Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


* Búcsúversek halottainkhoz **

 

Boldog névnapot !
 
mail
 
Ne sírj !
 
Ne sírj, mert szeretsz engem
A halál nem jelent semmit
Csak átmentem, a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok és Te is önmagad vagy.

Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül....
csak mert a szemed most nem lát...

Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne egész letisztult szép
gyöngéd szeretetem.

Kérlek, légy szíves.... ha lehet, töröld le a könnyeidet,
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem....

(Szent Ágoston)
 
 
 
Nemetine Kodrán Erzsébet

Nem panaszkodom

Én nem
panaszkodom,
csak néha sírok
egy kicsit,
és csendben elsiratom
hosszú nyolcvan évem
szemétre dobott kincseit.

Nem panaszkodom,
pedig fáj nagyon,
hogy magamra
hagyott
egy szomorú,
tavaszi hajnalon.

A kegyetlen halállal útra kelt,
még egy búcsúdalt sem énekelt.
És én nem tudom, ha van túlvilág,
találkozunk-e, vár-e rám?

De nem panaszkodom,
csak néha sírok,
és szomorú
verseket
írok!
 
 
Tóth Attila

Ég veled

Álmomban régi emlékek közt járok halkan,
téged kereslek, ki velem voltál hajdan.
Fázom nélküled, belém mar a didergető hideg,
alattam a jég pattogása, a hó csillanása,
jégbe zárva életünk pár villanása, s félek,
többé nem engednek a fagyott képek.

Megállt az idő, ahogy elmentél,
emlék már, ahogyan szerettél,
nincsen már több szívdobbanás,
nincs már más, csak jégkoppanás,
nincsenek már színes álmok,
csak szívfagyasztó jégvirágok.
Nem hiszek már szép mesékben,
csak megfagyok a hóesésben.

Ha kérdenéd, hogy ragadtam a jeges pokolban,
hogy csúsztam el, én végigvenném sorban.
Nem mondtam el, hogy a legjobb voltál életemben,
mielőtt elvesztél a végtelenben.
Nem búcsúztam el, reméltem én, a balga,
hogy téged nem érint a halál marka.
De tévedtem, s ez lett az én keresztem,
elvesztettem, akit oly nagyon szerettem.

Elindultál búcsú nélkül, s hagytam,
Ezért járok most a fagyban,
bilincsben és láncra verve,
a múlt leplén át esedezve,
hogy megfogjam a két kezed,
hogy elmondhassam: ég veled!
 
 
Lévai Piroska

Halottak napjára

Egyedül sétálok kinn a temetőben,
Lassan-lassan közeleg az est.
Mindenütt, mint két könyörgő kar
tűnik elém egy-egy fakereszt.

Rajtuk koszorúk - borostyánlevéllel,
s elmosódott régi-régi nevek.
Minden síron gyertyák, csonkig leégve,
ellobbannak, mint az életek.

A síroknál a hozzátartozók
könnyes szemmel, némán álldogálnak,
gondolatban az elhunyttal együtt
egy régi, boldogabb időben járnak.

Amott egy sír bújik - szegényen, árván,
senki nem sír felette könnyeket...
szomorúan, némán állok meg én -
olvasom a szúrágta betűket.

Szívemben valami kegyetlenül sajog,
milyen fájdalmas, szomorú itt minden.
Könnyesen nézek az elhagyott sírra,
eltűnődve az elmúlt életen.

Olyan kegyetlenül szépek a sírok
az utolsót lobbanó gyertyák fényénél.
Milyen távoli a sírokon a márvány,
hidegebb a leghidegebb jégnél.

Eltűnődve hajolok a sírra
kezemben fehér krizantém-csokorral,
csendesen leteszem, - s némán gyászolok
mellettem egy kopasz bokorral.

Leszállt az est, csendes itt minden,
a keresztek alatt megpihen a halott.
Őrzi őket a sok fehér krizantém,
s az én szívem is árva, - elhagyott.
 

A halál hangja...


Csend honol, s a fények alig látszanak,
Köd ül a szívemben,mert nem láthatlak,
Bent fekszel egy szobában egyedül,
Fehér ágyon,hol halál vár ott,de még szenderül.

Én itthon aludni nem tudok,hisz Rád gondolok,
Nem tehetek semmit érted,bár tehetném,
Ott lebegsz hol nincs visszaút,az élet mezsgyéjén,
Hol halál az úr,hol szakadék az út,érzem én.

Akik ott veled vannak  ki tudja tesznek e érted?
Ki tudja,hogy tudnak e tenni,tudnak e életet adni?
Telik az idő és az éj,kétségek gyötörnek,s félek!
El sem búcsúztál,úgy indultál a véges úton.

Honnét oly kevesen térnek vissza erről az útról.
valahol itt belül a szívem táján,hallom a hangot,
Téged szólít a sötétből,szólít a kaszás,az elmúlás.
Sírás fojtogat,könnyeim hullanak,s mind a múltnak.

Ülök,réveteg tekintek a telefonra várva egy szóra!
Hogy majd hallom hangod,hogy erőm legyen újra,
Csendben ketyeg az óra,mennek a percek,végtelenek,
Megszólal, nyúlok érte remegő kézzel,

Egy hang megszólal,mely nem a Tied
Csak annyit mond,részvétem...
az éjjel elment.

Miért Ő, miért? Miért neki kellett menni?
Miért hagyták a kaszást ily közel engedni?

/Berta Béla/

 

 

Véget ért egy út, az életednek útja, 
elmentél most tőlünk egy hideg-rideg útra, 
Égjen itt most minden Gyertya a TE emlékedre, 
Igérjük, hogy nem felejtünk, őrzünk egy életre.. 

Napsugár és csillagok világa
Jó szívének örök álmát őrzik,
Tiszta lelke fönt a magas égben
A síron túl is felettünk őrködik.

sad

Áld meg Istenem a földnek minden porszemét,
mely takarja drága szerettünk sírhelyét!
Kérünk Téged fogadd kegyelmedbe,
S óvjad, féltsed lépteit mindörökre!


Téged látlak a felkelő napban,
A Te hangod hallom egy csöndes madárdalban.
Téged látlak egy távoli hegyben,
Egy fényes napsugárban, egy hűvös esőcseppben.
Te vagy a falevél, mit felkap a szél,
Te vagy a szél, mi arcomhoz ér.
Ott vagy egy dalban, egy névben, egy hangban,
Hallak a csöndben, hallak a zajban.
Téged látlak, mikor felnyílik szemem,
S ha álomba merülök, újra Te vagy velem.
Mindig közel vagy, mégis oly távol,
Én tudom egyedül, hogy mennyire hiányzol!


Kezemben vigasz virág, csokorba hozom neked,
De ha akarod, eléd rakom azt a hegyet,
Ligetet, napot, holdat, csillagot vagy a csendet.
Cseppjéig iszom a folyót, fenyítem a tengert,
Hátamra zsákként veszem bánatod, csak megpihenj.
Holnap már mosolyogj, a Mindent is elviszem,
Az időt visszafordítom, ujjammal csettintek!
Nézd! Fényt varázsolok, lábujjra állva keringek.
Szívem szakad meg érted, gyász, nagyon fáj,
Kezemben csokor virág, neked hozom örökké már!

Csak nézek az égre és Ő jut eszembe,
Ő és minden cselekedete!
Van egy dolog, amit tudok:
Vele lehetek, amikor csak akarok!
Csak annyi kell, hogy becsukom a szemem,
És Ő már fogja is a kezem!
Az álom véget ér, én egyedül vagyok,
De még mindig az Ő hangja az amit hallok!

Újra könnyes szemmel nézek az égre,
HIÁNYZOL!!!- ezt suttogom halkan az égbe.

sad


Ha megállsz – e sírhalom mellett
Gondolj a szép éltemre
El ne felejtsd, hogy ezen hely
Drága hantokat takar el.
Itt a hitves, szép reményét
Szerető jó anya, gyermekét
Két kis árva, édesatyját
Helyettük a sír öleli át.

Az angyalok meseszép lények,
Vigyáznak Rád,figyelik lépted.
Álmodat őrzik hogy senki ne bántson,
Az angyalomat küldöm hozzád,
Hogy terád is vigyázzon!

sad

Angyalként jössz hozzánk.
Éjjel csillagként ragyogsz.
Igaz nem látunk, de tudjuk,
Fentről mindig ránk mosolyogsz!


"Bennünk él egy arc,egy meleg tekintet.
Egy simogató kéz,egy sóhaj egy lehelet.
Bennünk él a múlt, egy végtelen szeretet.
Amit Tőlünk senki, soha el nem vehet.
Egy a reményünk, mely éltet és vezet.
Hogy egyszer majd találkozunk Veled!"

sad

Örök álomra hajtottad fejed,
S én itt maradtam árván...
Hogy megőrizzem emlékedet...

“Az Ő szíve megpihent a miénk vérzik,
a halál fájdalmát csak az élők érzik”

sad

Tudjuk, hogy nem jöhet, mégis egyre várjuk.
Enyhíti hiányát, ha álmainkban látjuk.
Az ész megérti, de a szív soha,
Hogy egyszer majd mi is elmegyünk,ahol Ő van ,oda.
Az élet múlik, de akit szeretünk,
Arra életünk végéig, könnyes szemmel emlékezünk.


Kell rád emlékeznem, most és mindörökké,
Nem lehetsz már velem soha-soha többé
Elmentél most tőlem, örökre elhagytál,
A sors akaratából egy szép emlék vagy már.


Mit tegyek nélküled, oh, mondd, hová legyek?
Hisz helyedbe már soha semmit sem tehetek!
De én várni foglak, várni, amíg élek,
Erőt ad majd nékem a reményt keltő lélek.


Testetlen alakban itt leszel köröttem,
Vigyázó szellemed őrködik fölöttem.
Nem feledlek soha, ezt ígérem Neked!
Búra hajlott lelkem mindig egy lesz veled.


Bocsásd meg bűneim, s fogadd búcsúszavam,
És örökkön-örökké hallgasd hívó szavam.
Tekints rám az égből, vigyázzad léptemet,
Vigasztald még egyszer, csak egyszer a szívemet.


Legyen rajtam mindég vigyázó, szemed,
Pihenj békességben, míg ott nem leszek Veled!

sad

Elmentél, mielőtt felkel a nap,
Nem érinthette napfény sápadt arcodat.
Elcsitult a madárzaj, a fák hallgatnak,
Mélységes űr maradt utánad.
Elmentél oda, ahol minden végtelen,
Fájdalmat hagytál itt a lelkemben.
Nem nyílik már szemedben fényvirág,
Hangod sem hallom többé már. Könnyeim gyászolnak,
Ajkamon fájdalmas dal kél, viszi, röpíti utánad a szél.


Akiknek valaha fontos voltál, azoknak fontos vagy ma is.
Akik valaha szerettek , azok szeretnek ma is.
És azért, mert nem látunk még gondolunk Rád,
Érezzük, hogy itt vagy......
És itt leszel.......
Egészen közel......
A szívünkben!

sad

Nehéz elfogadni, mi a világot jelentette nem rég.
Az mára nem más, mint féltve őrzött emlék.
Hiányodat elviselni nem megy oly könnyen.
Akárhányszor rád gondolok, kicsordul a könnyem.
Most csend van, újra sötétben állok.
Fénysugarat már csak álmaimban látok.
A jót, mi köztünk volt, ne felejtsd el kérlek,
Mert a távolból szeretlek én Téged!


Valahol az égen van egy fényes csillag,
Iránytűje lehet a mesés angyaloknak.
Hogy merre is van, azt senki sem tudja,
De biztos, hogy van, hisz mesélnek róla.


Mesélik még azt is, ha távozik egy élet,
Születik egy angyal, s benne újra él a lélek.
Mert angyalok leszünk, csak még nem tudunk róla,
De így van, én tudom, hisz valahol meg van írva.


Újra élünk ott fenn, kikkel régen találkoztunk,
Anyákkal, apákkal, s kikkel együtt randevúztunk.
Együtt leszünk ismét, s még jönnek utánunk,
Kiket egyedül hagytunk a Földön, de innen fentről látunk.


Látjuk azt, mikor a temetőbe mennek,
S sírunkra egy-egy virágot letesznek.
Könnybe lábad szemünk, ha könnyeiket látjuk,
De innen fentről vigyázunk majd rájuk.

sad

Más világ most, ahol él, más a szó és más a fény.
Tavasz, nyár, ősz és tél, nélküle fúj itt a szél.
Mint amikor gyermekek sírnak, ha éjjel rossz álmot látnak,
Belül úgy izzik a bánat, az emlékek csendben fájnak.
Égő könnycsepp, mondd meg neki, hogy szeretjük,
És amíg élünk, el nem felejtjük.

 

Emlék és fájdalom....

Életemben sok ember volt kit szerettem!
...egyre többet elvesztettem!
...s lásd milyen az élet, mindig azt ,
ki szívembe vésett sok-sok szép emléket.
Kiktől szeretetet kaptam ,
igazán azt soha vissza nem adtam.
Ők odamentek, hol a lelkek rózsaágyon pihenhetnek.
Szívük már nem érez, az enyémben fájdalom!
Ők könnyen lebegnek, én járok ólomlábakon.
Keresem őket földön, égen, viharban és napsütésben....
...hátha visszanéznek!
... és megáll előttem utolsó szóra egy lélek.
Hiába! A sors bosszantó iróniája,
Nekem az emlékek és a fájdalom maradt.
Örökségül kaptam a kínokat!
...de!...van egy nap az évben,
mikor minden lélek sorba áll szépen,
emlékük hozzánk visszatér,
mintha mosoly futna át szájuk szegletében,
megnyugvást is látok két szemében....
Enyémben könnyek!...szám sarka is görbül...
Hiába süt a nap, lelkem feketében.
...pedig gyertyafényben tündökölnek a házak,
Sírjukra virágot is viszünk párat.
...talán szól is értük egy szép bús dal,
s mindez nem feledteti, hogy nem tudom őket megérinteni!
Vállát átölelni, kezét simogatni,
Ráncos két szemére búcsú csókot adni.
Marad a szép emlék szívem kamrájában,
virágom a sírján mintha lelkem adnám...
...s az egyetlen vigasz, hogy találkozunk egyszer...
Majd az égi hárfák nekünk zenélnek,
mikor üzennek értem, hogy véget ért az élet!

 

Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul.

Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment.

A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe.

Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket.

De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.


Bagdy Emőke

Kezdetben sírtam és haragudtam,
nincs is Isten, ezt gondoltam.
Hogy volt képes az élet elvenni?
Ezt nem tudtam elviselni.

Halálod veszteség volt és bánat
minden éjjel könnyeztem utánad,
fájdalom, mely lyukat égetett
szívemen, sebet ejtett lelkemen.

Teltek a hónapok, múltak a percek
a magányos órák ismerősek lettek
mégis lassan száradnak a könnyek,
rád gondolnom napról-napra könnyebb.

Csak most kezdek rádöbbenni
ami történt, azon túl kell lépni.
A legnagyobb volt életed,
amiért mindig hálás lehetek.

Nem haltál meg, nem is tudnál
szívemben örökre helyet foglaltál,
amíg gondolok rád itt leszel velem.
Csak azok mennek el, akiket elfelejtenek..

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. 
Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". 
Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet!
 Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! 
Másképp szólnék hozzá? 
Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... 
Mit is?... 
Amit nem lehet elmondani...

Müller Péter    

Embernek lenni nehéz. Tele van az élet veszteséggel, szomorúsággal. S ezt nem megúszni kell, mert nem lehet, hanem átminősíteni.
Az eső szép, ahogy a szürke felhők is azok.
 A ködben élvezet járni, mert titokzatos, nem tudod, mit rejt.
 Olyan, mintha egy álomban lépkednél. 
A legszebb muzsikákban sok a sóhaj és a szomorúság.
 A legszebb hegedűszóban több a bánat, mint a fickándozó öröm.
Sírni gyakran élvezet. Nyugodtan sajnáld magad! Ne tiltakozz ellene.
Ne higgy azoknak, akik azt mondják, az önsajnálat rossz és gyermeteg dolog. 
Ki sajnáljon téged, ha nem te, saját magadat? 
Testben élni, halandó életet élni, s közben és a végén mindent és mindenkit elveszteni: szomorú dolog. De ember vagy. Élsz!
Sírd hát ki magad, boldogan, és fesd át a szürkét színesre - bátran!
 Jogod van hozzá!

 

Mácsay Judit:

Békesség

A világgal már megbékéltem,
nem vagyok már féltékeny
sem fiatalra, sem gyermekre,
semmilyen korú emberre,
mert most értettem meg igazán,
hogy itt belül, itt van hazám,
itt belül kell legyen béke,
a sok szép élmény emléke,
mit megéltem, mit láttam,
hol remegve, hol bátran,
a világból mely gyönyörűséges,
az emberről, ha emberséges.

Őrzöm minden ölelés emlékét,
minden barátom fényképét,
minden felém nyújtott kezet,
mert hálás dolog az emlékezet,
mi felidézni képes a napokat,
illatokat, dalokat, hangokat,
azt a sok-sok színes csodát,
melynek csak azok őrzik nyomát,
kik életük javát már megélték,
boldogan őrzik életük emlékét.

Szabad vagyok, mert tehetem,
mert már leéltem az életem,
mert már nem űz a hiúság,
már nem kerget kaland vágy,
mert már oly sok szépet láttam,
mely ellensúlyozza a vágyam,
mit elérni talán sose fogok,
hisz kalandra már öreg vagyok.
Hálával fejezek be minden napot,
mit a teremtő nekem adott.

Visszaemlékezve úgy gondolom,
volt az életben néhány szép napom,
körülvett az úton néhány jó barát,
ittam a szerelmeknek szép szavát,
éltem meg vihart, fagyot, hóesést,
láttam napkeltét, csillagot, mesést,
éreztem gyermekem gyengéd ölelését,
vigyáztam arcának minden rezdülését,
láttam felnőni bátornak, ügyesnek,
boldog, kivel ilyen dolgok megesnek.

Elkísért a természet végig az utamon,
érezhettem minden áldását magamon,
csodálhattam az évszakok múlását,
felfedezhettem mennyek földi mását,
elborított virág, megóvott fa, mosott eső,
bizonyítva, milyen hatalmas erő.
Szerettem élni, és szeretek ma is,
remélem az idő engedi holnap is,
még nézni, még élni, még ölelni,

akiket szeretek, engedi szeretni.

mail

 

 

Ki emel fel, mikor megfárad a lábad?
Ha kezed gyenge, s nem verdes a szárnyad?
Ha szemed csukódik, elszundít a lelked,
Míg gyermek vagy, szülőd viszi terhed.

Ki emel fel, ha sok lesz majd a dolgod?
Könyveid minden nap kezeidben hordod!
Ha nehéz majd a betű, s nehéz a szám,
Szerető kar vigyáz; késő éjszakán

Ki emel fel akkor, ha szívedben a bánat?
Könnyet csal szemedbe, legörbíti szádat.
Ha szerelemnek tüze már égeti a bőröd,
Szerető szív szavát, gondolatban őrzöd.

Ki emel fel, ha oly sok már a munka?
Ha kezed; dolgát, csukott szemmel tudja.
Ha megfáradtan térsz az otthon melegébe.
S neked kell bebújni a szülő szerepébe!

Ki emel fel akkor, ha előtted egy sírhely?
Szemeid égnek, s nyugalmat kell színlelj!
Míg gyermekeid félve figyelnek az égre,
Bánatod súlyától, lélekben rogysz térdre.

Ki emel fel, ha már nincs kihez szólni?
Ha már egyedül kell az életről dalolni!
Ki emel fel, ha elfutsz már a harcból?
Ha elfogyott már minden?
Mondd... ki emel fel akkor?

 

Élet örök fényben!

Világ fia azt gondolja,
halál után, nincsen tovább.
Ha véget ér itt az élet,
meg áll a szív, a kéz, a láb.
De mit érne léte, ha csak
bölcsőtől sírig, tartana,
s éj sötétje borulna rá,
még alig virradt hajnala?
Úgy rendezi az életét,
abba minden beleférjen,
testi kényelmét keresve,
haláláig vígan éljen.
Pedig néki is van lelke!
kár, hogy nem törődik vele,
itt hagyja majd lelke sátrát,
ha érinti halál keze!

Hála, testünk halálával,
nem ér véget az életünk,
lelkünk örök! S tovább vonul,
míg a végcélhoz érkezünk.
De azt, itt kell eldöntenünk,
fény vagy éj lesz örök hazánk.
Lehetetlen határozni,
ha már sírhant borul reánk.
Ezért, amíg szívünk dobog,
válasszuk a fény szent honát,
úgy Megváltónkkal élhetünk
örök dicsfényben, odaát!

Pecznyík Pál

 

 

 

Miatyánk
Reviczky Gyula

Urunk, atyánk, az ég lakója;
A csillagoknak alkotója,
Ki fentartod mindenütt a rendet;
Dicsőség a te nagy nevednek!

Az igazak, jók, a kik élnek,
Mindenha csak benned remélnek.
Te vagy az ő buzgó imájok:
Óh, jőjjön el a te országod!

Erős vagy, jó vagy, bölcs, igaz vagy;
Belátásod mindent igazgat.
Adsz örömet, csapást, kegyelmet:
A te akaratod legyen meg!

Panasz sosem jön ajakunkra;
Csak te ne hagyj soha magunkra.
S ki élni engedsz, add nekünk meg
Ma s mindennap a kenyerünket.

S ha bűntől (hisz' gyöngék vagyunk mi!)
Nem bírunk néha szabadulni;
Bár a fenyítés téged illet:
Bocsásd meg a mi vétkeinket!

S mivel gyöngék vagyunk a jóra:
Legyen hát vétkeink adója,
Hogy a midőn felebarátunk
Bánt, neki szívből megbocsátunk.

Száz fájdalomnak, száz veszélynek
Vakon megy itt a test s a lélek.
De mi fogjuk kerülni mindet,
Csak meg ne kísérts soha minket.

Miatyánk! büntess, hogyha kell, de
Taníts imára, türelemre.
S ki örök, égi dicsben állsz fenn:

Óh, ments meg a gonosztul. Ámen!

 

 

 

Magyar Ottó:

Az élet alkonyán

Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad,
A hátad meggörbül az élet súlya alatt.
Mikor bajodról tudsz már csak beszélni,
Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?

Ha zimankós télben kicsi szobád hideg,
Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg
Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,
Megint csak azt kérded: Érdemes még élni.

Amikor nem bírsz már el egy üres szakajtót,
Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót,
Mikor a holnaptól rettegve kell félni,
Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor az idő ólomlábon halad,
És megkeseredik a szádban a falat,
Imádságodban sem tudsz semmit kérni,
Igy sóhajtasz: Uram, érdemes még élni?

Ha népes családodból egy szál magad maradsz,
Amikor nem vetsz és már nem is aratsz,
A sorstól nem tudsz semmi jót remélni,
Hát csoda, ha azt kérded: Érdemes még élni?

Agyonhajszolt szíved akadozik, s kihagy,
Amikor rádöbbensz arra, hogy már senki sem vagy,
Szégyenkezve indulsz némi segélyt kérni,
Keserűn fakadsz ki: Érdemes még élni?

Ó felebarátom, megértem keserved,
Méltányolom, hogy sokszor panaszra áll nyelved,
Túl kemény fából faragták kereszted,

Cipeled, vonszolod, minden tagod reszket.

Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni,
Próbálj a Sorssal bátran szembenézni!
Hiszen, lelked még nem üres, kiégett,
Vedd észre bátran körülötted a szépet!

Vedd észre tavasszal, ha megjönnek a gólyák,
Szél kuszálta fészkük hogyan igazgatják,
Villás farkú fecskék hogy hordják a sarat,
Hogyan rakják fészküket az ereszed alatt.

Ugye, hogy szíved nem csak hideg márvány,
Vedd észre, mily csodálatos nyáron a szivárvány!
Feslő rózsabimbón hogy csillog a harmat,
Örülj nyár reggelén a sok madárdalnak!

Mosolyogj megértőn szerelmesek láttán!
Te békédet is őrzi katona a vártán.
Teérted is felkél isten áldott napja,
Érted is mond imát kis templomod papja.

Tárd ki szíved minden szépnek, jónak,
Nyújts segítő kezet a rászorulónak!
Adjál szeretetet, mit majd viszonoznak,
Mert hidd el az emberek nem is olyan rosszak!

Sütkérezz még kissé az őszi napsütésben,
Lapozgass csendesen az emlékek könyvében!
S ha majd a Sorssal meg tudtál békülni,
A még hátralévőt könnyebb lesz leélni. 

 

 

Ripli László

Hullócsillag

"Ad perpetuam rei memoriam - ad perpetuam memoriam."

Elmosódott lapon könnyeznek rövid soraim,
Elcsukló és néma hangon írom le szavaim!
A testem erős, s bár látjátok biztos lépteim,
Igyekszem leplezni lelkemből vérző könnyeim.
Hiszen
Nem láthatom már többé a kérlelő szemeid,
A szeretetet vágyó és ölelő karjaid.
Nem hallhatom már többé: hogy te jól vagy, Lacusom?
Öleljétek egymást, mindig legyen rá alkalom!
Hogy sohase feküdjetek le este haraggal!
Hogy pogácsát tesz le elém, és mindig marasztal!
Nem érezhetem már többé egyedi illatát,
Hogy átölel, s megosztja velem egész világát,
Hogy rám néz, és szétosztja igaz, szerető szívét,
És mindezért Ő soha, de soha semmit sem kért!

Borús a szívem, de tudom, hogy jobb ez így tán,
Mint szenvedni és várni, mit dúl szét az orkán?
S bár ugyan búcsúnk is gyors volt, féltem a jövőt,
Nem tudtad, ki vagyok... igazán szíven döfött!
Búcsúnk tán ezért teljesen más világban zajlott,
Hol az Úristen lehet, éppen feléd hajlott!
Hátrahagytál minket, meghallgattatott imád,
És gyászol Téged lassan már az egész világ!

Azt adtad másnak, amit Te sosem kaptál meg,
Törődést, ölelést és igen sok szeretet,
Hiszen édesapád messze, a fronton halt meg,
Tudtad igazán, mit kell adni egy gyermeknek!
S bár volt igen sokszor, hogy nem tellett kenyérre,
Jöttek sötét bácsik, vittek mindent vödörrel,
Viselted, s jobban harcoltál foggal-körömmel,
Tudtad, majd mi feltöltünk szívvel és örömmel!

Nehéz most a szív, és igen! Szaggat a fájdalom,
De mit adtál, ígérem, én sohasem árulom,
Legyen bár több száz tonna a törékeny vállamon,
Annak, aki érdemes rá, lassanként átadom!
Hiszen
Mindig arra tanítottál, hogy az élet nehéz,
Ha valaki szeretettel küzd és igen merész,
Ki mint kertjében az életben is ügyes kertész,
Jöhet akármi, minden nehézséggel szembenéz!
Óvatosan botorkálok 80 évnyi emlék között,
Hol élet volt; - némaság, csend, üresség költözött.
Próbáltam még keresni pár kézzel írt mondatot,
Értékes múltként felfogni, mit kezemben tartok,
Fellapozni több tíz évnyi megsárgult albumot,
De rájöttem, nem lesznek az albumban új fotók!

És tán épphogy csak itt hagytál minket magányunkban,
Úton-útfélen belebotlunk a hiányodba.
Hol a féltés, és hol van a törődés ékköve?
Hol van már az a kar, mely gyermektestünk ölelte?
Hol van a fogyhatatlan szőlő és a ribizli?
És hol van, hogy nagyot huppan az első bicikli?
Hol van, mikor rajtunk landolt a két gombóc fagyi?
És hol vagy Te? Hol vagy? Mondd, hogy jó helyen vagy, Mami?!

 

 

 

 

 Kányádi Sándor

Az én miatyánkom

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz: - Merre van Istene!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a nagyvilág,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor a Pokol szabadul a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod,
S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen,
S millió szegény a nincstől hal éhen,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, - sőt, ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy tagadd meg ŐT,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...
Ó lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják,
Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a rossz, támad, s tombol...
URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!

ÁMEN.

UTÓHANG

S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden,
Távozz Sátán - szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!

Miért féltek kicsinyhitűek?

BÍZZATOK! Hisz' én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig - VELETEK MARADOK!

 

Ha rám gondolsz 

Ha rám gondolsz majd nézz fel, mert én ott vagyok,
ahol az ég átkarolja a csillagot.
A tejút végtelen gyémánt fövenyén,
a galaxisok hömpölygő porködén,
lelkem ott száll majd, hol a végtelen
téridő a száguldó fényeken.
S a bíborban úszó, örvénylő fotonok
hívnak, és velük majd csendben összeolvadok.
Hogy hajadra hullva akkor is érezzelek,
amikor többé már nem foghatom kezed.
S ha fázol is, ne félj, mert én nem hagyom.
Langyos napsugár leszek édes arcodon.
Hold fényén suhanva őrzöm álmodat,
hisz tudom, mindig is téged vártalak.
S ha elszólít tőled mégis majd az ég,
így örökkön örökké veled maradnék...

/Sándor Gyula/  

mail

Élünk és meghalunk

Virágot veszek,gyertyát gyújtok,mást mit tehetek
Ezzel tisztelem meg emléketek
Remélem láttok bennünket itt a földön
Hogy sorsunk milyen rögös utakon megy keresztül.

De még mi vagyunk a földi halandók
Meddig tart itt életünk az nem tudható
De gondolunk rátok amíg élünk
Míg utolsó leheletünk el nem hagyja testünk.

Még érezzük a gyengéd simogatást
Midőn elhagyja testeteket az utolsó szívdobbanás
A ködös szempárt mely sírva nézett
Mert tudta a földön utoljára lát bennünket.

A legördülő könnycseppet mely kezemre hullott
Amint erőtlen kezeidet felém nyújtod
Az egyre halkuló szívdobogást
Mielőtt átléped a mennyország kapuját.

Ez megkönnyebbülés mert úgy tudjuk
Ott vigyáznak rátok az angyalok
Egyszer majd találkozunk azt mi is tudjuk
Addig vesszük a virágot és gyertyát gyújtunk.

Élünk és meghalunk tudja minden ember
Ezt el kell fogadnunk igaz tisztelettel
Becsülettel élni,egymásra vigyázni
Mert földi halandónak kiváltságos lenni.

SZABÓ PACSIRTA ÉVA...VERSE..

mail

 

 

Megosztás Megosztás a Facebook-on