Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szuhanics Albert versei ( 3 )

 

Boldog névnapot !

 

Szuhanics Albert:

Zsuzsanna napi köszöntő

Amennyi Zsuzsanna lakik a vén földön, 
annyiszor poharam jó borral megtöltöm. 
Mindegyiknek iszom áldomást nevére, 
segéljen bennünket a hegyeknek vére!

Kívánom tinéktek Zsuzsannák, kedvesen, 
éveitek száma százegy fölött legyen! 
Betegség kerüljön, míg e földön éltek, 
legyetek mindvégig szerencsések, szépek!

Zsuzsika és Zsanna, kívánom vigadj ma! 
Kapjon finom tortát minden Zsuzska baba! 
Zsuzsannák, Zsuzsikák, csakúgy, mint a Zsuzsik, 
Küldök én tinéktek nagy, cuppanós puszit!

Zsazsa, Zsú és Zuzi, koccintok veletek, 
én még azt kívánom, boldogok legyetek! 
Liliomot küldök versben Zsuzsannáknak, 
légyen nagy ünnep ez az egész világnak!

mail

 

Szuhanics Albert

A kíváncsi facsemete

Erdő mélyén facsemete,
búsan zörög a levele.
Semmit nem tud a világról,
úgy dönt, útnak indul mától.

Sóhajtozik minden virág,
inti a sok bokor, s a fák
"Itt vagy velünk biztonságban,
eltévedsz a nagyvilágban!"

"Gyönyörű az erdő vélünk,
több száz évet is megélünk.
Törzsünk erős, madár lakja,"
így szól sudár öregapja.

Ám elszánt a facsemete,
oly kíváncsi szegény feje.
Azt hiszi, minden egyszerű,
s útnak indul a zöld fülű.

Hamar kiér a mezőre,
mint a szél úgy fut előre.
El is ér egy lombos tanyát,
ahol éppen vágják a fát.

Felderül a gazda arca,
"hej de sudár, szép fafajta!
Vágjuk hát fel egykettőre,
remek deszka lesz belőle!"

"Ennek a fele sem tréfa,
mért is vagyok ilyen szép fa?
Ám ha göcsörtösebb lennék,
tűzifának elmehetnék..."

Eleget tud a világról,
jobb ha nem kíváncsi mától.
Ahogyan csak telik tőle,
szalad vissza az erdőbe.

Fut utána fejszés sereg,
ám elrejtik a levelek.
bokrok a lábához bújnak,
eléje zöld falat húznak.

Boldog már a facsemete,
hogy megmaradt az élete.
Mivel igen jól megjárta,
nem kíváncsi a világra!

El sem vágyik többé soha,
miért lenne ily ostoba?
Földbe ereszt mély gyökeret,
növeszt sok-sok falevelet.

Madarak lombjába bújnak,
hálát adnak ott az Úrnak
Hogy buja zöld rejti őket,
nem félik a nagy felhőket.

Minden vadnak ernyő legyen,
árnyékában gomba terem.
A nap fénye csillog rajta,
büszke törzsét meg nem hajtja.

Óva inti a cserjéket,
"itt találtok menedéket"!
Ne legyetek kíváncsiak,
hagyjátok azt a csacsinak!

Mondd ki bátran

Mondd ki bátran, ne hallgasd el
ami lelked rejtett titka.
Orcád pirul, ímé a jel,
kulcs, mi szíve zárját nyitja...

Ha nem teszed, elemészthet
a bensődben izzó parázs.
Titkod temeti enyészet,
s rajtad kívül nem tudja más.

Mondd ki bátran, nézz szemébe
annak akit nagyon szeretsz.
Szomjazol hű szerelmére,
boldog nélküle nem lehetsz!

Ha nem teszed, mint a virág
elhervad majd gyönge tested.
Nem öleled át derekát,
sosem ismersz édes estet...

Nézz szemébe, s mondd, míg lehet,
úgy szereted, úgy imádod,
hogyha ő is viszont szeret,
mindened lesz, napvilágod!

Mondd ki bátran, ne habozzál,
néki adod az életed.
Ő is álmok szárnyain száll
s te megtudod, nagyon szeret...!

Szuhanics Albert

 

Úgy gondolom, ez vagyok én...

Ha majd egyszer virradóra
felkél a nap, üt az óra
nem leszek, nem leszek...

Megszólal a büszke kakas
kakasszóra felkel a nap
s nem kelek, nem kelek...

Csönddé válik fáradt szívem
kisgyermekként nyugszom híven
föld alatt, föld alatt...

Mint kit anyja karja ölel
rám az álmok álma jön el
szendergek, szendergek...

Ha főnikszként felkel a nap
fenn a fényben vele halad
szép lelkem, szép lelkem...

Testem a föld, szellemem fény
úgy gondolom, ez vagyok én
örökkön, örökkön...

Fent a lelkem Istent imád
s te idelenn mondj egy imát
érettem, érettem...!

Szuhanics Albert

Napraforgó

Napraforgó, te szép virág,
sugarát a nap szórja rád.
Te vagy neki leghálásabb,
mert a napfény leghőbb vágyad.

Sárga arcod sosem komoly,
ha nap süt rá, csupa mosoly.
De ha útján tovább állna,
te még vágysz a boldogságra.

Felé fordítod az orcád,
nem vesztheti fénylő voltát.
Ragyog a te arany hajad,
levélhangon suttog szavad.

Amikor kis szellő lebben
nincs virág, mely szólna szebben.
Fényes arccal dicső imát,
napfényt nincs mi jobban imád.

Mikor jönnek bús fellegek
nem ragyog szép orcád neked.
Árnyak fedik, sápadt, komor,
leolvad a csodás mosoly.

Földre tekint a szép fejed,
arany hajad fakó neked.
Vággyal teli sóhaj fakad
zöld kebledből: "Süssön a nap!"

Kibukkan a felhők mögül,
a tüzes nap -, Boldog, örül,
feléled a napraforgó,
sárga arca mily mosolygó!

Szuhanics Albert

A magyar vidék

A magyar pusztákon hideg szelek járnak,
sárga haját tépik a fázós határnak.
Fűszoknyája szélét pajzánul feltárják,
hol termékeny ölét magvetők nem járják.

Elhagyott szeretők, elapadt szerelmek,
dús mezőink szerte parlagon hevernek.
Hiába hull eső, mi áldás vetésre,
könny szökik kék egünk bánatos szemébe.

Hej, pedig szorgalmas az itt élő ember,
a magyar vidéken a munkáskéz nem kell!
Idegenből venni a génkezelt étket?
El e kövessünk már ily esztelen vétket!

Nem születik nálunk, csak kisszámú gyermek,
az is gyengén táplált, nem dédelget tervet.
Gyarapodást nem lát, pusztul itt az élet,
hiába néz körül, nem talál jót, szépet...

Kevés a házasság, nincs lakásunk, házunk,
csak az adóság hegy, amit meg kell másznunk.
Az növekszik egyre, menjünk fel a hegyre,
tapossuk rögjeit, végtelen verembe!

Hordjuk szét e hegyet, nyoma sem maradjon,
ehhez a Jósten elég erőt adjon!
Így tegyük simává az utódok útját,
ássuk meg hűlt helyén az igazság kútját!

Hogy mi tiszta vizet önthessünk pohárba,
magyar termést gyűjtvén megáldott kosárba.
Legyen boldogulás, munka és értéke,
hogy otthonunk legyen, s gazdagodás végre!

Békében, jólétben szeretnénk már élni,
tervezni, alkotni, szebb jövőt remélni.
Népünk megmaradjék, tovább gyarapodjék,
békesség, tisztesség, becsület legyen még!

Újra magasztalván az ősök emlékét,
a nemes lelkeket, alkotás szépségét.
Kacaját, örömét víg gyerekseregnek
hallgassák boldogan, kik ma keseregnek!

Szuhanics Albert

A magyar vers útja

Majd ha ezer érctorokban
szóvulkánok lángja lobban
morajlón, mint Vezúv mélye,
égre tör ős szenvedélye!

Akkor lesz a vers költemény,
észak-fokként rideg, kemény,
mint a megszilárdult láva,
Pompei lakóinak átka...

Abból tör ki egy halk ima,
mint madárfütty, könnyű, sima,
éjjel száll a néma égre,
csillagmezők közepébe...

Magányosan, haloványan,
ring a Holdnak fénykarjában,
szitálva hull szép orcánkra
sós könnyeink oltalmába...

Magyar földön, magyar verset
így fog tanulni a gyermek,
édesanyja csodás nyelvén,
Kárpátok mély terjedelmén...

mail

Miért vágyunk boldogságra?

Mért vágyunk a boldogságra?
Úgyis hamar tovaszáll.
Beolvad az ég színébe,
s eltűnik a kék madár...

Mért vágyunk a boldogságra?
Érinteni nem lehet.
Szappanbuborékként pukkan,
nyújtsd csak érte a kezed...

Mért vágyunk a boldogságra?
Mert a legszebb, legtisztább
szeretetben marad csak meg,
ha nincs..., elillan inkább....

Nincsen nála szebb érzés ám,
sugárzik az arc, a szem.
Őrizzük meg szeretetben,
s velünk marad, azt hiszem...

Szuhanics Albert

Nap felé fordulva

Urunk tekints le ránk,
fenn a magas égből,
Nézd, pusztul a magyar
rút balsors kezétől!

Elfogynak a javak,
mik szolgálják népünk.
Súlyos terhek alatt
bús jövőnket féljük.

Már csak hitünk maradt
Mi Urunk te benned,
Áldd meg kezed által,
s fennmarad a nemzet!

Tiszának, Dunának
dús földjein újra
Ős-dalra fakadjon
vén hegedűk húrja!

Szép arcú menyecskék
karjaiban gyermek.
Jövőnk reménységi,
kiket ők ölelnek.

Mint Mária Jézust
tartja az ölében,
Úgy légyen most sorsunk
Istenünk kezében!

Ősi patrónusunk
szépséges Szűz Anyánk,
Tiéd az országunk
tiéd magyar hazánk!

Árpád népe fejét
hadd emelje újra
Büszkén a magasba,
Nap felé fordulva!

Szuhanics Albert

mail

Síron túli kezek

Ímé eljő a nap,
ami az utolsó,
áldást hint majd a pap
vár ránk a koporsó...

A testünk földdé lesz,
por megtér a porhoz,
s üdvözülő lelkünk
öröklétet hordoz.

Ma holtaknak intünk,
köszöntvén a jókat,
mégis el kell hinnünk
velük, leszünk holnap.

Addig is az emlék
a mi összekötőnk,
mert szerettünk nem rég,
s már nincs közös jövőnk.

A szívünkben élő
bánatos szeretet
sajdul, míg a végső
elmúlás közeleg...

Őszirózsa szála,
krizantémnak csokra
fájó szívünk árva
emlékező bokra.

Táncoló gyertyaláng,
élő emlékezet...,
áldást osztanak ránk
síron túli kezek.

Szuhanics Albert

Régi édesanyák

Régi édesanyák, őrző angyalok,
boldogok voltunk, míg ránk vigyáztatok.
Ételszagú konyhák emléke lebeg
illatokkal átszőtt pára-felleget.

Tűzhelyen főtt ebéd, meleg vacsora
ízei a szánkban, nem múlnak soha.
Kötényetek mögé bújnánk ma is úgy,
félelmeink ellen, ha kísért a múlt.

Simítaná fejünk ráncos kezetek,
ahogyan hűs árnyak megérintenek.
Sóhajok szárnyain vigasztalva még,
mint ahogy könnyű s szép álmot ad az ég.

Régi édesanyák, galambősz anyók,
mosóteknő mellett tanultuk a jót.
Ajkatokról folytak ősigék, szavak
s mi ittuk, mint forrást megriadt vadak.

Úgy formázott kis szánk, hangot, mondatot,
hogy rajta szemetek fénye ragyogott.
Féltve és vigyázón adtátok nekünk
magyar anyanyelvünk, édes ételünk.

S ha néha udvaron teregettetek,
dalolva lépkedtünk olykor veletek.
Tiszta volt a szívünk, s mint fényes ruhák,
úgy őrzi meg lelkünk idők illatát.

Szuhanics Albert

Évszakok...

Te nem jöttél, én vártalak,
gyapjúkarú, vén fák alatt.
Ha suttognál, az volna jó,
míg csöndesen hull rám a hó...

Elmúlt a tél, s még vártalak,
haloványzöld fűzfák alatt.
Pattan a rügy, madár dalol,
s te nélkülem jársz valahol...

Sugárzó nap lángja alatt,
őrült vágyak közt vártalak.
Nyár tüzében felhevülten,
árnyak közé menekültem...

Aranysárga fák levele
hulldogál rőt avarba le.
Szívem dobban újra érted,
könnyek között érkeztél meg...

Sápadt őszi napfény ragyog
szép orcádon..., rabod vagyok.
Nem kérdem én merre jártál,
csak hogy végre rám találtál!

Szuhanics Albert

Száz tavirózsa

Nem nézek oda, csak vedd le ruhád,
fürödj meg nyugodtan, senki se lát.
Leszek én vízforrás, lágy, ringató,
s testedre vigyázó, hűs, tiszta tó. 

Nem nézek oda, csak merülj alá,
s válok dús haboknak fodraivá.
Karomban tartalak, becézlek majd,
száz tavirózsa, míg bennem kihajt.

Nem nézek oda, hát nyisd ki szemed,
látod, a tó tükre szebb nem lehet.
Száz tavirózsa vesz téged körül,
haj-zuhatagodnak napfény örül.

Nem nézek oda, bár megtehetem,
napfénnyé váltam a nyílt vizeken.
Kilépsz a habokból, s megláthatod,
bőrödön csillagként én ragyogok.

Szemedben villanok, s szárító szél,
borzongó testeden..., az lettem én.
Nem nézek oda, csak érintelek,
lágy szellő vagyok én..., s lélegzeted...

Szuhanics Albert

A legszebb nap...

Legszebb napunk ma jött el nekünk,
kéz a kézben egybekelhetünk.

Örömkönnyek boldog arcodon,
fogod kezem, s a kezed fogom...

Ellenedre semmit sem teszek,
jóban-rosszban melletted leszek!

Nyújtsd hát felém remegő kezed,
hogy leéljem az életem veled!

Az oltár előtt kijelentem én,
azt akarom, te légy az enyém!

"Igen! - Igen!" Szebb szó nem lehet,
amit ajkunk vággyal elrebeg.

Végtelenség gyűrűjét fogadd,
melyben szívem vágya megfogant!

Rajtad kívül nem kell senki sem,
már ezután tied életem!

Hűségeskünk csókkal pecsételt,
szívünk szabad vágya vezérelt.

Utódoknak legyünk példakép,
hogy párosan élni csodaszép!

A szerelmem örökké tied,
legyen ebben töretlen hited!

Amíg élek, melletted leszek,
úgy segéljen Isten engemet!

Szuhanics Albert

Szívsziget a kék tengeren

Szívsziget a kék tengeren, szívsziget,
van rajta egy álombéli vágyliget.
A kék tenger szerelemnek tengere,
boldogságban úszva juthatsz el ide.

Nem lehet, hogy célt ne érjek, nem lehet!
Elraboltad lángra lobbant szívemet,
vágyligetben lobognak a tüzei,
a te szíved szívszigetről üzeni... :

"Gyere értem, vágyligetben epedek,
szívszerelmem tűzvarázsban született!
Enyhet adó csókjaidért cserébe
tied leszek, mint egy tündérmesébe'." 

Hozzád szállok a szerelem szárnyain,
habok fölé emelnek a vágyaim.
Szívsziget a kék tengeren, szívsziget,
van rajta egy álombéli vágyliget.

Megérkeztem, karjaimban tartalak,
pilláidon tarka lepkék alszanak.
A valóság édesebb, mint az álom,
otthon vagyunk szívszigeti tanyánkon.

Szívsziget a kék tengeren, szívsziget,
van rajta egy álombéli vágyliget.
Vágyligetben piros rózsa virágzik,
boldogságunk könnyeiben elázik.

Szuhanics Albert

Halál atyánk...

Halál atyánk, halál anyánk
állandóan várnak reánk,
halálosan szeretnek ők,
pedig nem is földi szülők... 

Én vagyok a halál fia,
jöhet fohász, jöhet ima,
halálom el kell szenvednem,
hozzá kell majd haza mennem!

Nem sietek oda persze,
nem vágyom arra a percre,
ám ki nem hagy már el ágyat,
az az ember haza vágyhat!

Kinek elromlott élete,
utolérte a végzete,
végleg elfogy a türelme,
halál annak segedelme!

Ha rád szakad adóságod,
megutáltad e világot,
szégyentől is megmenekít,
érted eljő, s mennybe repít...

Megszabadít fájdalomtól,
betegségtől, bánatodtól,
szétroncsolódott testedtől,
ingyen teszi, szeretetből!

Eljön értünk, mint jó anya,
ha elbukott, lánya, fia,
visszaszólít ő magához,
hazavezet az atyához...!

Ezért soha ne félj tőle,
gondolj rá, mint szeretőre,
mindig vár rád, sosem hagy el,
őnála te otthon leszel!

Szuhanics Albert

Végtelen szerelem

Dér szállott hajamra
az ősz jöttét érzem.
Megbékülök véle
csöndben, halkan, szépen...

Elteltek az évek
jött bánat és öröm.
Azt hogy velem voltál
mindvégig, köszönöm!

Tétova levelek...,
sárga kert az éden.
Peregnek bágyadtan,
lassan, halkan, szépen.

De az emlék fája
örökké zöld, zsenge.
Ifjúságunk álma
soha nem pereg le...

Az első pillantás
mosolygó gyümölcse..
Az mi elvarázsolt
sosem hull a földre!

Arany nap ragyogott
ezüst nyár hevében.
Szerelmes tűz égett
mindkettőnk szemében.

Fogtam a kezedet,
te fogtad a kezem.
Én voltam te veled
te voltál én velem...

Szép lesz ez az ősz is...,
dér csillan hajadon.
Szívemben olyan, vagy
mint ifjú hajadon.

Én mindig csodállak
újdonság vagy nekem.
Miénk a nem múló,
végtelen szerelem...

Szuhanics Albert

Préselt virágszirom

Könyvlapok közt préselt szirom
az vagyok neked,
résnyi világ az én hazám,
s álomtengerek...

Mozdulatlan szorít engem
két dimenzió,
rabként senyved szabad lelkem,
örök lázadó!

A te két szép pillád között
van egy kis sziget,
ott lettem én elszáradó
kék akácliget.

Kitikkad a szívem lassan
kis lap lesz, tudom,
préselt akác-szirom leszek
egy bús alkonyon.

Akkor érzed meg te végül
mit tettél velem,
s könnyeiddel elborítasz
majd egy éjjelen.

Megdobban a szívem újra
szabad leszek én,
lepkeszárnyon ellebegek
létünk kék egén.

Ám ha lelkem hozzád térne,
ne engedj közel,
a te szemed mély tüzének
égett lepke kell!

Megkereslek, mégis újra
kék szirom leszek,
préseljél le, hadd díszítsem
emlék-könyvedet!

Aki téged nagyon imád
szabad nem lehet,
nem elég a világ neki
annyira szeret!

Szuhanics Albert
 

Hegedűszó

Sír egy hegedű,
mint a fájó lélek.
Húrjain megrezzen
halál és az élet.
Szívbe markolóan,
sorsát gyászolóan,
Keserves, szárnyaló,
csupa magyar szólam.

Sír egy hegedű,
könnyek nélkül jajgat,
Benne fájó sorsa,
minden hű magyarnak.
Átsuhan a hangja,
Tiszán, Dunán, Budán,
Mint egy langyos eső,
tikkasztó nap után.

Sír egy hegedű,
sorsunkat sírja el,
Hozzá egy pacsirta,
fennkölten énekel.
Messze száll a hangja,
hallják a csillagok,
Még a fényes ég is
vélük együtt zokog.

Könnytelen hegedű,
de az ég könnyel sír,
Száraz bánatára,
esőcsepp lőn az ír.
Sírjál hát, magas ég!
Sirassad a magyart,
Támassz tornyos felhőt,
vad szelet és vihart!

Söpörd ki bánatunk,
ebből a világból,
Könnyeink töröld el,
hadd vigadjunk mától!
A síró hegedű
víg nótákat játsszon,
hogy ríva vigadjunk,
e magyar valóságon...!

Szuhanics Albert

Ki lelkedhez beszél

Olyan legyek,
mint a néma hegyek?
Mint búvó patak,
ami rejtve halad?

Olyan legyek,
mint csend a kápolnában?
Mint átlátszó víz
fekete pohárban?

Olyan legyek,
mint a sziklaorom?
Mely megmászhatatlan,
s rajta még vártorony?

Olyan legyek,
mint temetői csönd,
Melyet néha csak
a zúgó szél köszönt?

Ne legyek ilyen!
s nem leszek, hiszen
A szabadra tárt kapu,
mely világra viszen!

Legyek olyan,
mint a tiszta tó,
Melynek alján is
minden látható!

Legyek hangos,
olykor halkabb,
De szólok hozzád,
mindig halljad!

Vannak ihletek,
mit megosztok veled,
Mint egy költemény,
olyan leszek én!

Olyan leszek én,
ki lelkedhez beszél!
Ne aludjál el,
ébredezni kell!

Mert a lélek szent,
s benne életed!
Őrizd e kincsedet,
Ezt mondom neked!

Szuhanics Albert

Az igazi férfi könny nélkül sír

Hangosan zokogni soha nem bír,
az igazi férfi könny nélkül sír!
Reá is borulhatsz, támasz lehet,
mindig megvigasztal, hiszen szeret.

Ilyenkor elővesz egy-két poént,
viccesen nevetgél mosolyodért.
Pedig ott legbelül veled zokog,
nagyobb a fájdalma, mint gondolod.

Az igazi férfi könny nélkül sír,
száraz a papír, ha levelet ír.
Soha az ő arcán nem láthatod
lelkének kínjait, s a bánatot.

Talán ha jól figyelsz, meghallod még,
körötte finoman remeg a lég.
Ilyenkor egy sóhaj szívéből száll,
mint zárt kalitkából a rab madár.

Az igazi férfi így könnyebbül,
kebléről egy sóhaj mennybe repül.
Ég tengerébe száll, mint egy sirály,
angyalok könnyéből esőt szitál.

Helyette zokog fenn a magas ég,
tisztító esőt küld lágyan feléd.
Sós íze arcodon pereg..., pereg,
vigasztal s szárítja könnyeidet.

Szuhanics Albert

Búcsú a nyártól

Kihuny már a nyár szerelme,
ajkát nyújtja búcsú-csókra.
Ősz országa elközeleg,
bús szél súgja, itt az óra!

Könnyes szemmel válok én el,
drága nyár, hát vége..., vége.
Álmaimban őrizgetlek,
míg emlékszem minden szépre!

Nyári napból az utolsó,
visszaforgatni nem lehet.
S meg nem állít soha senki,
múló időt, sorskereket.

Hűvös éjen búcsú ének,
ajkaimról messze zengő.
Orcámra folyt könnyek árja,
tengerré vált őszteremtő.

Majd ha újra eljön a nyár,
Vénuszként kel kék habokban
új dalt zeng szép lelkem húrja,
szívem szerelemre lobban!

Szuhanics Albert

Szeret az Isten tégedet

Ismer az Isten tégedet,
nem tudod, mily régen szeret.
Álmodott saját képében,
megformált anyád méhében.

Szeret az Isten tégedet,
teremtett neked kék eget.
Csodás mezőket virággal,
minden betölt a madárdal.

Lehet, hogy van ezer hibád,
ő mégis atyádként imád.
Ám de ha benne nem hiszel,
nem hagy ő téged még sem el!

Szeret az Isten tégedet,
letörli fájó könnyedet.
Mikor a szíved bánatos,
ő, aki bűnödből kimos.

Az Isten tudja útjaid,
szíved legmélyén ott lakik.
Ismeri rejtett titkodat,
míg őrzöl féltetett álmokat.

Hozzá térsz meg majd, mint gyerek
ki jó atyjához érkezett.
Életed mikor véget ér,
nála a kezdet és a cél!

Szeret az Isten tégedet,
nyújtsd ki hát felé két kezed.
Haza térsz hozzá, átölel,
soha többé nem vétkezel!

Tudd, meg hogy félned nem szabad,
ha megismerted önmagad.
Benned ég az isteni fény
minden tudása, ős-erény...

Szuhanics Albert

 

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on