Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


** Idézetek-Versek / * A Fény..***

 

 

 

Boldog névnapot !
 
wink
 
 
Horváth M. Zsuzsanna

Szívem dobbanása

Meredek magas sziklán állok,
alattam sötét mélység tátong.
Sebes sodrású folyó rohan...
hullámot vetve siet tova.

Lelkem háborog, könnyem folyik...
gyöngyszemként a mélybe hullik.
Rám borul a sötétség árnya,
egyedül vagyok az éjszakába'.

Fényes csillag ragyog felettem,
üres minden, nélküled elvesztem.
Háborgó víz hív csalogat...
könnyfátylon át nézem a habokat.

Pillám lehunyom: arcod látom,
kezed felém nyújtod, ez csak álom.
Hullámverés hangja felriaszt,
szívem dobbanása visszatart. 
 
mail
 
Töltsd fel élettel
 
Töltsd fel élettel,
ha üres a szíved.
gyűjtsd a szépséget,
ami körülvesz téged.

Ne várj nagy dolgokat,
csak szelíd apróságok,
de boldoggá színezik,
a szürke valóságot.

Egy meghitt pillanattól
nincs értékesebb emlék,
az embert megbecsüljék
és szívből szeressék...

Alkony /Ilona Zagyi Gáborné/
 
 

enlightened

Angelisz Irini

Fénytenger

Tudod-e, hogy amikor boldog vagy,
Egy boldogságsugarat küldesz a földre?

Tudod-e, hogy amikor boldog vagy,
A körülötted élők is boldogok lesznek?

Tudod-e, hogy kis csillagszikraként azért jöttél
A földre, hogy megtanulj világítani?

És amikor már fénylő színekben pompázol,
Világítani tanítod a többieket?

Tudod-e, amikor boldog vagy, a Te fény
Sugarad egyesül a sok parányi boldogságváró fénnyel?

És a kettőből, a százból, az ezerből ismét
Egyetlen öröm lesz pontosan úgy, mint szétválásuk előtt.

Tudod-e, hogy fényed a Mindenség fényében
Tündököl minden pillanatban?

És mindenkinek jut:

A Te hatalmas fénylő erődből
minek neve boldogság,

A Te hatalmas sugárzó szemed pillantásából
minek neve szeretet,

A Te jóságos ajkad szavaiból - minek neve
megértés,

A Te kezed mindent egybefonó öleléséből - 
Minek neve a Lélek teremtő fénye.

Légy boldog, és szerető ember!

Mezei István: Fény, csillag leszel

Bármit teszel, vagy bármit nem teszel,
Lehettél jámbor, vagy vad szörnyeteg,
A Fény már örökre ott van veled,
És majd te magad is csillag leszel.
Hogy magad választottad e sorsod,
Vagy az eleve elrendeltetett,
A gondolat számít, akarat, tett,
Nézz fel porból az égre, és látod,
Akármit ad az élet, vagy vesz el,
Egyszer te magad is csillag leszel.

Évmilliárdok gyorsan elmúlnak,
Amit látsz, villanás, kezdet és vég,
Sok régi elem érzi, már elég,
Benned is megfárad az anyag,
Átadod matériád a múltnak,
A szeretet, szerelem hullámok
Közül egy sem múlik, és nem halott,
Tiéd a pillanat, a hit, hogy vagy,
Voltál már minden, föld, fű, fa, fém, fény,
Most tudattal bíró értelmes lény.
Mindez talán röpke, édes álom.
Vagy feledhető, emlék, epizód,
Kutasd, fedezd fel igazi valód,
Tedd túl magadat majd a halálon,
Kavarogjon minden körülötted,
Lelked már a végtelent tanulja,
Két világban vergődve, szorulva
Fogadd el fénylő csillag-életed,
Az ember felszáll, majd mélyre leás,
Társa a hit, az örök körforgás.

 

Dér Ildikó
 

Napsugár



Ha én lennék a fény
A bánatok útján.
Mosolyt fakasztanék
az arcokon.

Magas sziklákon
cikáznék.
Felhők arcán nevetnék.
Sötét éjszakák réme
lennék.

Ha én lennék a fény,
messzire látnék.
Bevilágítanám a Földet.
Vigaszt adnék az
elveszettnek.

Ha én lennék a fény,
csak ragyognék.
Melegen tartanám a
reményt.
Szerteszét szórnám
az Élet ízét. 

 

 

A csodás égi fény
Ragyogjon rád
Mutassa az utadat
Erősítse lelkedet
Jó felé fut az utad
Az ég felé haladsz
Vár rád Urad
És ajándékot ad
Kegyes lesz
Megbocsát neked
Élsz boldogan
Aztán megteheted
Add neki életed
És ha teheted
Nevét ne feledd

Pénzár Miklós 

 

 

Fény
Nevetek, amikor behívod a fényt
Mert nem is tudod, hogy mi az, mit kérsz
Te valami melegre és bolyhosra vágysz
Helyette, azonban, egy vadásznőt kaptál lovon
Aki kerget téged, egy fehér-forró fénycsóván keresztül
Miközben rávilágít minden fájó pontodra
Egy kézi gránátot kapsz, amely bármelyik pillanatban
Felrobbanhat a zsigereidben, egy üreget vájva
Mindabba, amit már régen elfeledtél, és
Soha nem akartad újra látni.
Oh, bolond, senki nem figyelmeztetett téged arra, hogy
Ez a fény, amire annyira vágysz először
Elkezdi kikotorni a lelked egyik sajgó sarkában
Felgyülemlett sötétséget
Majd olyan erősen megpirít, hogy
A legbátrabb részed mer csak
Keresztülmenni az önvizsgálat heves lángjain
Azzal a nagyszerűséggel, amely születésnél fogva jogod?


(Ildiko Kudlik)

 

A fény lágyan átölel, simogat és becéz.
Megérinti a lelkedet, hozzáérni ne félj.
Mikor egyedül vagy érzed, hogy simogat,
Ha sötétben vagy és félsz, ő kell, hát hívogasd!

Jer, fény felém! Ölelj, magadhoz, ragyogj!
Burokként végy körül, zárd ki a fagyot!
Melengesd lelkem csodás fényeddel,
Óvj, a fagytól kérlek! Soha ne engedj el!

Mikor sötét van s fázom, légy velem!
Mikor esik és fúj, bújj hát közelebb!
Ne engedd kihunyni halvány csillagom,
Nekem már csak te vagy, hát kérlek, ragyogj!

Sötétben vagyok, félek és fázom!
Messziről csak halvány fényed látom!
Nyújtom a két kezem, jer, fény felém!
Fogd meg a kezem! Te vagy a remény!

 

Tavaszi fény hívogató
...És majd világok tornácára állok
meglásd, hogy könnyen rám találj!
Innen gyújtok mécseslángot,
szférákon dallamot játszok,
ha fényem lenne túl parány

...És leszek kikelet,
szirom színét fakasztó,
kitárt mozdulat leszek,
évezredet nyugtató
visszatartott lélegzet,
illatodra áhító,
cseppekre szétesek,
te minden percre szomjazó -
kelted leszek estedben,
életed a reggelben,
kávéillat sóhajtó...

...És majd a Föld peremére állok,
hogy megláss, hogy könnyen rám találj!
Innen gyújtok fáklyalángot,
tüzet bontva rád találok,
ha fényem hozzád túl parány.

(Landorhegyi Zoltán)

 

Valami fény kéne a szemekbe
kék, zöld, barna, fekete tűz
egy kéz kéne a kezekbe,
mely mindent összefűz.
Valami csoda kéne
mit annyian várunk
Valami új hit felé
mert omlik már régi házunk.
Valami, valami fény kéne..

 

Én fényem adom, hogy beragyogja
Lelked sötét árnyait,
És szeretetem melegét,
Hogy leolvassza jeges szíved falait.
Én arcodra rajzolnám mosolyom,
Ha a tied már fakó lenne,
S ha kezeid fáradtan lehulltak,
Tiéd két karom ereje.
Én neked adnám a könnyeim,
Hogy ne téged nyomasszon a bánat,
S Tiéd lenne az ég összes csillaga,
Hogy beragyogják éjszakádat.
Tiéd lenne minden szavam,
És minden féltett kincsem,
Cserében csak annyit kérnék,
Szeress Te is engem...

Megszülettünk egykor, tiszta szívű gyermekként, álmokat szőve jöttünk a Fényből,
az ismeretlen világból ide, a Föld nevű bolygóra, hogy véghezvigyük küldetésünk,
megvalósítsuk mindazt, ami már fogantatásunk pillanatában ránk méretett. 
Jöttünk,
hogy tanuljunk, tapasztaljunk, érjünk, fejlődjünk. 
Jöttünk, hogy a Fentről kapott és
hozott, testre és egyénre szabott képességeinkkel és a születésünk után önmagunk
és mások által kiegészített és megszerzett földi tudásunk égivel egyesített fonatával
segítsünk, építsünk, adjunk és szeressünk, miközben figyeljünk és vigyázzunk arra,
hogy mi magunk a hétköznapok nyomasztó terhei alatt össze ne essünk, és ha mégis
elbotlunk, ha mégis megroggyan lábunk a teher alatt, akkor is mindig, minden helyzetben
fel tudjunk állni.
A világot, amelyben élünk, azon túl persze, hogy a Teremtő akarata
által létrejött, mi teremtjük, de nem csupán a külvilág formálásának vagyunk aktív,
vagy passzív résztvevői, hanem benső lelki- és gondolatvilágunk megalkotói is mi vagyunk,
ami sok esetben embert próbáló feladat, hiszen a környezeti hatások, ingerek nagymértékben befolyásolhatják, átformálhatják a tudatalattink működését, így eltompíthatják, elnyomhatják a
lélek és a szív szavát. 
Szabad akaratot kaptunk, a döntés, és a felelősség is a miénk, így
tehát a gondolati síkon történő teremtésünk közben soha ne feledjük, hogy saját alkotásunknak
annak 'minőségétől és milyenségétől' függően - mi is boldog, avagy boldogtalan részesei leszünk.

 

Ha én csillag volnék, fényemmel hajadba
hullnék, s világítanék neked este,
hogy gyertyát, lámpást, ne keres te,
mert ablakod ívére ülnék,
és szobád homályába vegyülnék.
Mikor járnál, s csípőd ringna
lágyan, sekélyen, mint a hinta
csillagfénybe rejtenélek,
mint, ki arany fénykötegbe tévedt.

Ha a sötétben az ablakodba ülnél,
én boldogan vállaidra gyűlnék.
Nézném arcod a tőlem csorgó fényben,
és örömöm lelném ama tiszta lényben
ki te vagy, kit most, sugárba öltöztetlek,
és pillanatokra mennyei létbe költöztetlek.

Mikor feküdni térnél, vigyáznám álmod.
S hogy éjjel ne félj, én lennék a barátod.
Néha pedig csak úgy, ajkaidon csüngnék,
máskor meg szótlanul a karodon elülnék.
Szétfutnék bőrödön minden fénynyalábbal,
majd engedném, hogy lépdelj rajtam puha lábbal.

Hajnalhasadás előtt csókkal búcsúznék a szádtól.
Te rég álomban ringnál, de én a barátod
ott ülnék ágyad szélén egész éjjel,
s meleg sugárral terülnék rajtad széjjel.
Mikor jönne halálom, a gyilkos hajnal,
elköszönnék tőled egy titkolt néma bókkal
és te sosem tudnád meg, hogy itt volt
egy csillag, ki meghalt ajkadon egy csókkal.

Én nem tudom, hogy milyen végtelen az az út,
Ami vár még énreám.
Nem tudom, hogy meddig tarthat még a sötét,
S az éjszakák.
Én várom azt az időt, hogy felkel a Nap,
És a hajnal fénye jön.
Várom azt a napot, hogy eljön a perc,
És rám köszön.

Olyan jó lenne tudni végre azt, hogy van remény.
Olyan jó lenne tudni azt, hogy miért is élek én.

Én gondolatban arra járok, ahol az út
Mindig érzi léptedet.
Gondolatban rád találok, és ez a dal
Jelzi jöttödet.

Én várom azt az időt, hogy felkel a Nap,
És a hajnal fénye jön.
Várom azt a napot, hogy eljön a perc,
És rám köszön.

 

Szabó Norbert Puyol

Vakító fény

Te vagy a vakító fény
életem alagútjának végén,
te vagy, akiért élek,
a Nap, életem kéklő egén.

Tudd meg: szeretlek,
csak azt ne, hogy mennyire,
mert ha elmondom
elmész tőlem messzire.

Ezt én nem akarom,
így hát barátod leszek,
s bármit is kérj tőlem,
érted bármit megteszek.

Életemben nekem Te vagy a Fény
Sugárzó lényed, egyedüli remény
Nélküled már nem is létezem
Tudod, Te vagy az én életem

Az árnyékos oldalon is jártam
De általad ím, visszataláltam
Beláttam, döntésem helytelen voltát
És köszönöm, hogy belátó voltál

Ha mégis egyszer eltévelyednék
Neked ezer gyertyát gyújtanék
Leírnám fényükkel nagy körökbe
Fogadj engem vissza, örökre

kedvesemnek
Tóth Albert

 

Fentről, a felhőtlen tiszta égről ezer csillag ragyog rám,
Felém sugározza sok ezer év nyugalmát.
Kezdem megérteni mi az a "végtelen",
S ráébredek, milyen porszem-töredék az életem.

Évezredek, és emberek milliói közt egy semmi vagyok én,
Ki álproblémákkal, és gondokkal rontja el életét.
Évezredek során a mulandó emberek folyton változtak,
De a csillagok, és az emberi lélek, érzések maradtak.

Talán két ezer évvel ezelőtt egy ugyanilyen porszem, mint én,
Ugyanígy gyönyörködött a csillagok csodás fényén.
Neki már nyoma sincs, emlék sincsen róla semmi,
Pedig ő is élt, mint én, s szeretett, ma pedig már senki.

Az idő és a tér végtelenségében néhány percet élünk,
Hát ne rontsuk el azzal, hogy a jövőtől félünk!
ITT és MOST, élvezd a jelen pillanatot,
S válassz magadnak egy ragyogó csillagot!

S ha felnézel az égre, a csillagok ezrei között,
Keresd meg a tied, melytől szívedbe nyugalom
költözött, és a csillagod azt mondja:
" Oly rövid a léted, keresd meg, találd meg,
és használd ki, mi szépet nyújt az élet!

 

 

 A fény útja...


 
  Hiába a sötétség, a föld mélye, a fény akkor is utat talál.
Ugyanúgy, mint a legsötétebb és legkilátástalanabb helyzetben.
Nincs olyan reménytelenség, amibe a fény ne tudna betörni.
Ilyenkor eloszlik a bánat, a fájdalom, csak a remény és a
boldogság érzete marad, ami megsokszorozza az erőt,
és valósággá válnak a vágyak.

 

 

Edmond Rostand 

Óda a naphoz

Te szárítod fel a síró fűszálat,
s a levelet lepkévé bűvölöd.
Ha a halodó szirmok szerte szállnak,
és a pirénei szél végigzörög
Roussillon mandulafái között.

Imádlak Nap! Tűztenger, fényes álom,
ki ránk ragyogsz s a mézet érleled, 
lángolsz a szalmakunyhón és virágon,
egészben élsz és szertefoszlol áldón,
mint a pazar anyai szeretet.

Dalollak, ó fogadj el tűzi papnak,
ki égsz a teknőn, kék szappanhabon,
és néha, hogyha lángjaid lohadnak,
vörösen lobbansz ki egy csendes ablak
alázatos üvegjén elhalón.

Te forgatod a sárga napraforgót
s arany-öcsém, a tornyok kakasát.
Ha a hárson titkos tüzed kibontod,
táncolnak arany árnyak, lenge pontok,
hogy tétován megáll a kósza láb.

A mázos korsó sugaradba drága
s az ázott rongy is büszke lobogó,
kazlakon ég csókod lanyha láza,
s kis húga, a kas lángol, mint a láva,
tüzes sisakja lánggal lobogó.

Légy áldva a mezőn s elveszve árván
a fű között, a kapucímeren,
a gyík szemén,
a hószín hattyú szárnyán,
ki tájakat pingálsz, mint a szivárvány,
s ki szende kézzel festesz csendesen.

Sötét ikertestvéred, a bús árnyék,
mely messze nyúlik, hol tüzed fakad,
remegéssé bűvöli, ami csodás, szép,
s ha nincsen ő, minden szürkére válnék,
mert színes és ragyogó, mint magad.

Imádlak Nap! Te vetsz a légbe rózsát,
bokrokba tündért s a víznek tüzet:
benned felistenül a roskadó ág.
Ó Nap! te élet, ó szent Nap, te jóság,
csak koldus lenne a föld nélküled.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/  

mail
 

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on