Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Képek / *** Őszi png -gif ***

 

Boldog névnapot !
 

 

Sokan nem szeretik az őszt. Pedig varázslatos évszak. Nehéz meghatározni mit szimbolizál. Hiszen egyszerre foglalja magába az elmúlás ás az újdonság érzését. Valaminek a vége, de mégis közben pompás színekbe öltözik a világ, sejtelmes színekkel ölelve körül a tájat. A levegő illata is egészen más ilyenkor. Csak egy pillanatra veszi fel őszi jelmezét a természet, s máris önszántából lehullajtja. Varázslat, megújulás, elengedés, elmúlás.

Minden évszaknak megvan a maga varázsa. És bár fájó szívvel búcsúzunk a nyártól, az ősznek is vannak olyan szépségei, melybe gyönyörködhetünk. A fák mesés színekben pompáznak, egyedi hangulatot varázsolva a tájnak!

Ez mind az ősz.

Robert Burns 

LEVÉLHULLÁSKOR 

Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a vig ősz örökét.

Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors az időm de röpül!

Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.

Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.

(Fodor András)

Túrmezei Erzsébet

Ősz

Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.

Hullanak a levelek 
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.

Üzensz sárguló levélen,
és elém írod az égen
vándormadarak jelét,
hogy mélyen szívembe rejtsem,
vándorvoltom ne felejtsem,
vándoroljak Tefeléd.

Mind korábban itt az este.
Megért a szőlő gerezdje.
Hadd mondjak, Uram, neked,
mindezért dicséretet.

Köszönetet a ködért is,
a lehulló levélért is,
minden gyümölcsért a fán.
Röptéért vándormadárnak.

Hirdessétek, könnyű szárnyak,
hogy van melegebb hazám!
Át a ködön, át az éjen 
édes zengéssel kísérjen
dérbelepte réteken 
őszi hálaénekem!  
 

Vas István :
ŐSZ FELÉ


Az ősz, mely mindent mosolyogva győz le,
már végighúzza hűvös ujjait
a földön s az lankadva újraéled
a zsarnok nyár után s örül a lélek:
az ősz, az ősz, az ősz van újra itt!

Mondják, hogy ez a természet halála,
az élet az, mely másul, színesül.
Nyár végén minden száraz és halott volt,
úgy szenvedtük a napsugárt, vad ostort,
most zúg a szél, szabadság-énekül.

Úgy öltözik aranyba és bíborba
az őszi föld s pompázva már enyész?
Bár ily halállal halhatnék meg én is,
ragyogva túl halálom végzetén is,
ó élni, halni füst csak az egész

Hollósy-Tóth Klára:

Áldott csendben...

Az erdő langyos őszi fényt ragyogtat,
hull a fákról a sok száraz levél,
szerte széjjel rőt aranyat potyogtat,
terítgeti szét színpompás mezét.

A nap bágyadtan, erőtlenül ragyog
az égbe nyújtózó karok fölött,
mosolyog, mintha üzenne: - Még vagyok!-
simogat a fényözönök között.

Az ősz, kaméleonként színét váltja,
akvarellje díszíti a tájat,
árnyalatai tarka szivárványa
átmenetet ad a színvarázsnak.

Áldott csendjében mereng el a világ,
- Nemlét dalol hal/l/hatatlan hangon,
vigaszt ragyog az Örökkévalóság,
ismerős, mióta élek, hallom - . 
 
 

mail

Tóth Árpád

Őszi beszélgetés

Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Üres berek
Fölé lehajló
Vaksi öreg.

Hej, égi testvér,
Didergő bolygó,
Tüzet keresnél,
Vén, őszi golyhó?
Lenyomva orcád
Földhöz közel,
Bámulod holtát,
S nem hiszed el?

Vagy csöndes őszbe
Halkan leszállván,
Megbújni jössz-e
A bús Föld vállán:
Két hűlő csillag,
Két régi bú,
Egymáshoz ballag,
S meghalni bú?

Míg hulló lombok
Rőt fénye rebben,
Ó, mit is mondtok
Egymásnak ketten?
Hold mondja: "Már csak
Jegem ragyog",
Föld mondja: "Várj csak,
Fáradt vagyok".

"Várj türelemmel,
Jövök már, meglásd,
Átkom, az ember,
Kiirtja egymást,
És csend lesz aztán,
Mély, őszi csend,
S az égi pusztán
Holt por kereng..."

Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Sötét terek,
S öldöklő, gyarló,
Rossz emberek...  
 

Helen Bereg:

Őszi csendélet


Kastély parkjában két odvas farönk között
kopott pad áll, lábához ősz avarja költözött.
Zúzmarás szélű haldokló levélhalom
Fáradtan görög tova az utakon.

Magány jár a fák közt s csendes nyugalom.

Nemrég napfoltokkal játszott itt a szél,
most fellebben egy-egy megdermedt levél.
Szürkés opálkabátban terjeszkedik a köd,
homályba vész a kastély az öreg pad mögött.

Párás, rohadó didergés zizeg lent és fönt.

Nyáron madarak játszottak lombkorona alatt,
most kihalt minden, nincs veréb se galamb.
Tegnap forgataga mára csupán emlék,
megkopott ágak közt Úrrá nőtt a Nemlét.

Avarba simuló elmúlásom ez az őszi kép.  
 

Szabó Lőrinc

Őszi fák


 
  Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az ujszülöttek keze.

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.

Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyujtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.

Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vigan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, -
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.

Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
igér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! - Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.

VJACSESZLAV IVANOV : ŐSZ


A földre hullt levél ajándék,
Körötted bíbor verssorok...
Tündöklő-csöndes a halál még,
Ezüstbrokátja rád ragyog.

Az alkonyat arany porán át
A távol épp így senyvedez;
S hegyek fölé terítve szárnyát
Kék-szürke búd így lengedez.

S a mennyeken sziromlik, ég a
Holdfény - oly tiszta és fehér!...
És imaként szállong a néma
Fákról a lángoló levél...

mail

A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Vörösmarty Mihály

Kassák Lajos: Szeptemberi sugarak

Duruzsolj őszi táj, beszélj hozzám szelíden
mintha az anyák és szeretők nyelvén szólnál
pirosra érett almákról, zörgő diókról
a betakarított gyöngyszemű gabonáról
és jaj, a madarakról se feledkezzél meg
akik már fáznak szegények s csak emlékeik
hintaján libegnek ide-oda a szélben.

Ó, micsoda szelek s micsoda illatokat
hurcolnak magukkal a zord városok felé,
hol a munka embere kitárja eléjük
kormos zubbonyát és két mezítelen karját
magasba emeli, áldva e szép hónapot
miközben az új gabonából sült kenyérre
és a kipréselt szöllő szűz levére gondol.

Rozán Eszter:

Ősz...


Az őszi eső húsomba tép,
tovatűntek a szép napok,
lábam tétován néhányat lép,
elárvult tájon ballagok.

Jajgatva üvöltenek a fák,
levelüket borzolja a szél,
az elrepült nyarat siratják,
nyomukban fájdalom dala kél.

Didereg minden, madár, bokor,
összehúzza magát gerlepár,
e nedves ítélet nem jött jókor,
az egész táj jobb időket vár. 

Kányádi Sándor: Őszi biztató 

Utolsókat kondul
a hegyen a kolomp:
itt nekünk már semmi,
de semmi keresnivalónk.

Borzong a boróka,
a fenyves fölzokog
csordákba verődve
futnak őzek és szarvasok.

Szajzik a patak is:
hártyavékony jeget
csipkéznek szélire
a deres, fagyos reggelek.

De a kikericsek,
a bátor őszikék
arra bátorítnak:
ne félj, nincs minden veszve még.

Tavasz jöttével, ha
megzendül a kolomp,
lesz megint idefönn,
lesz nekünk keresnivalónk.

Zsiga Lajos
Ősz asszonya

Nekem virágot hoz
az őszi szél
Lángot
az éj tüzes szekerén
Háborgó tengerek hullámain
Egy eltévedt érzést
mi szíven talált
Sebzett vadként
felriad a tudat
Ad vagy elvesz
majd a holnap

Beköltözhet-e
lelkem fészkébe
Egy didergő csillag
Mi átmelegítené
öreg napjaimat
s ha mégis oly erős lenne
a tűz
Hogy megperzselné szívem
Ősz asszonya
öledbe hajtanám fejem
Ott álmodnám tovább...

Helen Bereg
Őszi hangulat


Öleld magadhoz nyár
Gyengülő melegét!
Hangtalan jön az ősz.
Tegnap még zöld levél
Nap-nap után érzi,
Mint festi sárgára
Ősz ecsetje, a dér.

Sárga lombkorona
Vöröses színre vált.
Rövid átmenet csupán,
S barnára aszalja
Az őszi elmúlás.

Hangtalan jön az ősz,
Ködfátyolt borít
Reggelente a fákra.
Harmat csillogása
Reszketve esik
Hidegen didergő,
Rongyos lombruhára.

Lassan minden levél
Avarrá csendesül,
Hajdanvolt zöldjét
Emlékképként őrzi
Szem írisze ott belül.

Nyirkos hajnali szél
Elfújja napsugár
Gyengülő melegét.
Öleld magadhoz!
Rejts ruhád alá!

Szuhanics Albert -

Őszi dal

Egy régi dal, mit könnyezőn
dúdol az őszi szél.
Városon, erdőn, mezőn
álmatag mesél.

Az elmúlásnak hangjai,
oly messze szállanak.
Lelkeink remegnek bele,
mint omló várfalak.

Ó boldog nyár, mely elenyész
avarba bukva el.
A fákra vár bús szenvedés,
mit jeges szél lehel.

Esőnek, dérnek könnyei,
sötét köd búja vár.
Ha napfény nem ragyog sehol,
öröm ránk nem talál.

A fák, a bokrok álma jő,
a sorsuk éjszaka.
Míg várunk megváltó tavaszt,
dúl fagynak évszaka.

Mily hosszú lesz az ősz, a tél,
magányunk siralom.
A nyártól vettünk búcsút mi,
ímé egy sírhalom.

De feltámad a természet,
míg ember hisz, remél.
Az áldott nap erőre kap,
s új tavaszról mesél.

Az ősz muzsikája

Most is együtt a Csönd s a Lárma,
Az Ősz csak bennünk változott,
Ódon és nemes muzsikája,
Ha van szép szív, ma is megleli.

Színe, könnye, búja a régi,
Nótái is a régiek,
Tud altató szépet mesélni,
De fölváj régi sebeket is.

Szépek, akik ma élni mernek,
Egy-egy feledő mosolyuk:
Drága, élet-folytató gyermek
S minden könnyük felébredt halott.

**** Ady Endre **** 

Szuhanics Albert

Szüreti kalandok

Érik a szőlő, gerezdje nemes,
édes az íze, szeme termetes!
Jöhet a szüret, szedjük le mindet!

Dolgozik a prés, mustpatak árad,
poharam tartom, megtöltök párat.
A hasam puffad, nem nyelek többet.

Pohárt merítsél, magad ne kéresd,
igyál sok mustot, finomat, édest,
amíg csak bírod, torkodra öntsed!

Kétség nem gyötör, a hited acél,
ha hasad zördül, tudod mi a cél,
bajnoki sprinttel tüntesd ki magad!

Irány a wécé, a jó must zavar,
biztos, hogy szíved most mást nem akar,
csak hogy odaérj minél hamarabb!

Zelk Zoltán: Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú vot.
Hiaba jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.

- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom.
Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt.
Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól
egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vígasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az
ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet;
máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszégetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz
a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék 
összegyűltek s elhatározták, hogy itthagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra.
Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk - könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát.
Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek.
Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük.
Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt.
Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt.
A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben.
A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, azután álomba ringatta a tenger.

 

Mentovics Éva:

Az őszi szél dala

Ha őszi erdőn útra kél,
aranylevéllel fut a szél
dombon, völgyön, rét ölén...
és, ha érik a kökény,

csipkebogyó, boróka,
vigyáz a kis lakókra.
Hírét viszi messzire,
ne éhezzen senki se!

Rászáll fákra, bokrokra,
önfeledten, dúdolja
erők mélyén, part alatt:
- Szálljatok csak, madarak!

Apró cinke, kis rigó,
van itt bogyó millió!
Tűzvörösek, sötétkékek...
jól tartják a sok vendége

Petrőcz Mária
Ősz van


Beérett a termés
Gyönyörű ősz van!
Fénylik az október délután.
Beérett a termés,
nincs már gyümölcs a fán.

Ökörnyálból ezüst fonódik,
zizegnek a sárga levelek.
Gyönyörű ősz van!
Minden csendes, megelégedett.

A fák, a föld, a virágok
megadták, amit csak lehetett,
de mi megadjuk-e egymásnak?
Erre feleljünk, emberek!

Tóth Árpád

Őszi alkonyat

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét,
Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.

Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván,
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden,
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja, mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen...

S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok,
És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék,
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép,
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan,
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...

És hanyatt terülök a fűben, s csendesen
Tűnődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva,
Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak,
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?

Anna Ahmatova
Szőllőfürtök édes illatában...


Szőllőfürtök édes illatában
leng a részegítő messzeség,
tompa hangod örömtelen-fáradt,
senkit, senkit nem sajnálok én.

Pókháló rezg szőllő gerezdjén át,
karó mellett karcsú venyigék,
s ablakok úsznak, mint kicsi táblák,
tiszta patak hűs vizén a jég.

Nap ragyog fönn. Messze-messze fénylik,
menj a habhoz, súgd meg bánatod,
s meglátod majd, válasza sem késik,
s meg is csókol, bizton várhatod.

Konczek József fordítása  
 

Érzem mindig jelét az ősz akaratának 
Hát a gyümölcs való nekem nem a virág 
Elcsókolt csókjaim szívembe visszafájnak 
Hallani a levert diófa bánatát.

Állok tűnt szeretők szép kezek avarában 
Ó örök őszidő lelkemnek évszaka
Egy hű hitves követ az én végzetes árnyam
Még felszáll a galamb leszáll az éjszaka.

Érzem mindig jelét az ősz akaratának 
Hát a gyümölcs való nekem nem a virág 
Elcsókolt csókjaim szívembe visszafájnak 
Hallani a levert diófa bánatát.

Állok tűnt szeretők szép kezek avarában 
Ó örök őszidő lelkemnek évszaka
Egy hű hitves követ az én végzetes árnyam
Még felszáll a galamb leszáll az éjszaka.

Libabőrös a víz. Esik.
Egy lélek sincs a parti üdülőben:
ősz van, a szagok oly tömények,
mintha ruhánkba ivódtak volna.
Szüntelenül a távozás a téma,
bár útra kelni egyszer kell csak,
de hogy ma induljon, senkinek nem jut eszébe

Érzem a hulló őszi levél lágy moraját,
Az Örök mindenség tiszta sugallatát.
Mely kósza léptekkel így belémköltözött,
S derengő fénybe bújva aránnyá ötvözött.

A suhanó autók nesze némán felolvad,
Örök vándorutam idéző hasonlat,
S távolba révedőn a csillagomat nézem,
Kicsit ha nyújtózom, bizton elérem.

Érzem a MOST nekem, bennem így dalol
Lépteim súlyától halkan zakatol,
Vert hadát a búnak viszi így távol,
A CSEND honába léptem, s átölel a mámor.

Virág és fű-fa sárga.
Az elmulás hatalma győz.
Csak a tenger virága
nem érzi, hogy eljött a bősz,
cifrálkodó és tarka ősz.

Cri Amer
Csöndes őszi vers

Az elmúlásnak gazdag színeit
a lágyan hömpölygő köd fakítja,
és magányukról suttognak a fák,
sárba hullott valamennyi lombja.

Szomorú, vajúdó őszi vers ez,
fakuló fényben a felhők alatt
sápadt levelekkel játszik a szél,
és halálba simul a gondolat.

Hűvös van, jólesik a tűz-meleg,
zsarátnokot nézve elmerengeni;
s végső búcsút inteni a nyárnak,
fény tüze nem fog már hevíteni.

Csönd van, cseppen a hűs eső puhán,
haldoklik az őszbe fordult világ,
vele a lelkem is halni készül,
- elnémulok, és az idő megáll. 

Babits Mihály:
Bálterem most az ősz...


Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.

Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek...

Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.

Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.

Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on