Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


** Ünnep / Halottak napja- Gyászversek

 

Boldog névnapot !
 
 
mail
 
 

Látogatás a temetőben


Neveteket a fekete márványon
egészen eltakarják
a piros rózsák és a bukszusok.
Ülök a temetői csendben.
Csak gerle búg, csak a ciprus susog.
Emléketek a messze múltból
elevenen, derűsen rámragyog.
Édes versmondó Nagyanyám,
Nagyapám, kis testvéreim,
eljöttem újra... itt vagyok.

Felesleges fehér virágomat
piros rózsa, örökzöld közé tettem.
Nagyapám, 48-as honvéd voltál!
Nagyanyám, kicsi lány korodban
Kossuth apánk ölében ültél.
Sírotokon a piros-fehér-zöldnek
megörülnétek mind a ketten.

S ti testvérkék, elbeszéltem-e már,
amit ti el nem beszélhettek?
Elénekeltem-e,
amit ti el nem énekeltetek?

Továbbmegyek a vándorúton,
s ti rég pihenők, célhozértek,
ebből a boldog, tiszta csendből
emléketekkel elkísértek.

Virágszívű gyermekek sírján,
virágok, viruljatok szépen!

Versmondó, édes Nagyanyám,
Nagyapám, kis testvéreim,
a boldogabb viszontlátásig,
az új életre támadásig
aludjatok Jézus nevében!

Túrmezei Erzsébet  
 

 
Lélekharang

Idén is bekövetkezett... 
Szívünk pőrére vetkezett. 
Eljött a HALOTTAK NAPJA, 
megkondult lelkünk harangja. 

Szorongat a néma jajszó, 
hangulatunk télbe hajló. 
Felsikolt a sok-sok: MIÉRT ? 
Lelkünk zokog valakiért. 

Mindent újra elszenvedünk, 
annyi sok választ keresünk, 
de nem felel soha senki, 
hideg csend maradt...Csak ennyi. 

Most is kínoz a hiányuk, 
csak hűlt helyüket találjuk. 
Könnyünk pereg koszorúnkra... 
Így emlékezünk a múltra. 

Fellobban mécsesek lángja, 
mint csillagok milliárdja, 
egy titokzatos világba 
repít a képzelet szárnya. 

Hinni akarjuk, hogy láttok, 
odafentről ránk vigyáztok. 
Vissza sohasem jöhettek, 
de lélekben még szerettek. 

Néha-néha visszajártok, 
megidéznek kusza álmok, 
szívünk jajdul felébredve... 
Sosem lesztek elfeledve ! 

Nyugodjatok békességben 
a mennybéli fényességben ! 
Majd ha úgy hozza a sorsunk, 
odafenn még találkozunk. 

Addig is szívünkben éltek . 
EMLÉKEZZÜNK !-ennyit kértek. 
Az égen csillagként ragyogtok, 
lelkünk legmélyén lakoztok...

Kacsa Zsóka  
 
 
 
Magyar Andrea:

Halottak napjára

Eltávozott lelkek napja van ma. 
Értük szól a templom harangja. 
Gyertyák nekik járják táncukat, 
Hogy megleljék a haza vezető utat. 

Virágok ezrei lepik a sírokat, 
Emberek milliói viselik gyászukat. 
Nézem a sírkövet némán, csendesen, 
Csak egy fájó sebet hagytál szívemen. 

Elmentél, pedig még szükség lenne rád! 
Olyan üres nélküled ez a világ! 
 
 
 
Kegyeletül gyertya égjen...

Régen, mikor kicsi voltam, 
Édesanyám kezét fogtam, 
elvitt, ahol Papám feküdt, 
ahol fejfa volt mindenütt. 

Fejfák alatt gyertyák égtek, 
Anyám súgta: - Régen éltek! 
Éltek, de már itt alszanak, 
eltemetve, itt nyugszanak. 

A sírkertben lázban égtem, 
ahogy Anyám arcát néztem - 
a szeméből könny patakzott, 
és a térde megbicsaklott. 

Ajkai közt imát mondott, 
egész testem megborzongott! 
Átölelt, és úgy közölte, 
miért járunk temetőbe. 

Megértettem, felnőtt lettem. 
Általa új erőt nyertem - 
tisztelgek a sírok előtt, 
hisz szerettek Ők azelőtt. 

Kegyeletül gyertya égjen, 
világítson át az éjben! 
S egy gondolat erejéig, 
repülj a hit tetejéig! 

Madai Katalin
 

sad

 

Pásztor Piroska

Keresztek

Sok fehér virág virít, 
csend üli a szíveket, 
emlék hozzájuk repít, 
felidézi éltüket. 


Néma sóhajainktól 
meglibben a mécsesláng, 
a fájó elmúlástól 
üresebb most a világ. 


Hideg márványkeresztre 
őszi köd sír könnyeket, 
merengő szemeinkbe 
gyertyaláng csal fényeket. 


Kiket a föld mélyen rejt, 
s őrzik a vén akácok, 
szívünk el sosem felejt, 
rokonok, jó barátok.

Millei Lajos

Egyre többen vagytok
(Halottak napjára)

Temetőkapuban elfogultan állok…
Egyre többen vagytok rokonok, barátok,
kik a múló létet csendre cseréltétek,
s örökre pihenni végleg idetértek.

Az Élet folyója nem zúg nektek többé,
álmotok hitele szertefoszlott köddé,
a májusi szellő teremtő éneke,
nem hoz megújulást, elszállt az ihlete.

Sok fontos gondolat és tettre kész álom
nyugszik itt a földben egy-egy virágágyon.
A sóhaj ereje megrekedt a földben,
szimbólummá sorvadt mindegyik sírkőben.

Egyre többen vagytok, s míg zajong az élet,
Ti már ünneplitek az örök sötétet.
Halottaink napján ezer gyertya lángja
lobogtatja hitét szerte a világba.

Mi nektek fontos volt, azt mi visszük tovább
elárvult gyermekek, felnövő unokák.
Halhatatlan lelkünk így fordul termőre,
lélekláng boruljon minden temetőre.

sad

Kurczina Terézia

Halottak napján

Temetői csendben,
sírok között járva,
lelkemet a gyertyák
pislákoló lángja
lágyan fölemeli
abba az otthonba,
hova a szeretet
kezdetektől fogva
földi útjuk végén
várja a lelkeket,
örök boldogságban
békére leljenek.

Ahol nincsen bánat,
eltűnik minden gond,
égi harmóniát
fájdalom meg nem bont.
Ahol felülmúlva
minden képzeletet
gyógyulnak a szíven
keletkezett sebek.

Földi utam végén
én is oda vágyom;
Hol az élet vár rám,
átlépve halálon.
Temetői csendben
azért imádkozom;
Ott lehessen egykor
végleges otthonom.

sad

Szuhanics Albert

A temetők csendje

A csend képei ímé szoborképek,
mint az idő, ha megállani kész.
A pillanat, mely jéggé dermede,
zöld mohába, enyészetbe vész.

Megáll minden, a csendnek hangja szól,
ugye hallod, most hogyan beszél?
Rezzen az ág, míg szellő válaszol,
ráérzel te, csak csendben legyél!

Itt az idő kőbe zárva múlik,
mely néma mind, de messzire kiált.
Kiáltása múltba vissza hullik,
pedig az ő hangja messze szállt.

Óh halld meg ember az idők szavát!
ha azúr háttér Isten kék ege.
De akkor is te hozzád szólana,
ha néha mégis szürkét old bele...

Kőangyalok az elmúlást siratják,
számukra mit hozhat a jövő?
Őrizik a szeretteink hantját,
amíg rajtuk virág, s moha nő...

Mert minden sír egy reményteli élet,
ki ott nyugszik, sorstól mit kapott?
Boldogság és szeretet kísérte?
mesél a csend, amíg hallgatok...

A csend hangjait kegyelet őrizi,
benne zendül mély harmónia.
Aki hallja a temetők csendjét,
hallgatni azt gyakran jár oda... 

sad

Szuhanics Albert

Örök világosság

Eljövök mindig én, mint november jön el,
e hónap jelzi azt, az elmúlás közel.
Oly keskeny a határ... a halál és élet
szinte kezet fognak, megérzi a lélek.

Eljövök mindig én, vár rám a temető,
kitárja kapuját, mint szelíd szerető.
E napon csinosan, tisztán, üdén vár rám,
mécsnek lángjainál, sírkeresztek árnyán.

Hulló falevelek, krizantémra szállnak,
még őrzik csodaszép emlékét a nyárnak.
Elenyésző levél és az élő virág...
mind a kettő tudja, milyen szép a világ.

Így vagyunk ezzel mi, az emberi lelkek,
a kapun innen, s túl itt egymásra lelnek.
Az emlékek útján kéz a kézben járunk,
bennünk él rokonunk, vagy régi barátunk.

Utazunk időben, míg égnek a gyertyák,
s mécses sárga fénye világít meg fejfát.
Őszirózsa bólint... nincs vég, csak új kezdet,
lásd, holtak porában virágok teremnek!

Lelkük csillagokból érkezik ma éjjel,
könnyedén lebbenő, enyhe déli széllel.
Érzed hogy itt vannak? Boldogok hogy látnak,
s egy égi hazába minket hazavárnak.

Eljövök mindig én, mint eljön november,
mécsessel, virággal, égő szeretettel.
Meggyújtom a gyertyát, mint oly sokan teszik,
örök világosság fényeskedjék nekik! 

sad

Kiss Tamás: Halottak napjára


Szomorún égő szép, mécseseink lángja

Vetül rá, szeretteink fénylő sírjára.

Életük újra lepereg: gyertyafényben,

Melyek a sírokon, lassan csonkig égnek.

Az örök bánat táplálja e lángokat

És hiány sző néha hiú ábrándokat.

Soha nem jő haza már, hiába várjuk,

Sosem lesz már előttünk, hiába látjuk

Még néha, ahogy ránk mosolyog, mint régen.

Üresség vágtáz csak, csikorgó keréken.

Ahogy szól, oly kedvesen, lágyan még néha,

Megrepedt szívünknek édes hagyatéka.

Lassan körbeszőnek az emlékek minket,

Jóleső ölelés, egy édes tekintet

A múltból, hová már nem térhetünk vissza.

Keserű könnyeink fekete föld issza.

A szeretet tartja bennünk ezt a lángot,

Mely emberivé teszi még e világot.

Nem fújhatja el soha se vihar, se szél.

Szeretteink helyett már csak a csend beszél.

Mi megtartjuk magunknak a csodát: voltak.

A többi élők számára, ők csak: holtak.

Ők azok szívünknek, kik mindig is lesznek,

Akkor is, mikor már ránk sem emlékeznek.

sad

Kurczina Terézia

Búcsúvers

Míg a búcsú könnycseppjei
végigfolynak arcomon;
Átélem, mily szeretettel
köszöntöttél egykoron.

Karjaidat felém tárva
befogadtál szívedbe;
Hol ragyogó tiszta fényben
tekinthettem Istenre.

Kínjaidnak tanújaként
rám áradó kegyelmek;
Betegágyad mellett ülve
csöndben Felé tereltek.

Míg türelmes kitartással
hordoztad a kereszted;
Megláthattam, földi jókat
el mily könnyen ereszted.

Tenyeremben nyugtatgatván
pillekönnyű kezedet;
Reménykedtél, minél előbb
Jézuséba teheted.

Országában boldogságod
mindörökre megleljed;
Színről színre imádni Őt,
készen állott a lelked.

Kegyelmei tiszta árja
odasodort eléje;
S hű szívedet körbefonva
melengeti Szent Fénye.

sad

Kurczina Terézia

Temetés

Őszi szellő lágyan hinti
gyászszertartás hangjait;
Előttünk a ravatalon
csöpp urnában hamvaid.

Mellkasomba szívszaggatón
kúszik be a fájdalom;
Reám hintett mosolyodat
többé sosem láthatom.

Hajam lágyan megsimítva
nem mondhatod: "Édeske!"
Tiszta lelked elköltözött
már az örök életbe.

Szívrepesve vártak reád,
nagyon jó ott teneked;
Orcáimon néhány könnycsepp
mégis némán lepereg.

Dicső lelked odafentről
együttérzőn nézi ezt;
S ellágyul a szíve minden
veled lévő éginek.

Azt kívánva, legyél boldog
dicsőséges helyeden;
Rám árasztott jóságodat
soha el nem feledem.

Míg utolsó könnycseppjeim
orcáimról letörlöm;
Tudom, nem fog így szeretni
engem senki e földön.

sad

Kurczina Terézia

Temetőben

Sárguló levelek
peregtek köröttem,
amíg a sírodhoz
megtörten kijöttem.

Frissen vésve őrzi
nevedet a fejfa,
imbolygó lángjában
megidéz a gyertya.

Üres lett nélküled
kedves kicsi tanyánk,
lágyan elringatja
emlékedet a láng.

Könnyek közt kulcsolom
kezemet imára,
őrizze lelkedet
nyugalom világa.

Átengedi a fényt
gesztenyefa lombja
sírodnál a reményt
bús szívembe lopja.

sad

Kurczina Terézia

Sírodnál

Hiányodtól sajgó szívvel
álldogálok sírodnál;
Éppen ma van két hónapja,
földi létben itt hagytál.

Rideg kőhöz lehajolva
meggyújtok pár szép gyertyát;
Ingadozó kis lángokban
könnyes szemem téged lát.

Őszi szellő suttogása
felidézi hangodat;
Elmozdulni képtelenség,
habár jő az alkonyat.

Szívemnek a legmélyéből
Istenhez száll kérésem;
Boldogítsa a lelkedet
mennyei szent békében.

Azért tudom hiányodat
tenyerére rátenni;
Bizton hiszem, ott vagy Vele,
ahol nem fáj már semmi.

sad

Már mindent elmondtam,
amit akartam,
most is csak halkan
dúdolok e dalban,
mert a szavak
üresen konganak,
hiába minden,
semmit sem mondanak.
Hozzád szólnék
színesen száz szóval,
de lelkem üres,
nincs benne már óhaj.
Elmegyek csendben,
ahogyan jöttem,
ne szólj utánam,
ne kövess engem!
Neked még van jövőd,
nekem már csak múltam,
mint megdermedt csillag,
éjtengerbe hulltam.

Szeibert Éva

sad

Kapcsos Károly

Ha nem leszek

Ha többé nem jövök
ne sirass nagyon,
őrizd meg a képem
s a kalapom.
Ha többé nem jövök
ne is kutass,
már felfelé megyek,
elvisz innét utam.

Néha emlékezz rám,
én is azt teszem,
csókod ízét
s szemed nem feledem.
Bőröd hamvát
és öled tüzét,
te voltál az,
kit ajándékozott az ég!

Ha már többé nem leszek
táncolj s vigadj,
testem itt maradt,
de lelkem szabad.
Ha többé nem leszek
járd az utad,
keress olyat
ki igazat s fényt mutat!

Néha emlékezz arra
a szeretet virág,
ha szóval öntözöd
virul a világ.
Arra is emlékezz
én szerettelek nagyon,
ugyanerre én
talán érdemtelen vagyok!

sad

Látjátok feleim, egyszerre meghalt 
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. 
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, 
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. 
De nincs már. 
Akár a föld. 
Jaj, összedőlt 
a kincstár. 

Okuljatok mindannyian e példán. 
Ilyen az ember. Egyedüli példány. 
Nem élt belőle több és most sem él, 
s mint fán se nő egyforma két levél, 
a nagy időn se lesz hozzá hasonló. 

Nézzétek e főt, ez összeomló, 
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, 
mely a kimondhatatlan ködbe vész 
kővé meredve, 
mint egy ereklye, 
s rá ékírással van karcolva ritka, 
egyetlen életének ősi titka. 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. 
Mindenki tudta és hirdette: ő volt. 
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, 
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt 
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, 
mint vízbe süllyedt templomok harangja 
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: 
,,Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", 
vagy bort ivott és boldogan meredt a 
kezében égő, olcsó cigaretta 
füstjére, és futott, telefonált, 
és szőtte álmát, mint színes fonált: 
a homlokán feltündökölt a jegy, 
hogy milliók közt az egyetlenegy. 

Keresheted őt, nem leled, hiába, 
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, 
a múltba sem és a gazdag jövőben 
akárki megszülethet már, csak ő nem. 
Többé soha 
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. 
Szegény a forgandó tündér szerencse, 
hogy e csodát újólag megteremtse. 

Édes barátaim, olyan ez éppen, 
mint az az ember ottan a mesében. 
Az élet egyszer csak őrája gondolt, 
mi meg mesélni kezdtünk róla: ,,Hol volt...", 
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt, 
s mi ezt meséljük róla sírva: ,,Nem volt..." 
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, 
mint önmagának dermedt-néma szobra. 
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. 
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. 

Kosztolányi Dezső 

sad

Dsida Jenő

Halottak napján

Szellemek, őszi szelek, sóhajok,
elköltözött testvérek, boldog árnyak!
Üljetek ma ti halottak-napját,
gyászünnepet értünk.

Országotoknak nincsenek határai,
nincsenek dimenziói, fájdalmai se;
mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,
mi balga gyászolók.

Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,
kéményeinket szélvihar döntse le,
holtak, testvérek, sírjatok értünk
hideg esőt!

Gyújtsatok lidérclángot házaink fölé,
melyek a mi novemberi sírjaink.
Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből
a feltámadást.

1930

sad

Szuhanics Albert

Október vége

Lassan bizony októbernek vége, 
és az évszak halad tél felé. 
Még hörpintünk a bágyadt napsütésbe. 
s minden korty a szomjas emberé. 

Látod ma már ajándék a napfény, 
a melengető langyos levegő. 
Szélcsend ül rá fáradt vállaimra, 
s már feldíszítve vár a temető. 

Kimegyek a halottak napjára, 
mécsest, gyertyát, virágot viszek. 
Megtisztelni, akik eltávoztak, 
mert él a lelkük, én ebben hiszek! 

Gyertyafények pislognak az éjben, 
mint égnek tükre, sírkertünk olyan. 
Csillagként világít sok fény lenn, 
az égi otthon s földi egyben van. 

Emlékezem, míg a mécsest nézem, 
élőn táncol most a kicsi láng. 
Bár eltávoztak rokonaim régen, 
az emlékük bennem él tovább! 

Tovább él a lelkük fenn a mennyben, 
ahonnan a sorsunk figyelik. 
Ők lesznek tán jövőnk nemzedéke, 
sok közülük újra születik... 

A fáradt test megpihen a földben 
hús a földhöz, csont a kőhöz tart. 
Visszaadjuk maradványunk rögnek, 
testünket mely kiállt sok vihart. 

Ősz virága, elmúlás virága, 
díszíti a kedves hantokat. 
Anyaföldünk e fájó szegletjén, 
feltámasztunk emlék-arcokat. 

Még egy napra ismét köztünk élnek, 
úgy feléled az emlékezet. 
Szinte érzem, sok elhunyt családtag, 
mellettem áll, ím megérkezett... 

És e napon megnyílnak a kapuk, 
az idők síkján visszaléphetünk. 
Úgy gondolnánk elfeledtük őket, 
de ráérzünk, mindig szeretünk! 

Örökké szeretünk, sorsnak vándorai, 
nem halunk meg, mert az élet él. 
Csak fáradt testünk, földnek ajándéka, 
egyedül az, ami elalél...!

sad

Leborulsz a sírra

Leborulsz a sírra
Szegény édesanyád áldott sírhalmára
Leborulsz csöndesen, csüggedten, szomorú
Liliom módjára.

S most látom mit tesz az:
Árván leborulni egy kicsi halomra,
Mely szemeink elől az eget, a földet
Egészen elfogja.

Leborulsz reája
Tudva hogy alatta édes jó anyánk van!
S hogy lelkünk sikolya, mely őt visszakéri,
Elhangzik az árnyban!

Most látom, mit tesz az
Mily kínos, mily fájó, egyedül maradni,
S hogy a szív ily búban nem igaztalan, ha
Meg akar szakadni.

Ő nincs ő hiányzik
Életed forrása szereteted napja!
Lehullott a kéz, mely könnyedet törülte,
S bölcsődet ringatta.

Egyetlen hű szíve
Még egyszer dobogta nevedet, s megállott,
Jéghideg lett ajka, az a kedves ajk, mely
Annyiszor megáldott!

Hívod édes szóval,
Meleg öleléssel... Hasztalan! Nem ébred,
Nem látja vergődő szívednek könnyeit,
Nem hallja beszéded!

És mégis veled van!
Szelleme, lelke él, azt el nem temetted.
Halk éjen kibontja ragyogó szárnyait,
S ott lebeg feletted.

Tovább él szívedben
Erénye jósága minden gondolatja...
Ó az édesanya meghal, de gyermekét
Soha el nem hagyja.

A végtelen égből
Őrködve ragyog rád két szeme sugára;
S ki fölött ily áldó szemek őrködnek, az
Nem árva; nem árva!

Endrődi Sándor

sad

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban.

Amikor szembesültél azzal, hogy ,,nincs".

Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá..., mennyire szerettük.

Utólag.

És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam!

Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!...

Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet!

Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is!

Másképp szólnék hozzá?

Másképp látnám, másképp ölelném...

És elmondanám neki azt, hogy...

Mit is?...

Amit nem lehet elmondani.

sad

József Frank

"Figyelj,ha egyszer meghalok, elfújok
néhány csillagot, mint tortán a
gyertyát, hát csak ne sirassatok...


Figyelj,ha egyszer meghalok, némák
legyetek, s szótlanok, ha temettek, ne
földeljetek, s szóval ne méltassatok... 


Figyelj, ha egyszer meghalok, könnyek
nélkül búcsúzzatok, ha ismertetek,
megértitek, ha nem, minek
hazudjatok...

Figyelj, ha egyszer
meghalok, három edénybe rakjatok,
szétosztván az isteneim között.. 
gyermekeimnek adjatok...


Figyelj, ha egyszer meghalok, ők érteni
fogják, mire gondolok, és ott adnak a
szélnek engem, ahol a leginkább
boldogok...

Figyelj.. ha egyszer
meghalok, vidámak legyetek, s boldogok, 
örvendjetek a tudásért, hogy
én már jó helyen vagyok...

Figyelj, mert
egyszer meghalok.., de most kellenek a
szép napok... A törődés, a tiszta
gondolat, őszinte szeretet, társ-tudat..,
mert a szívem még ..hallod? 


Még eleven, még dobog, most kell, hogy
szeress, mert most még élek, most
örülök a virágnak, ha kapok.. most
még.. figyelsz rám??..

mert most még itt vagyok..."

sad

Somornai Lajos

Halottak napjára! 

Ma mindenki emlékezik valakire. 
De legfőképp a szeretteinkre. 
Akik már nincsenek közöttünk. 
Ott vannak az égben fölöttünk. 

Értük gyertyát gyújtva emlékezünk. 
És a sírjukra koszorút teszünk. 
Közben a hiányukat érezzük. 
Őket gondolatainkban felélesszük. 

Milyen jó volna,ha együtt lehetnénk. 
Ezért valamit most tehetnék. 
Bármit,csak hogy együtt lehessünk. 
Újra veletek beszélgethessünk. 

De ezek már csak emlékek. 
Mint ahogy a közös fényképek. 
Ahol jó visszanézni bennetek. 
Amik engem tovább erősítenek. 

A szívemben őrzöm emléketek. 
Én jól vagyok,ennek örüljetek. 
Megállom a helyemet a világban. 
Belefoglalom a neveteket az imámba.

sad

Bakos Erika

Gyertyával kezemben

Mint csillagok a magas égen, 
sok milliónyi lámpás úgy világít, 
és a hideg fáradt őszi szélben, 
temető halotti csendjébe irányít. 

Ünneplőbe öltözött kopár sírhantok, 
s ruhájuk szép krizantém koszorú, 
az égbolton fénybe borult csillagok, 
de minden gyertya a síron szomorú. 

Gyertyával kezemben állok a sírnál, 
ahol halott szeretteim nyugszanak, 
fájdalmam nagyobb minden kínnál, 
ők most mégis csendesen alszanak. 

Kabátom összehúzom még jobban, 
hisz a temetőben mindig fúj a szél, 
imát suttogok, s a gyertya fellobban, 
szeretteimért és minden halottért.

sad

Havas Éva

Akik már nincsenek - Halottak napja 

Az ősz minden levélkönnyét elhullatta, 
kopáran állnak már a büszke fák, 
sírok közt ködöt görget a hajnal, 
de egyre több hanton fehérlik virág. 
Október vége búsongó, könnyes évad, 
ilyenkor itt érezzük kedves holtjainkat, 
idézve mindent, mi már a múlt 
- szerelmet mi csúful sírba hullt, 
szülőt, ki megtett mindent értünk, 
gyermeket, kiért megszakadt szívünk, 
nagynénit, testvért, és barátot 
- mindenkiért egy-egy szál virágot 
most képzeletben én elültetek 
(jó lenne itt a földön együtt lenni 
- újra Veletek) 
Ősz dereka fájdalommal teljes, 
elsiratunk mindenkit, ki kedves 
s már az égi mezőket tapossa 
- az emlékezet mégis visszahozza: 
egy pillanatra itt érezzük újra 

- míg gyertyáinkat a jeges szél fújja..

sad

Pásztor Piroska

Emlékezünk

Minden csupa-csupa hófehér virág, 
s mintha mécsesből állna az egész világ, 
lobogva világít a sok-sok gyertya, 
elment lelkek szeretetének lángja. 


Szülő, nagyszülő, gyermek, testvér, 
lelkük most hozzánk visszatér, 
körülállják mind az emlékező lángot, 
itt vannak, látják ők a sok virágot. 


Gyertyafüst száll őszülő hajunkba, 
akár nagyszüleink keze, simogatva, 
lecseppenő viasz mintha könnyük lenne, 
összes fájdalmuk, szeretetük belerejtve. 


Lelkük a miénkkel ismét összeér, 
régi szép emlékeket velünk újraél. 
Merengünk fájón, lelkünkből száll sóhaj, 
imát mondunk értük alázatos szóval, 
emlékezünk, legördülnek könnyeink, 
hiányoztok nagyon, elment szeretteink.

sad

Sz. Pál-Kutas Orsolya

Gyertyák égnek

Az éjszakában gyertyák égnek,
Lobbanásuk emléket idéz,
Tovatűnnek az árnyak,
S nyugodt az emlékezés.

Lágy krizantém illat
Lengi körül a sírokat,
S az égő mécseslángok
Könnyek tükrében ragyognak.

Ma látogatóba jöttünk
Ahhoz, kit a szív nem feled,
S a fájdalom sebéből
Emlékként feldereng.

Egy tovatűnt jövőről
Mesél a hűvös szél.
S nyugtatón ölel körül
Egy lángnyi gyertyafény.

Halottainknak tisztelettel
Hajtunk ma fájón fejet,
S szemünkből lágy folyamként
Hull az emlékezet.

Az éjszakában gyertyák égnek,
Lobbanásuk emléket idéz,
Tovatűnnek az árnyak,
S nyugodt az emlékezés.

sad

Bojtor Zsuzsanna

Nektek...

Néma szavak, suttogások,
Fellobbanó gyertyalángok,
Keserédes emlékek köszöntenek újra,
Könnyek közt nézünk vissza a múltba.

Mindennap hiányoztok, ti elveszett lelkek,
Kik szeretteinkből porrá lettek.
Szüntelen gondolunk rátok,
Nektek gyúlnak most a gyertyalángok.

S ma minden kicsit elhalkul, néma lesz a világ,
Nem érzünk már mást, csak gyászt és hiányt.
Ma értetek égnek a halovány fények,
S bennünk újra fellobbannak a remények

sad

György Emőke

Halottak napján

Gyertyaláng a lélek fénye,
Temetőben lassan égve.
Krizantémok bársony testén,
Halottaink szép emlékén

Kulcsolt kézzel elmerengünk.
Csendben befelé könnyezünk.
Imáinkban jelen vannak,
Mindig lelkünkben maradnak...

Virágos sír őrzi álmuk,
Reméljük, majd egyszer látjuk.
Gyertyalángban emlékük él,
Szívünk mélyén életre kél.

Temetőben, néma sírnál
Vágysz arra, hogy némán sírjál.
Halottaink lelke velünk,
Mécsesekkel emlékezünk..

sad

crying


sad

Egyszer örökre elmennek mellőlünk a szeretteink.

Végleg. Mindenki. Senki nem tud tovább maradni attól, mint ameddig maradnia kell. Kinek kevesebb idő jut, kinek több.

Hiszen ha menni kell, menni kell.

Búcsúval, vagy búcsú nélkül, de menni kell.

Mi pedig itt maradunk kettesben a fájó lelkünkkel és a tudattal, hogy már soha többet nem lehetünk együtt itt a földön az eltávozott szerettünkkel.

És igaz, hogy mi már nem látjuk őket, ők azonban látnak minket és minden pillanatban- bár láthatatlanul - de magukhoz ölelnek.

Mert ők még most is szeretnek.

Mindig is szeretni fognak, akárhol is ,,laknak". És mivel nekünk is mennünk kell majd egyszer, ők már nem tesznek mást, csak várnak.

Ránk. Hisz azok a lelkek, akik ismerték és szerették egymást idelent, ha eljön az ideje, találkozni fognak majd odafent.

Azon a helyen, ahová a szerettünk ment.

Addig is annak tudatában engedjük mosolyogni a szívünket, és nyugtassuk meg a lelkünket, hogy az ,,elköltözött" szeretteink, csak elköltöztek, de sosem fogják elengedni a kezünket.

(Lippai Marianna)

sad

Vargha Gyula

SZÜLŐIM SÍRJÁNÁL

Alusztok rég, kopár, kietlen
Temetőben, domboldalon;
De hát a földi gondok ellen
Lehetne-é jobb oltalom,
Mint egy horpadt, öreg, magános sírhalom?

A nagy világ lármája nem hat
Ez elhagyott nyugvóhelyig;
Kihajt a lomb, s megint lehervad,
Év, év után múlik, telik,
Mérve a vén idő egyhangú lépteit.

De ti, akik alusztok mélyen,
Nem halljátok, nem méritek;
Nem rezdül át a néma éjen
Se hang, se fény. Lenn a hideg,
Beomlott sírgödör sugártalan, siket.

A szél a fák fagyvette ágát
Már tőletek tördelheti.
Mindegy, a sírok pusztaságát
Fehér hó vagy zöld fű fedi,
Vagy a fű gyökerét a nyár kiégeti.

Nem bánt, a föld kiszáradt keble
A hőségtől, ha megreped,
Ha nincs az égnek áldó cseppje,
A gabona szomjan eleped
S ínség köszönt be a remélt bőség helyett.

Ínség jöhet, tinéktek nincsen
Magtárra, csűrre gondotok;
A jól bezárt ajtón, kilincsen
A sápadt gond be nem kopog
S nem láttok könnyeket, ti kétszer boldogok.

Nem látjátok - óh fájna nektek -
Hogy' rombolnak az új idők,
S mindazt, mi szent volt szíveteknek,
Hogy' rúgja lábbal száz ripők,
S már diadalmasan ujjong a céda gőg.

S ha sorsa tán eléri végkép
Ez átokverte nemzetet,
Ha meg kell mind fizetni vétkét,
S hangzik, hogy ,,elvégeztetett";
Nem fogja vad keserv szaggatni szívetek.

Alusztok, mintha rég kihalva
Kerengne már e porvilág,
S csak egy komor, bús ravatalra
Nézne a csillagmiriád
A hangtalan, hideg, rejtelmes űrön át.

sad

ANYÁMHOZ
Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szívedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szívedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övezi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Te szíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szívedhez járul boldogan fiad.
Szívem remeg, mert üdvössége teljes,
Szívem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy te az asszonyok között!

/Komjáthy Jenő/

sad

Köd telepedett az égre,
indulunk a temetőkbe.
Lábunk alatt csörgő avar,
fű, fa, virág halni akar.


Megyünk búsan, fájó szívvel,
régi álmok emlékivel.
Várnak-e ránk? Nem tudhatjuk,
de a szívünk megnyugtatjuk.


Hogy ott voltunk, láttuk őket,
tőlünk korán elmenőket.
Láttuk őket, zörgő csonttal,
nyűtt ruhákban, siralommal.


Szájuk mozdul, néma szóra:
- Imádkozni de jó volna.
Hol hagytátok az imákat?
Földi lények, földi árnyak!


Hová lettek a zsoltárok?
Nincsenek már?! Csak virágok?
És a hervadozó őszben,
reszketünk a temetőkben.


Juhász Magda

sad

Kohut Katalin: Halottak napja

Nagyon bölcs a naptárunk és a természet,
Európa földjén a valós kertészet,
nagy fehér. s színes krizantémot ad nekünk,
Marianna napján van a gyász-ünnepünk.

Már a fagy foga harapja a mindenséget,
temetőben szívünk csendességgel éget,
lánggal ég az emberségért a szeretet,
a gyászom miatt törlöm meg a szememet.

Hatalmas a világ, én csak porszem vagyok,
a sírok mellett térdre majd leroggyanok.
Hogyan, s miért kérdés fejemben zakatol,
testemen egy hideg tőr keresztül hatol.

Megfogjuk a gyászban talán egymás kezét,
halljuk a bús orgona varázsütemét, 
mintha a föld alól szólna a gyász szava,
beborít a tél hideg, tisztaság hava.

sad

Balogh László


Halottak napjára

A halottaknak megnyugvást és lelki békét!
Az élőknek megbocsátást és emlékezést!
Halottaid Téged is a temetőbe siettetnek!
Ha nem jutsz ki, ne hidd, bárki kinevethet!

Azért gondolj rájuk, ha ma sem jutnál oda, mégse!
Gyújts egy gyertyát, bárhol vagy, hogy tövig égjen!
Tudod, hogy Neked is jobb legyen, Ők azért harcoltak!
Szomorúság helyett mosoly kerülhessen az arcodra!

Gondolj szeretteidre is, kik még élnek!
Kik jóban-rosszban együtt vannak Véled!
Bár testükkel távol vannak, szívükkel Hozzád érnek!
Gyújts újabb gyertyát, hogy egy a szeretetért is égjen!

sad

Szoby Zsolt: Relikviák

Sírhalmok mentén oson a szittya szél,
meglibbentve mécsek parányi lángját,
dohszagú avar nyeli el lépteink neszét,
és áhítat temető-mély csöndje vár
földhantjuk mellett - kik létünket adták.
Ódon relikviák közt kutat tétován
a múltba révedő, elkószált gondolat,
imára nyílnak a megnémult ajkak,
rebegve ezernyi láng közt zsolozsmát...
míg fejfák mellett az ájtatos csendben,
korhadó lócákon egy percre megpihen,
s csal észrevétlen szemünkbe könnyeket
az éltüket idéző, méltó emlékezet.

sad

Palotai János
Nyugodjatok békében

Emlékezzünk

Mindenszentek és halottak napján
kiürül az egész megkínzott világ.
Gondolatban ma új otthonunk
a békés, boldog túlvilág.

Kinek nincs halottja, bánata
e széles, meggyötört földön?
Rokona, barátja, ki elment,
és vissza soha már nem jön.

Szépek az emlékek,
de mardos a bűnvád!
A sok ezer gyertya, virág sem pótolja,
hogy nem érint, és nem szól többé hozzád.

Ma mégis megpróbáljuk,
nem adjuk fel a reményt.
Emlékezzünk és imádkozzunk
minden elhunyt emberért.

sad

Lányom emlékére


Megint elmúlt egy év nélküled,
hideg kőtömeg zárja testedet.
Feketébe úszik az ég nagy vászna,
ötök gyászban úszik lelkem darabja.


Megérteni soha nem fogom,
miért vetted el gyermekem sors.
Múlnak a napok, üres minden,
nem lehetsz többé mellettem!


Nem múlik el a kegyetlen fájdalom,
a természet velem együtt zokog.
Istenem bocsáss meg nekem,
de Őrá nagyon vigyázz odafent.


Hallom a hangod, szél ölén át,
átmegyek hozzád azon a létrán.
Felém nyújtod kezed el nem engedem.
Éget szívem marnak sós könnyek!


Szeretném ölelni szellemed
belehalok ha nem leszek veled. 
Hiába várom jöttöd néma csend felel,
remegő kézzel virágot leteszem.


Nem tudja senki megérteni,
mikor meghal az anya gyermeke.
Erre nincs szó, nincs felelet,
sem bocsánat amit tett veled.


Most minden rád emlékezik!
A kopár fák, a kósza, hideg éj!
Életem a keserű fájdalomtól vérzik 
Mert szó nélkül itt hagytál, Elmentél! 


Nagyon fáj! Szeretlek gyermekem!
Őrjítő kínok martaléka az édesanya,
akinek élnie kell, elhalkul versem csendje,
mécsest gyújtok, imádkozom érted szüntelen,
tudom jó helyen vagy, még sem fogom fel!


Szebenyi Judit  

sad

Eltévedt lélek

 
  Hideg fák között lengedez a lelked
ahonnan jöttél nem vagy megkötözve
megmeredt kövek faragott párnája
elengedi lelked hogy visszatérj hozzája.

Rokonaid talpig fekete gyászban
temető hallgatag csodálatában
keringőznek falevelek egymásban
halkan nézed lelked saját gyászában.

Látod ,hogy sok virág halmaza
kis sírhelyedet magával ragadja
égő gyertya lángja inog a szélben
szelíden figyelsz a didergős télben.

Az élők még maradandót játszanak ,
temetőben mint halott őrzői sétálnak
karjukon árvácska , bokros krizantém
szívükben a mi lelkünk örök túlélőként.

Szorosan karöltve kezükben gyertya
síroknál állnak meg, arcuk bizonyítja 
szokásos esemény ,még is különleges
halottak napján mindenki hűséges .

[W.B.]

mail

 

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on