szemtelen gőg,
Egymást igazabban, bensőbben szeretnők.


De a míg ti lesztek, addig mint az átok
Egy czifra hazugság rontja a világot:
Bölcsek éhen halnak és a hitvány pára
Fölkent homlokkal lép országok csúcsára.     
 
mail

Ábrányi Emil 

Polgár


Az ember - irtó gőg sírokra hág,
Babérjáról gőzölgő vér csepeg,
A rang pompája sok száz éhező
Keserves ínségét csúfolja meg.
Óh! Mennyivel dicsőbb az, a kinek
Szemében fényes irgalom ragyog,
Ki érdemét jó tettekben leli
S csak annyit mond ha szól. Polgár vagyok!


Hordozd e czímet, s légy büszke rá,
Ne függjön rajtad mint rossz, czifra lom,
A mit felhúzol, majd meg félre dobsz,
A mint kívánja érdek, alkalom...
Lényedből hajtson, mint földből a fa,
S táplálja szíved minden érzete,
Akkor viharban meg fog állani,
S nyugalmadat virággal fonja be!


A századok nagy árja elsöpör
Mindent, mi külső, romló ékítés,
Rang elsilányul, czímer elkopik,
Sok ősi név közös homályba vész.
Halomra gyűlt kincs elszáll polyvaként,
Gőg sáncza roskad, omladékba dűl,
Csak egy marad meg.: a polgár - erény,
Örök, szilárdan, rendületlenül...!


Jön szebb idő még, - nincs is messze már,
E szebb jövőért vívni érdemes -
Hol értéket veszt a sápadt arany,
És nem az ércz, de szívünk lesz nemes!
Megvetve néz el e tisztább világ
Mihaszna ékkövek pazar sokán,
S csak egy gyöngy lesz, mely tündökölni fog:
A veríték a polgár homlokán.


Ez lesz a kor, a gyöngédség kora,
Ember - kedélyben nyájas, víg tavasz,
Mely lesz erős, de nem erőszakos,
Müvelt, de jó, - finom, de nem ravasz.
Hol nem lesz bíbor, ám rongyot se látsz
Búsan libegni: - s bújdosó szegény
Dobzódó kastély szomszédságiban
Nem fog megfagyni árok fenekén!


Ez lesz a kor, mely rombolás helyett
Alkotni, védni és tisztelni fog,
Hol bűnös dicsvágy undort kelt csupán,
S az igazak lesznek csak a nagyok,
Rút eltűnik, - durvát, merő csupaszt
Magas szép érzék hímes fátyla fed
S e hűlő földnek minden porszemén
Édent fakaszt a forró szeretet...     
mail

Ábrányi Emil 

Magyar nyelv

Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
őrző oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derüs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!

Minden, mi fejben, vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord, 
Mint egy király az ünneplő bíbort!

Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje

Holdvilágos langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,

Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem ...

Hát a csapongó
Gyorsszavú tréfák
Játszi szökését
Festi-e más nyelv
Oly remekül?

Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész! ...

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja,
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át! ...

Ciklopsz pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő.
Százak keze vág, százak keze lő.

Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rászkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartács vad tánca kereng! ...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölt: ne bántsd a magyart!

Hatalmas, szép, nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve, 
Végsőt sóhajtva!

mail


Ábrányi Emil 

Féltett boldogság
 
Boldogságommal nem dicsekszem,
Bár ajkamon csaknem kitör.
Ó hányan vannak a világon,
Kiket nehéz bánat gyötör...
Szegények, ennyi boldogságot látva,
Önsorsukat fájóbban érzenék.
Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,
Hogy társamul téged adott az ég!

A sors irigy a boldogokra,
Gyötörni őket lesbe áll,
S én üdvömet féltőbben óvom
Mint gyönge fészkét a madár.
Nem! Mitse vallok! Szótlan hordja titkát,
Hallgatva őrzi kincsét e kebel.
Olyan a lelkem, mint a tenger árja:
Legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!

mail

Ábrányi Emil - 

DAL AZ ÖREG TÖLGYRŐL.


Áll a százados tölgy erdő sűrűjében,
Karcsú hajtások közt kérges ősi fa;
Reszketeg lombjával úgy áll köztük éppen,
Mint kis unokák közt nyájas nagyapa.

Nem mulandó ember -: a szabad természet
Volt elültetője sok száz év előtt;
Bölcső dala dörgés, zord dajkája vészek,
Ellenállva, küzdve, így kapott erőt.

Ha kihívó szélvész csattogott felette,
Fönséggel megrázta koronás fejét,
De ha kis madár jött, karjaira vette,
És titkolta mintegy zordon erejét.

Noha óriás volt, senkit meg nem sértett,
Nem kívánta gőggel soha senkitől,
Hogy hajtson előtte hunyászkodva térdet,
Ünnepelje rangját és dicsérje föl.

Nem vetett rabláncot kisebb szomszédokra,
Csúf bizakodással gyöngét nem gúnyolt;
A nyíló vadonnak legsilányabb bokra
Vele mind egyenlő s hű barátja volt.

II.

Egyszer egy király ment nagy kíséretével
Hő nyáron az erdő zeg-zugain át.
Küszködvén egész nap a sugárzó hévvel,
Kiszemelte nyomban sátrául a fát.

Árnyékos tövében lázasan szendergett,
Míg tovább nem indult nyughatatlanul
- Mint akit a dicsvágy káprázata kerget -
Olthatatlan szomjjal a hatalmas úr.

És mikor tovább ment országok királya,
Bizony az öreg tölgy nem bókolt neki,
Sem hivalgó dölyffel, fák elébe állva,
Nagy kitüntetését nem kürtölte ki.

III.

Azután vándor jött, nótát fütyörészve,
Az is ott pihent meg a vén tölgy alatt;
Rongyos a ruhája, de vidám a képe,
Szíve, lába könnyű, amikor halad.

Friss erdei forrás buzgó, játszi kedve;
Jár mindig szegényen s mindig boldogan;
Most alszik, pompásan neki heveredve,
Mint dúsgazdagok közt nem igen sokan.

És a tölgy nem fordít megvetéssel hátat,
Nem rivall rá durván: "Vissza, nyomorult!
Vidd el innen rögtön foltozott condrádat!
Az imént árnyékom egy királyra hullt!"

"Vess szemet, csavargó, hozzád illő fára;
Zászlós úr, király néz kegyesen felém;
Én nem állok itten koldusok számára;
Csak uralkodókat fogadok el én!"

IV.

Nem! Nem! Aki fáradt s árnyékába fekszik,
Azt a százados tölgy el nem kergeti.
Rosszat szótalan tűr, jóval nem dicsekszik,
Sértést nem torol meg, bárhogy fáj neki.

Kővel megdobálta, sokszor tönkre-tette
Hálátlan suhanc-nép egy-egy szép gallyát;
Hervadt levelekkel halkan eltemette,
S nem hallotta senki vádló sóhaját.

Mindenki tanuljon az öreg tölgyfától!
Szolgáljon hatalmast hízelgés nélkül,
Soha el ne űzze a szegényt magától,
Hogyha enyhülésért hozzá menekül.

Nagyságát az ember, mint ő, hordja békén,
Társait súlyával ne igázza le;
Csellel ki ne fogjon mások gyöngeségén,
És szeresse azt, ki együtt él vele.

S ha követ dobnak rád, összetépik szárnyad',
Tégy úgy, mint az agg tölgy, kérges ősi fa:
Hints még több virágot, még több enyhe árnyat,
És ne adj sértőnek más választ soha!

mail

Ábrányi Emil - A könyv


Ma sok reményed csalfán tűnni látod:
A könyv veled van, mint igaz barátod.

Ha eldobod, rátiprasz szívtelen,
Nem duzzog: hívjad s mindjárt ott terem.

Menj bármily messze, ő is megy veled,
Mert minden sértést megbocsát, feled.

Szerencséd elhagy? Sorsod Mostoha?
A könyv nem pártol el tőled soha!

Ha fáj a szíved: lágyan hinti rád
A költészetnek égi balzsamát.

Szép kincseit elhozza néked sorban,
S gazdaggá tesz a legnagyobb nyomorban!

mail

Ábrányi Emil - Menni kell...


És lassan, lassan mind megyünk,
Ha ütni kezd az óra.
Mind elmegyünk a föld alá,
Közös találkozóra.

Világok sorsát, hódító,
Ajkad hiába dörgi:
Egy mozdulattal a halál
Szemét gyanánt söpör ki!

Hiába néztél gőgösen
A mindenség szemébe:
Dacos szemed` szétrágja majd
A pondrók csúnya népe!

Hiába vagy szép, gazdag úr,
És országok királya:
Szennyes lyukakban múlik el
A legszebb földi pálya!

Isten veled, dicső tudás!
Szerelmek édessége!
Egy-két napunk van még talán,
És azzal vége, vége!

Elszéledünk a föld alatt,
Sötét vermekbe dőlünk.
Itt egy kereszt... ott egy kereszt...
Csak ez marad belőlünk!

mail

Ábrányi Emil

EGY MEZEI VIRÁGHOZ.

Kedves virág! Nyíló tavasszal
Törékeny élted megfogan.
Sarjadsz, virúlsz, amíg nyarad tart,
Pompátlanúl, de boldogan.

S ha jő az ősz: elhalsz szelíden,
Mint gyermek-ajkon a mosoly.
Szép hervadásod végsohajja
Illat gyanánt a légbe foly.

Ó kis virág! Taníts meg engem,
Hozzád hasonló mint legyek?
Hogy míg nyaram tart: könnyű kedvvel
Derűt, borút egyként vegyek...

S ha itt az ősz, és mindenemtől,
Amit szerettem, válni kell:
Hogy akkor, mint te, oly nyugodtan,
Oly szent-szelíden múljak el!
 
 mail

Ábrányi Emil

SZELID SZEMEK

Akkor lesz méltó élni e világon,
- Ám ezt a kort még szörnyen messze látom -
Ha majd az ember szeme úgy ragyog,
Hogy mind azt mondja:"Én szelíd vagyok!
És nem kívánok eltiporni mást.
Én gyűlölöm a gőgös elnyomást.
A lelkem tiszta, ha kelek, ha fekszem,
S nem hatalomra: - jóságra törekszem!"

Méltó világunk akkor lesz nekünk,
Ha úgy megenyhül vad tekintetünk,
Mint viharos ború után az ég,
Az újra fényes, újra tiszta-kék.
Ha majd szemünk többé nem sújt, nem éget,
És nem lövell ki bosszút, büszkeséget,
Csak azt a vágyat, hogy nyomort ne lásson,
S mindig siessen könyörülni máson!.
..
Akkor lesz méltó ez a földi élet,
Ha durva dölyf, gonosz bűn semmivé lett
S leszáll közénk a béke szelleme.
Ha minden ember nagy, nyitott szeme
Olyan lesz, mint az ablak, melyen át
A vándor nyájas tűzhelyekre lát,
Ahol mindenki boldog és örül
A lobogó világosság körül.     
 
mail

Ábrányi Emil

Szökött madár

Kiröpűlt! Elveszett! Napokig kerestük,
Vártuk, visszavártuk, de hiába lestük.
Szomorún meredt ránk, ajtócskája nyitva,
Mint egy üres börtön, a keskeny kalitka.

Szép madár volt. Ámbár rabságban születve,
Nem hagyta el soha könnyű, játszi kedve.
Egyszerre ébredt föl a kelő hajnallal,
S költögetett minket meg nem szűnő dallal.

Röpdösött szobánkban. Bujkált, szökdelt csacskán
Mint egy játszó pajtás, ha űzte fiacskám.
S nem találván többé biztos menedéket:
Hitvesem kis ujján ért a hajsza véget.

És három nap mulva végre megtalálták
Szomszédunk kertjében a szökött madárkát.
Feje holtan csüngött egy fekete kőre,
Hervadt levelekből volt a szemfedője.

Ó látom, mi történt! Örömében szinte
Ittasan csapongott, lengett eleinte...
De rablelke megtört bágyadtan, ijedten
Az éhség kínjában, az éji hidegben.

Puha tollacskáit megtépte a szellő,
Rideg ősz fuvalma, hervadást lehellő.
Száraz, fagyos ágról többé el se szállva:
Tehetetlen, némán omlott a halálba!

És így, ami legfőbb, legszebb vágya másnak,
Ami célt és hőt ád a szívdobogásnak,
Ami nélkül csak nyűg, teher az egész lét:
Éppen a szabadság ölte meg szegénykét!

Nem! Ne lássak többé rab-madarat nálam!
A madár maradjon az ég magasában,
Vándoroljon szerte, szálljon ágról-ágra...
Nem tanítom többé hitvány szolgaságra!

Egypár kedves füttyért nem csukom be rabnak!
Szabadnak született, maradjon szabadnak,
Bár éhség gyötörje, viharok ragadják!...
Mert te vagy az élet, az erő: - szabadság!
 
 mail

Ábrányi Emil

Ne sértsd meg...

Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!...
Borúlt ég újra földerűl,
Hint még szebb sugarat...
Ez gyöngédebb ég: itt a folt
Örökké megmarad!

Egy szó elég!... És húnyni kezd
A régi, tiszta fény.
Mélyebb sebet vág, mint a tőr,
A nő nemes szívén!...
Átérzi lelked bánatát,
Vidáman hal meg érted, -
De bús kétségben csügged el,
Ha egy rossz szóval sérted!

Ne félj! Nem hal meg a madár
Ha szárnyait megtörték.
A pillangó tovább röpűl,
Bár fényporát letörléd.
Tovább él a szerelem is
Mert mindennél nagyobb, -
De többé nem száll ég felé,
És többé nem ragyog!...     
 
heart

Ábrányi Emil

Jézus karácsony-fája

I.

Jártam magam karácsony éjjelén.
És egyszer egy szép férfi jött felém,
S csodás szemével a szemembe nézett.
Mámor fogott el, édes, szent igézet,
Olyan szelíd volt és olyan fönséges!
Nem néz ily tisztán, ami földi, véges.
Éreztem jól e bűvös perc alatt,
Hogy Jézus volt, a názáreti Jézus!
Jézus mellettem némán elhaladt.

II.

Utána mentem halkan, lábhegyen: 
Mért jött a földre? És hová megyen?
Láttam, hogy szétnéz és habozva áll,
Mint vándor, aki útat nem talál...
Sugárt vetett a dúsak palotája,
És a karácsony égő, cifra fája
Az ő emlékét ünnepelte mind.
Fejét megrázta bánatos mosollyal,
S elfordult tőlük s ment tovább megint.

Uralkodók kastélya bűvösen
Ragyog felé... De nem megy arra sem,
Csak fölsohajt: "Komor, kevély királyok!
Imádkoztok bár, mindig készen álltok,
Hogy a szegény, ártatlan, gyönge népet
Irtóztató harcokba kergessétek!
Mit ér e nagy fény, e sugár-özön,
Ha szívetek sötétebb a pokolnál?
Megyek tovább! ...Hozzátok nincs közöm!"

Felhőkbe vágó roppant templomokban
Tömjénfüst lebben, gyertyák lángja lobban,
És szentélyében a hatalmas háznak
Misés papok buzgón hallelujáznak.
De ő nem lép be. Arcát elfedi
Mély fájdalommal a názáreti: 
"Egész világnak nyitva áll egem,
S ti csak lázítni, csak gyűlölni tudtok!
Rossz pásztorok! Nem kelletek nekem!"

Egy hosszu házra, gyermekkel tele,
Az van fölirva: Árvák menhelye.
És közepett' a félénk, méla hadnak
Mosolygó dámák versenyt osztogatnak
Ételt, ruhát, száz apró cifraságot.
Ezek közé már-már betérni vágyott...
De mégse! ... Fájó pillantást vetett
A szép vásárra s ment tovább: "Szivükben
A hiúság több, mint a szeretet!"

III.

És aztán eltűnt a szemem elől.
A föld alá? Vagy a magasba föl?
Mohón kutattam glóriás nyomát,
A néptelen, sötét utcákon át,
De csak az égbolt csillogott le rám
A csöndes, tiszta téli éjszakán.
Mint százezer fényes, kiváncsi szent,
Nézett alá a sok csillag felülről
Isten fiára, ki a földre ment.

IV.

Mint a futó tűz, úgy rohant keresztűl
A városon, hogy Jézus földre szállt!
Az, aki él az Isten jobbja mellett,
S bennünket egykor üdvösségre vált!
Az emberek kábán futottak össze: 
"Hallottad? Itt van! Jézus légy velem!"
S dadogva, sírva tört ki a szivekből
Gyötrő sovárgás, édes félelem.

És a király föltette koronáját,
Az érsek drága püspök-süvegét,
És grófok, bárók kapkodták magukra
A forgós kucsmát, bársonyos zekét.
Vöröslő fáklyák gyúltak ki az éjben.
Az utca forrott, mint a tenger-ár.
S a nagyszerű processzió megindult,
Keresni Jézust: Hol van? Merre jár?

Harangzúgás közt mentek, mendegéltek.
Város nem látott még ilyen csodát.
De fáradságuk hasztalan! Hiába
Kutatnak végig minden palotát.
Ott lesz talán a pompás templomokban,
Hol orgonák mély, szent morajja szól?
A zárdákban, hol szűzies lemondás
Uralkodik? ... Nem! ... Jézus nincs sehol!

V.

És ekkor... messze... künn a város végén,
Hol nép lakik, nálunknál aljasabb: 
Egy szűk, kis ablak annyi fényt lövell ki,
Mint hogyha onnan kelne föl a nap.
Káprázó szemmel, álmélkodva gyűlnek
A ház elé, ahonnan jő a fény...
S meglátják Jézust, akit úgy kerestek,
A legsilányabb kunyhó közepén.

Ott áll, tündöklő, hófehér ruhában,
Mindegyik karján egy koldus-gyerek.
Karácsonyfát hozott nekik s a vékony
Gyertyákat most ő gyujtogatja meg.
A kisdedek tapsolnak és kacagnak!
Hálás örömnek édes csöppje gyűl
A rongyos özvegy elfásult szemébe...
S Jézus velük sír és velük örűl.

Bocsát szemükre mély, irgalmas álmot,
A két kicsinyt lágyan lefekteti,
Aztán kimegy... A fényes társaságra
Rá sem tekint a bús názáreti.
Egy szava sincs hozzájuk. Csak a légben
Zendűl hozsanna, bűbájos zene,
Míg lassan, lassan eltűnik a földről
A szenvedők s szegények Istene!     
 
angel

Ábrányi Emil

Ne vedd zokon... 

Ne vedd zokon, szerelmem,
Ha lelkem, mely tied
Egész a sírig, olykor
Körödből elsiet.

Szabad madár a lelkem,
S madárnak szállni kell,
Versenyt röpülni bátran
Az ég felhőivel...

Fölcsapni a magasba,
Hol a vihar terem,
És ringatódzni hosszan
Az örök étheren.

De mint a kék magasból
- Ha röpte véget ér -
A leggyorsabb madár is
Fészkére visszatér:

Aképp leng vissza hozzád
Bolyongó szellemem,
És boldogsága fészkén:
Hű szíveden pihen.

heart

Ábrányi Emil 

Október hatodikán

Amennyi könny van a szemekben,
Hulljon ki lassan, permetegben,
S elsírva mind, kezdd ujra még;
Siratni őket nincs elég!
Nő, könnyeid peregjenek,
Mint szerte hulló gyöngyszemek.
S te férfi-szív, zord mint a kő,
Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
Légy forrás, szirtből szökkenő.
Hulljon ki mind, gyász árjakint,
Amennyi könny van a szemekben!

Ahány fohászt szűl ember ajka,
A legnemesbbet fölsohajtva,
Mit a tusázó szív terem,
Mikor szent búja végtelen...
Fohász, a mélyek mélyiből:
Értük szakadjon égre föl!
Istent, ha alszik, verje fel
A gyász s iszony regéivel!...
Vihar gyanánt zokogja el
E nap setét történetét
Ahány fohászt szűl ember ajka!

Ahány virágot kéz letéphet,
Még hervadatlant, ifjat, épet,
Díszitni a halált vele:
Jövel! tegyük kövükre le.
Mosolygó, szép menyasszony, add
Mirtusból font koszorudat.
Oltárra fűzött friss virág
Jer méltóbb helyre: fonjad át
Kilenc bitó talapzatát!
Itt haltak, itt! E helyre vidd
Ahány virágot kéz letéphet!

Amennyi villám van az égben,
Szülemlő rémes, vad sötétben,
Mikor a nemző fergeteg
A bősz felhőt csókolja meg
S nász-táncot jár a föld pora:
Sújtson le, mint nyíl zápora!
Ahány bakó, ahány cseléd
Az árulást szolgálja még:
Szakgassa, törje, zúzza szét!
Álljon e rút fajon boszút
Amennyi villám van az égben!     
 
mail

Ábrányi Emil

IBOLYÁK.

Kis leány az utca-sarkon,
Ibolyáid megveszem,
S valamennyit, valamennyit
Egy kis sírra ráteszem.

Tudjátok-e, ibolyácskák,
Kit takar a néma hant?
Egy korán, korán elhervadt
Bimbó nyugszik ott alant.

Édes bimbóm! Az enyészet
Keblemről szakgatta le.
Menjetek utána mind, mind,
S hervadozzatok vele!

mail

Ábrányi Emil

HAZA.

Tőlem ragyoghat más föld! Kandi szemmel
Meg nem kivánom! S adhat mostoha
Sorsot e hon: hordom szent türelemmel,
De más nép tagja nem leszek soha!
Hazám szép nyelve, csak téged csodállak,
Erővel, bájjal, fönséggel tele!
Bölcsőm felett magyar szót suttogának.
Koporsómat magyar szó zárja le!

mail

Ábrányi Emil

A PILLANGÓ HALÁLA.

Szegény pillangó! Haldokolva ott űl
Egy rózsatőn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.

Lám! szól a hangya. Megmondtam, hogy igy jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.

Minket lenéztél, és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétből telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!"

Sajnállak! mond egy vékony lábu szöcske.
Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sőt örökké
Epeszt a vágy, de én máskép teszem.

Én cirpelek sorvasztó szerelemről
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát.

Botor lény! mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat...
Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt... nos, hát mi maradt?

Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!

S a negyedik szól: Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfitnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?

Igy szólnak sorra. Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.

Amerre szálltam: halmokon, mezőkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.

Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!

Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehellete!

Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el előlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielőtt ébrednék, meghalok!

Szólt s hangja elhalt. Egy végső sohajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a mult
Összes heve... Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.     
 

mail

 

Ábrányi Emil

Hazádnak rendületlenül 

A sok nagyúr kiment Párisba, Bécsbe, 
És életét ott künn dőzsölte át. 
Legtöbbet kaptak a hazai földből, 
Hát legjobban feledték a hazát. 
Csak egy maradt halálig hű: a költő! 
Mint a madár mely énekelve ül 
Szegényes fészkén: itt maradt s dalolta: - 
Magyar! Hazádnak rendületlenül! 

Ha elszegődik más ország fiának, 
Ha szent lantjával vándorútra kel, 
ha megvetéssel néz csekély fajára, 
S kis nemzetét nagyobbal váltja fel; 
Dúsgazdaggá lesz s Európa-szerte 
Nevére hallgat a kiváncsi fül; 
De itt maradt. És ezt dalolta híven, 
Csak ezt: Hazádnak rendületlenül! 

E földből itt, bár naggyá te daloltad, 
Kevés jutott osztály gyanánt neked. 
Mégis te voltál mindnél gazdagabb úr; 
Te adtál vissza roppant kincseket! 
Mert nincs vagyon, nincs ércek milliója 
Olyan mesés nagy gyémánt sem kerül, 
Mely többet érne a te Szózatodnál, 
Ennél: Hazádnak rendületlenül! 

A bánatos mult, bús történetünknek 
Sok szép emléke, fenkölt vigasza: 
Ez volt a gazdagságod! Képzeletben 
Tied volt, költő, az egész haza! 
Nagy társaságod: Árpád, a vezérek, 
A had, mely büszkén Pusztaszerre gyűl, 
És kardjuk élén villámlik parancsod: 
Magyar! Hazádnak rendületlenül! 

A nyelv pompáját öltötted magadra 
Miként egy király. Azzal takartad el 
Vékony szerencséd. De fölért e köntös 
A trónusok bíbor kelméivel! 
Végig hímezted bíbájos szavakkal 
S király-palástod legfőbb díszeül 
Rátűzted ezt a fényes drága-gyöngyöt: 
Magyar! Hazádnak rendületlenül! 

Multunk fölött dicsőn borongva szállasz 
És szárnyalás nincs több ilyen magas! 
A legnagyobbak is tőled tanultak 
Röpülni tőled, ó királyi sas! 
Még a világ legbüzskébb csalogányát 
- Kihez hasonlót több század se szűl - 
Petőfit is te oktattad ki ezzel: 
Fiam! Hazádnak rendületlenül! 

Mi, unokák is édes fájdalommal, 
Bús hévvel nézünk a magasba rád! 
Tőled tanultuk, mester, hogy szeressük 
Forrón e sokszor hálátlan hazát! 
Hogy itt szenvedjünk s itt legyen a sírunk, 
Ha testünk majd e föld porába dül; 
Hogy végóránkig azt mondjuk, amit te: 
Igen! Hazádnak rendületlenül! 

Míg bennünk szív lesz, hogy szeretni tudjunk, 
Míg érezzük, mi valódi szép, 
Míg büszkeségét gyáván eldobálva, 
Meg nem tagadja önmagát e nép... 
Míg nem leszünk olyanná, mint a holt víz, 
Mely északon örök fagypontra hűl: 
Nagy, szent hűséget esküszünk lobogva 
Neked s hazádnak rendületlenül!     
 
mail

Ábrányi Emil

OLY SZÉP, MIKOR...

- 1881. -

Oly szép, mikor bús, hosszu éjszakára
A láthatárt új hajnal fogja át.
Pirúl az ég s az ébredő, setét föld
Boldog sejtésben sírja harmatát.

Mikor rám néztél, mélyen elpirultál,
Míg szép fejed szelíden meghajolt.
Ó kedvesem! E bűbájos pirosság
Kezdődő üdvöm hajnalpírja volt!

Ha gondolok rá, nedvesűl az arcom.
Halk permetegként hull a könny oda.
Ne félj! E könny itt hajnalodni kezdő
Boldogságomnak csendes harmata.

mail

ÁBRÁNYI EMIL

Napfény a mezőn

A nap benéz az ablakon,
Ahol lakom,
Ragyogva, álmot oszlatón.
Aludni többé nem tudok.
Felöltözöm s megyek, futok,
Futok ki nyakra-főre
A szomszédos mezőre!

Vidám pacsirta már dalol.
Nótája szól
A tündöklő kékség alól.
Nincs a bohónak semmije,
Mégis dalol szegény feje.
Dalolgat egyre, szépen,
Az ég sugár-ölében.

Azt súgja minden zsenge ág,
Minden virág:
,,Légy üdvöz ó édes világ!
Légy üdvöz ó meleg sugár!
Gyors elmulás a vége bár,
Én semmitől se félek,
Csak élek, élek, élek!"

Bolyongok én is boldogan,
Csak úgy magam,
S lelkemben ujra dal fogan.
Érzem, hogy a halál se más,
Csak folytonos feltámadás
Víz-cseppben, fűben, fában,
Virágok illatában.

Érezlek, roppant Alkotó,
Te bölcs, te jó,
Magadról mindig hallgató!
Érzem, mily szép a földi lét!...
S mély áhitattal száll feléd,
Míg látok, hallok, élek:
A halhatatlan lélek!

mail

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on