Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


>> * Évszakok / Téli képek - versek ( 2 )

 

 

Boldog névnapot !
 

mail

 

Kovács István -

TÉLI TÁJ

Fent az égen felhők szállnak,
Téli szelek muzsikálnak.
A hópelyhek vitorláznak,
Befedik a téli tájat.

Nagyon szép ma a téli táj,
A fenyőfa fehérben áll,
Körülötte sok kis gyerek
Csúszkál játszik, jókat nevet.

Szánkó siklik a hó felett,
Hógolyóznak a gyerekek.
Szél hintáztat fenyőágat,
Sikoly zenék messze szállnak.

Hóhullásban piros rózsa,
Virul a sok gyermek arca.
Ragyognak, mint a csillagok,
A hóember is mosolyog.

Havas vidám boldog élet,
Messze szálló téli ének.
Havas fenyők sorban állnak,
Figyelik a téli tájat.

 

mail

 

Horváth M. Zsuzsanna

Álomvilág...

Fehér hólepel borítja a tájat,
zúzmara dércsipkét fon
az alvó bokrokra, a fákra.


Tova szálló varázs,
mesés álomvilág...
Csillogó hópelyhek,
röpködve táncot lejtenek.


Szél kavarja, felkapja,
fenyőágakra szitálja.
Hófehér dunnatakaró,
a télben: szunnyadó, álmodó.


Holdfényben apró
gyöngyszemként csillogó.
Csillagfény ragyog az égbolton,
bújócskát játszik a felhőfodrokon.

mail

 

Csorba Győző

December

Minden jó, ha a vége jó.
Az év jó, mert jó a december,
a gazdag, ajándékozó, 
kedves hónap, szép ünnepekkel.

Karácsony-táji álmaink
- cifrábbakat nem lát a lélek.
Fenyőfák díszes ágain
angyalhaj, csengő, gyertyafények.

Ilyenkor még a tolvaj is
föl-fölfüggeszti tán a szakmát,
szelíd lesz a goromba is:
előre emeli kalapját.

Most van a leghosszabbik éj,
de most győz rajta épp a nappal.
Ebben segít, nyilván ezért
jön le a mennyből is az angyal.

Most összegzünk: siker, kudarc...
A mérleg mindegy, fő, hogy élünk.
S a számvetés nem hátraarc,
inkább hit, hogy följebbre lépjünk.

December, télelő hava, 
a föld fagyott, a szív melegben.
Az év csúcsa, az év java,
ó, víg, komoly, bundás december!  
 

 

 

mail

 

Czóbel Minka 

Hókirályné palotája

Kert zuzmorája
Minden kis ágra
Fehérlő csipke.
Hideg lehellet
Kristály virága.

Fehér nyírágról
Leomló fátyol,
Földig leérő
Libbenő hajló
Kristályos csipkés
Leomló fátyol.

Pirosas, bíboros
Lilaszín hóra
Hullanak a pelyhek,
Zuzmora pelyhek.

Halvány zöld holdvilág
Üveg-zöld holdvilág
Hinti be fényével
Sárgás zöld fényével
Az egész kertet.

Kis fagyos pacsirták
Járnak az utakon,
Kerék nyomában.
Elalvó kis madár
Fellebben meg leszáll,
Dermedtebb, nehezebb
Felborzolt tollában
Elfagyó szárnya.

Megzörren a levél,
Hótakarta levél,
A fehér hó alatt
Elfutó kis egér
Elsiklott, elszaladt,
Kis nyoma ott maradt
A fehér hóban.  
 

mail

 

Gazdag Erzsi:

Hóember

Udvarunkon, ablak alatt
álldogál egy fura alak;
hóból van keze-lába,
fehér hóból a ruhája,
hóból annak mindene,
szénből csupán a szeme.
Vesszőseprű hóna alatt,
feje búbján köcsögkalap.

Honnan jött, tán Alaszkából 
vagy a déli-sarki tájról,
hol a jegesmedve él,
s télen-nyáron úr a tél?
Uramfia, ki lehet? 
Mondjátok meg, gyerekek!
"Sem a Péter, sem a Pál,
egy hóember álldogál."

Cézár kutya sunyít, lapul.
Rá nem jönne, ki ez az úr.
Mert hogy úr, az bizonyos.
Olyan kövér, totyakos.
Tisztességgel megugatja.
Meg se billen a kalapja
a nagy úrnak. Rá se néz.
Hej, de bátor, de vitéz!

Cézár most már tiszteli;
borjúcsontot visz neki.
Az csak sután áll a hóban.
Nem hallgat az okos szóra.
Nem eszik, és nem beszél.
Szegény Cézár, jaj, de fél!

Szederfánkon ül a veréb.
Ő ismeri meg legelébb.
Könnye csordul, úgy nevet,
s nevetik a gyerekek.
"Ejnye, Cézár, hát nem látod?
Hóember a barátod!
Ne félj tőle nem harap!  
 

mail

 

B. Szalay Károly:

A Tél...


Mindig eljön újra itt van
Meghozza Ő a kemény hideget
S hogy itt van igazán biztos így van
Mert mindent egyszerre fehérbe öltöztet


Pihékből szőtte mindenkinek a ruhát
Nem fázik így rét, mező s legelő
Végezheti azért mindenki tovább a dolgát
Míg e ruhát levethetik s a tavasz eljő


De most még zordan süvít a szél
Rajzol az ablakokra szép jégvirágot
A Nap is felhőpárnák közé bújik el
Hogy ne lássa e fázós furcsa Világot


December, január, február
Fagyos időszakai Ők az évnek
Hosszúnak, soknak találja így az ember
De úgy mint idáig is egyszer; vége lesz a télnek

 

mail

 

Elbűvölő ez a téli csillogás

Amerre szem ellát gyönyörű a táj,
zúzmarából fátylat szőtt a január.
Elbűvölő ez a téli csillogás,
ezüstös tüllruhát öltöttek a fák.

Távoli hegyek ködös halványkékje
rajzolódik a látóhatár szélen,
hol a hegyoldali fák tündöklése,
távol ködéből átsejlik, fehéren,

Kis falucska templom tornya tekint fel
némán, az égbolt szürke felhőire,
harang zúgása hívogatóan cseng,
a vasárnapi Istentiszteletre.

Templom kapuján a hívek betérnek,
jönnek fázósan, dermesztő hidegben.
Kellemes meleg fogadja idebent,
az igehallgatásra vágyó embert.

Felcsendül az ének Istent dicsérve,
a gyönyörű zene kíséretével.
Majd elhangzik Isten mai igéje,
a hallgatóság lelkének üdvére.

A lelkileg feltöltekezett hívek
búcsúznak, kezet fognak a Lelkésszel.
Távozóban még nézik gyönyörködve,
a zúzmarával hintett templomkertet.

Ahol az ezüstfenyő tűlevelén,
halványan csillan a januári fény,
lélekemelő, varázslatosan szép,
érezni lehet Isten jelenlétét.

Schvalm Rózsa

mail

Arany János 

Nem kell dér...

Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nélkül is, fagy nélkül is,
Lesohajt az ágrul.
Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszűl:
Bú nélkül is, gond nélkül is
Nyúgalomra készűl.
Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy' pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő...

 

Arany János: Téli vers

Ej, ej, garázda tél apó!
Ki ördög hítta kelmedet,
Hogy sz. Márton nap tájba' hó
Borítja házi telkemet?

Hogy bámul a vén vaksi hold
Hópelyheken át, mint szitán!
Pedig milyen jó szeme volt
Nyáron, szerelmesek után!

Mily villogó szemmel lesett
Minden sóvárgót, csintalant:
Tudta nélkül alig esett
Szerelmi légyott és kaland.

De most bezzeg bámulhat ám,
Míg, amivel lát, kiapad, -
Mégsem jön ifjú s leány:
Nagyon szabad künn a szabad.

Sőt a fakó poéta sem
Motollál a négy végivel,
Hanem bent ül kedélyesen
S tollmardosó dolgot mível:

"Óh, természet halála, tél!"
Emígy kapaszkodik bele -
"S te hófehér hó, mint Adél
Fehér hideg hókebele..."

Pedig jól tudja, a kötél,
Hogy a lány keble nem hideg:
Csak, persze, tiltja szép Adél,
Körmét annál hevítni meg.

De én kemencém oldalán
Csak fumigálom a telet:
Megfér kívül szobám falán!
Ne bántsa ezt a kis helyet.

Most fázok, mert van benne mód,
Míg el nem ég félölnyi fám:
Akkor...ha elrontom a szót
És fázom, - nem az én hibám.  

József Attila

Téli éjszaka

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

Babits Mihály: Az előkelő Tél

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.

Mentovics Éva:

Hókristályok roppannak

Fenyves erdő fái közt
délceg szellő vágtat.
Kristálypaplan borítja
reggelre a tájat.

Fodros felhők úsznak el
felettünk az égen-;
Hópelyheket szórva szét
erdőkön, és réten.

Fehér ingbe öltözött
hajnalra a város.
Hófehér a háztető,
és az út sem sáros.

Erdő széli domboldal,
mintha minket várna-
Hótakarót hint a szél
a didergő tájra.

Hókristályok roppannak,
amerre csak járunk.
Vegyük elő szaporán
a tavalyi szánunk!

Szerenád

    Kosztolányi Dezső

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégse hallható,
mert zsongva, súgva és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem zordon árnyat
egy hófehér szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mint angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csöndes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

Utak fehér szőnyegén 
  Kasza-Marton Lajos:


Ünneplőbe öltözött
szelíd házsorok között
követem friss nyomát a hóesésnek.

Az úton gondolat szalad - hallom
amint az emberek hívő hangon
Karácsonyról mesélnek...

- A roppanó hó dallamában
vajúdást üzen az esti szürkület.
Utak fehér szőnyegén járok s
gondolataim közt viszem az új éneket.

Még nem volt elég az útból,
még csak pár órás ez a fehér üzenet.
Az ünnepből úgy szeretnék megőrizni
minden képet, minden múló ütemet.

Téli csend
 
  Andók Veronika


Esteledik csendesen,
Fény suhan a réteken.
Magányosan, hó alatt
Álmos magvak alszanak.

Hószínűek most a fák,
Csendes hószín jégvilág.
Rózsaszínen nyugvó nap,
Szelíd alkonysugarak.

Csupa csend, éjek éje;
Holdsugár apró fénye,
Kicsi udvar, csöppnyi ház,
Mindmegannyi boldogság.

Alszik minden csendesen
Hűs-magányos éjjelen.
Egy búsongó hófelhő
Pihe-puha álmot sző.

Száz csillogó hómadár
Kerengve jár, szállva száll,
Leszáll egy-egy s megpihen
Álmodozó réteken.

Ezüstszínű holdvilág,
Tündérzene, zúzmarák,
Foszladozó fellegek,
Fénylő álomtengerek.

Csendes téli estelen
Rejtve rejtő rejteken
Lágyan zúgó fák alatt
Meglestem a titkodat.

Titkok titka: Álmodás,
Édesen bús látomás.
Száncsengő és szeretet
Melengették lelkedet.

Lágyan zúgó fák alatt
Titkok titka rám ragadt.
A csendes éj zokogott:
Szeretetről álmodott.

Sík Sándor:

Fehér mezők

Itt sárba fúl a fehérfátylú tél.
Itt rút lucsok les a hulló pihére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Fehér, fehér, minden, amerre látok.
Hóköntösű, nagy, hallgató mezők.
Kóbor szelek járják a hóvilágot.

Sok dudorászó, füttyös, fürge szél.
A nap szikrát vet a patak jegére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Hűsfényű, hideg, holdas éjszakákon
A föld egy néma, óriási alvó,
A hold egy fényes, ígéretes álom.

Minden halott, és mégis minden él.
Alvó világok. Csírázó világok.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

A hómezők nagy titkokról dalolnak.
Az ő daluk az erő és a szépség,
Az ő daluk a tegnap és a holnap.

A hómezőkön halkkal jár a tél,
Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal,
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Dér


Könnyű sóhajként száll a dér.
Nézem az ablakon át: minden fehér.
Fagy köszörüli a fák ágait,
vén varjú tócsát lékel, rebbenti szárnyait.
Gőzölögve lovak jönnek, habzó
párájuk csomósodik. Hullni kezd a hó.
Jó így nézni a fűtött szobából,
hogy fürtökben hull a hó a fákról,
az ál-lombtól tömődött bokrokat,
s tudni, hogy ott majd rügy izzik, fakad,
s érezni, hogy veled vagyok, veled,
hiába önt a tél új üveglapokat:
sikamlós reggeleket.

Csukás István

Kormányos Sándor:

Azok a telek...

Akkor még voltak nagy telek
s kemence mellé bújt napok
melegségét újra érzem:
Megint kisgyermek vagyok..


Nagy csizmában ködök jártak
házunk körül, a hajnalok
jégvirággal leheltek be
minden fagyos ablakot.


A szél hótorlaszt épített
a kert végében, és a fák
hó-belepte ágaikról
pergették a zúzmarát.


Mégis, reggel menni kellett,
bokáig ért a nagykabát
s teli lett a csizmánk hóval,
átkoztuk az iskolát..


Este aztán úgy örültünk
a szobában fény és meleg
terjengett, hol kipirulva
játszott újra két gyerek.


Akkor még voltak nagy telek
s kemence mellé bújt napok
melegségét felidézem:
Újra kisgyermek vagyok...

Hollósy Tóth Klára :
TÉLI ÉJ


Elomló csend ül hókucsmás fenyőkre,
az erdőre némaság, álom szakad,
olyan a tél itt, mint a mesékbe,
elénk csalja az éhség a szarvasokat.
Hajnalig keresgélnek a sötétben,
némán osonnak, még zajt sem hallani,
dühöng a tél a Kárpát-medencében,
mintha itt metszőbbek lennének karmai.

Jégbedermedt, hófödte a világ,
súlytalan száll a hópelyhek hada,
szinte szúr, ahogyan arcomba vág
e zúzos világ hófehér sóhaja.
Szuronyszilánkját szórja, metsz a hideg,
s tűri mereven a megbénult élet,
a táj hófödte, csillámló és rideg,
s annyira fagyos, hogy szinte már éget.

Ebben a merev hótömegvilágban
vakul a szem, ha tovább csodálja,
jobb lenne most egy apró, kicsi házban
kandallónál ülni, nem itt remegve, fázva.
Fagylehelet száll a sziklásmedrű éren,
elégedett a Tél, mint nem volt még soha,
némán, a lét felett, fagyosan, fehéren
koccint a holddal a fagyjárta éjszaka.

Bomba Endre
Télelő

November hátán már a nap sem izzad
Csak úgy előjön, mint az éhező hím vad
A tisztás patakjánál s rögtön tovább illan
Aztán újra eltűnik, majd megint elővillan

Olyan, mint a hal, mely fel-felugrik
Az a baj még mindig, a sodrással úszik
De még hegyzi fülét, még-még hallgatózik
De lassan minden elhal, elcsendesedik

Napsugarak is csak halványan bimbóznak
Lassan az ablakokra jégvirágot szórnak
Leheleteink a szürke ég falára íródnak
Majd, mint füstbe ment terveink, elporhad(nak)

Már gond van, a napi sétafikálással
A sétabotok lassan pótmamává válnak
A hó még mindig vár, csak várat magára
A hideg lassan felemészt, sírt ás magának

A fák szomorúak, még köszönni sem tudnak
Csak a fenyő tud, mely zöld ruhába csusszant
Lassan neki is itt a vég, minden egyéb másnak
Oszt minden újraébred, mint a zsidók Messiása

Őszből a télbe

Őszi zöldek vörösbe,
Sárgába vegyülnek.
Levelek az ágakról
A fák tövébe ülnek
Párás sötét felhők
A magasban úsznak,
Az ég csatornái
Meg-meg csordulnak
Szél zörget kopaszodó
Fa-csontvázakat,
V betű vonul az égen
Távozó madárcsapat.
A fények fátyolosak,
Opálos-mélabúsak,
A virágos kertek
Tej-nedves ködbe burkolódznak
A Napkorong nem izzik,
Csak fáradtan parázslik.
Fénye gyakran nehéz,
Sűrű párákon át látszik.
Dér csípte meg
A barna naspolyát,
Reggelente hó nélkül
Hófehér a határ.
A Nyár heve messze,
Az ősz szendereg.
Minden a télre vár,
Pedig már megérkezett.


Komáromi János

Zelk Zoltán:

Csattogva szárnyal a liget


A fák csúcsán, mint vén madár,
csüggedten ül a Nap,
szárnyait sem próbálja már,
se dac, se vad harag
nem éleszti hunyó tüzét:
a tolla hull, beteg...
Kapaszkodva néz szerteszét
a téli táj felett.

S mint gubbasztó madársereg
bújnak össze a fák,
alant - de olykor megremeg
havas szárnyuk, az ág.
A szél lehe oly csüggeteg,
úgy zörög, mint a vágy,
mintha idézné a meleg
nyarat, dús Afrikát...

A törött szárnyú ligetet
ebként őrzi a fagy,
morog, vonít s mint a veszett,
csontgallyakba harap.
Száján a dér habzik vadul -
jő már az alkonyat,
mint cinkos: s enyhétől kigyúl
és szárnyra kap a Nap!

S röpül! S mögötte, mint vezér
után a fák, a fák!
Hiába uszítja a tél
a vicsorgó kutyát:
csattogva száll már a liget
és kigyúlva, a Nap!
S alant dühében a hideg,
önfarkába harap.

Csattogva szárnyal a liget...
Ó látom, látom én!
S érzem, lelkem, hogy integet
s a város szegletén
kibontott hajjal esti, lágy
színek sereglenek -
s rongyos hókeszkenőivel
egy bokor integet.  

Farkas Árpád :

Dúdoló


Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.

Kormos Nikolett
Csodaszép tél

A csillogó tél a hóember kacsintásán mereng,
A narancsvörös ég alján a lenyugvó nap dereng.
A természet álmosan ásít, talán el is alszik;
Bódult felhők sokaságából vidáman havazik.

A hóember a ravasz téllel büszkén hógolyózik,
Az árva jégcsap a bársonyos hóval csókolózik.
Megtört, kopasz faágon ül egy magányos cinege,
Álmosan didereg, és megveszi a tél hidege.

Fehér ruhába öltözködnek a táncoló fenyők,
Az ezüstös hó csillogásában úsznak a mezők.
Minden békés, csendesen, némán hull a hófehér hó,
Átölel, megvéd mindent a szikrázó hótakaró.

Kustra Ferenc
Puha a téli csend

Puha a csend és béke, a nyugalom,
Ehhez a hófehér paplan, puha alom.
A fák deresek, mintha őszülnének,
Az őzek fázósan, félve körülnéznek.

A táj szép, de jeges a lehelete,
Fázik az őz és őzgida gyereke.
Az élőlény nyoma recseg a hóban,
Fák és bokrok összehúzódnak fázósan.

Téli álmot alszik medve és mások,
Egy levél nélküli fán varjú károg.
Szép a táj, szikrázó és megkapó,
Ki arra jársz, vigyázz, mert csúszós a hó!

Törő Zsóka:

TÉLI ÖRÖMÖK

Megkérte Istenünk
drága angyalait
rázza meg mindegyik
hófehér szárnyait.


Csillogó, kavargó
pelyhekben hull a hó
belepi a rosszat
habkönnyű takaró.


Édes békét hozott 
lelkem elcsendesül
szememben könny helyett
öröm mosolya ül.


Elfedi a házat
süvege hófehér
dunna alatt alszik
jövő évi kenyér.


Maradj velünk soká
szépséges tisztaság
élvezzük a hulló
pelyheknek illatát...


Lelkemben fényképed
megmarad örökké
télnek ajándéka
változz örömökké...
 

Várady Lilly


Téli szép!


Bandukolni térdig érő hóban, 
gyönyörködni hósapkás oromban, 
utazni kedves, csilingelő szánon, 
ez az igazi téli álom. 

Hóembert rakni kinn a kertben, 
részt venni havas, téli örömökben, 
siklani szikrázó, fényes havon, 
ez az igazi téli vigalom. 

Csúszkálni fényes korcsolyákon, 
nevetni fehér hólabdákon, 
nézni szállongó hópihét 
ez az igazi téli szép!

Igmándi Szücs István

Fenyők a télben 

Súlyos teher, átszúrt rakomány
nyomja a fenyők tűlevelét.
Fehér a lepel - fojtani vágy,
mert ellenáll az elmúlásnak
a macskamézes ág,
s nincs alkú, nincs fordulat,
örök a szín,
zöld - ha él a télidőben.
Hajlik az ág, sírón nyikorog,
körül a táj halott képet ád.
Alszik a szomszéd
a jóbarát akác,
csak ő áll. Töretlen.
- Ezernyi tű, mi néki biztot ad
öldöklő csaták dúlnak
téli éjszaka,
s vállaira halva borul
sok sebzett hópehely.

Monoki Sándor

Álmodnak a fák 

A puha, fehér takaró alatt 
Alusznak a fák, mint a holtak. 
Gyászfeketében szállnak a varjak, 
S fölöttük síri dalt kárognak. 

Tar ágak között téli szél zokog, 
Mint ravatalnál a sirató: 
Ah, de hiában! mert az álmodót 
Nem ébreszti fel a bús való. 

Rügy szemecskéi zárva maradnak, 
Mély álom karja nyűgözi le, 
És az álomban egy szép tavasznak 
Virágos képe száll elibe: 

A levegőben tündérek szállnak, 
Röptük nyomában kél enyhe szél: 
Édes hírt súgnak mindenik fának, 
Amelytől arcuk mosolyra kél. 

Minden piciny rügy fölnyitja szemét, 
S virágba szökken vagy levélbe: 
Dalos madár zeng ébresztő zenét, 
Sátrat derüs ég von föléje. 

A csacska csermely vigan csörgedez 
Szép vadvirágos partok között. 
A feltámadás és az Élet ez, 
Mit a Halál le nem nyügözött! 

Az álom mély, és tart még szüntelen 
S talán mikorra vége szakad: 
Tündérszárnyán a tavasz megjelen, 
Uj élet zajlik bércen, és völgyeken, 
Boldog lesz minden és szabad!

 
Baranyi Ferenc

Hó-álmaim 

És hó esett a tiszta víztükörre, 
a pelyheket nagy hullám kapta ölbe, 
és vízzé vált a hó ott mindörökre. 

Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon 
nem volt fehér a táj, csupán a parton, 
a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom. 

Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek 
nem növelik, csak terhelik a lelked, 
és eltakarják szépségét szinednek. 

Hó-álmaim örvényeidbe hullnak, 
s örvényeid havamtól gazdagulnak, 
midőn ijesztő messzeségbe futnak. 

Az életem csak benned folytatódhat, 
ez sorsa rég - ha vízre hullt - a hónak, 
belédhalok, hogy éljek, mint futó hab. 

Kergetőztek az örvények pörögve, 
rohant az ár a végtelen ködökbe 
és hó esett az örvénylő gyönyörre.
 
mail
 
 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on