Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


>>**Évszakok Őszi képek-versek 2 **

 

Boldog névnapot !
 
 

smiley

Gyulai Pál

Őszi délután

Oh mi kedves őszi napfény!
Jőj a kertbe, jőj velem
Kies ősszel, délutánként
A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,
Bús és mégis oly szelíd,
Nézd a napfény ragyogását,
Bágyadt, mégis melegít.

Halványul a kert viránya,
Mégis benne mennyi zöld;
Nyílik még egy-két virága,
S mily mosolygó arcot ölt.

Nem halljuk már a pacsirtát,
Mégis cseng-bong még a lég;
Meglebbenti a köd fátylát,
Mégis tiszta kék az ég.

Látszik, hallik az enyészet,
Mégis itt-ott mennyi báj!
Álmodozik a természet,
S elálmodja, ami fáj.

Ülj le, kedves, itt az aljban,
Hadd mélázzunk egy kicsit,
Ahol vígan szedtük hajdan
A tavasz virágait.

Elhanyatlik ifjúságunk,
Itt van őszünk nem soká,
Bár nem érzi boldogságunk,
Szívünk nem gondol reá.

Oh de eljő észrevétlen,
Loppal lépve, csendesen;
Már fehérlik egy-egy fürtem,
Tied is fog, kedvesem!

De ne búsulj: akkor is lesz
A virányon enyhe zöld,
Meg-megcsendül egy édes nesz,
Fel-felvidul ég s a föld.

Nyílik akkor is virágunk,
S a hervadó levelen
Ott ragyog meleg sugárunk,
Örök fényed, szerelem!


Őszi hangulat


Vége már a szép napoknak.
A virágok hervadoznak.
Bágyadoz a nap sugára.
Lombjai a rengetegnek
Mélabúsan integetnek;
El kell menni, úgy-e, nemsokára?
Közelebb megyek hozzájuk,
Hallgatom a suttogásuk,
Ha nekem is felelnének.
Ülök a füves bozótba,
Mint ki virraszt, hallgatózva,
Ágya mellett vonagló betegnek.
Az erdőnek érverése,
Hegyi patak csörrenése
Egyre lágyabb, egyre lankad.
Odafönn a gyászfelhőbe
Készül már a szemfedője,
És egyszerre majd eláll, elhallgat.
Elmerengve tépelődöm,
Mi az ember itt e földön,
És a nagy rejtély, a lélek?
E csodás, e képzelhetlen
Vég nélkül való mindenben
Elenyész-e csak e percnyi élet?
A levegő halkan mozdul,
És a haldokló falombrul
Egy levélke hull a földre.
Ez talán az égi válasz,
E halott kép, néma, száraz?
Hátha mégis... nézem eltünődve.
Mintha írva volna rája:
E világ egy játékkártya;
Elkeverik, meg kiosztják.
Porszem, ember, falevél, mind
Megannyi pillangó lény itt.
Újulásban forgó muland


 Vajda János 


Avarban  


Halljátok, hogy zörög? -
Jaj, miben járok itt?
Jaj, miben gázolok?
Millió ember-fáról időtlen idők óta 
Lehullott levelekben.
Ez a világ-erdő,
Ezek a történelem tölgyei, 
Tövükbe temetkezik a tavasz: 
Az én tavaszom, a te tavaszod, 
Mindnyájunk zöld-izzású tavasza. 
Ni, Hellas fájáról a cserfalomb, 
Ni, Róma törzséről a száraz ág, 
Napóleon és Dante sudaráról 
Egy-egy bíborlevél.
Fakult szerelmek, fonnyadt forradalmak 
Zizegve, zúgva kísértenek itt.
Milyen világ!
Szeretném belevetni magamat 
Hanyatt a tengermélységű avarba,
És úgy zizegni el együtt vele
Minden bölcseség útolsó szavát: 
Nem érdemes! -
De mit használna az?
Jövőre újra zöld láng csap a fákból 
És esztelenül szép lesz a tavasz.


 Reményik Sándor 



Őszi vers


Hull a levél, 
Szelíd napfény mosolyog, 
Itt van az ősz: 
Tudjátok-e, mit hozott? 
Sárga körtét, piros almát, 
Friss diót, 
Csak úgy hinti, csak úgy szórja a sok jót. 
Mit hozott még? 
Hát a kedves szüretet, 
Szülőt, szilvát, meg 
Sok hulló levelet. 
Szelíd, szép ősz 
Jó hogy jöttél, 
Szeretünk. Megköszönjük 
Amit hoztál, minekünk. 
Kopasz fákon, 
Ha elmúlik majd a tél - 
Újra kihajt, 
Újra zöldül a levél. 


 Gedeon Ferke 



Őszi fák...


Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! 
Mint kívül a gesztenyefák, 
épp oly magas az ablakom: 
az ablakot a kék tavaszban 
zöld ujjongásod lengte be 
s még ráncos volt minden kis leveled, 
mint az ujszülöttek keze. 
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, 
ráncos megint, 
mint bőr vagy öreg papír zörögsz, 
ha a szél megráz odakint, 
de ha fele kincsed lent röpül is 
a földön ide-oda, 
még beragyogsz az ablakomon, 
gesztenyefáim aranya. 
Beragyogsz: ha kisüt a nap, 
ezer meg ezer kis kezed 
egyenkint markolja a fát 
és fölgyujtja a végső perceket: 
gyönyörű vagy!

Szabó Lőrinc 



Halotti beszéd a hulló leveleknek  
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? 
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk. 
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen: 
Bizony, e világ dőre, esztelen 
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk. 
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk. 
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk 
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk: 
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin. 
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? 
Ha végre földanyánk része leszünk, 
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim: 
Az erdőn kívül lenni. 
Otthontalannak, hazátlannak lenni. 
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni. 
Árvaság csak ez egy van, feleim. 
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.


Reményik Sándor 



Őszelő


Rozsdabarna őszi lombok 
Hulló pelyhe közt bolyongok 
És a hullást hallgatom. 
Rozsdabarna bú a fákon, 
Barna bánat, őszi mákony 
Édessége ajkamon.
Régi módon andalogni: 
El-elnézek egy maroknyi 
Késve nyíló kankalint. 
Zördül lelkem mély avarja, 
Hogy az őszi szél fanyarja 
Hűvösével megsuhint.
És a zörgő rőt avarból 
Fölkacsint egy elcsavargó 
Elmaradt arany sugár. 
S fák közül egy ritka vendég: 
El sem könnyezett növendék 
Ifjú énem kandikál.
Nézem, nézem nedves ülő 
Szemmel, mint egy ágon ülő 
Szárnya libbentő rigót. 
Csak a már-már rebbenőnek 
Súgom el, hogy őszelőmnek 
Ez legelső könnye volt.


/ Sík Sándor /



William Blake


Az őszhöz


Ó gyümölcs terhes és szőlők levétől
Vér foltos Ősz, ne menj még, ülj le árnyas
Tetőm alatt; itt jó, ha megpihensz,
S hangold vidám sípomhoz hangod, ó, hadd
Libbenjenek az év leányai!
Virágok és gyümölcs dalát dalold.
.
"A kis bimbó a napra tárja kelyhét
És szerelem fut remegő erében,
Száz virág ring a reggel homlokán és
Dúsan virul az este fényes arcán,
Mígnem a füstös Nyár dalába fog
S fejére tollas felhő hint virágot.
.
Gyümölcs-illatban fürdenek a légi
Szellemek, s a szárnyas gyönyör a kertben
Kóborol vagy a fákra ül s dalol."
Így énekelt, ülvén, az édes Ősz,
Majd megborzongva felkelt és a dombok
Fölött eltűnt, itt hagyva drága terhét. 



Suhan az ősz


Fáknak levelei rozsdabarna, sárga,
De néhol vörösbe hajlik át az árnya.
Erdei utakon széllel együtt futnak,
Őszi hangulatban szinte kavarognak.
A Nap enyhe sugara simítja a tájat,
Öleli csókolja a gyönyörű fákat.
Két évszakon át lombjait csodálta,
Úgy érzi itt hagyják és most ő lesz árva.
Már minden hiába megjött az elmúlás,
Kikeletkor lesz majd csak megújulás.
Addig eső könnye hullik majd a tájra,
A fák alszanak a tavaszra várva.


Tokaji Márton 



Makk -emberke


Makkot szedtem a tölgy alatt,
gyorsan telt a nagy kalap,
Tudtam én előre,
mit csinálok belőle:
kutyát,macskát,
gólyát,darut,
zsiráfot is,
hosszú nyakút
csacsit,lovat,
bocit,kecskét,
s a végén -
egy makk-emberkét...
Makkból lesz a hasa a feje,
gyufa szálból keze,lába...
Makk kalap lesz a kalapja,
hogy ne fázzon a kobakja....


Szalai Borbála 



Őszi fényben


Őszi fényben,
napsütésben,
ring úgy kószál fa levél
őszi fényben,
próbaképpen
hódítani útra kél.
Szél felkapja, 
úgy repíti,
utcákon és téren át,
szél felkapja,
így deríti
fel a házak udvarát.
Ősz fényben,
késztetésben,
meg áll a kis levél.
Ősz fényben
tél veszélyben,
nyarat többé nem remél .


Jánosi Petra 


Hull a dió


Odakint lágyan fúj a szél,
a diófánk életre kél.
Hajlongva lassú táncba kezd.
Nézem, s a látvány nem ereszt. 
Levelek a napsugár,
maga is kedves táncot jár
Mint gyertya láng,vígan lobog,
ütemre,hogy a szív dobog.
Megannyi apró dobbanás...
de csitt,mi ez a koppanás?
Földre hulló,apró dió,
magában rejlő földi jó.


/ Aranyosi Ervin /



Sirámok


Száll a hegyre barna felhő,
Zúg alatta már az erdő.
Észrevétlen langy lehelet
Rázza a fa leveleket.
Haja száli vadonnak:
Hervadt levelek szállongnak.
Fecske földet-szántva röpdös,
Minden oly merengő,csöndes.
Erdő,mező, merre nézek,
Egy nehéz,bús előérzet ?
Hosszú árny kísért a réten,
Szél sóhajt az erdőn,mélye...
Valami nagy rejtett bánat
Fogja el egész tájat ,
Az a bánat,mit az ember
Érez és nevezni nem mer -
Az a nagy bú,amely téged
Vádol örök nagy természet ?
Mely kiégett szívvel kérdi :
Miért születni,minek élni ?


Vajda János 



Őszi remény


A nyár végső virága is lehull
Az ég is ezt siratja : elborul
E hervadás, a gyász úgy fáj neki !
Csak hullanak,egyre hullanak könnyei
Fagyos mosollyal néz alá a nap
S az égen olyan álmosan halad
Nincs dal az erdőn,letarolt a rét,
Mire pazarolná fényét ,melegét ?
De midőn vidám szüretelők
Fele te halad mosolygó képet ölt
Miként ha szólna: Vígan legyetek
A hervadás úgy is megéritek
De véget ér a végső vigalom :
A szél süvít be ajtón, ablakon
Azt mondja:Nincs virág meghalt a nyár .
Nem lesz derűs meleg soha már !
Lesz ! Mert a föld csak alszik nem halott
Meg térnek napsugár madár dalok
És akárhányszor lesz még kikelet,
Rózsák napok, napfényes ég,meleg !


/ Reviczky Gyula /


 

Pogány Zoltán


Szeretlek, ősz... 


Szeretlek, ősz... mikor enyhet hint a táj, 
minden, mi zöld, földbarnává ernyed, 
a köd langy, gomolygó táncra gerjed 
s már tüzes nap harapós ajka se fáj. 

Ilyenkor mellbe vág a felismerés, 
hogy mennyi gyönyört rejt még az élet, 
hogy minden szép bontogat új szépet, 
mit látnom és éreznem sors-rendelés. 

Tudom, a tavasz, nyár, tél... gyöngyképek. 
Ám bennem csak az ősz az, mi gyöngy-esőz, 
súgó zsongásától ázva lépek 

mély boldogságba - oh, dallamos dizőz! - 
mert ősz-létemben míg csenghet ének, 
mindig és örök vággyal szeretlek, ősz... 

Gyurkovics Tibor:
Gyönyörű

De gyönyörű az őszi táj
a sárga nyár is égre száll
feltündököl a láthatár
gyönyörű őszi táj

A felhő csupa buborék
közötte vékony kék az ég
a szél kiáltja szerteszét:
ne még ne még!

Kiröpül az egész határ
- de gyönyörű az őszi ég -
a szél süvítne még: ne még!
amit gyűjtött a sárga nyár
a szél süvítve vitte szét
soha nem adja vissza már
ez a gyönyörű őszi ég
amit röpít a kék határ
soha nem adja vissza már
se ősz se tél se ősz se nyár!

Rónay György


Őszi himnusz


,,Üdvözlégy!" - olvasód morzsolva így köszöntünk. 
Október van, korán leáldozik a nap. 
Tengernek csillaga, te tündökölj fölöttünk, 
hogy el ne vétsük a homályban az utat.


Magam is mily sokat bolyongtam, mint a vándor 
hűtlenül életem kalandor idején; 
de felém ragyogott templomod ablakából 
s kimentett bűneim bozótjából a fény.


Sebes kopóival űzőbe vett az Isten; 
futottam, mint a vad, de nem volt már remény. 
Húnyt szemmel buktam el, vártam, hogy leterítsen, 
és védő két karod közt ébredtem fel én.


Büszkén suhant hajóm, kevélyen álltam ormán. 
Vihar csapott le rám, vitorlám eltörött. 
De megszántál, mikor már-már elnyelt az orkán 
s föléledt a halott szelíd szíved fölött.


Most lábadnál ülök, békésen, mint az árva, 
ha új anyát talált halott anyja helyett, 
s többé már köntöse szélét el nem bocsátja: 
be nem telik vele, hogy házánál lehet.


Immár, hogy tőled el soha ne csavarogjak, 
hozzád kötöztem én olvasóddal magam, 
Irgalmas anyja vagy a hozzád tért raboknak 
s boldog rab, akinek ilyen őrzője van.


Öledbe hajtja le lankadt fejét, s te lágyan 
addig simogatod megfáradt homlokát 
míg el nem szenderül... Életem alkonyában 
így ringass engem is örök hazámba át.

Márkus Katalin:


Elszakadt a fától...


Elszakadt a fától
a megsárgult falevél.
Véget ért élete,
megcsípte a dér.


Pörögve, forogva
érkezik a földre.
Keserves, fájó
panasz tör ki belőle.


Nemrég volt tavasz
s én fiatal levélke.
Napfényben fürödtem,
táncoltam a szélben.


Ezüstös ruhát kaptam
a holdsugártól.
Aranyos zöldet,
a tündöklő naptól.


Ha poros voltam,
esőben fürödtem.
Majd a nap sugaraival
törölköztem.


A harmatcseppek,
mind igazgyöngyök,
tündököltek rajtam.
És én boldog voltam,
nagyon boldog voltam.


Hallottam a gyerekek
vidám kacagását.
Láttam a szerelmesek
ábrándos mosolyát.
A fáradt bogárkák,
rajtam pihentek.


Hosszú útjukról,
szívesen meséltek.
Most mindennek vége,
lehullok a földre.
Száraz avar leszek,
mint a többi levélke.

Októberi éj


Mily különös ez az éjszaka...
Ősz érkezik, aranyhintaja
lassan gördül, nem zavarja út porát,
hosszan, tisztelettel állnak ott a fák,
lehullott leveleik bársonyán csillan
egy megkésett alkonyati napsugár.


Ködsapkába öltözött az öreg-hegy,
s ahogyan a Nap elbúvik a csúcs mögött,
bezárul a fény ajtaja, valami halk szellő kél.
Borzongva jő fel a Hold, ezüstköpenyét
szorosra zárja, s éji útját lassabban járja ma.


Mily különös ez az éjszaka...
A szomorú égen millió csillag gyúl,
s az emlékező Földön millió gyertyaláng,
mind-mind öleli, könnyezi égi csillagát.
Teljes most a csend, csak a szenvedő szél
tér lassan haza, halkan bukdácsol egy falevél,
Mily különös ez az éjszaka...

Fazekas Miklós

Szabó Lőrinc: Pannon ősz


Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbűvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.


Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; -- mért is volna? -- és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.


Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmúlás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...


Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kísértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...


Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...


Ősz van! Szép ősz!... Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! -- kiáltom, s íme,
szikla sötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lomb zörgető, fáradt lépéseit.

Ne szomorkodj az ősz miatt!

Azért, mert ősznek húrja zsong
nem kell hogy rossz kedved legyen.
Attól, hogy őszi szél jajong,
túl juthatsz még a gondhegyen.


Bár már a Föld aludni tér,
avarból készít nyoszolyát,
buzogjon benned ifjú vér,
s öltsd fel a nyárnak mosolyát.


Légy mától te a nyári nap,
legyél ki jó kedvre derít!
Csikó, mely könnyen szárnyra kap,
s táncolva vígan felnyerít!


Legyél a fény az őszben is,
derűd áradjon szerteszét!
Bút, messzi földre penderíts,
s nyomd el a bánat halk neszét!


Mosoly ragyogjon arcodon,
s melegítsen a jó szíved!
Derülj sok régi harcodon,
s kapd vissza elvesztett hited!


Legyél ki mást is boldogít,
ne pusztulhasson a világ!
Legyél a dal, mely táncba hív,
s érezd, hogy szükség van reád!


Aranyosi Ervin

Szeptemberi ősz


Már avarnyomban lépem a szeptemberi őszt,
melynek sápadtságán szemem elidőz.
S míg elmerengve nézem a sárgult levelet,
érzem, hogy a tűnő nyár is búcsút integet.


Te is úgy sodródsz te kicsi őszlevél,
mint felkapott tollpihe, mit messze fúj a szél.
Oly nagyon messze, oly nagy távolságra,
hogy csak ábrándnak tűnik a tavasz virágzása


Mi sem tudjuk, mi sem sejtjük, mikor érkeznek
a kéklő égen átfutó csillagszekerek,
melyek elrepítenek majd az örök nyár honába,
ahol valósággá válik minden ember álma.


Sok őszben felragyog néhány kihullt könnycsepp,
amely a keserű elmúlás érzésétől teljes,
de ezek a fénylő könnycseppek mind felszáradnak,
ha majd az első hóvirág új tavaszt fakaszt.


Kun Magdolna

Kormányos Sándor


Szeptember


Még jószagú nyár ringatózik
vidám szelek lágy ölén
hol csiklandozó víg kacajjal
kergetőzve száll a fény.


Még nyíló virág színe csókol
mezők zöldjén lobbanást,
ha illatozva nyár-ütemre
lüktet száz szívdobbanást.


De este már,ha fülledt csöndet
sóhajt ég felé a táj
a tikkadt fákon néma sejtést
borzongat a félhomály.


A nádas hosszan eltűnődve
nézi sápadt vadvizek
remegő tükrén önnön árnyát
s nem suttog már senkinek.


A felénk lopódzó némaság
egyszer végleg itt marad,
ha hideg harmat könnyét sírja
mezőkre a virradat.


De ma még nyár van,vérben fürdő
alkonyokba ring velünk
fogyó időnk,a változás,hisz
erről szól az életünk....

Petőfi Sándor: Szeptember végén

,,Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!"

/HELTAI JENŐ : ŐSZ /

Szürke ég, őszies... 
Ősz, ősz ne siess! 
Ne kergesd el a nyarat, 
A meleg fényt, sugarat.
Süss ki még, nyári nap, 
Simogasd az arcomat, 
Melengesd a szívemet, 
Míg az ősz eltemet.
Vidíts még vadvirág, 
Míg enyém a vad világ. 
Tudom én, érzem én, 
Nem sokáig lesz enyém.
Szürke ég, szürke vég, 
Be jó volna élni még! 
Nem lehet, nem lehet, 
Sötét árny integet.
Sötét árny, néma váz 
Bűvöl és babonáz. 
Kérdezem, nem felel, 
Integet csak, menni kell.
Fogy a fény, fogy a nyár, 
Hideg szél fujdogál, 
Hideg szél, őszies... 
Ősz, ősz ne siess!

Móricz Eszter
Szeptember 

A szeptemberi fény 
ezer képpel néz le rám. 
Csodálom a színeket, 
a tarka-arany ragyogást. 


Bronzbarna ligetek 
itt-ott vörös ruhát öltenek. 
Tarka lomb-esők 
köszöntik az őszülő 
szeptembert. 


Néhol még felcsillan 
a remény, mosolyt ölt, 
kacérkodik a vénasszony. 
Most szednék tarka, 
bíborló levél-esőt, 
gyűjtögetném illatos, 
sápadó leveleim. 


De felkapja őket 
langyos szellő, s elkapnám, 
de nem érem utol. 
Most maradnak a szavak, 
maradnak a versek, és 
elsiet az ősz, aztán újra 
itt a tavasz, a nyár. - 


Az ősz még tarka 
levél-esőt melenget, 
aztán maradnak a szavak - 
szedem színes betű-leveleim. 

Októberi lakoma

Kányádi Sándor


Sárguló, ritkuló lombú fák,
üresen ásító fészkek.
A fák alatt egy kis legény
vidáman fütyörészget.


Almát tallózgat lomb között
lapító almát, körtét.
(Kár, hogy a dióágakat
a verők összetörték.)


Megrakja a zsebét, kebelét,
s kiül az őszi napra.
Mellette dióval tele
üldögél kalapja.


Követ keres, két jó követ,
föl sem kell állni érte.
Körülötte már ott csücsül
utcája kicsi népe.


Elkezdődik a lakoma.
A szomszédban lekvárt főznek.
Süt a nap, finom szilvaíz
illata van az ősznek.

Október

Zelk Zoltán 


Kisöccsétől. Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.


Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.


Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélkerék?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?


Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál
a bátyjára, Novemberre.

Október


A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.


Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.


A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.


Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!


Juhász Gyula

Babits Mihály
A veranda hűvös már


A veranda hűvös már
vadszöllőlomb vörös már.
Fanyar bor az asztalon
Lelkünkben az unalom.


Megtörött a bor színe
mint a haldoklók szeme.
Iszunk apró kortyokat
hallgatunk rá nagyokat.


Nézzük a vén telkeket
a vetkőző kerteket.
Aki maradt, bús levél,
fázik mind és fáj és fél.


Fázik mind és fél és fáj
valami rossz vándort vár.
Jön a vándor mogorván
köpönyegét vonszolván.


Köpönyege föllege
betakarja az eget.
Lehellete csúnya szél
akit ér az meg nem él.
Jaj levelek, hol bújjunk?

Áprily Lajos:
Októberi séta


Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.


Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.


Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.


Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.


A partot fűzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.


Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.


De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.


Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.

Aranyosi Ervin:

Ősz vére csorgott…

Ősz vére csorgott rá a fákra,
halódik már, bár nem halott.
Még mókus ugrál ágról-ágra,
s a harmat dérré megfagyott.


Tó tükre simul part ölébe,
s a fák – mint óvó, lágy kezek,
intenek búcsút – mert a télbe,
a természet elérkezett!


Ráfagy az idő már a fákra,
széllel harcol a sok levél,
nem készülnek a túlvilágra,
lelkük zizeg, vaj’ mit remél?


A szépségesbe belehalni,
látod, csak ily módon szabad.
Nyomot hagyni, és fenn maradni,
amíg az élet elszalad.


A sok levél – megannyi lepke,
szárnyát kibontva elrepül.
Beleolvad a végtelenbe,
s magára lel tán legbelül.


A tó vízén még egyet úsznak
– messze utazó csónakok –
szép földi létet koszorúznak:
– Ne temess el, még itt vagyok!


Halálos tán, mégis magasztos,
hisz télre majd tavasz jön el!
S ha a világ majd új tavaszt hoz,
szerelem jön, s körülölel.

Aranyosi Ervin:

Üzen az Ősz


Üzen az Ősz: – Nyugodj le végre!
Minek a lázas rohanás?
Ülj le egy padra, nézz fel az égre,
érintsen meg bűvös varázs.


Ne rohanj el az élet mellett,
engedd a szépet hatni rád.
Akik megállnak, szépre lelnek,
azokkal megáll a világ.


Mikor lassulsz lecsendesülve,
a lelked is életre kel.
Nem erőlködsz nekifeszülve,
a lét értelmét éred el!


Hagyod, hogy vigyen áramlása,
s eljuttat céljaid felé.
Segít a szíved dobbanása,
s vágyad az utat meglelé.


Nem is kell megkeresni módját,
csak csendben, várni, hogy legyen.
Nem kell “harccal legyőzni Tróját”,
s átmászni minden gond-hegyen.


Nem kell balgán sikerre törni,
harcban legyőzni másokat.
Elég egy székben hátradőlni,
s teremni hagyni álmokat.


Szebbet teremthetsz szeretettel,
lélekből kapva az erőt.
Szebb világot alkot az ember,
békéset, s tisztán élhetőt.


Nem hajt tatár, anyagi érdek,
szíved csak szépre éhezik.
Érzéseid vonzzák a szépet,
amely úgyis megérkezik.


Engedj el végre minden görcsöt,
s hagyd, hogy a csónakod vigyen.
A pillanat, ha lazán töltöd,
úrrá lesz minden irigyen.


Álmodj nagyot, álmodj merészet,
s figyeld, a gondolat teremt!
Valóra váltja az egészet,
neked adva a végtelent.


Üzen az Ősz: – Nyugodj le végre!
Engedd csak szállni az időt!
Ülj le egy padra, nézz fel az égre,
figyeld a vágyad, s hagyd hatni őt!

Aranyosi Ervin:

Borongós őszben


Az ősz borongva ült a tájra,
könnyet hullat, mintha fájna.
Eső hull a zöld levélre,
barnul, mintha hullna vére.


Szél markol a fák lombjába,
törött ágat tapos lába,
s közben siratja a nyarat,
mely tovaszállt, míg ő maradt.


Az őszi szél néha tombol,
van, hol épít, máshol rombol.
Néha aztán kedvét veszti,
s mit felkapott elereszti.


Rőt avarból halmot épít,
felkavarja, majd’ az égig,
mintha festéket keverne,
mintha szép színt mégse lelne.


Elment a nyár, s fogy a zöld is,
aludna a fázós Föld is,
avarpaplant húz magára,
búsan emlékszik a nyárra.

Petőfi Sándor:

Ősz elején

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpülnek, elröpülnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderül.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolul... ennek sincs vége,
S ajkán újra mosoly ül.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?

Zelk Zoltán: Nyár és tél között

Nyár és tél között úgy vándorol
Október, November,
mint a poros országúton
két szomorú ember.

Kertek, lankák körül jönnek,
mennek havas tájra,
búsan integet utánuk
egy kopár fa ága.

Mint rossz gyerek, a szél őket
sárral megdobálja,
utánuk fut, ruhájukat
s hajukat cibálja.

Nyár mögöttük, tél előttük,
néha meg-megállnak
s búcsút intenek a hervadt,
búslakodó tájnak.

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"
- egyre csak azt hajtja.

Görzsönyi Vargha Gyula :

Tört remények 

Virág helyett mennyi kóró,
Remény helyett mennyi rom,
S a könny is csak alig enyhít,
Oh mert hiszen valamennyit
Megsiratni sem bírom.

Szerelemnek rózsafája
Fosztva várja a telet,
Virágait elhullatta,
Őszi szellő szór alatta
Száraz szirmot s levelet.

Ősz ez immár, színe sápadt,
Hangja csak nesz, elhaló.
Lomb, levél mindegyre ritkább,
Rejtett fészkek boldog titkát
Elfödőzni nem való.

S lelkem kél, száll nyughatatlan
Mint a költöző madár...
Nyitva fenn a légi pálya
Útját majd csak megtalálja
Hol reá új honja vár.

Mentovics Éva:

Az ősz vándorútja

Árnyas erdők ösvényein
látták jönni már az őszt.
Lomb hajlongott, levél rezdült
fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben
vándorolt, míg este lett,
aranyszínt szórt völgyre, dombra,
halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,
diót vert a határba',
hol az almát, körtét, szilvát
teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett
sok -sok ízes gyümölcsöt,
s izgatottan leste-várta,
sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit
rázogatta, borzolta,
somot, bicskét, kökényt
érlelt rét ölén, a bokrokba'.

Novemberben avarpléddel
erdőt, mezőt úgy takart,
hogy a dermedt, fagyos tájon
biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén
nem nőtt vaskos, nagy bunda,
elbújna a cudar téltől,
s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hó-csipkéjét
borította a tájra,
tarka gúnyás őszünknek csak
rőt subáját találta.

 Arany János: 

Ősszel 

Híves, borongó őszi nap;
Beült hozzám az únalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán…?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, síma tengerarc,
Élénk verőfényes vidék –
Óh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán –
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb;
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, –
Hullám-mosott gazdag virány –
Fehér juhak s tulkok sereggel –
Minő kép ez!… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hivójelül;
Hősek családja, víg csoport,
Áldoz, toroz máglyák körül;
Lantszóra lejt ifjú, leány;
Kettős pohár, mézízü nedvvel,
Vigan forog… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek.
Törvényök nincs – boldog hiány!
A vének élőszája rendel
Igazságot… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerű, csoda,
Többé se napfény sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Óh jer, mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa;
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el,
Remény nélkül… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magános tölgy a domb felett,
Bolyongó tűz, hullámmoraj –
Ez, amit lelkem most kiván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd: „Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te felgyujts énekeddel.”

 Szilágyi Domokos:

Őszirózsák 

Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.


Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.


Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.

Ne félj kicsi levél


Ne félj zizegő, kicsi levél,
lesz még tavasz, ha múlik a tél,
s akkor te is meglelheted
rügyekből fakadt új életed.


Mert a sápadt ősz, mely mélyre temet,
lágy avarhanttal is átmelenget,
hogyha jönnek a hideg téli napok,
tavasznak érezd a hó-illatot.


Hisz minden fa túlélésre termett.
Lerázzák magukról a sok-sok fehér pelyhet,
hogy új tavaszt nyisson minden száraz ág,
mely magán viseli a téli dér nyomát.


Kun Magdolna

Kuliner Ágnes:

Őszirózsák...


Vágyak pihennek, kopott mesékről 
Nem dalol régen az esti szellő... 
Feledett nóták bús emberekről, 
A hajnal-álommal mi néha eljő. 
- Feledett álmok, feledett órák, 
Összetépett, hervadt, borús őszirózsák. 

Kisértetjáró, őszi, hideg éjben 
Fehér árnyékok suhannak lassan... 
Egyedül maradok, egyedül, érzem, 
Megtörik rajtuk démoni hatalmam. 
- Feledett álmok, feledett órák, 
Összetépett, hervadt, borús őszirózsák. 

Titáni harcban kidőlt emberárnyék, 
Izzó mámorok még fagyos hó alatt... 
Sebzett szárnyaimmal is utánna szállnék, 
(Az ifju erőből mi még megmaradt.) 
- Feledett álmok, feledett órák, 
Összetépett, hervadt, borús őszirózsák. 

Vágyak pihennek, halk zene zendül 
Kopott mesékről szívembe lassan... 
Tavasz - szívemben az ősz régen bent ül, 
Izzó vágyaimmal egyedül maradtam. 
- Mint napsütött mezőn a letarolt rónák, 
Összetépett, hervadt, borús őszirózsák... 

Lakatos Béla Visszatérő ősz

Itt az ősz: visszajött színes kabátjával újra.
Az erdőben a szellő ugyanazt a dalt fújja.
Egy szarvas táncol ki épp az útra.
Egy őz tipeg mellette - a táncot ő is rúgja.

Itt van az ősz újra,
színes kabátjába bújva.
Ugyanaz a hónap hozza harangszóra.
Verebek az ágakon is azt mondják most fújva.

Itt van az ősz újra meg újra -
időben, ahogy kell mindig.
A bárányok is tudják mind kakasszóra.
Ki, aki él, tudja az utolsó másodpercig.

Itt van az ősz, a visszatérő.

OKTÓBER REMÉNYE


Október mond, mit hozol nekem,
Fákról lehulló leveleket,
Elmúlás dalát fütyüli a szél, 
vagy számomra meglepetést.


Annyira szeretem az őszt,
Szeretsz te engem, mond ősz,
Gondolsz-e úgy reám, mint a nyár, 
vagy mint a tavasz a tél után.


Adj nekem most valami jót,
Ne legyen többé sivár holnapom,
Érezni szeretném a nap hevét, 
vagy egy új szerelem tüzét.


Immár a hajam őszbe vegyült,
A télnek dere a vállamra ült,
Kérek még egy vidám napot, 
vagy ne lássam többé a napot.


Mikor dereng rám az őszi fény,
Színes erdőknek rejtekén, ott 
ahol együtt nyugszom a tájjal, 
vagy egy új esély ragyog rám ma.

/Tamás Sári/

Szuhanics Albert

A nyár könnyei

A nyár sírdogál, s hűvös esőcseppek
peregnek, mint búcsú könnyei,
a múló időn búsan elmereng ő,
s eltávozni nem könnyű neki...

A forró homok mezítelen talpunk
alatt lassan emlék lesz csupán,
s a déli szél, dús hajunkat szárító...,
nem cirógat minket ezután.

Már rövid árnyék, s tüzes napsugár is
mind a múlté, pedig pedig alig volt
vendégünk e könnyű léptű kedves,
s elsápad a fénylő kék mennybolt.

Jön már az ősz, gumicsizma lábán,
zsákjában csak hideg eső, szél,
elmúlásról, sárgult levelekről,
nyirkos ködről, s friss dérről mesél...

Ne sírj szép nyár, eljön a te időd,
eljön újra, s felderül napod,
én addig is rendületlen várlak,
s örökkön hű híved maradok!

mail

 

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on