Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


>> * Évszakok / Téli képek - versek

 

Boldog névnapot !
 
mail
 

Ferenczy Klára -

Csak a fák...

..tudnak elalélni csikorgó fagyban,
levetvén gondot, nyűgöt,
eldobni lombruhát,
mezítelen, talpig-taron
megtisztulni
fehér hózuhanyban,
s míg rájuk telepszik a jéglakat,
szívük bezár,
árva szerzetesként,
pőre mementóként
vigyázzák a tájat
néma csendben
a hosszú télen át.
Csak a fák nem hazudnak.

Csak a fák hiszik el,
ha öleled őket,
szívből jön a dal.
Kérges testükből áradó
ágymeleg lényük
gyengéden fogva tart.
Érintsd meg őket,
s jobban leszel.
A lelkedet érinti meg
az ölelés, a simogatás.
Szívd be az illatot,
mit árasztanak,
s megannyi emlék
kél útra benned,
hogy megtaláljon
téged, ki elfeledted,
a Természet gyermeke vagy,
hiába tagadod meg
nap mint nap önmagad.  
 

mail
 
 
CSORBA GYŐZŐ:
 
MIT ÉR?

Törődjem-e még bármivel?
Érint-e bármi még?
Várjam mit rendre várni kell
vagy nincs értelme rég?

Zörögnek az üres napok
zörgésük jéghideg
Nincs mit beléjük rakhatok
hogy lenne jó meleg

Ha reggelente partra lök
a súlyos ébredés
mind súlyosabb tájról jövök
de poggyászom kevés

Halottaimmal álmodom
jónéhány napja már
Tán hozzájuk kívánkozom?
Itt minden por-sivár

Ám hol leszek ha ott leszek?
Élőimhez közel?
Náluk míg nem felejtenek
akad számomra hely?

Vagy ott is kongás vesz körül
öblös barlangi zaj
s a béke ott is elkerül
szelíd nótáival?

Kint hull a hó kertem fehér
bennem vastag sötét
Ha így ha úgy: mit ér mit ér? -
Ó irgalmas nagy ég!
 
 
mail
 

KÁLNOKY LÁSZLÓ-



Kardos Györgynek

A síkon mintha szellem
járna, fehér köpenyben
mezítláb surranó.
Hull szélben imbolyogva
az égi dunyha tolla,
a hó, a hó, a hó.

Föltekintünk az égre,
s hull, nem tudjuk, mivégre,
a hó, a hó, a hó.
Kit takar el a felhő?

Ha tőle üzenet jő,
értelme túl fakó.

Fúr-farag fenn a holt ács,
a fénylő nyírfaforgács
műhelyéből való.
Téli tájképre festve,
mozdulatlan pereg le
a hó, a hó, a hó.

Háztetőn s csatatéren
szétterül gyolcsfehéren
a hó, a hó, a hó.
Földben maradt magokra,
elfelejtett halottra
boruló takaró.

Hol jár az elvonult had?
Vastag gyapotba fullad
a ködbe lőtt golyó;
a lelkiismeretben
fehérlő füstje lebben,
a hó, a hó, a hó.

Az égi zenekarban
túl halk, de tiszta dallam
a hó, a hó, a hó;
felhők közt menekül fenn
s nem cseng már a fülünkben,
oly gyorsan elhaló.

Lágy szél fúj nemsokára.
A télidő halála
szívet szorongató.
Születve és kimúlva,
fogyó időnk tanúja
a hó, a hó, a hó.
 
 

 
mail
 
 
Szergej Jeszenyin

Kószálok a tiszta havon

Kószálok a tiszta havon,
csupa gyöngyvirág a szivem.
Kék-csillagos éj, ragyogón,
sok ezer mécslánggal izen.

Árny ül, vagy a fény, utamon?
Kakas énekel vagy a szél?
Hinném, hogy a parlagokon
hattyúsereg ül, nem a tél.

Szép vagy, te fehér sivatag!
Fagytól melegül ma a vér.
Testemre szorítalak,
hókeblű nyír, te pucér.

Jeges álmot lát a vadon,
s a pihés tarló de vidám!
Ölelésre csukódna karom
remegő fűzek sudarán.

(fordította: Weöres Sándor)
 
mail
 
Téli emlékeim

Téli estén szívemben kigyúlt a fény,
a legszebb emlékét ma is őrzöm én.
Odakint nagy pelyhekben hull a hó,
kristályosan, fagyosan csillogó.

Oly drága kincs, fiókom rejtekén,
rongybaba, mit gyermekként kaptam rég.
Lehunyom szemem, ölembe veszem,
puha testét magamhoz ölelem.

Lelkem öröm, melegség járja át,
akitől kaptam, ő már messze jár.
Képzeletem madárszárnyon száll,
átölel a múlt, már semmi nem fáj.

Horváth M. Zsuzsanna
 
mail
 
Petőfi Sándor

AZ ÉV VÉGÉN

Indulsz, pályavégezett év,
Menj... de várj, ne menj magad,
Sötét van a másvilágba'.
Jó lesz egy kis égő lámpa:
Vidd magaddal dalomat.

Megpendítem, régi lantom,
Megpendítem húrjaid;
Már régóta vagy te nálam,
Sokat szóltál... megpróbálom,
Tudnál-e még valamit?

Ha valaha szépen szóltál,
Most legyen szép éneked;
Légy méltó neved hiréhez,
Tedd még ünnepibbekké ez
Ünnepélyes perceket.

És ki tudja? tán utósó,
Legutósó lesz e dal;
Tán ha téged most leteszlek,
Többé majd föl sem vehetlek,
Hangod, életed kihal.

A hadistenhez szegődtem,
Annak népéhez megyek;
Esztendőre hallgat a dal,
Vagy ha írok, véres karddal
Írok költeményeket.

Zengj tehát, zengj, édes lantom,
Zengd ki, ami benned van,
Szólj vadúl, és szólj szelíden,
Ragyogóan és sötéten,
Szomorúan és vigan.

Légy vihar, mely haragában,
Ősi tölgyeket szakít,
Légy szellő, mely mosolyogva
Csendes álomba ringatja
A mezők fűszálait.

Légy tükör, melyből reám néz,
Egész, egész életem,
Melynek legszebb két virága
A mulandó ifjuság s a
Múlhatatlan szerelem.

Adj ki minden hangot, lantom,
Ami benned még maradt...
A nap is midőn lemégyen,
Pazarolva földön égen
Szétszór minden sugarat.

S szólj erősen, lantom, hogyha
Már utósó e dalod;
Hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
Bércei, a századok.
 
 
mail
 
Hópehely

Hópehely, csillogó, 
hull a földre millió, 
táncra perdül szüntelen 
táncos kedvű ünnepen. 

Hópehely, csillogó, 
hull a földre, jaj de jó, 
vígan készül villogó 
kékszegélyű takaró. 

Hó alatt a lágy mező, 
hó alatt a háztető, 
pehely lebben, könnyed 
táncos 
bálterem az egész város. 

Elcsitul a fagyos szél, 
hej, ilyenkor szép a tél, 
jégvirága lombosodik, 
hóvirágról álmodozik. 

Majtényi Erik
 
mail
 
Fagykeringő

Ajkainkat tél rajzolja kékre,
körmünk fénye régen megkopott,
ruhánkra a zúzmara fehérje,
jégcsap tűvel fagyot foltozott.
Tovasiklunk január jegében
- sors-keringő töretlen varázs -
körbe-körbe forgatnak az évek...
E szédült táncot majd folytatja más.

Kapui Ágota
 
mail
 
Bódító nyugalom

Kopasz fák félik a téli hideget
Szakadt ruhájuk már rég puha pamlag
Alatta apró lélek álmot alszik
Csend honol, madarak szállnak alakban.
Testemben is megszűnt az üdvrivalgás
Nyugodt mederben folyik gondolatom
A közelgő tél hűti le szívemet
Megadta magát e fázós napokon.
Oly bódítóként hat rám a nyugalom
Ó, igen, kellesz őrült vad nap után
Csobog majd újra a patak és szívem
Ha a fák felöltik a színes ruhát.
Míg kopaszak a fák, együtt vacogunk
Testünk emlékszik az ölelésekre
Ha majd hó takarja be a fákat
Fényt csókolnak az éjszaka leplére.

Andrea Göbösné Dezső
 
mail

Simon István

Decemberi ködben 

Reggel nem látszanak a fák, 
olyan sűrű a köd. 
S köd fekszi meg az éjszakát, 
csillagot a vidék fölött. 

Mintha a világűrben járnék, 
lábamnál a Tejút remeg. 
Elmaradt hű kutyám, az árnyék, 
szemem se tudja, hol megyek. 

Csak szívem tud eligazodni, 
a szív mindig hazatalál, 
ahogy a lég milliónyi 
útján a költöző madár.  

mail

Nem vagy sehol

Fagyos télen, hideg szélben, 
lábam visz egy kis ösvényen,
szívem hevesen dobog,
érzem mindjárt ott vagyok.

Felvillannak az emlékek,
már csak egy perc, s odaérek,
utam egy parkba vezet,
hol régen együtt voltam Veled.

Az a kis pad most is ott áll,
talán ma is kettőnkre vár,
lekotrom a havat róla,
s leülök egy pillanatra.

Körülnézek, nem vagy sehol,
könnycsepp csordul az arcomon,
fájdalmas a felismerés,
soha többé nem látlak én.

Elvitt tőlem a zord halál,
lelkem mint sebzett kismadár,
nem szárnyalhat soha többé,
párját siratja örökké.

Hull a könnyem a kis padra,
felnézek a csillagokra,
kézen fogom a bánatot,
s lassan hazaindulok.

Jobbné Nyilas Ildikó
 
mail
 
Aranyosi Ervin:
 
A szeretet melegével

Önző, vad világban jéggé fagy a lélek,
szívbe hideg markol, bánt a téli szél.
Üressé, kihalttá változik az élet.
Ennek a világnak tűzhelye legyél!

Fűts be önmagadba, légy felizzó kályha,
mely a hideg éjben áraszt meleget!
Szíved szép érzése legyen tüzed fája,
s áraszd melegséged, szeretetedet!

Vonzd a csüggedőket szeretetkörödbe,
tüzed bűvkörében melegedjenek!
Ne maradjanak az árnyékban örökre,
végre melegségre, fényre leljenek.

Meglátod, mennyien éheznek a jóra,
mennyi fázós lélek gyűlik majd köréd.
Mennyire szükség van bátorító szóra,
mikor szívbe markol a fagyos sötét.

Adj esélyt a mának, hogy jövőbe nézhess,
s mások is hihessék: jön majd kikelet!
Szívdobbanásoddal más szívben zenélhess,
hitesd el, érdemes itt élni veled!

Egy kedves mosollyal, mennyei derűvel,
hited erejével álmodj holnapot.
Légy az, aki mással varázslatot művel,
melyhez szívjóságod adhat alapot.

Szíved közelében a remény feléled,
s élhetővé válik a fagyos földi lét.
Szeretetvirágod szép mosollyá érleld,
add csak tiszta szívvel, s másé lesz tiéd!

Hagyd hogy köréd gyűljön, aki melegedne,
vidám tüzed gyújtson éltető reményt!
Aztán ismételd meg, - Miért ne lehetne? -
ezt a hitet nyújtó csodás eseményt!
 
mail
Szergej Jeszenyin:
 
Kószálok a tiszta havon

Kószálok a tiszta havon,
csupa gyöngyvirág a szívem.
Kék-csillagos éj, ragyogón,
sok ezer mécslánggal izen.

Árny ül, vagy a fény, utamon?
Kakas énekel vagy a szél?
Hinném, hogy a parlagokon
hattyúsereg ül, nem a tél.

Szép vagy, te fehér sivatag!
Fagytól melegül ma a vér.
Testemre szorítalak,
hókeblű nyír, te pucér.

Jeges álmot lát a vadon,
s a pihés tarló de vidám!
Ölelésre csukódna karom
remegő füzek sudarán.
 
mail
 
Egy téli vers

Hallgasd figyelmesen a téli szelet,
hisz dalolva rezeg, nem keveset,
mi szólna belőle? Nem érti azt senki se meg,
de olykor beleharsan egy-egy madár éneke.

Ugató, panaszos kutyák morcosan beszélnek,
hangjuk messzire szakad a ködvetésben.
S önző emberek moraja megbontja rendet,
bár a természetnek mit se jelentenek.

Hulló hó fehér rétege föltölti a tájat,
melyen bomló kép vetült, őszi sugallat,
továbbmenve már fagyosan simogat:
A felleg viharaival alant tomboltat.

Mintha készülő dicséret zengne lentre,
mintha a természet így mondá rendre:
"Vége, vége lett egy újabb évnek,
búcsúzóul reája tiszta leplet terítek!"

Hogy utána kibontva e leplet,
egy még szebb tavasz beköszönhet.
Hogyha lassan újra is kél az élet,
az a tél nélkül meg sem történhet.

Kulik Tamás
 

 

Tél

Nagy pelyhekben hull a hó,
Kopár, zimankós a táj,
Fehér lepel takar mindent,
Fagytól csillog a határ.

Tél van ismét, zord és ködös,
Mégis oly szép évszak ez,
Zúzmarás fák közt sétálva,
Szíved örömtáncba kezd.

Elbüvöl e buja szépség,
Foglyul ejt a pillanat,
A tél ezer szépségétöl,
Lélegzeted elakad.

Sosem láttad még ilyennek,
Meseszépnek a telet,
Gyönyörével elvarázsolt,
Rabul ejté szívedet.

mail

Szuhanics Albert

Míg a hó hull csöndesen

Esik a hó szálldogál,
opálfényű lett az ég,
álomcsöndes téli éj,
béke árad szerteszét.

Sűrű hópihék alatt,
sétálunk mi, s kacagunk,
utcalámpáink alatt,
fénylik havas alakunk.

Megfogom a kezedet,
meleg kesztyű van rajta,
apró csókokat váltunk,
ajkaink a vágy hajtja.

Eme fehér éjszakán,
pilláidon hópihék,
gyémántfénnyel ragyognak,
hirdetik, hogy élni szép!

Rohan most a mi szívünk,
dobogását hallom én.
Van ennél szebb vallomás?
Szebb, mint ezer költemény!

Mitől pirult ki arcunk,
a tél vagy a szerelem
teszi velünk, e tréfát?
Míg hull a hó csöndesen.

 

Szép ez a világ !

Oly gyönyörű, szépséges a tél,
mikor minden csillogó, fehér.
Szél szárnyán hópelyhek repdesnek,
álomszép orma a hegyeknek..

Káprázatos, szép ez a világ,
legyen ősz, tél, tavasz, nyár akár.
Felfoghatatlan ennyi szépség,
Isten szeretete a mérték.

Mely a világot körülveszi,
teremtményeit kényezteti.
Zamatos gyümölccsel táplálja,
gyönyörű otthont ad számára.

S az ember nem óvja, rombolja.
lelketlenül kizsákmányolja.
Mértéktelen, önző igények
rombolják, létét a jövőnek.

Hála Neked azért, Istenem,
hogy gondoskodó szereteted,
fenntartja még a mindenséget,
formáld embertermészetünket!

Hogy megköszönve kegyelmedet,
kíméljük meg környezetünket,
hogy élhető élete legyen,
a jövő nemzedékeinek!

Schvalm Rózsa

 

mail


December havában 


Hó szálldogál nagy pelyhekben,
ünnep készül a lelkekben.
Advent jegyében járunk,
ragyogj fehér világunk!


Fehér világ tél világa,
jégvirág a tél virága.
A hóvirág tavaszt jelez,
telek jele bizony nem ez.


Puha pihe hull kezemre,
beleesik tenyerembe.
Mint a fehér csillag volna,
s tenyeremben széjjelfolyna.


Megyek lassan, fel-felnézve,
hófelleges téli égre.
Letekintek havas tájra,
lépteimnek lábnyomára.


Ahogy mélán hátranézek,
félig behavazott léptek...
Hó lepi el lábam nyomát,
nem látni majd léptem sorát.


Mintha fátyol mögül néznék,
csipkefüggönyt megidéznék.
Olyan minden most e tájon,
fehér sapka tetőn, fákon...


Puhán ropog, ahogy lépek,
talpam mintái pecsétek.
Talán..., ha már alig esik,
nyomom itt marad reggelig.


Meglepetést szerzek neked,
hóba írom a te neved...
Minden betűjét bejárom,
ez a legédesebb járom!


Majd ha kitekint szép szemed,
mit hóba írtam, észreveszed.
A szerelem vitte lábam,
e szép havas éjszakában.


Szuhanics Albert



Tél


Egy hópehely az arcomra hull,
Újra itt a tél.
Sok könnyű pihe száll a földre,
Már minden fehér.


A faágakon maradt egy-két
Sárga falevél,
Az autóbusz mély nyomot hagy
Az úttest közepén.


Átöltözött a rét mi zöld volt, fehér már,
Szürke gúnyába bújt a látóhatár.
Hósapkát kap a fa, háztető, kerítés,
Eljött a nagy téli állomba merítés.


Kéményfüst imbolyog, messze... ott a város,
Fenn varjúhad károg, odatart az már most.
Boldog gyermeklárma, szánkózás, s más egyéb,
A havas fákon gubbaszt néhány fázós veréb.


Szuhanics Albert

Szikszai Ilka:

Januári hideg fagyban


Januári hideg fagyban házak
Állnak hóval befedve,
Csillámló ezüst ágak
Bóbiskolnak az úton heverve.
Most alszik a természet,
Fehér takaróba süllyed lábam,
Szélnyírbálta utcaképben,
Jégcsapok lógnak megadóan.
Januári hideg fagyban,
Ördögűző, dermedt télben,
Léptem mellett angyal suhan;
Arcom tükrén szárnya lebben.
Aranyrizsport hint a tél,
Csikorog a tél vad dühe,
Szívemen rácsos, kemény páncél,
Utamban áll, muszáj menedéke.
Vibráló neon tenger övez körbe,
Érzem a jóságot és a fényt,
Halk neszekkel fon át körbe,
Tünékeny árny rejt veszélyt.
Januári hideg fagyban,
Démon ménkű szakadt fejemre,
Féltem ott a kicsi útban,
A sátánt láttam megeredve!
Hadonásztam, a gonoszt kergetve,
Távozz tőlem, messzire!
Csilingelő hang szólt mellettem:
"Ne félj tőle, mert szíved zárva előtte"
Januári hideg fagyban
Ördögűző dermedt télben,
Léptem mellett angyal suhan-
Arcom tükrén szárnya lebben.



Szuhanics Albert
A tél keze


A tél keze nézd nyúl felénk, 
átlopódzott lassan elénk. 
Az ujjai, kék jégcsapok, 
sóhajai kemény fagyok. 


Zúzmarát rak csupasz ágra, 
deret szór fűre, virágra. 
Így díszíti fel a határt, 
cirógat sok fázós madárt. 


Belenyúl a mély zsebébe, 
hópelyheknek özönébe. 
Hull az égből, reánk hinti, 
Katalint is felköszönti. 


Csendes éj, mily áhítatos, 
léptem puha hóra tapos. 
Szállingóznak a hópihék, 
kis zsoltárok, fehér igék. 


Azt súgja a tél fülembe, 
térjek égi kegyelembe. 
Amíg ő lesz a főpapunk, 
hófehérek, tiszták vagyunk. 


Hozván fehér terítéket, 
szép estéket tálal néked. 
Szeretetben, összebújva 
álmodjuk a telet újra..



Hull a hó


Hull a hó, lágy, puha, fehér,
függönye egekig felér.
Felnézek, sok pont kavarog,
mint a hó, most oly friss vagyok.


Hull a hó, újra hull, hahó!
Tapad ám, itt egy hógolyó.
Megfogom, messzire dobom,
szétpuffan egy piros tűzfalon.


Hull a hó, talpunk nyomot hagy,
itt haladt, egy kicsi meg egy nagy.
Ott marad a talpaik nyoma,
látható, ki ment itt, s hova.


Hull a hó, a járda már fehér,
bicikli nyoma, egy kapuig elér.
Amott eb loholt, jó nagy mancsa volt,
itt a fák alatt, egy varjú bandukolt.


Hull a hó, megyek, csak megyek,
rácsodálkozom, mint egy kisgyerek.
Lámpafénysugár -, rávetül a fény,
mennyi hópehely, és milyen fehér...


Hull a hó végre, hazaérkezem,
már a kilincsre tettem a kezem.
De hátranézek még, kedvemet lelem,
csodás ez nekem, nem tud betelni szemem.


Szuhanics Albert



Téli éj


Hull a hó,
a háztetőn szitál most.
Nincs sötét,
még az éjjel is világos.
Jajj de jó,
oly tiszta, fehér minden,
hull a hó,
Jöjj, kóborolni, Kincsem!
Roppanó,
a lábunk alatt lágyan.
Sétálunk,
még nem vagyunk az ágyban.
Éjszaka,
a puha, fehér csöndben.
Hull a hó,
nagy pelyhekben köröttem.


Betakar,
kerítést, faágat.
Hull a hó,
még leseprem a vállad.
Rám nevetsz,
hópehely pilládon,
Két szemed,
most két csillagnak látom.
Hull a hó,
arcunk kipirulva.
Megjöttünk,
a lelkünk megújulva.
Jó éjszakát,
álmodj Kedves szépet:
Hull a hó,
és én sétálok véled...


Szuhanics Albert


Csöndes éj


Csöndes éj borul reánk,
fehér a nagyvilág.
Szétárad a nyugalom
az erdőn, réten át.


Nagy pelyhekben hull a hó,
kinn sétálgatni jó.
A csönd megérint bennünket,
a köröttünk lakó...


A bennünk lévő csönd örül,
hogy párjára talált.
Sok pihe száll, nézz körül,
láss fehér éjszakát!


Pehely-könnyű csöndes éj
egy titokról mesél.
A nyugodalom ősi titka
álmainkban él...


Néha felébred velünk,
s mily csodaszép nekünk.
A fehér csönd valóra vált,
így ünnepel velünk.


Csöndes éj, hópihe hull,
a városra borul.
A házsoron, a kerteken
fehér varázs az úr.


Szuhanics Albert



Sárközi György
Téli fohászkodás


Párák nedves ecsetje festi sürögve a tájat,
Szerte a hegyfalakon már villog a hóvakolat,
Ködben tárul a mennybolt frissremeszelt kupolája,
Vastag üvegből metszi a tél a nagy ablakokat.


Egyszerü lészen e templom, mely nevedért emelődik,
Ám tág, mind belefér, ki dicsérni akarja Urát,
S kinek lelkén szétnyílik a szent szárnyként emelő hit
S fölszáll, látni aranybirodalmad aranykapuját.


Zsoltárt bár csak a csöpp, vacogó verebek csiripolnak,
Édes zenének hallja e zajt is az isteni fül
És fanyar illata tömjénfüstül elég a borókabokornak,
Mely didereg jeges út mentében meztelenül.


Áldom, Uram, hideged, mely megdermeszti a téli folyókat
S zuzmara sójával meghinti az erdők tar fejeit;
Áldom, Uram, fagyodat, szeledet, de segitsd meg a jókat,
Érni tavaszt falaid közt, míg zöld fűz barkája virít.


Ó, szelid Isten, érd be ez együgyü, kurta imával,
Zengő orgonaszóra fagyos, zord most az idő, -
Majd ha fölenged a tél s a magasban husvét angyala szárnyal,
Egymásra mosolygunk, mint két hű szerető.



Szuhanics Albert
Télnek omladékain


Télnek omladékain 
nem zokogok búsan, 
pedig itt a naptárban 
már február húsz van.


Siratódalt nem zengek 
a hónak a jégnek, 
nem áldozok könnyekkel 
a zord, jeges szélnek!


Van fohászom hív imám 
füléhez tavasznak, 
zarándoka leszek az
olvadó tavaknak.


Hálaimát zengek én 
februári naphoz, 
ha fennkölten sugárzik, 
s némi meleget hoz.


Úgy várom a márciust,
mint rét az esőket,
gyűlnek langyos pocsolyák,
s megtapsolom őket...



Tompa Mihály
A tél


Felhők borongnak a magas bérc tetején;
Virágok ünnepe- s az oltárok helyén
A tél uralkodik, s törvénye oly kemény!
Aludjatok! - kiált a föld erőihez -,
Napfény, ne légy meleg! harmat, ne permetezz!
Foganást, születést irígyen ellenez.


Ibolya kis virág, szine halványlila,
Nem hozna ő tavaszt a tél pusztáira,
S ha kidugná fejét: meg kéne halnia!
Tücsökszó nem tüzes, magas pacsirtadal,
Nesz, mit nem a határ, csak a barázda hall;
Mezők órája te, hallgass el! még hamar!


Deli volt a bokor, s állt zölden, csokrosan,
- Dal s szerelem lakott keblében titkosan -
Most talpig meztelen: regény, dísz oda van!
Magas tölgy lombjait letépték a szelek,
Hogy idegen földön hányatva vesszenek...


Szegény fa, oh szegény bujdosó levelek!
Itt a halom busong, a puszta völgy amott;
De legnagyobb érte a zúgó folyamot;
A zordon tél reá
Békót önmagából készített és rakott!



Dsida Jenő
Jövendő havak himnusza


Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel biztató -
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!


Üdvözlégy, némaság,
melyben angyalos pihék szállingóznak
és feszül, lüktet százezer ujjongás,
mint égfelé-tárt havas ág -
Üdvözlégy, puha némaság!


Üdvözlégy, sejtelem,
korcsolyázatlan jövendőnk vidéke,
messze-érző álmunk
szánkázik néha csendesen -
Üdvözlégy, szűzi sejtelem!


Üdvözlégy, Eljövő,
kis sáros szürke, sivár világunknak
mondod, tarka bolyhos hermelinnel:
- Aludj, torony! Aludj, tető!
Üdvözlégy titkos Eljövő!



Fazekas Mihály
Ének a hosszú télhez


Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!


Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét: 
Hadd láthassuk pompájába
A vidító kikelet egét!


A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újúlást.


A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a helyén


Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk: 


S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg tél, neked is adunk.



Reviczky Gyula
Télen


Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.


Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.
Óh, mindig igy van e világba'!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba' megpihen.  


 
Wass Albert
Tél 


Templomi csöndben, 
Éjjeli ködben 
Aszkéta-ágat zörrent a szél, 
Valahol messze, 
Csillag szemekre 
Szürke ködfátylat borít a Tél. 
Túl a tetőkön, 
Dárdás fenyőkön: 
Zöld diadémon, pára lebeg, 
Sűrű vadonban 
Halkan, titokban, 
Fenyő-óriások könnye pereg... 
Néma a szikla, 
Kristály patakja, 
Jeges páncélban tompán zubog, 
Mogorva ormon 
Nincs rhododendron, 
Csak sötét árnyak: Tantalusok. 
Mélyen a völgyben, 
Fűzfa berekben, 
Néha, titokban zörren a szél, 
S fent a magasban 
Pára alakban 
Halkan suhanó szellem: a Tél. 


 
Zelk Zoltán
Zúzmara


Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.


De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha a szív már nem s nem akar feledni.


Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.  


 
Szergej Jeszenyin 
Tél énekel


Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.


Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.


Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.


Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.


(Rab Zsuzsa fordítása)



KACSÓ SÁNDOR 
Enyedi tél 


Nagyenyedi szőlők felett
Varjú károg, szarka csereg.
Valaki ott valahol
Valamiért bujdokol.


Lába nincsen - elkopott.
Szája nincsen - befagyott.
Ködköpenye, jégszeme
Nem is ő, csak szelleme.


Nyög a köd az Őrhegyen,
Sápad az arc idelenn,
Bethlen utcán tétován
Sír a szív a szó után.


Édes vérem, Sándorom,
Könny karmol a torkomon,
Míg kerestél odaát -
Így vesztettél egy hazát.


Rettent kemény tél nesze,
Ha pattan a venyige,
Dardzsiling árnyéka vet
A lelkekre felleget.


Kollégium ablakán
Most kitekint valahány
Jó diák van, mélyszemű,
Nyughatatlan szellemű.


Tág fülükbe súg a szél,
Látod, látod, mit tevél,
Csomakőrös nagy fia?
Rajtunk fekszik Ázsia.
(1942)



Endrődi Sándor
Az első hó


Nagy csoda történt!
Boszorka-varázs! tündérigézet!
Isten világa tegnapról mára
Tiszta fehér lett.


Szűztiszta hótól az utcák, házak
Szinte ragyognak!
Csak az csunyaság, hogy ez a szép hó
Estig elolvad.


Alighogy láttuk: 
Eltűnik újra, vége legottan -
És szomorúan járunk megint a
Régi - piszokban...



Pósa Lajos
IMÁDSÁG


Uram, ki a földet 
Teleszórod hóval, 
Betakarod vele, 
Mint egy takaróval, 
Hogy a vetés ki ne vesszen, 
Hogy kenyerünk megteremjen: 


Dicsőség nevednek,
Gondos jó kezednek! 
Minket is, óh, Atyám, 
Tarts meg kegyelmedben, 
Adj meleg ruhát 
A téli hideg ellen! 


Kemencénkben láng lobogjon, 
Szívünk hozzád feldobogjon, 
Zengve zengjen ajkunk! 
Légy a mi oltalmunk! 
Könyörülő szívet 
Adj a gazdagoknak! 


Hadd segítsék, akik 
Fáznak, nyomorognak! 
Jótevőt a sok árvának, 
Menedéket a madárnak! 
Énekben, imában 
Dicsérünk mindnyájan.



Babits Mihály
Emlékezés gyermeteg telekre


Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.


Parasztszagú éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bugyolált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.


Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbújtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.


Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.


Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakísérni
s én hallgattam az egész úton.


De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csípős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szívem se győz.


Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.


Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a múlt.



William Henry Davies
A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh- és virágzene?


És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog
vagy sarkunkban ireg-forog?


Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.


Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.



Ady Endre
A téli Magyarország


Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.


Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit álmodik?


Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.


S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.



Kosztolányi Dezső
Téli alkony


Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.


Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.


A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.


S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.



Szuhancsi Albert
Oly rövidek decemberben...


Oly rövidek decemberben
a napok,
úgy érezi most az ember,
rab vagyok.


A sötétben az én léptem
tétova,
mintha nem is vágynék soha
sehova.


A fehér hó most azért jó
lelkünknek,
mert e látvány újjá teremt
bennünket.


Ha beborul, sok pihe hull
az égből,
tűnik a könny az ember bús
szeméből.


Visszatér a régi formánk
vidámra,
így borul a rózsás orcánk
virágba.


Havas tájak csendje árad,
lelkünk szép,
kézen fogva hívogat a
messzeség.


Sok hópihe angyalszárnyon
szálldogál,
nézd e világ szebb a tündér-
álomnál!



Csukás István
Hideg szél fúj


Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek!


Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol.


Ütött-kopott rossz fazék a
tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre;
seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
vele bálba.


Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,
mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!



Pósa Lajos
A hó


Kiszakadt az angyaloknak
Párnája, dunnája,
Hull a pehely az udvarra,
Erdőre, pusztára.


Nyisd ki, baba, tenyeredet!
Fogd meg jól, fogd meg jól!
Vigyázz, vigyázz, el ne szálljon
Rózsás kis markodból!


Megy a baba pelyhet szedni
Párnába, dunnába:
Jól megfogja, de elolvad
Rózsás kis markába.


Álmélkodik, bámészkodik
A baba, a bohó -
Nem pehely az, kis báránykám,
Hanem hó, hanem hó.


Nini! nézd csak, de szépek a
Mezőcskék, hegyecskék!
Az angyalok fehér hóval
Behúzták, befedték.


Száll az égből, szállingózik,
Hull a hó, hull a hó -
Szegény földnek a hidegben
Jó meleg takaró!




MAROSI ÁGNES:

TÉL


Gyönyörű a havas táj,
kis hópihe táncot jár.
Sok pihéből fehér takaró,
nagy az öröm, hull a hó!


Nézem a végtelen hótengert,
gyere építsünk hóembert!
Elő a szánkót, korcsolyát,
vívjunk meg egy hócsatát!


Kicsi dombos szánkópálya,
minden gyermek alig várja,
hogy leessen az első hó,
a hóban játszani csuda jó!


A meleg szobából is szép,
ahogy hótól csillog a rét.
Télen a hónak van ideje,
sárnak, latyaknak nincs helye!



B. Szalay Károly:
A Tél...

Mindig eljön újra itt van
Meghozza Ő a kemény hideget
S hogy itt van igazán biztos így van
Mert mindent egyszerre fehérbe öltöztet


Pihékből szőtte mindenkinek a ruhát
Nem fázik így rét, mező s legelő
Végezheti azért mindenki tovább a dolgát
Míg e ruhát levethetik s a tavasz eljő


De most még zordan süvít a szél
Rajzol az ablakokra szép jégvirágot
A Nap is felhőpárnák közé bújik el
Hogy ne lássa e fázós furcsa Világot


December, január, február
Fagyos időszakai Ők az évnek
Hosszúnak, soknak találja így az ember
De úgy mint idáig is egyszer; vége lesz a télnek



Szabó Barna:
Hull a hó ...

Hull a hó, szakad a
tetőkre, vállamra,
süppedő szívemre,
szótalan szavamra.


Honnan a mennynek e
régóta holtnak hitt
millió szárnyaló
hótiszta angyala?


Sebesen suhanó
szárnyakat hallani!
Őrölni nem győzik
a pokol malmai -


Ezer ha hóvá hull,
ezeregy megmarad
szívem és szavamat
emelő angyalnak.



Pető Melinda:
Tél.


Látod?
Már zúzmarás az ág.
Elmulóban a világ
Lehunyta szemét
ezernyi levél,
életből örök álomba
menekülvén.
Hópelyhek utrakelnek.
Ezernyi szikra.
Gyönyörű fehérség,
szürke,
latyakba hullva.



Aranyosi Ervin:
A tél markában...

Hópaplan takarja szerte a vidéket,
minden élő bújik, keres menedéket.
Fagyos öleléssel fog át a tél karja,
az élő szíveket kitépni akarja.


Jéghideg a Föld most, gyenge fény pislákol,
eltűnt a melegség a kinti világból.
Csak egy helyen találsz fényt és melegséget,
ami belülről fűt, s át melegít téged.


Ott, a szívek mélyén, ott van az elrejtve,
s talán, hogyha hagynánk, hosszú útra kelne,
s biztos megtalálna elesettet, gyengét,
te is a dolgodat szíved szerint tennéd.


Öltöztesd a szíved te is tiszta fénybe,
szeretet melege szálljon a sötétbe,
szeretet melege gyújtson tiszta lángot,
melegítsd hát szebbé a megtört világot.



Téli Emlék


Lágy hó szitál
Komor téli tájon,
Minden utca kihalt
E hűvös délutánon.


Egy földre hulló pehely
Megpihen a szélben,
Bármerre is nézünk
Körül fehér minden.


Nyugalom száll alá
A behavazott tájra,
Rá sem lehet ismerni
Az út menti fákra.


Közelít az este
Fáradt már a szél,
Zord téli éjszakán
Nyugovóra tér.


Elcsendesül minden
A nyugalmat érzem,
És az otthon melegében
A téli tájat nézem.


Zsigmond Tibor 



Téli csend
Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.


Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.


Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.


Tóthárpád Ferenc 



Kun Magdolna
Téli képek


Jeges az út, szürke az ég,
amott egy meglódult szán útra kélt.
Libben a lány, szeme talány,
csillog a hó pirult arcán.
Százéves fenyőn ezernyi ág,
ugráló mókus friss utat vág,
ahogy lábával töri a hóakadályt.
Őz lépked bátran, megy a határban,
megáll a hóban rémültté váltan.


Jön a vadász, puska a vállán,
szalad az állat, oda a zsákmány.
Csobban a víz, merül a vadász,
rohan a kutya, ő most a halász,
s kihúzza fogával az embert a barát.
Zizzen a bokor, vaddisznó röfög,
akit egy sündisznó oldalba bökött,
mert csúszik a jégen, kedve vidám,
ilyen az élet a tél folyamán.



Benedek Elek :

Az erdő télen


Oh, erdő, erdő, sürü rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, a fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.


Hogy nyergel át a szél hókebleden,
Te meg sem mozdulsz, alszol csendesen:
Hahó! Hahó! Vadászok kürtje szól.
Mit bánod azt te? Tovább aluszol.


Nem, nem, nem alszol, te csak álmodol,
S a lelked messze, messze jár, ahol
Örök tavasz van, rózsák nyílanak,
S dalos erdőre mosolyog a nap.


Hej, a te álmod milyen bús lehet!
Némán szenvedi át a zord telet!
Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt
Száraz levél csak, az is a hó alatt!


Szenvedsz és hallgatsz, oh, e némaság
Az emberek közt milyen ritkaság!
Üvölt a szél, s tűröd fenségesen,
Vársz a tavaszra nyugton, csendesen.


Oh, erdő, erdő, sürü rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.



Hulló hópelyhek

jazsoli5

Nézem az ablakból a hópelyheket,
ahogy keringve szállnak lefele.
Fehér lepellel vonják be a tájat
s eltakarják szennyét a hazának.


Egyformán, szabadon hullanak,
nincs versengés: ki szegény, ki gazdag.
Betakarnak embert, fát, virágot,
nem válogatnak, nem ismerik e csúfságot.


Oly tiszták, fehérek, ártatlanok,
nem ismernek bűnt, galádságot.
Ha okoznak is némelykor zavart,
nem aljas megfontoltsággal teszik azt.


Az égi áldás szándéka nemes,
nem elvenni akar, csak osztogat,
két kézzel szórja kincsét a földre,
mindenkinek jut belőle bőven.


S mi mégis lapáttal harcolunk ellene,
vagy söprűvel kotorjuk az útból félre.
Egyszerű háború ez a leesett hó ellen,
pedig a nép ellen bűntényt nem követett el.


Régen is volt hó és hideg tél,
a fagytól védte a földet és vetést,
de volt meleg otthon és fűtött kemence
s nem kellett ülni fázón, dideregve.


S most messze száműzném a telet,
ezt a kedves, vénséges vén öreget.
- Elég volt, elég! - mondanám én,
engedd, hogy süssön ránk már a fény!



Téli erdő

Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában,mint mese,
dér-palástban,néma fagyban
csodacsipke-ligete.
Halva tán és mégis élve
tűri,szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egész be-
fonják piheláncai.
Ha nyugatról,ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül-mint ijesztő
üvegtűzvész,gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs!


/ ford: Szabó Lőrinc/  


 
 
Petőfi Sándor
A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda;
Amit a kikelet és a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul; s a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják a betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.  


 
Kovács István
Leszállt a téli alkonyat

Az ajtódon a tél kopog,
A fagyos szél is felzokog!
Holnap még biztos fájni fog,
De lassan majd megszokod!


Ballagol az úton csendesen,
Körülötted minden meztelen.
A múlt emléke még üzen,
De nem segít a könnyeken!


Holnap még újra keresed,
A múltad a fényeket.
Holnap sajogva fáj szíved,
Holnap még könnyes lesz szemed.


Úgy érzed minden elhagyott,
Szobádban a nap nem ragyog.
Fagyos havas az ablakod,
Rajta már csak madár kopog.


Hó takarja be léptedet,
A tavaszt hiába keresed.
Fejed felett a fellegek,
Szórják a fehér pelyheket.


Havas kis ablakod alatt,
Süvöltő téli szél kacag!
Építi a hó sáncokat,
Leszáll a téli alkonyat!



Éva Hirth:

Csipkedi arcomat
  
  Már úgy vártam e csodára,
fehér sapkát húztak a hegyek,
elindulok álomszép sétámra,
szállingóznak a hópelyhek.


Fagyos szél csipkedi arcomat,
fülem mellett süvítve elszalad,
pirosra festi hideg orromat,
de a jókedvem így is megmarad.


A mi padunkhoz értem,
hol oly sokszor csókoltad szám,
a vastag hó paplant néztem,
és a kristály díszeket a fán.


A hófelhőkön nem láttam át,
hiába néztem le a völgybe,
kerestem a templom tornyát,
de már beágyazott a felhőkbe.


Letört a szél egy nagy ágat,
a hó alól már alig látszik,
hiába vívták a csatákat,
a szikrázó hó, rajta tanyázik.


Láttam, hogy már más is járt itt,
nem volt szűz a hótakaró,
utam szép lassan haza vitt,
holnapra, mindent ellep a hó.



Jégvirágok


Ablakomra szállt a pára,
mely reggelre megfagyott.
Hajnalfénynek pír-szavára,
jégvirágok álltak ott.


Természetnek ügyes keze,
csodaszépet alkotott.
Kelő nappal, fénykristályként
ragyogtak az ablakok.


Látod, a sok jégvirág most
mily fényárban csillogó?
Szemeidnek ez a látvány,
álomképként megható.


Olyan, mint egy katedrális,
színes ablak-képei.
Ám de mégis, fehér színben,
kristály-gyanánt fényteli.


Áldott pára, nemsokára
olvadoz ez égi kép.
Jó lenne ha holnap ismét
mindezt újra festenéd!


Szuhanics Albert



Gazdag Erzsi:

Tél a falun

Hófehér most a határ.
Kinn a réten kánya jár.
Nincs az úton semmi nyom,
csak amit a kánya von:
finom krikszkraksz a havon.


Hósuba van mindenen,
mint a fázó emberen.
Mint a csőszön zord időn,
kicsi házon, háztetőn,
suba van a temetőn.


Subás házban emberek.
Padkán cica szendereg.
A sarokban kapanyél.
Nagyanyóka most mesél
"Jaj, gyerekek, itt a tél!


Itt a tél, s lám, itt a hó:
habfehér, mint a cipó.
S nézzetek csak ide, hej,
olyan habos, mint a tej,
mit az Örzse néni fej."


A kemence sustorog.
Hallgassuk meg, mit morog!
"Én mindenkit szeretek:
adok egy kis meleget,
jertek körém, gyerekek!"


Most a falu kiscsibe,
pihés hó rajt a pihe.
Tél az anyja, takarja:
szárnya alatt altatja.
- Hadd ébredjen tavaszra!



Kustra Ferenc
Havazik...


Havazik, én megállok, várok... nem a napfényben...
Csak várva és állva ázok sűrű hóesésben,
És már a bajuszomat is befehéríttette.
Hideg, meg... szám szélét lilásra elkékítette!
Bízok, hogy reggelre a sok-sok jégvirág is kivirágzik,
Lesznek angyalok is... kántor jókedvű lesz és orgonázik...
Süvöltve száll a
Tél szele árkokon át!
Árokparti szél.
Szép a fagyos kép,
Összekuszált hópelyhek...
Vízszintesen száll.
Hóesés! Szakad!
Kavarodás, fagyos kép!
Úgy dühöng a tél.
Reggel megint csak tejfehér köd takarja be a hűlő testem,
Nagyon erőszakos, csak elállja, hogy messzire lásson szemem.
Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben hófények átölelnek csendben.
Ördögi, fekete hófelhők sötétjében... alatta mozgok...
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok...
Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem...
Úgy szakad a hó,
Dombra megyünk szánkózni...
Hóba süllyedünk!
Reggel megint csak tejfehér köd takarja be a hideg testem,
És az erőszakos, nem engedi, hogy messzire lásson szemem.
Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben hófények átölelnek csendben.
Ördögi, fekete hófelhők sötétjében... alatta mozgok...
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok...
Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem...
Ha már hó esik,
Dombon fogunk csúszkálni...
Hóba süllyedünk!
Hegyek, fák, lombok, utak és bokros völgyek
Mind fehérek, hópelyhek befedik őket.
Szállnak a hópelyhek, repülnek ott fent a széllel,
Az meg fújja őket mindenfelé, szanaszéjjel.
A hideg uralkodik hófúvással szanaszét...
Már úgy várom a hófúvás végének kezdetét...
Vajon megérem én a vég kezdetét,
Vagy csak élem soká a kezdet végét?
Gyönyörű, kék ég!
Havas, tejfehér minden.
Gyönyörködtető.
Felhőpaplan alól ha majd kitakarják az égboltot,
Bízok benne, hogy látok én még szép eget... sok csillagot.



Lupsánné Kovács Eta
Tél


Dér palástja hullt a fákra,
foszlott volt és szaggatott;
zúzmarává lett a pára,
mit a hajnal ott hagyott.


Tél a rónát fogva tartja,
a szél fákat feszeget,
kopár pusztát dér takarja,
jég őrzi a hideget.


De a tavasz hamarosan
nyújtja fényes tenyerét,
zöld rügyekkel óvatosan
gyógyítja a fák sebét.


 


Tamás Sári:
Télnek hangulata...

Ó, mily szép nagy pelyhekbe, 
kezdett hullni a hó, fent 
az égbe szállingózik, 
és alant a hótakaró.


Lent a földön dunnát képez, 
Mint lágy puha fehérség,
Ilyenkor a fáknak ágán, 
Mint csipke terül szét.


Ablakon keresztül ezt látva, 
Téli hangulatom támadt,
Hiszen már annyira vártam, 
Erre a téli csodára.


Hogy hulljon nagy pelyhekbe 
a hó, alant legyen hótakaró, 
s fent az égbe szállingózva, 
Érezzem a tél hangulatát. 



Téli estén


Tél van,
Nagy, kemény, hideg tél.
Szürke a határ,
Süvölt a szél.
Ülök a szobámban
Ablakom előtt,
Nézem a tájat,
Melyet lassan betakar az éj.
Egy-két lámpa villan
Távol a messzeségben,
Kigyulladnak a fények
Az utcákon, a téren.
A sok kis apró házból
Szürke füst csíkok úsznak,
Melyek lassan eggyé válnak,
Fenn a magasban.
Szertenézek
E néma szürkeségben,
Nem látni embert
Sehol a vidéken.
Nocsak egy hópehely
Párkányomra hullik,
Még egy, s még egy,
És ezernyi többi.
Hull már a hó
Halkan, csendben, szépen,
S takaróvá gyűlik
A kopár vidéken.
A tél fehér leple
Telepszik a tájra,
Betakar mindent,
Maga alá zárva.
Nézem a gomolygó,
Csillogó pelyheket,
Amint elsuhannak
A lámpafény alatt.
Messzi arrább,
egy kis dombot hordott össze a szél,
Lassan építheti,
Ki tudja, miért.
Gyönyörködöm, gondolkodom,
Bárcsak ilyen volna minden,
Fehér és tiszta,
Mint ezen a tájon.


Kormos István 



Tél közepén


Csörren a cserfák csupasz ága,
Kegyetlen a hideg!
Csikorgó tél van, s zordon éjjel,
S a világ didereg;
Gyémántmezőket lát az ember,
Amerre elhalad;
A hókristályok ezre csillog,
Ropog a láb alatt.


Mint oszlop, mely a természetnek
Ékíti templomát,
Halvány, fehér füst száll magasra
A messzeségen át;
Felette néma fenségében
Az ég hatalmas boltja,
S a tájra titkos szürke fényét
A hold világa ontja.


Ó, fantasztikus, égi festmény! -
Az apró csillagok
Pislogó szeme - mint megannyi
Kis gyertyaláng - lobog,
Oltára fent a havas orma
A büszke szentegyháznak,
És zúgó dalt a rengetegben
Viharok orgonáznak.


A szünetek közt néma csend lesz,
Nem rezzen semmi hang,
Egy szárnycsapás sincs fent a légben,
Egy lépés sincs alant...
De mégis!... Vagy csak látomás tán?...
A sápadt holdvilágnál
Prédáját lesve jő egy ordas
és meglapulva járkál.


Dsida Jenő 


 

Öntsd szíved melegét a fagyos világra!

"Mindegyik évszaknak van valami bája.
Van aki leszólja, van ki megcsodálja!
Ha kívül hideg van, öltözz melegebben,
a lelked sem fázik, ha van szeretet benn.


Gyújts tüzet, ha fázol, s tested átmelegszik,
lelked is gyújtsd lángra, mert, ha szeret, tetszik!
Arcod a tűz lángja, s mosoly melegítse,
mosolyod más szívét, jobb kedvre derítse.


Hagyd a zord világot, hagyd át melegedni,
fagyot felolvadni, kivirulni, lenni!
Találd meg az okot derűre, vígságra,
öntsd szíved melegét a fagyos világra!"


/Aranyosi Ervin/

 

mail

William Henry:

A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye
nyáron a méh- s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy sarkunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak:
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

/Ford: Szabó Lőrinc/

 

mail

NEMES NAGY ÁGNES:

Fák

Tanulni kell a téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak,
mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vak fehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

 

mail

Beköszöntött a tél.

Beköszöntött a tél amit úgy vártam,
fehér hótakaró borítja az egész tájat,
szűzhóban lépkedem lábnyomokat hagyva,
ágak hajbókolnak hónak magukat megadva.

A napsugár szikrázik a hófödte vidéken,
ágak közt átsüt aranyló fényével,
hajnalpírja most égeti arcom,
sétára indulok hívogat a friss hó.

Úgy szeretnék egy kicsit újra gyermek lenni,
hóembert építeni , majd hócsatát vívni,
szánkon a völgybe sebesen siklani,
közben vidáman hangosan sikítani.

Szeretnék a hóban hóangyalt csinálni,
a faágáról a havat nyakamba lerántani,
nem bánnám a hideget az se ha fúj a szél,
piros orrommal vígan szaladnék.

De gyermek már sajnos én nem lehetek,
így ha hull a hó unokákkal majd kimegyek,
velük fogok majd hóembert csinálni,
hócsatában majd ők fognak legyőzni.

S este majd fáradtan az ágyba dőlök,
mosolyog a szívem úgy örülök,
hisz így is átéltem mind azt jót,
mit régen nekem jelentet a hó.

Márta Bosnyákné Harpauer

 

mail

Ahogy hull ránk a hó


Mezei István


A lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem csak susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben és vajban,
idelenn nyomor, és nagyon nagy baj van.


Mert érzi az ember és tudja az ész,
hogy közeleg, jő már a végzet, a vész,
nem segít rajta a vatta, tiszta géz,
véres szennyé válik majdan egész,
a szépség szétfoszlik, lassan elenyész.


Most még átitat e békés hangulat,
de félem a jövőt, tudom a múltat,
mint az ijedt, didergő madarak,
a köröttünk pompázó falak alatt
a valóság kegyetlen, és ott marad.


Sok mindent elfed a jótékony lepel,
az ember már csak keveset hisz el,
a szegénység éber, és folyvást figyel,
a sóhajok szállnak a magasba fel,
elfogyott a bizalom, és lejárt a hitel.


Szállingózik át a finoman csenden,
békémet benne kéne megkeresnem,
de robbanás van a kristálypehelyben,
a tollamat is már néha elejtem,
segíts felvennem, édes Istenem.


Ami most kinn zizegve csillogó por,
a természet ránk kegyesen felvakol,
nem más, mint íztelen és hamis cukor,
majd egy gép lucskot, latyakot elkotor, 
bennem a keserűség csak sajog, és forr.
nem enyhíti azt hó, vers és rímbokor.

 

mail

Várady Lilly


Téli szép!


Bandukolni térdig érő hóban, 
gyönyörködni hósapkás oromban, 
utazni kedves, csilingelő szánon, 
ez az igazi téli álom.


Hóembert rakni kinn a kertben, 
részt venni havas, téli örömökben, 
siklani szikrázó, fényes havon, 
ez az igazi téli vigalom.


Csúszkálni fényes korcsolyákon, 
nevetni fehér hólabdákon, 
nézni szállongó hópihét 
ez az igazi téli szép!

 

mail

Sárhelyi Erika:


Téli hajnal


Nem köszönt a tél, csak némán
elterült a kert alvó fái közt.
Mint vendég, ki zavarni nem
akar, hangtalan-szépen beszökött.


Csak a hajnal látta jöttét,
ruháját a derengés szőtte át.
S ahogy a reggel ráköszönt,
fénybe csókolta hófehér haját.

 

mail

Gárdonyi Géza

DECEMBER

Már tegnap ősz volt, tiszta és napos; 
a virágkóró dértől harmatos;
a fák kopaszak, de zöld a vár-halom. 
S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok, 
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ, 
és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít. 
Mintha az ősznek tarka színeit 
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen 
- "Legyen a világ ezentul fehér!"... És lett a világ tündöklő fehér.

IIyen lesz egykor a kihalt világ:
így állnak a házak, paloták, 
és sehol ember, sehol egy madár, 
sehol egy fűszál, sehol egy bogár, 
sehol egy út és sehol lábnyomok, 
csak fehér erdők, fehér városok, 
fehér pompában, fehér pusztaság, - 
felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,
s hogy búsan nézem ezt a bús világot, 
valami mondja: utoljára nézd,
mert meglehet, hogy utoljára látod!

Óh csak télen ne érjen a halál: 
Olyan csúnya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár, 
a hóba ütött fáklya serceg és 
lábát rázza a ministráns gyerek, 
a pap szilvakék orral didereg,
a kántor meg a kezét zsebre tolva,
a zsoltár-verset könyv nélkül rikoltja.

Mert tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat, 
Mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hült hamu alatt. 
Így marad bennem egy kis öntudat.

És hallom majd a sok jövést-menést, 
a harangozást, a leszögelést,
az elhadart circumdederuntot, 
a köhögést, a gyors miatyánkot,
s a kocsit hogy a havon nyikorog. 
Míg végre csend van. Magam maradok.
*
Az élet oly bús, oly vigasztalan. 
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen, 
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, - 
csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget! 
Ottkünn a világ jéggé dermedett. 
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul, 
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya. 
Barlangban a medve; s mi is emberek 
mi is csak rakott barlangban lakunk, 
s miről a medve, arról álmodunk.

Oh csak mégegyszer jőjj el szép tavasz, 
te enyhe napfény, zöldelő fűszál! 
Oh csak mégegyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár. 
Hadd haljak meg egy tavaszi napon, 
s a szívemre tegyetek ibolyát. 
Mindegy, ha én már azt nem is tudom, 
csak tegyetek szívemre ibolyát.  
 
mail

Zelk Zoltán

December

Az udvaron vaskalapú,
krumpliorrú hóember
hirdeti, hogy megérkezett
szélparipán December.

Az ajtóban, a küszöbön
lapul a házőrző eb,
nem szereti ő sem a vad
decemberi hideget.

Az ablakon cinke kopog.
"Jóemberek, jó napot,
nincs eleség az erdőben,
kérek egypár falatot!"

Az ereszről csüng a jégcsap,
a háztető csupa dér-
ha már itt van, azt se bánjuk,
majd elmegy megint a tél.  
 

mail
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on