Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szuhanics Albert versei ( 2 )

 

Boldog névnapot !

 

 

 

Szuhanics Albert

Zsuzsanna napi köszöntő

Magasan száll a pacsirta
Zsuzsannának napján,
azt énekli: figyeljetek,
a tavasz eljön már!

Itt van, itt a kertek alatt,
örüljetek Zsuzsik,
szépek vagytok, liliomok,
adok nektek puszit!

Névnapotok számos legyen,
s ne lessenek vének
illetlenül meg titeket,
erről szól az ének!

Népi mondás, hogy Zsuzsanna
elviszi a havat,
megszólalnak a pacsirták,
a tél messze szalad...

Én is pacsirtának állok,
s azt éneklem nektek:
szeretetben éljetek ti,
s boldogabbak lesztek!

Érjetek meg százhúsz évet
végig egészségben,
legyen mindig szerencsétek,
s jó kedvetek lészen!

Szuhanics Albert

mail



Augusztusi fohász

Még itt van az augusztus vélünk,
nyár ajka suttog nekünk,
Hogy nem hagy el sohasem minket,
s örökkön szeretkezünk.

Még meztelen bőrünket járja
forró szél finom keze.
Míg fényujjak által virágba
szökken a szív mezeje.

Még hűs vízben jó megmártózni,
tikkad a szomjazó száj.
Még bűvös éj illata illan,
asszonyunk ajkainál...

De közel a hűvös szeptember,
apad az özönlő hév.
Óh, könyörgök pillangós nyárért,
adja meg ismét az ég!

Már foszlik a tündéri álom,
s hűvösek a hajnalok...
Óh, augusztus, én újra várlak,
s bús pillám könnyben ragyog.

Szuhanics Albert

Magyar fohász

Magyar földön magyar ember,
boldogulást remél egyszer,
könnye hull most, mindhiába,
koldus-szegény a hazája...

Csonka ország a mi földünk,
mit a múltból örököltünk,
népünknek is nagy fogyása,
s égig ér az adóssága.

Tudjátok meg, fáj a szíve,
aki e hazának híve,
amilyen szép Magyarország,
oly halovány a mi orcánk.

Már csak egyben van bizalmunk,
kihez buzgón imádkozzunk,
a Magyarok Istenéhez,
segítse meg ezt a népet!

Szőke Tisza, kék a Duna,
két partján van Pest és Buda,
ugye lesz még boldog magyar,
s talpra áll az ország hamar!

Szuhanics Albert

Szeptember közepén


Szeptember közepén a nyár
még itt van, érezni ízét.
S valami szomorú magány
nyomja az ember bús szívét.

Napsugár mosolyog reád,
mint örök időfoglalat.
Ám benne igazgyöngy gyanánt
merengő álmok alszanak.

Gyöngyházfény-mosoly illanó,
az ősz még titkos sejtelem.
Tüzes táltosként vágtató,
telivér nyár már nincs jelen...

Hűs fuvallat, új érzemény,
még zsenge, mint friss lehelet.
Köldökzsinór rőt kés hegyén,
ősz a ma született gyermek.

Szeptember közepén nem sír,
ki álmokat temetne el.
Lelkünk sebére ősz az ír,
ha már a nyárnak menni kell...

 

Egyoldalú szerelem

Mit ér a szív, ha nem szerethet,
Egy gyötrő álom, ó mit ér?
A könnyek árja nem vígasztal,
Oly fagyos az őszi szél...

Mit ér a vágy, ha csak tied,
És nincsen viszont vonzalom,
Ő nem szeret meg soha téged,
Már dér ül a lombokon...

Mit ér az érzés, ha csak fájdalom?
Az ő szívében nem gyúlt ki fény...
Árnyad megnyúl a házakon,
Lépted koppan az út kövén...

Mit ér a bánat, a szívet tépi csak,
S véresen hever a halott remény...
Mi nemrég üdén zöldellt, most a sárba hull...
Körötted mennyi eltiport levél...

Mit ér az élet, csak kín és gyötrelem,
Bánat, és csalódás jut neked...
Kihalt utcákon imbolyogsz,
Fenn a hideg Hold nevet...

Elhidegülés

Síkos mosolyod bágyadtan remeg,
Hidegen, áttetszőn fehérlik kezed.
Szemed ködösen bámul reám,
Nap voltál és lettél,
Rideg-kék leány.

Jeges ár sodorta rőzse lelkedet,
Perzselő tüzedből szürke hamu lett.
Parázs sem maradt belőle nekem,
Mely vígasz lehetne tépett lelkemen.

Téged más vidékre sodort el az ár,
Szerelmednek tüzét más táplálja már,
Zavartan, ködösen néz reám szemed,
Belül már siratlak, elhagysz engemet.

Gondolj rám!

Ha a Nap lesz áll a hegy mögött,
Bíbor fénybe öltözött,
Alkony jár a fák között,
Átsuhan a kerteken a szél.
Ha rájuk néz a holdvilág,
Suttognak az almafák,
Suttogják, hogy gondolsz énreám.

Gondolj rám, gondolj, rám, gondolj rám!
Nincsen senki már velem,
Szólj hozzám, szólj hozzám, suttogjál,
S kedves hangod hozzám száll.

Ha a Nap leszáll a tengeren,
A kék habok mögött,
Vörös fénye megpihen
A hullámok között.
Ha rájuk néz a holdvilág,
Suttognak a parti fák,
Suttogják, hogy gondolsz énreám.

Gondolj rám, gondolj, rám, gondolj rám!
Nincsen senki már velem,
Szólj hozzám, szólj hozzám, suttogjál,
S kedves hangod hozzám száll.

Tizenkét pillangó

Pillangókeringő piheként lebegő,
súlytalanul könnyed, mint a friss levegő,
rebbenő, szökkenő lepketánc, mennyei
csodát varázsolnak természet kezei.

Virágillat-árban éterként illanó,
tarka lepke röppen, tizenkét pillangó,
van köztük egy fehér, s egyetlen fekete,
mert ami egyszerű, nagy annak szerepe.

Legszebb az ő röptük, legszebb az ő táncuk,
bár fekete-fehér, nem színes a szárnyuk.
Tizenkét pillangó táncol a rét felett,
van köztük, amelyik szivárványként lebeg.

Kék táncol pirossal, sárga a lilával,
járnak csodás valcert a fényes világgal,
üdvözlik a napot, zümmög dongó s a légy,
dalos madár s béka szolgáltat szép zenét.

Táncoljatok, lepkék, tizenkét pillangó!
Színes lepkeszárnyon rebbenni volna jó,
pirosan, fehéren, kéken és feketén
vagy lila-bársonyon lebegnék veled én.

Te szállanál velem aranyfényű zöldön,
mint egy szép mesében e tavaszi földön,
szédülnénk a fényben keringő-zenére,
s vörösre festene esteli nap fénye.

Szuhanics Albert

Nemcsak a Nőnapon

A nőkről álmodom,
hol kellem és a báj,
futok egy lány után,
a kecses lábnyomon.

A nőkről álmodom,
hol esküvő után
oly finoman, puhán
szép kezét megfogom.

A nőkről álmodom,
hol boldog a család,
hű hitvesem imád,
időnk nem számolom.

Hisz úgy rohan vele
a sorsnak vonata,
lassan már nagymama,
és hogy csillog szeme...

A nőkről álmodom,
örök társam a nő,
övé e köszöntő
a csodás Nőnapon!

Legyetek boldogok
míg éltek mi velünk,
örökké szeretünk,
amíg szívünk dobog!

Ma nőkről álmodom,
ímé egy szál virág.
férfiszív nőt imád.
s nemcsak a Nőnapon!

 

Sellők és szellők

Hajózom az élet tengerén, 
szellő lebbenését, érzem én, 
sellő úszik, lobog a haja, 
felém árad finom illata.

Hajózom az élet tengerén, 
egy gyönyörű sellő jön felém, 
szívem érted dobban, hableány, 
tied leszek, amíg tart a nyár! 

Hajózom az élet tengerén, 
hamarosan lemerülök én, 
vár reám egy víz alatti vár, 
ott lakik a csinos hableány!

Napfény ragyog derűs arcomon,
az életet vígan habzsolom,
nagykanállal merítek bele,
előttem az élet tengere.

Szuhanics Albert

A reményhez

Hajnalcsillag fényű 
Égi tünemény, 
Istennőnek látszó 
Délibáb-remény! 
Kit teremt a rónán 
Légkör szeszélye, 
Ne bízd magad vakon
Csalfa reményre!
Dús ajkaddal mért mosolyogsz, 
S kacsintgatsz felém? 
Szép szemeddel bátorítván...
Nem vagy már enyém! 
Hogy hihetnék neked? 
Biztattál nagyon; 
Mégis cserben hagytál: 
Túl az álmokon. 

Kertem rózsái közt
Illatosabb nincs; 
Harmatcseppeket rád
Auróra hint; 
Virágba borultál
S voltam én patak
Kristálytiszta vízzel 
Meglocsoltalak. 
Mint zsenge palántot, 
Úgy ápoltalak, 
Álomköntöst szőttek
Rád napsugarak. 
Már csak Lilla szívét 
Vágytam, mint esőt 
Vár a kiszáradó; 
Tikkadt, méla föld. 

Jaj, a hűs fellegek 
Elkerültek mind; 
Nincs mi vágyaimra 
Esőcseppet hint; 
Naptól felhevített 
Sivár rónaság; 
Forró szél fojtja el
Szívem halk dalát. 
Óh! csak Lillát kérném tőled 
Hűs kezét nekem: 
S a mennyekig nem hatolna 
Gyászos énekem. 
Karja közt lehetnék
Én boldog nagyon, 
Mélyen átalélvén 
Hogy nem álmodom. 

Hagyj el, óh Reménység! 
Vár a Hortobágy; 
Hívnak a csárdába 
Vidám cimborák. 
Ha kétségbe esnék
Kulacsom fogom, 
Bort iszom belőle, 
S eszem sem tudom! 
Nékem már a zöld rét veres, 
Bús szívem kihűlt, 
Rózsakertem mélyén sírnak, 
Könnyes hegedűk. 
Bájoló lágy trillát 
Húzz prímás nekem! 
Hová tűnt a remény,
Lillák, szerelem?

A boldogság ha egyszer rád talál,
te jól vigyázz, olyan lesz mint a nyár.
Követi ősz, s a fagyos tél szele,
te nem tehetsz semmit majd ellene.

A boldogság ajándék, meglehet,
nagyobb kincsed, hidd el hogy nincs neked!
Egy bús napon eltűnhet bárhová,
nem őrizted -, későn jössz erre rá.

A boldogság egy csodás kert bizony,
fagyos szél jő egy hideg alkonyon.
Virágaid szép szirma mind lehull,
földön hever, mikor bealkonyul.

A boldogság fakaszthat könnyeket,
mint tiszta tó, csillog a két szemed.
S ha véget ér majd ez a nagy csoda,
bánat tör rád, s bús könnyek zápora.

A boldogság egy félénk kismadár,
létünk egén hirtelen tovaszáll.
Messze repül, eltéved ő bizony,
végleg elhagy egy ködös alkonyon.

Szuhanics Albert

Ne sírjatok lányok!

Ne sírjatok lányok,
mert szállnak az évek,
s hogy minden változik,
ettől szép az élet!

Tizenéves korban
tündérek voltatok,
mikor mindannyian
lány nevet hordtatok.

Már nagymamák vagytok,
szépek az unokák,
ez ma a boldogság,
történnek új csodák.

Több mint negyven éve
mily szépek voltatok,
elárul most mindent
egy fénykép rólatok...

Szép kor a mai is,
úgy hatvanhoz közel,
s emlékezem rátok,
higgyétek nékem el...!

Szuhanics Albert

 

Talán a sorsunk rettegés

Valami titkos sejtelem,
folydogál rejtett helyeken,
úgy, mint egy ősi, nagy folyam,
de, mint egy rejtekút, olyan...

Valami égi, nagy király,
a mennyből permetet szitál,
fejünkre szállva beavat,
titkokba pillanat alatt...

Romok közt néma szellemek,
arról egy táncot lejtenek,
mi van a túlsó oldalon,
mert ami itt van, borzalom.

Valami mindig rejtve van,
keresők vannak oly sokan,
de ki talál is, oly kevés,
talán a sorsunk rettegés?

Szuhanics Albert

 

Ne sirasd a nyarat!

Ne sirasd a nyarat elefántkönnyekkel,
amit a szomjazó, felhevült föld nyel el!
Bár innen rövidül a nappalok hossza,
elejét és végét az éj ujja fosztja...

Ne sirass dús kalászt, hisz aratás sincs még,
lesz az új kenyérből asztalunkra elég!
Magasan jár a nap, sokáig mosolyog,
s friss zivatart hoznak szép felhőgomolyok.

Ne sirass még nyarat, ciripel a tücsök!
Kazlak hűvösében én melléd csücsülök,
vérző pipacsmezőn, a derekad fogom,
égő ajkaidat ezerszer csókolom.

Ne sirasd a nyarat, életünk nyara vár!
Bár rövidebb napok várnak ránk, ugye már?
Míg ifjú a szívünk, távol az ősz köde,
örök szerelmünkhöz időknek nincs köze!

Szuhanics Albert

Amikor eljön az Isten

Amikor eljön, az Isten
meghajlik előtte minden.
Meggyengül, érzi az erőt,
s leomlik lábai előtt...

Amikor eljön az Isten,
vágy többé senkiben sincsen.
Átjárja kegyelem árja,
s megtisztul, ha Istent látja.

Amikor itt van az Isten,
boldogság él szíveinkben.
Nincs többé hiány és bánat.
vágyaink már messze szálltak.

Amikor nincs Isten velünk,
nem kell, hogy csüggedtek legyünk.
Ott van ő mindegyik szívben,
ne félj hát, bízz benne híven!

Amikor az Isten szólít,
lelkeket, szíveket gyógyít.
Nem ismersz fájdalmat, halált,
boldog vagy, mert ő rád talált!

Amikor az Isten hallgat,
keze..., tudd, akkor van rajtad.
Áldását adja ő neked,
fényében élsz, hiszen szeret!

Szuhanics Albert

 

Jöttem egy csillagért...

Csillagpor csikordul talpam alatt
előttem angyalok hada halad.
Hófehér szárnyakon repülnek ők
mennyei seregek, csodás erők.

Itt vagyok, vándorlok közöttetek,
jöttömre fehérbe öltöztetek.
Övetek színarany, s alakotok
végtelen mélységben tűzként ragyog.

Jöttem egy csillagért, én lehozom,
ahogy megígértem, s neked adom.
Úgy ragyog, tündöklik, mint két szemed,
mikor megvallottam szerelmemet.

Vándorlok mennyekben, csillagporon,
villám, nap, planéta mind rokonom.
Lágy eső permetez, sugárzó fény,
angyalok éneke száll én felém.

De vágyam hozzád húz, rabod vagyok,
mennybéli erőim kiolthatod.
Csillagot viszek le, fénye csodás,
ám nekem szerelmed szebb ragyogás.

Szuhanics Albert

A szentek fáradtak

A szentek fáradtak,
elszálltak az évek.
Halott vértanúink
meggyőzték a népet?

Életüket adták
a hitért, a célért.
Meghaltak bárányként,
vagy nyúltak acélért.

Végül elenyésztek,
ki abban, ki ebben.
Rideg temetőkben
múlt bolyong..., kietlen.

Követték a mestert,
hittek ős-mesékben.
Bűnben, megváltásban,
s az ártatlan vérben.

A szentek fáradtak,
új mesékre vágynak.
Lelkeik szétmálló,
vén kövekhez járnak.

Kővé lett a múltunk,
Csipkerózsa-várrom.
Alszik a királylány,
ébredését várom!

Eljő a királyfi,
Ébresztvén Rózsikát.
Fáradtak a szentek,
s a Mester csókot ád...

Szuhanics Albert

 

Kövér a nép

Kövér a nép, mit adtatok neki?
Cipel magán új, súlyos terheket.
A zsír, a háj a szívet terheli,
míg térde dől, tartását törve meg!

Hé, emberek, ébredjetek ti fel!
Damoklész-kard függ fejetek felett.
Egy évtized, s a kórság földre gyűr,
már gyűlnek bús, vészt jósló fellegek.

Az ifjúság csak vonszolja magát,
hisz csontvázán már erős fék a súly.
A szalag nyúl, bebukik boka, térd,
tolókocsi lesz ebből majd sok új.

Vigyázzatok, a lábatok a tét,
a szív, vese, hasnyálmirigy s a máj.
A túlsúly lesz a halál angyala,
küzdjön nagyon, ki ennek ellenáll!

Új édenkert fáin ősgonoszság,
rád tukmálja korunk gyümölcseit.
Ám jól vigyázz, az Úr hangja az más,
türelmes ő, szelíd és óva int.

Te bús magyar, szökkenj most talpra hát,
a háj, a zsír nagy ellenséged, tudd.
Koplalj és fuss, száz árkon-bokron át,
s nagyon vigyázz, az életedért futsz!

Kövér a nép, új dráma kezdete,
a termés nagy, halál fen víg kaszát.
Ne hagyd magad, hát fogyj le most hamar,
mozogj sokat, hogy élhess, s élj tovább!

Szuhanics Albert

 

Nem akarok többet...

Nem akarok többet, mint egy nyugodt percet,
mikor a tűz lángja teám alatt serceg.
Máris időtlenné válik a pillanat,
ezer év telhet el egyetlen perc alatt...

Nem akarok többet, mint egy meghitt órát,
mikor felragyognak a bölcs lelkű hórák.
Csend ül a jobbomon, a balomon béke, 
egy órája ülök..., s talán ezer éve...

Nem akarok többet, egy önfeledt napot,
amelyen lelkemben újra gyermek vagyok.
Biztonságot érzek anyám, apám mellett,
s időtlen időkig lennék boldog gyermek...

Nem akarok többet..., kicsit nyugton lenni,
legalább fél órát ne zavarjon senki!
Csak a csend és béke járja át a lelkem,
s megkerül elvesztett, nagy kincsem..., türelmem.

Szuhanics Albert

Ady búcsúja

Vértelen ajkaim nem dalolnak többé,
jövendő verseim elfoszlanak, köddé.
Fekete kalapom nem árnyalja arcom,
lejárt szabott időm, abbahagyom a harcom.

Szérűim szenesek, lángtengerben palánk,
disznófejű nagyúr aranyon ül, falánk.
Nem küzdök már véle, Góg és Magóg fia,
vén bocskoros nemes, múlt idők Adyja...

Pávaként száll lelkem a vármegye-házra,
az arcom kisimul, nincs benne barázda.
Sötét szemeimet búsan rátok vetem,
a magyar ugaron nem nő muhar nekem. 

Egy eltévedt utas, ki hajdan átgázolt
ismeretlen tájat, zöld hínárú szántót.
Fülében új dalok zúgnak szén-ég alatt,
s mélytüzű csillagok hárfáin hangzanak...

Szuhanics Albert
 

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on