Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


>> * Évszakok / Őszi képek / versek **

 

 

 

 

Szuhanics Albert

Őszi vándor

Szitál az őszi köd, szitál,
lomb nem susog, a szél megáll.
Mint hervadt szívű vándorok,
csak ólom-lábam tántorog...

Most égő vágyam hajt haza,
s a szép emlékek halmaza.
Hűs ajkaidra gondolok,
halld, fáradt szívem feldobog!

Szitál az őszi köd, szitál,
egy fáradt vándor meg-megáll.
Most emlékekből gyűjt erőt,
ki elment évekkel előbb...

Nincsen már más cél, más határ,
csak két karod, mit szív kitár.
Ölelném karcsú derekad,
hogy csókjaid mind nekem add!

Lehullt a fáról sok levél,
bús vándorlásom véget ér.
S mint napsugár friss lombokon,
úgy csüggök édes ajkadon.

 

yes

Őszi varázs

Aranyba simult a tegnap smaragdja,
ősz varázskeze bíborral árnyalja.
Bár könnyeit hullatja folyvást az ég,
mégis - mégis, oly szép, édeni a kép.

Az esőcseppek csillogó gyöngyszemek,
fák koronáját díszítő ékszerek.
Ha majd végre a napsugár felragyog,
szivárványszínt festenek az angyalok.

Szélkeringőzve sok - sok levél táncol,
búcsúrománccal vidám kedvre hangol.
Végül megadva magát, földre leér,
holnapja csendes enyészet, pihenés.

Elárvult faág dércsipkét virágzik,
éter hullámin szél harmonikázik.
Fehér szőnyeget terít elém a tél,
álomba mélyed kikeletig a lét.

Schvalm Rózsa

Simon István : Falevelek a földön

Megrázza magát, nézd, a sok fa,
hullik le a száraz levél,
s mint távoli, arany vitorla,
úgy lebeg, ha fújja a szél.

Pirosan ellepi a földet,
vastag, fekete sárra hullt.
S tőle lett már színpompás szőnyeg
fasorok oldalán az út.

Szántáson magányos diófa,
alatta kerek tócsa vér.
S a deret rózsaszínné oldja
a hulló, száguldó levél.

Kopog az ősz arany esője,
kalapom tetején pereg.
Úszik a folyón is előre
a levél, a kivénhedett.

Rázza magát, nézem, a sok fa,
mintha akarva ejtené
öregségét, hogy rőt vitorla
vigye az enyészet felé.

De ág-karjukat égre tartják -
mint naphoz esdeklő kezek,
kérnek vissza már, fiatalság,
tavasz, virágzás, tégedet.

Aranyosi Ervin: Eljött az ősz

Eljött az ősz, mint minden évben,
s hogy miért kedves énnekem?
Talán, mert folyton megcsodálom,
színessé teszi életem..

Kimegyek hát egy árnyas parkba,
s körül hordom tekintetem.
Figyelem múló szép varázsát,
hogy mit mutat megint nekem.

Levelek szállnak ágról-ágra,
kergeti őket lenge szél.
Elmúlást hozva a világra,
egy újabb tavaszról mesél.

Hallgatja Napunk fenn az égen,
aranyló fénye megkopott.
Nem ragyog úgy, mint nem oly régen,
fényéből tán a Hold lopott.

Nézem a fák színes ruháit,
mind-mind bohócnak öltözött.
Érzem bohémmá őszült lelkük
mesevilágba költözött.

Talán a Föld most halni készül?
Vagy csak álmodni megpihen?
Megállna örök körforgása?
- Az nem lehet, én nem hiszem!

Mégis leveti rőt ruháját,
eldobja mind a színeket,
pucér fákat már nem takarja,
s a gúnyos szél megint nevet!

Nézem a megalázott fákat,
hisz nem csak levelük veszett,
hitük sincs már, s tán tőlem várnak,
új tavaszra ígéretet.

Ne sírjatok, nincs minden veszve,
épp csak a szél megágyazott,
álom borul a nagy világra,
s ne félj te fa, nem vagy halott!

Csupán csak megpihenni kéne,
tavaszra erőt gyűjteni,
álmodni boldog, szebb világot,
amit új év tölt majd teli.

Nem múlik el soha az élet,
egy nap majd újjá születik.
Legyetek büszkék a jövőre,
ti lesztek majd a szüleik.

Az elmúlás csak pillanatnyi,
halált új születés követ.
Nehezen megy, ki menni készül,
s örül, ha újra eljöhet.

Kísérjen halkan öröm-óda,
zenéljen hozzá kósza szél.
Álmod erőd majd visszaadja,
hogy újra élő, s szép legyél!

Aranyosi Ervin 

Stignor István:
Ősz...

Minden arany már, a Napsugár is,
mely ontotta kincsét egész Nyáron át
nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...

Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,
társuk a lomb alig takarja őket
várják a sorsuk, s egy szeles nappalon
lehullva földre, adnak új életet...

Arany tutajként sodródik a vízen
hajtva a széltől egy árva falevél,
táplálta anyját rövid kis életében,
most letette sorsát... tovább már nem remél...

Szép most az Ősz. Akárha köddel
érkezik egy hűvös hajnalon,
s miíg fázósan bújunk össze a csípős esőben,
a Föld készül. Mereng új Tavaszon...

Reichard Piroska :
Őszi üdvözlet

Borulj rá, szelíd, őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

Hulljatok elé, aranylevelek,
őszi virágok, nyíljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

Lágyan simogasd, zúgó, őszi szél,
szívében úgyis az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

Ti mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet ...

Páskulyné Kovács Erzsébet 

Hova siettek őszi délutánok?
- Ti már csak letarolt utakon jártok
Lábaitok avar, hulló falevél
Eső könnyeitek csapkodja a szél
Komoly a léptetek, megfontolt s biztos
Nem vezet máshoz csak az elmúláshoz.

Hova siettek évek, órák, percek?!
Istenből a múltba ki mehet véletek
Elvisztek vágyat, vigaszt, örömet
Hagyjátok itt a hitet, a lelket
Ha még megmarad, várhatunk jólétet
Hittel remélhetünk örök üdvösséget...

Hova siettek gyermekek és ifjak?!!
Titkos jövőbe, szemlélve sok jókat
Ábrándos vágyatok, délibábos útján
Miért siettek úgy hiú dicsvágy után
El nem érhetitek, nem is maradandó
Csak Krisztustól jöhet az egyedüli jó.

Hova siettek elkésett emberek??
Csalódott múltakból mi maradt veletek?
- Görnyedt hát, fehér hajfürtök komor őszi képe
Itt áll meg az ki a lelkét nem építette
Annak más a vége ki hitt Istenben
A földi lét után él fönn a mennyekben.


Simon Katalin

A falevél halála

Zizzenő falevél 
Sápadtan földet ér. 
A szél ölébe kapja, 
Gyöngéden ringatja. 

Aztán táncra kelnek, 
Szédülten keringnek. 
Pirul a falevél, 
Fülébe súg a szél. 

Ám a tánc véget ér, 
Bohó az őszi szél... 
Földre hull a levél, 
Temetője a tél.

Némethné Mohácsi Bernadett

Ősz éneke

Hallgasd az ősz dalát, ahogy a fákkal énekel,
ahogy halk lépésekkel átsuhan a ház felett,
ahogy magával hordja az elhullott életet,
s otthagyja neked létét, a szomorú falevelet.

Hallgasd, mit susog a szellő szőtte lágy zene,
amit mond, az nem más, mint saját élete,
színekben pompázó falevél halk nesze,
erejét végleg elhagyó ősz éneke.

Elmondja virágzó ifjúsága fénykorát,
tündöklő napsütésben megkopott életet,
árnyékában szőtt szerelmek szép szavát,
az évszakok járta, örök földi életet.

Reményteli, színpompás dallam,
hallgasd, és tárd ki szívedet,
újra és újra, elharsogja halkan,
ősszel elsuhanva a ház felett."

Ferenczy Klára 
Erdő ölén

Milyen magányosak a fák,
e röghöz kötött csodák...
Mégis, ha az erdőt járom,
ősi élmény, örök álom:
égbe nyúló karok között,
fohászkodó ágak fölött
betekint a napsugár
s fátylat borít, sejtelmeset,
földig érőt, rejtelmeset.

Lágyan lengő fényködén át
feltárul e csodavilág
teli színnel, hanggal, térrel,
ezer képpel és mesével.

Látod, ott most tündér lebben,
pedig csak egy kósza szellő
játszadozik korhadt hánccsal,
s ahogy atyja, az őszi szél
végigsöpör most a tájon,
hajladoznak karcsú fácskák,
levélözön leng és szórja
szerteszét a fénynyalábban
ezer kincsét, csodás álom.

Nézem csendes egymagamban,
átszellemült nyugalomban.
Fa vagyok már és nem ember,
fényben fürdő örömtenger.

Érzem őket, nem csak látom
mind szívbéli jó barátom,
s ahogy lágyan átölelnek,
halk sóhajjal beszélgetnek,
gyökereim útjain át
életerő árad felém.
Érzem egy vagyok közülük,
befogadtak, elvegyülök
e mennyei társaságban
időtlenség mámorában.

mail

Konsztantyin Fofanov

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak -
a lelket álom s bánat babonázza,
őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
Az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.
Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,
már kókadt minden,
de a kései virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimennek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát evett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...
Vagy a folyóhoz megyek - csupán hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.

Csöndes, szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...
Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem, se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...

Geisz László
Csodálatos ősz

Csodálatos őszi kora este
ezer színben pompázik a táj.
Az ég alján a Nap fáradt teste
fejét lehajtva
pihenne már.

Őszi szellő suhan át a téren
meglebbentve fák rőt levelét,
és az egyre halványuló fényben
dallamát zengi
erdő és rét.

Lábam alatt lyukas dió roppan,
enyhe szellő ringatja a fát.
Árokszélen vadgesztenye koppan,
levetni készül
tüskeruhát.

Nap sugarát szűk marokkal mérik,
harang kondul a domb tetején.
Őszi lankán édes szőlő érik,
nem éhezik már
a seregély.

Őszi égen felgyúlnak a fények,
levelet már nem kerget a szél.
Éjféltájban elhalkul az élet
és a természet
pihenni tér.

Az ősz dala

Hallgasd velem az ősz dalát, s könnyezd meg kicsit,
ahogyan én is megsiratom a fák hulló levelit,
mert tudom, hogy minden levél száműzöttként száll
arra, ahol nincs már csak dérbefagyott nyár.

Búcsúzzunk szép nyarunktól egy legutolsó tánccal,
suhanva, röpülve, mint ahogy a sólyommadár szárnyal,
s közben csókolj, csak csókolj, és vonj a szívedre,
érezzem, hogy parázslik még tűzláng ereje.

Hisz, amíg megdobbanó szíved parázs-dalt zenél,
nem hervasztja sápadt testem a közeledő tél,
mert mindig, de mindig lesz benne annyi melegség,
mely feloldja szívemnek csillámló jegét.

Kun Magdolna

Elmentek
már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,
Nem jött bíborral már az alkonyat.
S megsemmisült sok délibáb-reményed
Csillagtalan nagy éjszakák alatt.

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
S nem kérek tőled semmi, semmi mást,
Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem
Körülötted az őszi hervadást.

Wass Albert

Levélhullás

Az út arra nyílegyenes,
Két oldalán erdő, vegyes.
Lombhullatók sorban állva,
Rendjét fenyősor vigyázza.

Itt járt az ősz, ez jól látszik,
Falevéllel hűs szél játszik.
A lombokat megtépázza,
Nagy erővel fújja, rázza.

Fáradt, száraz, sárga, barna,
Könnyen enged ernyedt karja,
Már nem vonzódik az ághoz,
Létet adó biztonsághoz.

Csípős szélnek lesz ő préda,
Lombos erdő maradéka.
Felrepíti, megforgatja,
Vidáman áttáncol rajta.

Majd leejti az árkon túl,
Levéleső zizegve hull.
Nincs mit tenni, ez a sorsa,
Aléltan zuhan a porba.

Részvéttel nézi a fenyő,
Lombos fák fölé törekvő,
Vele ilyen nem történhet,
Örökzöldként vígan élhet.

Juhászné Bérces Anikó

 

 

Jakab Anikó: Őszi bál az erdőben

Nyár végén Őszanyó át színezi a határt.
Az üdén zöld színeknek ideje rég lejárt.
A bágyadt napfény átsejlik, a lombokon.
Búcsúzóul táncba kezd, kísérője fa és bokor.

A hangulat ettől kezdve tetőfokára rúg.
Az elsárguló leveleknek fel is, le is út.
A feltámadó szélben mindegyik szárnyra kap.
Önálló életük estélyén, táncuk keringve vad.

Ökörnyáluszályukkal az erdei tündérek,
Bajadér léptekkel puhán táncolni kezdenek.
Mulatozásukhoz a zenét tücskök hegedülték
Méhek hangyák a tivornyát messzire kerülték.

A vigasságnak nem akart senki véget vetni,
Ám az este közeledik, a Napnak el kell menni.
A távozó Nap még fellobbantja egy sugarát,
Búcsút int a táncolóknak, és folytatja égi körútját

Az alkonyuló ég peremén madarak szállnak
Egyre azt rikoltják:/ vége van a nyárnak!
Őszanyónak, a festőnek képtára megtelt,
Elkápráztat mégis minket e nyárvégi idillel.

 

 

Kamarás Klára

Őszi illúziók

Ősz van megint, lehulló levelek
varázsát nézem. Szívem megremeg.
Sodorja szél, aztán a földre hull,
de akad köztük, ami nincs sehol,
mert újra, s újra fel, magasba száll,
nem is levél, boszorkány vagy halál?
Vagy álom, mely csak a lelkünkben él?
Köd? Látomás? Mégis mindent megér.
Felejtenéd, de többé nem lehet,
bár híre sincs, s nem jön más üzenet,
csak ősz, csak fény, csak hulló levelek.
Töppedt avart rugdosva lépkedek.
***
Tőlem panaszt ne halljon senki.
Amíg van út, tovább kell menni.
Avart rugdosva? Foszló álmokat
számolni? Évet, hetet, napokat?
Mérlegre tenni, hogy mit értem el?
Nem érdemes. Az idő másra kell.
***
A meglévőnél százszor többet ér
az, ami csak a képzeletben él,
mert álmaidban mindig visszajár,
mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár,
mint őszi csend, mint szálló csöpp levél,
utánakapnál, több a semminél...
Kérdezheted, csak álmodban felel.
S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Hajnaltájt megszorítja torkodat...

 

 

Tompa Mihály

Ősszel születtem    
1847


Ősszel születtem én, tavasz leend,
Mikor reám esteledik!
Sárgult falomb állott bölcsőm felett,
Koporsóm majd rózsák fedik!
Ah, amikor jövék: örömtelen
S hideg tél halvány arca vára!
S bucsúznom akkor kell, midőn jön a
Tavasz virága s langy sugára!

Ah, most is ilyen az én életem!
Vágyam hajt, kerget untalan,
Mi boldog tudnék lenni, Istenem!
S ki vagyok most? Boldogtalan!
Akkor jőnek elkésett örömim,
Ha majd keblem kihült, kiégett...
Addig jertek, mig késő nem leend,
Siessetek, kedves vendégek!

Ősszel születtem hervadt lomb alatt:
Rózsák között múlok ki majd;
Derűlj, vigasztalódjál szenvedő,
Fojts el könyűket és sohajt!
A gyermek boldog, - hervadt lombbal is
Eljátszik, elmulat kedvére;
S boldog, kinek pirosló rózsa jut
Az élet halvány estvelére!

 

Takács Mária
Őszi varázs

Lágyan ringatózom őszi csendben
Köröttem az elmúlás dala szól
Érzem lélekben és fáradt testben
Megittasulva az alkonyattól...
Beköszöntött az ősz.

Rozsdás levelek zizegő tánca
A szilvaillatú hűs szeptember
Szarvasok eget verő násztánca
És az erdőben a gombatenger...
Beköszöntött az ősz.

Vöröslik a vadrózsa, vadkörte
Kecskerágó bokor szinte lila
Szürke kérgű bükkfa gyúl vörösre
Esőcsepptől rebben a szempilla...
Beköszöntött az ősz.

A zöld erdő már tarka ruhát ölt
Itt van október, a mustillatú
És készülődik csendben a vén föld
Takarója rozsdás árnyalatú...
Beköszöntött az ősz.

Nyílik a krizantém, s a kopott kert
Újra báli ruhában pompázik
Színorgiában várja novembert
Míg fáradt napfényben sziporkázik...
Beköszöntött az ősz.

Lágyan ringatózom őszi csendben
Köröttem az elmúlás dala szól
Érzem lélekben és fáradt testben
Megittasulva az alkonyattól...
Búcsút intett az ősz.

 

Gyulai Pál

Őszi délután    
1865


Oh mi kedves őszi napfény!
Jőj a kertbe, jőj velem
Kies ősszel, délutánként
A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,
Bús és mégis oly szelíd,
Nézd a napfény ragyogását,
Bágyadt, mégis melegít.

Halványul a kert viránya,
Mégis benne mennyi zöld;
Nyílik még egy-két virága,
S mily mosolygó arcot ölt.

Nem halljuk már a pacsirtát,
Mégis cseng-bong még a lég;
Meglebbenti a köd fátylát,
Mégis tiszta kék az ég.

Látszik, hallik az enyészet,
Mégis itt-ott mennyi báj!
Álmodozik a természet,
S elálmodja, ami fáj.

Ülj le, kedves, itt az aljban,
Hadd mélázzunk egy kicsit,
Ahol vígan szedtük hajdan
A tavasz virágait.

Elhanyatlik ifjuságunk,
Itt van őszünk nem soká,
Bár nem érzi boldogságunk,
Szívünk nem gondol reá.

Oh de eljő észrevétlen,
Loppal lépve, csendesen;
Már fehérlik egy-egy fürtem,
Tied is fog, kedvesem!

De ne búsulj: akkor is lesz
A virányon enyhe zöld,
Meg-megcsendül egy édes nesz,
Fel-felvidul ég s a föld.

Nyílik akkor is virágunk,
S a hervadó levelen
Ott ragyog meleg sugárunk,
Örök fényed, szerelem!

 

Szendrey Júlia Ősszel    
1857.

Először a Napkelet 1857. november 29-i, 47. számában jelent meg.


Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.

Szerelmi dal nem hangzik már
Párját hivó madártól,
És zengicsélő kis tücsök
Nem lármáz a bokorból.

Minden oly csöndes, hallgatag,
Mint haldokló körében,
Csak egy-egy hosszú sóhaj száll
S terül el a vidéken.

Melytől kórókká válnak át
A még virágzó ágak,
S mint omló könnyek, hullanak
Levelei a fáknak.

Máskor ily tájban elborult
Lelkem egész világa,
Ugy tetszett, részt kell vennem a
Természet halálába!

Minden levél fájt, mely lehullt,
S oly busán néztem rája,
Mintha egy öröm hagyna el,
Vagy szivem volna fája.

Midőn a boldog szerelem
Koszorut tett fejemre,
Az őszi köd fátyol gyanánt
Lengedezett körüle.

Még akkor is! mi ez hát most
Először életemben,
Hogy a természet gyásza közt
Szivem ily érzéketlen?

Bár merre nézek, nem tudom
Mi ád okot örömre,
Mikéntha kétköznapjaim
Válnának ünnepélyre?

Körülem semmi változás,
Minden, miként volt régen,
Leáldozott napom helyett
Nem látok mást az égen.

És szivem mégis úgy örül,
Ugy ujjong örömében;
Ki fejti meg: élet, halál,
Vár a közel jövőben?

Az élet fényes napja ez
Vagy a sír méla holdja,
Mely lelkem hosszú éjjelét
Közelgtével fölgyújtja?

Akár élet, akár halál,
Kitárt karokkal várom,
Csak azt óhajtom, lenne bár
Inkább az örök álom.

Oh, mert tudom, a boldogság
Minden percze mily drága,
Követi azt a gyötrelem
Örökkévalósága!

Dr. Nagy Mihály
Ősz piktor

Tarka színre festette be
szeptember a hegyeket.
Közelebbről megcsodálva
hat színt festett a zöld fákra,
palettáról rájuk kenni,
nem átallott kézbe venni,
óvatosan, szeretettel
minden egyes levelet.

Hat színt festett, megkeverve,
szivárványnál színesebbre:
saját ízlésvilágára
a zöld tájat átpingálta.
Csiricsáré, tarka-barka? -
színkavalkád nem zavarta.
Szép kontrasztos háttérképnek
maradt az ég kobaltkéknek.

Megbarnultak a bükkösök,
a juharfák vérvörösök.
Akáclevél citromsárga,
gesztenyékét rozsda rágja,
a vén tölgyfáké aranyos,
a kőriseké narancsos,
Tarkállanak parti füzek,
takar rőt avar zöld füvet.

Szilvalevél mély bordóból,
lángszínű a csipkebokor.
Okkersárga, aranybarna,
lombok minden árnyalatba`.
Az ég szürke felhősre vált,
ágától a levél elvált.
Akkor leszünk szomorúak,
ha a lombok mind lehullnak.

 

Juhász Gyula

Október    
1924


A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.

A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!

 

Wass Albert:

Ha jön az ősz...


Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha 

 

Ez az ősz jobban fáj


Ez az ősz jobban fáj, mint az összes többi,
mintha végleg búcsúzna a nyár s az illatár,
mintha nem jönne vissza soha-soha többé,
az örök-mosolyú kedves gólya-pár.


Mintha ebben az őszben, csak téli álmot látnék,
mely fagyos sóhajt lehel párnám szegletére,
hogy a sóhaj, dérkristályba dermessze a tavaszt,
s az csak jégvirágot nyíljon a nyarak mezejére.


Ez az ősz fázósabb lesz, mint az összes többi,
messzebbről érkeznek majd a vándormadarak,
csalárdabb lesz minden egyes vallott szó és ének,
amely az elfásult tudatnak üzenetet hagy,


mert ebben az őszben jobban hallatszik majd
az emberek fájdalmának éles sikoltása,
ami havas-könnyel lepi be a rideg-karcú világot,
hogy tiszta lelkű legyen a következő nyárra.


Kun Magdolna

 

Hárs László: Levél az erdőből

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,
Üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."

 

Zsiga Lajos

Ősz asszonya

Nekem virágot hoz
az őszi szél
Lángot
az éj tüzes szekerén
Háborgó tengerek hullámain
Egy eltévedt érzést
mi szíven talált
Sebzett vadként
felriad a tudat
Ad vagy elvesz
majd a holnap

Beköltözhet-e
lelkem fészkébe
Egy didergő csillag
Mi átmelegítené
öreg napjaimat
s ha mégis oly erős lenne
a tűz
Hogy megperzselné szívem
Ősz asszonya
öledbe hajtanám fejem
Ott álmodnám tovább...

 

Csodálatos őszi kora este,
ezer színben pompázik a táj.
Az ég alján a Nap fáradt teste,
fejét lehajtva,
pihenne már.

Őszi szellő suhan át a téren,
meglebbentve fák rőt levelét,
és az egyre halványuló fényben,
dallamát zengi,
erdő és rét.

Lábam alatt lyukas dió roppan,
enyhe szellő ringatja a fát.
Árokszélen vadgesztenye koppan,
levetni készül,
tüskeruhát.

Nap sugarát szűk marokkal mérik,
harang kondul a domb tetején.
Őszi lankán édes szőlő érik,
nem éhezik már,
a seregély.

Őszi égen felgyúlnak a fények,
levelet már nem kerget a szél.
Éjféltájban elhalkul az élet,
és a természet,
pihenni tér.

Geisz László
 

 

Szeptember közepén

Szeptember közepén a nyár
még itt van, érezni ízét.
S valami szomorú magány
nyomja az ember bús szívét.

Napsugár mosolyog reád,
mint örök időfoglalat.
Ám benne igazgyöngy gyanánt
merengő álmok alszanak.

Gyöngházfény-mosoly illanó,
az ősz még titkos sejtelem.
Tüzes táltosként vágtató,
telivér nyár már nincs jelen....

Hűs fuvallat, új érzemény,
még zsenge mint friss lehelet.
Köldökzsinór rőt kés hegyén,
ősz a ma született gyermek.

Szeptember közepén nem sír,
ki álmokat temetne el.
Lelkünk sebére ősz az ír,
ha már a nyárnak menni kell...

Szuhanics Albert

Október születése

Ködgyermek született, szürke baba,
istenek alkonyán páraszült lény.
Kicsi még október, nagyon kicsi,
idős, ősz anyjának fésűje fény.

Hová tűnsz kövér lány, zöld szemű nyár,
ismeretlen tájjal ismerkedő?
Hol még a madár sem jár és ahol
idegen ég alatt virágmező...

Rövidül már a nap, nyúlik az árny,
ismét nő egyre az éji idő.
Rója a szőlősort vígan rója
ím a sok nótázó szüretelő.

Mutass meg október mindent nekünk,
Istenünk ősz-ege mily tiszta, szép! 
Mikor a köd felszáll, milyen mikor
ígéreted szerint kék lesz az ég?

Szuhanics Albert

Őszi vándor

Szitál az őszi köd, szitál,
lomb nem susog, a szél megáll.
Mint hervadt szívű vándorok,
csak ólom-lábam tántorog...

Most égő vágyam hajt haza,
s a szép emlékek halmaza.
Hűs ajkaidra gondolok,
halld, fáradt szívem feldobog!

Szitál az őszi köd, szitál,
egy fáradt vándor meg-megáll.
Most emlékekből gyűjt erőt,
ki elment évekkel előbb...

Nincsen már más cél, más határ,
csak két karod, mely engem vár.
Ölelném karcsú derekad,
hogy csókjaid mind nekem add!

Lehull a fáról sok levél,
bús vándorlásom véget ér.
S mint napsugár friss lombokon,
úgy csüggök édes ajkadon.

Szuhanics Albert

 

Falevél keringő

Falevél keringőt játszik az ősz,
friss zenét komponál a csípős szél,
táncolva hull le a sárga levél...
merengőn bámulja rőt színű őz.

Október karmester pálcája int,
zizeg a gyönge ág, zörren avar,
őszi szél örvénylik, lombot kavar...
levéltánc kezdi a valcert megint.

Keringőt táncol a sárga levél,
körbe száll, sodorja bús őszi szél,
bágyadt fénysugárból Strauss figyel...

Az erdő énekel, suttog, zenél,
két lábam megmozdul, bús táncra kél,
hangulat s egy dallam messze visz el...

Szuhanics Albert

 

Ősszel az álmok alusznak

Ősszel az álmok alusznak,
paplanjuk barna avar.
Szendereg a forró vágy is,
ébredni már nem akar...

Hálóing fedi szép testét,
dér szőtte, lenge, fehér.
Csípősek az őszi esték,
s oly hosszú, talpáig ér.

Valahol lelkem legmélyén,
feldereng egy régi dal.
Ősz szele vágyálmok éjén
ősrégi verset szaval...

Az álmok ősszel alusznak,
s hó alatt szunnyad a tél.
Pilládra megnyugvást hoznak,
csak pihenj..., soha ne félj!

Feltámad a vágy az álom
tavasszal, s olvad a hó.
Hidd el a körforgás örök,
létezünk..., és ez a jó...

Szuhanics Albert

Tóth János :Ősz így is, úgy is

Megjött az Ősz, s ecsetét elővette,
Tarka színeket festett a falevelekre.
Sárgát kavart, hol gyönyörű vöröset
Rajzolt sok-sok apró narancsos köröket.
Szebbnél szebb színek olvadtak egymásba,
S lett az erdő a szivárvány pompás földi mása.
Kéklő égen bárányfelhők között,
Ezernyi fecske cikázva körözött,
Készülődnek lassan indulnak az útra,
Szólítja az ösztön őket a tengeren túlra.
Rájuk szegezem fájó, bús szempillantásom,
"Gyertek Tavasszal, csicsergő ezernyi barátom!"
Szél támad fel, az avarba belefúr,
Tudja nem sokára Ő lesz itt az úr.
Fölkap egy levelet, s meg is forgatja,
Roppant erejét Nékem ekképp fitogtatja.
Mosolyogtam magamban: Ez aztán az erő!
De eszembe jut mikor hatalmas fákat tépett ki Ő!
Haza indulok apró andalgó léptekkel,
Keverem a jelent a múltbéli képekkel,
Eszembe jutnak rég feledésbe merült arcok,
Történetek, lelkemnek kedves meghitt pillanatok.
Az őszi természet szépsége szomorúsággal keveredik,
Mert az idő, mit Nékem kiszabtak egyre gyorsabban telik!

 

 

,,Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a megoldásról. Tessék, ősz, rajta! - gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és temess! Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem védekezem. Beleegyezem. Várlak."
(Márai Sándor)

Balázs Béla:
Őszi varázs

Most gyerünk innen, mert jön a varázs.
Vörösen áll a nap a hegy fölött,
S a sárga hegy mögött ott áll az ősz.
Gyerünk, gyerünk.
Nézd, izzó érccé válik
Az erdő már és a lombfödte föld.
Késő.
A dermedt rézerdőben állunk.
Ne mozdulj már. Egy gally törjön belőle:
S megkondul, dördül hetedik határ
És sorsod mely visszhangozik tőle.
Ne mozdulj már, mert felriad a zajra.
Most hallgasd, hogyan hullnak szeliden
Kis érclevelek pengő érctalajra.
Halk harangjáték. Az erdő dalol,
S temetkezik csendes búcsúztatóval.
Nézd, ott a nap a hegy mögé hajol.
A hegy mögött, ahol a köd vonul,
Egy óriás zokog hangtalanul.

 

Szemeid ősze

Eltűnődöm szemeid őszén,
Míly hervatag benne a Nap.
Még pislákol maradt zöldjén,
Majd borús barnásba csap.

Pilláid árnya remeg arcodra,
Mint illatos hársak egykoron.
Nincs nyár, mi visszatartana.
Rozsda fut át a hársfa soron.

Nehéz sorsú avar szerelem ez
Emlékek a megterített földön,
Levelekbe szőtten megsebez,
Mi elmúlik, egyszer visszajön.

[Nemes Andrea]

Moretti Gemma:

Őszül az erdő...


Tegnap százszínű
libegő láng volt,
ma földszagú szél
karjaiban táncolt,
holnap, ha itt jársz,
s felfelé nézel,
elárvult nagy fák
üzennek a széllel.

Arannyal öntve
az erdő alja,
kusza virgács
a bokrok barna gallya,
tüskés ág megfog
s bús őszi jajjal,
elhullt virágát
követeli rajtam.

Ősz

A nyár emlékét idézi még a gyengélkedő napsugár, 
De érezzük már, minden szép nap lassan-lassan tovaszáll. 
Ritkulnak a fák lombjai, avar lepi be a tájat, 
A lemenő Nap vörös fénye elnyújtózva ásít párat.
Elmúlik minden, mi szép volt, búcsút intve e világnak, 
Lehullik a levelekkel minden öröm, s minden bánat. 
Helyükön csak sivár ágak hirdetnek egy szebb világot, 
Egy életteli, nyüzsgő létet, mit szem eddig csak ott látott.
Hűvös szellő suhan végig, borzolja az emlékeket, 
Felkap néhány falevelet, s egy másik helyre teszi őket. 
Minden perc és minden óra így kerül le egyre mélyebb 
Rétegébe emléküknek, s így lesz minden emlék még szebb.
Mert az idő elfeledtet minden rosszat, mi csak érhet, 
S ha visszanézünk majd a nyárra, nem látunk mást, csakis szépet! 
És bár tudjuk, előttünk van még egy hosszú, hideg tél is, 
S hó és jég fed minden szépet, minden jót, de tudjuk mégis,
Eljő majd a tavasz fénye, s életet lehel a tájba, 
Felolvad a jég s a hó, gyógyírt adva szomjúságra, 
Új levele nő a fáknak, langyos szellő suhan csendben, 
Simogatva viszi a hírt: új világ van születőben.
Minden szép, mi elmúlt ősszel, s hullott levélként a földre, 
Minden jó, mit eltemettünk mélységesen emlékünkbe, 
Minden rossz, mi megfakulva lapul lent az avar mélyén, 
Minden jég, és minden hó, mi elolvadt, s immár víz lévén
Táplálja az új világot, erőt ad a folytatáshoz, 
A dermedt tájra új életet, új reményt és megváltást hoz, 
Hogy bátran nézzünk elébe a tavasznak s egy újabb nyárnak, 
S ne sajnáld, hogy ismét ősz lesz, része ez a körforgásnak.
Román Antal

 

Köszöntünk Te Csodálatos Gyümölcsérlelő Ősz !

Hogyha itt az ősz,
nevetek nagyot,
és a piros almámba jól
beleharapok.
Az alma után
szőlőt is eszem,
ha fúj a szél, én akkor is
vígan szemezem.
Hullik a levél,
potyog a dió,
nagy szemekkel reám nevet
a sok mogyoró.
A szilva kacsint,
körte mosolyog,
mind megeszem és az után
fürgén szaladok.
Hogyha itt az ősz,
azért nevetek,
mert a finom gyümölcsöktől
erősebb leszek.
/Juhász Magda/

"Belefigyelek a némaságba. Olyan ez nekem, mint gyermekkorom tengeri kagylóinak súgása. Zöld lomb és barna avar, nedvesség, csend. A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni, most még csak én tudom."

/Molnár Gábor/ 

Csorba Győző 

ŐSZI KÉRDÉS

Megtágul ismét a tömött
világ. Ágbogaik között
egyre nagyobb darabokban
őrzik a fák az eget.

A végtelenből jő a szél,
szárnyán madár és holt levél,
messze röpülnek a széllel -
lankad a nyári verő.

Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz -
szürke ború a szivedben,
hallgatod énekeit.

Volt egyszer pártod és hadad,
most itt tűnődöl egymagad -
ó, nem elég, ha szeretnek,
hogy te szeress, az a fő

Sötét-hajú, mi lesz veled,
ha majd az ősz benned temet,
benned alél el az élet,
száll a levél, a madár?

 

Fjodor Tyutcsev 
A szép őszi estében 

A szép őszi estében valami 
titokzatos és megható varázs van. 
A fák rikító, szilaj színei, 
a harsányrőt lomb a halk hervadásban, 
a komorodó, fáradt föld felett 
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán, 
a le-lecsapó borzongó szelek, 
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán: 
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt 
élet szelíd mosolya, búcsúfénye - 
az, amit embernél úgy nevezünk, 
hogy: a fájdalom fenséges szemérme. 

/Szabó Lőrinc fordítása/

Szuhanics Albert

Szeptemberi nyárutó

Szeptembernek közepén
a forró nap útra kél.
Vidáman az égre hág,
a zenitről kacag rád.

Felhő tapsol, nap nevet,
szellő súgja hogy szeret.
Levelet hoz fényfutár,
hogy nem múlt el még a nyár.

Óh szeptember, köszönöm,
szép ajándék, fényözön.
Hogy tombol a forró nyár
langyos vízpartjainknál.

Sugárzó az ereje,
úgy simogat fénykeze.
Nyári rekkenő meleg,
önti el bús szívemet.

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on