Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


*Őszi tájképek** - versek **

 

Boldog névnapot !

 

Eötvös József

ŐSZ.

Légy üdvözölve ősz, te föld halála,
Borult egeddel üdvözöllek én,
E szívhez illik bús napod homálya,
S e hervadás a messze föld szinén.
Pusztán, mint téreid, áll életem.
Halálra intesz, üdvöz légy nekem!

Hervadva húll már a levél a fáról,
És elszállt a virágok illata:
Igy tűn el az öröm, csak múlt bujáról
Meg nem feledkezik a szív soha.
Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld;
Ha veszve a remény, mit ér a zöld?

Mit ér a dal nekem a zöld berekben,
Ha csak elmúlt vigalmaimra int,
Hogy én is hittem egykor emberekben,
S hogy minden eltűnt, gyermek álmakint,
S éltemből egy maradt: a fájdalom,
És az, mire taníta, bús dalom.

Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit,
Szinesre festi végreményimet;
Miért irígyled? Elvevé virágit,
És pusztán hagyta ifju éltemet.
Lehúll a lomb, ha oly szinezve áll,
Közelgve csak szebbíti a halál.

Miként legszebb a nap végső sugára,
Legcsillogóbb a hajnal csillaga:
Úgy önti báját a költő dalára
Tikkasztó élte nyájas alkonya.
Órája elmult, megnyeré a bért:
Öröm helyett a fonnyadó babért.

Moretti Gemma

Őszül az erdő

Tegnap százszínű 
libegő láng volt, 
ma földszagú szél 
karjaiban táncolt, 
holnap, ha itt jársz, 
s felfelé nézel, 
elárvult nagy fák 
üzennek a széllel. 
Arannyal öntve 
az erdő alja, 
kusza virgács 
a bokrok barna gallya, 
tüskés ág megfog 
s bús őszi jajjal, 
elhullt virágát 
követeli rajtam.

Fekete István

Ősz

Estnek árnyán, alkony szárnyán
A szürkület végiglebben,
Régi tőkék mámort rejtőn
Kapaszkodnak kopasz lejtőn,
S rőt levelük meg-megrebben.

Int egy árnyék, elmúlt szárnyék,
Dús fürtöknek takarója,
Késő darázs zsongva-bongva,
Szeptemberi titkot mondva,
Pihenni száll a karóra.

Vén diófa zizeg-susog,
Egy-egy dió halkan koppan,
Holt levél száll a mély útba, 
Tejút néz a bedőlt kútba,
S gyalogúton lépés dobban.

Lépés dobban, korsó koccan,
Öregember ballag ottan.
Elmúlt a nap, s csak a sötét
Látja és a csillagos ég,
Amint köszön meghatottan

Foszlott szélű kalapjával.
Megemelve lassan, mélyen
Annak, Aki mindig ott van
Sötétben és világosban
Tárt karral a gyepűszélen.

Fekete István

Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,
Szárazág-bottal köhécselve jár,
Lába nyomán vadvizek fakadnak,
S zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló,
A fény arcán öregesen nevet,
Ha kong a hordó és csordul a must
Nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,
Aszott kezére dérharmat tapad,
Ruhája régi pompáról beszél,
Színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza a vállát,
Melyet vinni már alig-alig győz.
Sírón susog a nádszál utána:
Nyárvégi úton ott ballag az Ősz.  

Black Ice : Zuhanó levél

Zuhan levél, megrázza magát az erdő,
némán fák vívnak, ez gallyra ment idő.
Leérkezésig tartó tévhit, tudok repülni,
száraz színes társaimnak segíts felülni.

Csengne örökzöld dallam, de rí a fenyő,
szeretet ünnepére vágod, félő betemető. 
Isten légterében, levelekkel táncoló szél,
felemel s elenged magáét fújja, kis kacér.

Aláhulló, aláhaló alattvaló, huppanó erő,
ideje lesnem, mikor kell esnem ha újra nő.
Kétségbeesés helyet szabadesés, mint a kő,
zuhany jő, esendő eső, őszi tudatmagvető...

Kányádi Sándor

SZEMERKÉL AZ ŐSZI ESŐ... 

Szemerkél az őszi eső, 
szomorkodik a diófa, 
nem búsulna, ha a nyári 
viselete most megvolna. 

De letépte a cudar szél 
pompázatos szép ruháját, 
pedig azt még a zuhogó 
záporok is respektálták. 

De leginkább azon búsul, 
hogy azok is elszeleltek,
akik árnyas lombja között 
nyáron által csiviteltek. 

Se egy rigó, se egy veréb, 
csak egy öreg, mindig álmos 
varjú maradt hűséges a 
lombja-vesztett diófához. 

Ül, csak ül és hallgat bölcsen, 
jól tudja, hogy nemsokára 
lesz az öreg diófának 
gyönyörűszép hósubája.

 

Csokonai Vitéz Mihály

Az ősz

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
Barna színt vér vissza a többi szőlőkön;
Amelyeknek általvilágló kristályja
Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A véres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Neki, neki mennek e teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
Mert marka is teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,

S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét, s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
Venia, a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetés.

Somlyó Zoltán : AZ ŐSZI SÍP

Megfújták már az őszi sípot.
Fülem mögött már elsivított
az őszi szél, a bús szirén.
Vad táltos fogva hintajába,
virágot hint a nők hajába
és panaszt hordoz a szivén.
Búsan suhogtat ostorával.
S pirosra forrt szagos borával
mindenkit hetykén megkinál:
Igyál, barátom, még ez őszön!
mert egyik ősz megy, másik ősz jön;
de te, ha mész, elmész! Igyál!
S amerre száll, titkos jelekkel
és rőtszín szőlőlevelekkel
hullatja teli az utat.
A sípja szól, virága éget.
Nyomába felsikolt az élet,
s a temetők felé mutat.

Dsida Jenő

Ősz a sétatéren 

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sűlyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.

Ősz van...


Szelíd a napsugár
úgy ölel ,simogat, ahogy anyját öleli a gyermek,
ezer szín ruhát ölt a világ
lassan hervadnak a pompás rózsakertek,
lágy dallamot dúdolva csendesen köszön 
a szelíd őszi szél,
megnyugvásról, békéről,
rég feledett álmokról mesél.


Harmatot dajkálnak a rétek
ködpára leng a lankás völgy felett,
lassan nyugovóra tér a világ,
csendesítsd te is szívverésedet,
sétáljunk együtt a rőt avarban
mit lábunk elé hord a fáradt őszi szél,
úgy simuljunk a természet ölébe,
ahogy kicsiny virághoz a bársonyos levél.


/Vajay Tiborné/

KONSZTANTYIN MIHAJLOVICS FOFANOV

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak -
a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...

Vagy a folyóhoz megyek - csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...

Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...

Lator László fordítása

Szemeid ősze

Eltűnődöm szemeid őszén,
Míly hervatag benne a Nap.
Még pislákol maradt zöldjén,
Majd borús barnásba csap.

Pilláid árnya remeg arcodra,
Mint illatos hársak egykoron.
Nincs nyár, mi visszatartana.
Rozsda fut át a hársfa soron.

Nehéz sorsú avar szerelem ez
Emlékek a megterített földön,
Levelekbe szőtten megsebez,
Mi elmúlik, egyszer visszajön.

[Nemes Andrea]

Nádudvari Nagy János:

Óhajtás ősszel

Egy kis melegség kéne még 
a gyorsan tűnő nyári fényből, 
a lelkem borzadva fél a közelgő 
tél zord hidegétől. 

Egy kis gyöngédség kéne még, 
felvidító, igazi jóság, 
hiszen élni kell akkor is, 
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság. 

Egy kis megértés kéne még, 
nem zord szavak hideg pengéje, 
amik úgy döfnek belém, mint 
bárány szívébe a hentes kése. 

Egy kis szeretet kéne még, 
hisz ez az élet íze, sója: 
mi lényünket a végső úton 
a nagy bukásoktól megóvja.

Ősz

A nyár emlékét idézi még a gyengélkedő napsugár, 
De érezzük már, minden szép nap lassan-lassan tovaszáll. 
Ritkulnak a fák lombjai, avar lepi be a tájat, 
A lemenő Nap vörös fénye elnyújtózva ásít párat.


Elmúlik minden, mi szép volt, búcsút intve e világnak, 
Lehullik a levelekkel minden öröm, s minden bánat. 
Helyükön csak sivár ágak hirdetnek egy szebb világot, 
Egy életteli, nyüzsgő létet, mit szem eddig csak ott látott.


Hűvös szellő suhan végig, borzolja az emlékeket, 
Felkap néhány falevelet, s egy másik helyre teszi őket. 
Minden perc és minden óra így kerül le egyre mélyebb 
Rétegébe emléküknek, s így lesz minden emlék még szebb.


Mert az idő elfeledtet minden rosszat, mi csak érhet, 
S ha visszanézünk majd a nyárra, nem látunk mást, csakis szépet! 
És bár tudjuk, előttünk van még egy hosszú, hideg tél is, 
S hó és jég fed minden szépet, minden jót, de tudjuk mégis,


Eljő majd a tavasz fénye, s életet lehel a tájba, 
Felolvad a jég s a hó, gyógyírt adva szomjúságra, 
Új levele nő a fáknak, langyos szellő suhan csendben, 
Simogatva viszi a hírt: új világ van születőben.


Minden szép, mi elmúlt ősszel, s hullott levélként a földre, 
Minden jó, mit eltemettünk mélységesen emlékünkbe, 
Minden rossz, mi megfakulva lapul lent az avar mélyén, 
Minden jég, és minden hó, mi elolvadt, s immár víz lévén


Táplálja az új világot, erőt ad a folytatáshoz, 
A dermedt tájra új életet, új reményt és megváltást hoz, 
Hogy bátran nézzünk elébe a tavasznak s egy újabb nyárnak, 
S ne sajnáld, hogy ismét ősz lesz, része ez a körforgásnak.


Román Antal

Stignor Itván

Ősz

Minden arany már, a Napsugár is,
mely ontotta kincsét egész Nyáron át
nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...

Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,
társuk a lomb alig takarja őket
várják a sorsuk, s egy szeles nappalon
lehullva földre, adnak új életet...

Arany tutajként sodródik a vízen
hajtva a széltől egy árva falevél,
táplálta anyját rövid kis életében, 
most letette sorsát... tovább már nem remél...

Szép most az Ősz. Akárha köddel
érkezik egy hűvös hajnalon,
s miíg fázósan bújunk össze a csípős esőben,
a Föld készül. Mereng új Tavaszon....

Tóth Árpád:

Ez már nem nyári alkonyat


Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.
Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancurozó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.
De estefelé hirtelen,
Elkomolyodik a világ, -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.
Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsóvárgó csúcsukat
Ragyogja be nagy messziről
Valószínűtlen fényével a nap.
Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt, szegény,
Igazán boldog s fiatal.
Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eonokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.
Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinoszaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.
De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!
A természet még kísérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Óh, ragyogjatok ősi sugarak!
Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.
A csókra hajló lomb közül lehull
Egy kora ősz, rozsdásodó levél,
Az ördögszekér megáll az úton,
És feljajdul a szél.

 

Tóth János

Már vége a nyárnak 

Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon

Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága.

Áprily Lajos:

KÖDÖS ÉVSZAK ELŐTT

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.
Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,
s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.
Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.
S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.

Hajas György

Már szeptember... 

Már szeptember szag van, és 
Fakó sárga lánggal ragyog a nap.
Még úgy tűnik, hogy égnek,
De már nem símogatnak,
A sápadt, halvány fényű sugarak.

Már szeptember íz van,
Pedig augusztus kenyere javát
Még nem ette meg a tékozló év.
Dinnyék hűs, vörös húsába rejtve
Őrzi a július arany hevét.

Már szeptember szín van.
Régvolt tintakék irkák emlékét
Tükrözi vissza reggel a tó.
Köd mossa tompává a távoli erdőt,
Már sárgálló lombokra néz a folyó.

Már szeptemberi dal zeng.
Még távoli hang, de jaj, közelít!
Halkul a léptek friss ropogása, mert
Elhalt levelek színes varázsa
Lepi el az ösvények fehér köveit.

Már őszt ígér szeptember,
És kéklő hegyeken túl rejtőzik még
A harsány illatú új tavasz.
Ölelj szívedre kedves, és őrizd a télre
Szerelmes nyári vágyaimat.

Te, kit várnak romlottak és szüzek, 
Jegyese minden lehullott levélnek! 
S fogadd el tőlem ezt a levelet, 
Napsugárral írtam és őszi kékkel, 
És reménnyel és kétségbeeséssel
És benne egész esett-magamat
Hozom, s minden nyomorúságomat, 
S az életem hozom -
Fogadj el így, ahogy vagyok
Ó Őszöm, békességem, Jézusom!

Reményik Sándor

John Keats : Óda az őszhöz

Párák és érett ízek évszaka jössz,
s hő híved, a sárga nap, örül,
s összefogtok s áldott fürtök soka
csügg a szőlőn a nádtetők körül;
mohos ágat dús almasúly töret
s zamat tölt miden őszi magvakat,
dinnye dagad, feszül cukros bele
a mogyoróknak s száz bimbó fakad:
késő virág, minőt a méh szeret,
s már azt hiszi: örök a méz-szüret,
mert nyári sejtje csordultig tele.

Ki nem látott még téged? - Kiszököm
s megleslek gyakran csűrök közelén,
ülsz gondtalan a téres küszöbön
s hajad lágyan leng a cséplés szelén,
vagy épp aratsz és mákillat hatol
hozzád s elaltat és nem méri már
sarlód a szomszéd, rezge fű-kalászt;
vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
patak tükrére s friss italra vár;
vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
szemed, hogy végső cseppjét hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
míg esti felleg sző be halk napot
s a tarlón rózsák színét szűri szét,
a parti fűzfák közt búsongva dong
a szúnyograj, mely száll, meg szétomol,
mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
tücsök cirpel, veresbegy is dalol:
finomka fütty a szérűskert alól
s gyűlő fecskék zajától zúg az ég...

Tóth Árpád fordítása

Dsida Jenő :
ÖREG OKTÓBER

Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...

DOMBOLDALI SZŐLŐSKERTEK

Sárgul már a fa levele,
Vége lett a nyárnak.
Domboldali szőlőskertek,
A szüretre várnak.

Egyik piros, másik sárga,
A szőlő fürtjének.
Csodálatos színpompára,
Festették a fények.

Zöld levél közt fürtök csüngnek,
Szőlőveszőn sorban.
A bogyóknak a szép színe,
Ragyog napsugárban.

Nyári napnak forró tüze,
Ott van a bogyóban.
A bogyóknak édes leve,
Tűz lesz a hordóban!

Elfelejti a bánatát,
Aki megkóstolja!
Eldalolja szép nótáját,
Ha a prímás húzza!

Fjodor Tyutcsev 


A szép őszi estében 

A szép őszi estében valami 
titokzatos és megható varázs van. 
A fák rikító, szilaj színei, 
a harsányrőt lomb a halk hervadásban, 
a komorodó, fáradt föld felett 
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán, 
a le-lecsapó borzongó szelek, 
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán: 
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt 
élet szelíd mosolya, búcsúfénye - 
az, amit embernél úgy nevezünk, 
hogy: a fájdalom fenséges szemérme. 

/Szabó Lőrinc fordítása/

Kányádi Sándor: 
Őszi takaró

Az ősz piros, sárga barna
takarót borított a tájra,
itt ott néhány gesztenye
lett barna mintája.

Gondoltam, felemelem picit
megnézem mi bújt el alatta,
s mit látok? Ott didereg
nyári nap apraja és nagyja.

Bebújt alá melegedni
tengernyi kismadár,
s a daluktól mindig hangos
nyári zöld határ.

Sündisznócskák kuporognak
fázósan alatta,
álmos szemmel, teli hassal
várnak a tavaszra.

Szénszemű kicsi mókus
néz rám mérgesen,
azt hiszi, hogy mogyoróját
én majd elveszem.

Dehogy veszem! Ne is féljen,
lehajtom inkább a takarót,
s vágyva én is a melegre,
sietek haza az avaron.

Szekér Györgyi

Ősz

Úgy lobban lángra az ősz
Mint szűz, ha csókra vágyik.
Úgy csalja el az elmúlás
Mint angyal, midőn mennybe csábít.

Úgy küzd meg a téllel
Mint hitért vérbe mártott kard.
Úgy sorvad el jövő reménye
Mint anya, kinek méhe halt.

Úgy hull le az ágról
Mint gyöngy, mikor elszakad lánca.
Úgy lesz avar régmúlt szépe
Mint elfelejtett sír elszáradt virága.

Úgy száll el a széllel
Mint madár, fészkét hagyva elrepül.
Úgy pihen le végső nyughelyére
Mint szív, mialatt emlékbe merül.

 

Dsida Jenő: 

Súgás az ősznek

Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el
nem vehető,
mert a halottak nagy erősek
és tanítód a temető.

Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd váraktól köd várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú,
ki ibolyákat álmodik.

mail

Szergej Jeszenyin


Aranyos levelek kavarognak


Aranyos levelek kavarognak
rózsásvizü őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy, meg a lelkem!
Puhafürtü juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szivem.
Jó volna a fűzlevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jószagu ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

Rab Zsuzsa fordítása

TOMPA MIHÁLY

ŐSSZEL.

Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
Oly jó ittkünn nekem!
A természetnek hervadása
Beszél lelkemnek csendesen.

Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag,
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
S mig bús szellő susog
S nyájas sugár dereng az őszben:
Ajkam sohajt, - és mosolyog.

Mig jő-megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat;
S végök lesz hirtelen
Sovány, hosszúkás ujjaim közt...
Hideg, nagyon hideg kezem!

Ah, mért is ilyen hosszu életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
Sokáig élni öröm-é:
Ha bánat, kétség, fájdalom van
Szurkálva perceink közé?

Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le;
Hogy élet és kebel
Fényes piros lángban, miképen
A fáklya, ugy lobogna el;

De égő fáklya nem vagy, életem!
Ugy sápadok meg én is csendesen,
Mint ágon a levél...
Ah, a természet haldoklása
Lelkemmel titkosan beszél!

Vészi Endre:

A KERTBŐL SOHA NEM MENT EL A NYÁR

A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen 
elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel 
a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte 
s fölfüggesztette egy égi toronyba 
a költöző madarak is ittmaradtak nekünk 
lehunyt szemhéjunk mögött 
és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek

s a robbanásra időzített rózsák 
látod ez mind az örökkévalóság 
Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt 
hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben 
és épségben maradt benned az élet szertelensége 
hogy fölkiálts ha rejtegetve is 
mikor szobádba lép karcsún újra a fény 
kontyba szorítva laza haját 
és arcod fölé hajol 

 

 

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on